kacatok belőlem

Néha papírra sírok sorokat...(mert amikor írok a túlcsorduló érzelmeim beszélnek és a zajos gondolatok). Furcsa szerzet vagyok, hiszen nálam nincs sem félig teli pohár, sem félig üres. Csak üres vagy csordultig teli. Ezek szabálytalan időközönként váltakoznak: egy teljes telítettség után egy teljes üresség jön, aztán a ciklus ismétlődik. Erről szól az egész létezésem. Szeretni is csak így tudok: vagy sehogy vagy halálosan. Ha belegondolsz megérted milyen életveszélyes az ilyen „játék”, hiszen pont az hiányzik belőle, ami stabillá tehetne, a középrész, az arany középút. Felejtsd el! Nálam ilyen nincs. A föld felett lebegek, (igen, most is álmodozok 🙂) hófehér szárnyam szikrát vet, mint a hó és szeretlek rendületlenül, hisz ember vagy. Egy és egyenrangú velem. Mindegy, hogy kicsi vagy vagy nagy, fiatal vagy idős, nő vagy férfi. A puszta létezésedért szeretlek, a lélek jelenlétedért, ahogy a világot is szeretem: -rajongásig csodálva. Itt csak úgy érintkezünk, mint akik nem látnak: -gyengéden, tapogatózva- egymás gondolataiból próbálva leszűrni a lényeget. Valahol, valamikor, megérintettél miközben olvastalak (észrevetted biztos, hiszen hozzászóltam az írásodhoz 😉) és most szüntelenül eszembe jutsz miközben karácsonyi díszeket készítek. Arra gondolok, hogy Te vagy ez a csillag, szenteste majd felteszem a fára egy mosoly kíséretében. Aztán felkapcsolom a fényeket hogy átragyoghass időn és téren keresztűl. Ezzel szeretném megköszönni, hogy vagy, hogy verseddel, írásoddal, gondolataiddal megérintettél. Békés és szeretetteljes karácsonyt kívánok! 

🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄

Volt valami nagyszerű abban a pillanatban...Igen, tudom  bosszantóan szentimentális vagyok, mint egy kislány aki elfelejtett felnőni. Nem mentegetőzöm, de bizony megesik hogy akinek túl korán fel kell nőni valahol mélyen mindig gyerek marad...

Kora hajnal volt. Egy kicsit még magamhoz öleltem a tegnapi álmom és eljátszottam azzal a szürreális gondolattal, hogy ismét megelőztem a Napot. Odakint feltámadt a tavaszi szél (nos, őt is megelőztem 🙂), visítva fújt végig a tájon. Fent, az égen pedig maga előtt terelt néhány sötét felleget. A Nap még a horizont alatt feküdt, sápadt fénye épp csak derengett ég és föld találkozásánál. A halvány derengés elnyújtózott a talajon, majd bekúszott az ablakomon is, túlvilági érzéssel töltve meg a szobát. Mintha csak minden rá várt volna...megérkezett a zápor, eső ujjaival az ereszen dobolt. A tavasz imádott illatával orromban kortyoltam a kávém és rajongva néztem a kivetített filmet: a kinti fa árnyéka kecses táncot járt a falon. Volt valami nagyszerű abban a pillanatban...

Mint a folyandár kúszik az idő

kipereg ujjaim között a homok

tucat-kacatként ülök a sarokban

míg szemem egy illúzióban mozog.

Pirosan izzad mellettem a mécses

a szantál füstje égig vágyódik

szekrényemben a régi borospohár 

egy testes kis vörösről álmodik.

De kegyetlen vagyok, vérszomjas isten

nem hat meg hiába csillog a fénye

formás üvegtestén át könnyként,

istennőt játszom a darabban végre.

Nélküled védtelen vagyok,

csak a fájdalom ölel és szorít.

Rám telepszik nedves könnyekkel

és sötét magányba borít.

Nélküled szomorú vagyok,

úgy érzem nem is élek.

Csak vegetálok a sötétben

és a holnapomtól félek.

Nélküled csak árnyék vagyok,

egy fekete, könnyű fátyol

és lyukat szakít rám a szellő

ha a közelemben táncol.

Nélküled elveszett vagyok,

elkóborolt, kósza lélek.

Nem hajt sem lét, sem halál

és a világ hidegétől vérzek.

Az érzékeimbe olvadsz

ahogy áthúzod rajtam az ujjad,

bőrömön hideget oszlatsz,

belém lehelsz valami újat.

Kisimítod lelkem ráncait,

gyöngyözni kezd a homlokom

ahogy követem apró lábaid

a tükörfekete homokon.

Romjaim újjá építed,

magadnak oltárt emelsz

bennem, világom szépíted

miközben égig emelsz.

Kapcsolatod Jázminnal szép

te mégis engem fűtesz.

Áradó zöld ízed érzem még

de elillan, így büntetsz.

                ( Jázminos zöld tea 😁)