Janus blogja

 

avartócsákban fürödtek a percek

pillanat röpült áttetsző madár

szárnyai alatt semmibe vesztek

az őszi sóhajok visszatért a nyár

 

csendek hajóztak levélgondolán

bámész szemeket vetve a fákra

melyek hanyagul ágaik lógatván

belesimítottak az andalgó Tiszába

 

árnyék és fény  együtt játszottak szépen

az egyik bújt a másik megkereste                                                             

avar szőnyegen ágból rakott széken

már sötét ruháját próbálta az este

 

 

Apróra vágott, szárított vágyakból

az álom főz illanó érzés teát,

kortyol a lélek, a test apró rángásai

festik, a szív megbicsakló ritmusát.

 

Befőtt boldogságot bont a jelen,

letapadt, nehezen nyílik a fedő,

kés suhan, léket vág, oda a vákuum,

és a boldogság  íze elérhető.

 

Ennyi lett az élet, szárított vágy,

s  utóízes boldogság befőtt,

megsárgult nosztalgia képeken

hogy milyen is  volt, a  minden előtt.

 

Dörren az ég, madár csitul,

szivárvány,

villám kacsint, kék lesz tőle

 a párkány,

nagy lábakon eső ballag,

de hova?

Alga zölddel integet a

pocsolya.

Megcsillanó levelek közt a rigó

fütyül egyet ,július van,

halihó!

 

 

ha az ember  kalapácsot forgat

szegnek látja csillagot a holdat

felszegelné rímeit az égre

fel a titkos sötét messzeségre

 

ha az ember ül a hideg földön

nincs erő hogy csengő rímet költsön

csendek között sóhajokkal kottáz

elillan a harminchat fok test láz

 

ha az ember reményeket tákol

elhajigált repedezett vágyból

tudja ő is önmagát becsapva

verslábakkal biceg fel egy lapra

 

ha az ember költő a szó rabja

virágot ültet kénes salakra

ha özönvíz szakítja a gátat

a költő galamb hoz pálmaágat

 

ha az ember betűlelkű költő

tépett szavakat egymásba öltő

felszegeli rímeit az égre

s ívet húz a hullócsillag vére

 

és ha a költő önmaga marad

legyen Mohács vagy gyászoló Arad

vegye elő azt a kalapácsot

 és üsse az elgörbült világot

 

 

 

Nem röpül már, guggol a nyár,

itt a kertben hallgat velem,

rozsdásodó szőlőlevél

árnyéka a tenyeremen.

Lusta fények épphogy lépnek

az alvó árnyékok között,

délután van, kedvem nincsen,

a villanydrótról költözött.

Tücsök zenél, ő még remél,

hogy háza előtt ez a nyár,

elidőzik néhány hetet,

és az ősz még messze jár.

Leguggolok, nyarat fogok

ölbe veszem, s ringatom,

hajamból az ősz kukucskál,

s téged nézlek angyalom.

Mint a tavasz, az a kamasz

úgy jössz felém kedvesem,

guggol a nyár, készül az ősz,

de ha veled jön a szerelem,

jöhet a tél, fújhat a szél

hozva deret, zúzmarát,

szívünk üveg, celofános

tegyünk bele csókcsodát.