geza1947 blogja

  

Születtem ifjúnak, s erősnek
ezernégyszázharmincegyben talán,
egy dolgos, de tudatlan nőnek,
ki Villon nevet ragasztotta rám.
Vagy talán nem is ő tehette,
"Guillaume": nevelő atyám,
Françoys des Loges volt nevem,
vagy "Monterbier" lehettem talán?
Mindegy hát, nem ez számít ma már,
"Montcorbier" is lehetnék, viszont:
nem döntő ki volt szülő apám,
a nevem most már "Francois Villon".
 
Guillaume több, mint apám,
(mert apáról korán árva lettem),
szárnyaltam, s ő lovat tett alám,
még időben érettségit tettem.
Művészeti karra íratott,
a klérusban helyet szántak nekem,
privilegizált helyet kapok,
s Sorbonne-on, mester fokig mentem.
Nagy volt az egyetemi nyomor,
és sok volt az éhező kis-diák,
lázadt az üres korgó gyomor,
és egyetemet zárt be a király.
 
Bánom, de kapóra jött talán,
hogy sutba vágjam tanulmányaim,
boros pince mélye lett tanyám,
s az utcák puccos örömlányai
úgy fonták be ifjú lelkemet,
alkoholtól mámoros ajakkal,
s csóktól bűzös már a lehelet,
és gyakran rám-rogyott a virradat.
Nem törődve ranggal és szóval,
átkozódtak folyton a cimborák,
bőven ütlegeltek karóval,
mert elvettük mások pénzét, s borát.
 
Dúlt rég a százéves háború,
brutalitás, éhség telve sokkal,
a járvány is oly magas fokú,
s a tömlöcök tele gyilkosokkal.
Nem számít már a jó modor sem,
a fegyver, a tőr régtől perdöntő,
egyre-megy szúrt vagy a vágott seb,
naponta száz szám visszaköszönő.
Philippe Sermoise atyát
ki riválisom: nem szúrtam le őt,
számon viselem tőre nyomát,
de rám húzták a vizes lepedőt.
 
Elhagyom Párizst (az üszköset),
Sermoise megbocsátott nekem,
beteg ágynál ejti bűnömet,
az ki nem érti: nem vezekelek...
Karácsony éjjelén Párizsban:
égre esküszöm semmit nem tudtam,
betörtek hasonszőrű ifjak
ott a Navarre Kollégiumba.
Guy Tabarie a fő cinkos,
ki aljasul beszédes vezér volt,
jól megszorongatták a piszkot,
beköpött, s börtön a hozadékom.

Figyeljetek, csak annyit tudok,
rátok hagyom "Hagyatékom": (Le Lais)
most "Agyő! Angers-be indulok",
és Blois-ban vár Charles d’Orléans.
Rossz a sorsom olykor búsulok,
Fredet miatt Charles kitagadott,
a „Mehun-i kemény börtön”-ben,
láncra verve aludni sem tudok.
Elcsaptak írnoki állásból,
megírtam a nagy "Testamentum"-ot,
Navarre Kollégium miatt
most a "Rend" kötél halállal sújtott.

--------------------------------------------------

Halálítélem szélére írom négysoros versemet...

  "Je suis François, dont il me poise   
   Né de Paris emprès Pontoise
   Et de la corde d’une toise
   Saura mon col que mon cul poise"

Vérem Francia, ez a bajom nekem,
Párizs szült: (ott van Pontoise mellett)
Most öles kötéllel a fejem felett,
Nyakam latolja súlyát fenekemnek.

Sárospatak 2015 június 10-14.
Az adatokat a Wikipédiából vettem.
Az idézett sorok, valamint az eredeti francia négysoros vers Francois Villoné.
A magyarul írt négysoros saját szabad fordításom.

Villon halálos ítélete szélére írt négysoros
        versének szabad fordításai.
                           I.

Francia vagyok, ez az én nagy bajom,
Párizs szült: ott hol Pontoise vagyon,
Most mégis egy rőf kötél súgja fülemnek,
Nyakamon érzem majd súlyát fenekemnek.

                          II.
 
Vérem Francia, ez a bajom nekem,
Párizs szült: (ott van Pontoise mellett)
Most öles kötéllel a fejem felett,
Nyakam latolja súlyát a seggemnek.

Sárospatak 2015 június

"Nem biztos csak a kétes a szememnek,
S ami világos, mint a nap: titok;"
A végét látom már a végtelennek,
Csak a lehetetlen az miben bízok.

"Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;"
Hiszek a kiszáradt folyó medernek,
Ki hullámok nélkül is háborog.  

"Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;"
És mélybe száll az ki csúcsra megy fel,
Hangtalan szóval tör meg rabigát.

"Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;"
Sírdogálok víg muzsika mellett,
Bő lakománál a gyomrom korog.

"Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;"
Ellenállva kísértésbe esek,
Öröktől vagyok, mégis szalmaláng.

"Fektemben is fölbukás fenyeget;"
Én, ki nyitott szemmel vakon vánszorog,
Pince mélyén bámulom az eget,
Énem szomjas, mégis folyton tántorog.

"Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;"
Messze előttem jár az aki kerget,
Magam mögött hagytam már a holnapot.

"Víg dáridó bennem a bosszúság;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;"
Igazmondásra buzdit a hazugság,
Megtagadom, s hű szolgája leszek.

"Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;"
A kastélyok silány, bűzös vermek,
Az öröm felettem gyász tort aratott.

Ma szólítanak gyászos vigalomra,
"Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;"
Ítéletek dőlnek meg halomra,
Bár akasztanak: képükbe nevetek.


A fekete sorok Villoni idézetek!

Sárospatak 2015 június

Élt két igaz ember örök barátságban,
mint két igaz testvér egymás bizalmában.
Meg nem ingathatta egymásban hitüket,
tűzbe tették volna, mind a két kezüket.
 
Történt az egyikkel, hogy vendégül látta,
házába meghívta a legjobb barátja.
De megdöbbentette, mit odabent látott:
egy nyitott koporsót, szeme is káprázott.
 
Mi történt barátom? - tette fel a kérdést
- nem látott hasonlót, gyötörte a kétség.
Mi is történhetett, szokatlan a látvány,
az arcát fürkészte, feleletet várt rá.
 
Feleségem meghalt, fogadalmat tettem:
nekem se legyen hát könnyű az életem.
Nehéz föld takarja, egy éve immáron,
koporsóban alszom szolidaritásból.
 
Nemes cselekedet, szólalt meg a vendég,
nem csalódtam benned, gyászod nagy szenvedés.
Most már nem zavarlak, én igaz barátom,
magadra is hagylak, gondolom nem bánod?
 
A kapuhoz érve, így szólott a vendég:
- bent maradt a táskám, ezért vissza mennék.
Azzal sarkon fordult, bement a szobába,
ezalatt a gazda a kapuban várta...
 
Kisvártatva megjött, kezében a táska,
elbúcsúztak csendben, sietett dolgára.
Szomorúan lépdelt, egy gondolat tépte,
mit gondol barátja, mi járhat fejében..?
 
Másnap biz' úgy történt, ahogyan azt várta,
sajnos egy levelet hozott a postása.
A levélben az állt, hogy: Nagyon sajnálom,
csalódtam tebenned, nem vagy már barátom!
 
Mi mást is tehetett: tollat vett kezébe,
szomorúan válaszolt e-várt levélre.
Én csalódtam benned, bár nagyon nem bánom!
Azt hittem igaz vagy, nem csaló-barátom!
 
Hogy mi történt? Tudom nem szokványos eset,
a háznak gazdája, nagy csapdába esett!
Mert mikor barátja, vissza ment a házba,
gyújtóját eldugta a koporsójába.
 
A ház ura vélte, tolvaj a barátja,
mert, hogy nem találta hol lehet gyújtója.
A vendég pediglen hazugságon fogta,
koporsóba fekvén..., megtalálta volna.
 
Hiszed, vagy nem hiszed? Így történt az eset,
a legjobb barátság ily csorbát szenvedett.
Ha nem mondsz igazat, Te is jól megjárod,
legyen hát tanulság, s megmarad barátod.

Meghívta a királyt Gömör várnak ura,
tisztelné meg házát, jönnek szomszéd urak.
Nagy lakomát csapott e-nagy tisztességre,
Mátyás királyunknak nagy tiszteletére.

Az urakat gazdag, bő lakoma várta,
bárány, gyenge malac, csirke jól kirántva.
Ökör sütve nyárson, halból is volt pácolt,
mindez az asztalon oly szépen sorjázott.

A lakoma után, ittak a kupákból,
a házi gazdának jóféle borából.
Nyeltek a vörösből, még arany sárgából,
sugárzott az öröm mindenik orcáról.

Felállt Mátyás király kupával kezében:
- Igyunk országunkra -, koccintott e-képpen.
Köszönték' a királyt, az igazságosat,
majd a királynéra mondták áldásukat.

- Isten éltesse magyarok nagyasszonyát -,
Szilágyi Erzsébetre ürültek kupák!
Gömör várurára koccintanak sorban,
tartsa meg családját az Isten is jóban!

Csörrentek a kupák rendre, szép sorjában,
mindenik vitézre, ittak hamarjában.
Mikor csend támadt, a király így szólhatott:
- Még van itt valaki, kire nem ittatok...

Az urak bámultak, nem értették tisztán,
nagyon megdöbbentek, úgy várták a hiányt...
- Arra a jobbágyra ihatnátok egyet,
az aki kapálta a szőlő hegyetek!

- Felséges királyom, nem olyan nagy érdem,
mert szőlőt kapálni, nem tudomány kérem.
- Nem-e jó uraim? Megmutathatjátok,
holnap kinn a hegyen, hogy jobban tudjátok...

Kelletlenül ugyan, reggel kivonultak,
mi lesz most itt vélük, csak azon búsultak.
Mindenik kezébe Mátyás kapát adott,
- Reggeliig aztán majd meg-se álljatok!

Neki is buzdultak serényen az urak,
nem lehet nagy dolog, élt bennük a tudat.
Jólesett a mozgás e-kora órában,
de a nap melegét egyikük sem várta.

Reggelire aztán hagyma és kenyér lett,
nem is jutott soha más a jobbágy népnek.
Ebédkor aztán majd ihattak, ehettek:
vizet a kulacsból, hagymával kenyeret...

Ekkor megszánta az urakat a király,
mert látta némelyet a hideg is kiráz...
- Elgondolkodtam én nem egyszer, de százszor,
miként ért a jobbágy számos tudományhoz.

Tudja, hogy mikor kell a földet szántani,
mikor kell a búzát vetni és aratni.
Hogy kell a malomban gabonát őrölni,
jó kenyeret sütni, ételeket főzni.

Ismeri a mező füvét és virágját,
kitanulta immár mindeniknek hasznát.
Egymaga építi vályogból a házát,
nagy hozzáértéssel készíti szerszámát.

Érti a csillagok bonyolult járását,
tudja állatai szakszerű tartását.
Némelyik nagyúr bíz' tizedét sem érhet,
pediglen többet ért a betűvetéshez.

Ezért uraim, ha máskor tósztot mondtok,
illő helyet kapjon eztán jobbágyotok.
Mert mikor magasba emeled kupádat,
gondolj jobbágyodra, ki szőlőd kapálta!