Új vers

TÁJKÉP VÁROSRA

 

A tejfeles köd lassan ráborul a gőzben fürdőző völgyre,

 s hegyek aggastyán-veteránjait átkarolja a hajnali pára.

 Összezsúfolt házakat látni a táguló horizontról, s sűrűsödő gondokat.

 Az ember most még egyre borotvaeszét élezgeti,

 hogy jól fogjon következő esztendőkre,

 s egyre idegesebben, gorombábban, stresszesebben kutatja s keresi,

 hogy mit lehetne még megspóroltan beosztani?

 

Küszöbre ül, ahol már sétabottal látogatná az eljárt idő,

 öregség s észre se veszi két üvegszemében a létbizonytalanság

 s kétségbeesés hogy s int vert tanyát? 

Sárosra sebzett latyakokban vándorolsz még egyre zugodat,

 menedékedet kutatón keresve,

 - a feltépett égbolt alatt a sötétség

 biztos fogságában most még egyedül lépsz!

 

Dörgő szilánkokkal közelít, s majdcsak eltalál ha – nem vigyázol egy óvatlan petárda:

 Önmagukból is kivetkőzött hirtelen perc-emberkék diktálják most a Rendet,

 s másnapok önjózanító hidegzuhany-reggelén keserű felismerésként konstatálják: 

A megdöbbenést, a pillanatok tört-felismerését:

 Megváltoztak az árak, s a legnagyobb megtorolatlan bűn maradt

 

hogy az emberek is megváltoztak! – Most ásító némaság,

 dermedt zúzmarás rettegés öleli egybe a kicsiny város apraja-népet,

 s csak Te reménykedsz megtörhetetlen, biztos tudattal:

 Lelkiismereted el nem tékozolható!

 Békességre s harmóniára bíztatnak, holott odakint vaksi éjben türelmetlen

 s acsarkodó tűz-üstökösök, jelző-bombák robbannak!