Tasi83 blogja

KERETEZŐ EMBER-ARCOKHOZ

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben

 önző semmisülésem tovább folytatódik s készít alattomos csapdát! 

Visszanézek mindig méla,

 megrepedt tükör-szilánkokba bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc

 felé s szeretném megvédeni a bentrekedt,

 tartós félelmet is! Morgó gilisztaként akárki eltapossa sebzettségem határait;

 nem hátrálhatnék már meg soha! 

Vékony kis Júdás-holdszilánkok sebzik bőrömet,

 ha balzsamos holdfény kísértőn szobám börtön-falán megremeg!

 Elpihenve zaklatott, milliő sebből fetrengő,

 lyukas szívem a megtalálható boldogság két Mennyország-szemeiben! 

Mély, hollótollú seprűnyél-pillákba jó volna még együtt megremegni

 s megriadt pagony-lelkem békét kuncsorogna csókok megváltásaiban!

 – Még szándékosan felnőttek között játszom a naiv bambát!

 Jó Hamletként az emberségre volnék csak kapható!

 Lelkem óhajtva sejtené könyörület s rézvét adományait,

 még maradék-tartalék büszkeségem sem felejt! 

Meg kellene már tanulnia mindenkinek gazdag-szemekből csorgó-mézes árkok világítanak;

 folyamatosan ki-be csomagolom már szánalmas önmagam! 

Kinti csürhe-zűrzavarban boldogulni csupán egészséges köldökzsinorral lehet,

 mely még egyre vissza-visszavár! 

Akárki láthat méla-boci szemekkel mertem bámulni emberfajtákat!

 Készen áll saját szamárbőr-figurám önmagamat mégsem árusíthatom ki!

 – Magamon át megszűröm a porszemcsék részleteit – nappali fényben is

 csupán csak akkor láthatnak, ha én akarom!

 Egyetlen cél maradhat csupán ismétlődő,

 sebző történésekben megőrizni az Ember jóságát! 

TÁJKÉP VÁROSRA

 

A tejfeles köd lassan ráborul a gőzben fürdőző völgyre,

 s hegyek aggastyán-veteránjait átkarolja a hajnali pára.

 Összezsúfolt házakat látni a táguló horizontról, s sűrűsödő gondokat.

 Az ember most még egyre borotvaeszét élezgeti,

 hogy jól fogjon következő esztendőkre,

 s egyre idegesebben, gorombábban, stresszesebben kutatja s keresi,

 hogy mit lehetne még megspóroltan beosztani?

 

Küszöbre ül, ahol már sétabottal látogatná az eljárt idő,

 öregség s észre se veszi két üvegszemében a létbizonytalanság

 s kétségbeesés hogy s int vert tanyát? 

Sárosra sebzett latyakokban vándorolsz még egyre zugodat,

 menedékedet kutatón keresve,

 - a feltépett égbolt alatt a sötétség

 biztos fogságában most még egyedül lépsz!

 

Dörgő szilánkokkal közelít, s majdcsak eltalál ha – nem vigyázol egy óvatlan petárda:

 Önmagukból is kivetkőzött hirtelen perc-emberkék diktálják most a Rendet,

 s másnapok önjózanító hidegzuhany-reggelén keserű felismerésként konstatálják: 

A megdöbbenést, a pillanatok tört-felismerését:

 Megváltoztak az árak, s a legnagyobb megtorolatlan bűn maradt

 

hogy az emberek is megváltoztak! – Most ásító némaság,

 dermedt zúzmarás rettegés öleli egybe a kicsiny város apraja-népet,

 s csak Te reménykedsz megtörhetetlen, biztos tudattal:

 Lelkiismereted el nem tékozolható!

 Békességre s harmóniára bíztatnak, holott odakint vaksi éjben türelmetlen

 s acsarkodó tűz-üstökösök, jelző-bombák robbannak!

                                                        DRÁGA MACKÓM

 

 

Áldott angyali érintés túrt előbb hajába, és kellemes búgó, turbékolni vágyó, édeni hangokkal ébresztgette melyben megértés, és szerető aggodalma vibrált. A még üdítő, és pihentető álomkép, mely fogva tartotta hosszú órákig képzeletét egyszerre, mint a ködgomolyag oszladozni kezdett, és tudatában kissé fanyar keserűséggel, és bosszúsággal bámult a még elszalasztott álmai után. Most úgy menekültek előle a gyönyörűséges, ábrándos, zsongító képek, mint a tolvajok, akiket betörésen érnek.

- Drága Mackóm! Szeretnék gyerkőcöket mielőtt testem végleg kiöregedne! – hallotta imádott kedvese lágy, és finoman bájos hangját duruzsolni kedveskedő méhecskeként fülében, s most mégis olyan érzése támadt, mint aki számonkérést kap, és nem dorgálást, valami elmulasztott dologért.

Pillanatokon belül ott találta magát a hálószobájukban az ágyban, és agya összekuszált, bonyolult labirintusai pillanatok alatt helyreigazították a kérdések-válaszok hálószerű összefüggéseit. Kedvese gyermekeket szeretne már, és neki viszont fogalma sem volt arról, hogy honnan is teremthetné elő egy gyerek felneveléséhez a szükséges pénzt?

- Mit akarsz még tőlem, mondd?! – kérdezte ágyára hanyatlón. – Még mennyit dolgozzam értünk, és a felépített közös életérért? – hangjában semmi nyoma nem volt a neheztelésnek, kisebb megbántott komorság viszont annál inkább érződött benne.

- Gyermeket szeretnék te is tudod! Te nem is tudod, mit jelentene végre, ha testemből adhatnék valakinek valami fontosat, és lényegeset, akkor talán úgy érezném, hogy fontos vagyok, és az élet körforgásából én is méltán kivettem a saját részemet! – vallottam reszkető hangokon.

- Az utóbbi időben minden éjjel arra gondolok, hogy boldog család vagyunk, ezt te sem tagadhatod le, de a teljesség igényéhez nagyon is hiányzik egy gyerek! Nézd… - tétovaságában kereste a megfelelő, alkalmasabb szavakat -, én mindent megpróbálok neked előteremteni, és helytállni az unalomig feszített hétköznapokban, de azért te is mutathatnál némi-nemű támogatást, hogy megmenthessük törékeny lábakon ingadozó kapcsolatunkat!

- Nézd, szívem! Te egy fantasztikus pasi vagy! Az én hapsim vagy, s erre naponta mérhetetlenül is büszke vagyok! Már a gondolat is büszkeséggel tölt el, hogy melletted vérbeli hús-vér nőnek érezhetem magam, és te pedig önzetlen engedelmességgel eltörőd az én kislányosságig fokozott hisztizéseimet, és kisebbfajta rigolyáimat! Ezért is míg élek örökké hálás leszek neked! Amit viszont képtelen vagyok megérteni – már megbocsáss – kicsit benedvezte cseresznyepiros ajkait -, az az, hogy miért nem szeretnél végre már egy saját trónörököst? – tapintatosan, és kedveskedőn szeretett volna beszélni, de hangja reszketett, és néhol még el is csuklott, s a vége az lett, hogy a meghatottságtól piszés orrát kezdte törülgetni.

A meg nem értettség ábrázatával térdelt le engedelmesen imádott kedvese lábaihoz; két hattyú kezével megfogta ura ormótlanra kifaragott, göcsörtös, tölgyfakezeit, és gyengéden mellkasára helyezte: a fiatal férfi pedig átható, halhatatlansággal tapasztalhatta milyen is az, ha egy érte dobbanó, rakoncátlan szív türelmetlen, dörömbölő hangokat hallat…

- Te is hallod? Hallgasd csak! – s kezét még mélyebbre vezette már egyenesen a szövet alá, hogy még intenzívebb, talán még magával ragadó lehessen az adott élmény, mely pillanatokon belül talán mindkettejüket magával ragadhatja.

- Édesem te drága vagy! Fölbecsülhetetlen jelenvalóságot képviseled, és ha melletted vagyok úgy érezem magam, mint aki még hibáival, és elcsépelt baklövéseivel is képes számot vetni! Ezt soha nem felejthetem, és örökké hálás leszek érte! De mi a véleményed az anyagi bebiztosításról?

A hölgy mogyoróhéj szembogara bosszúsan, hirtelen kikerekedett. A levegőt a mellkasából kifújta, engedni látatva finom, szülőfürthöz hasonlatos melleinek emelkedő-süllyedő ringatózását.

- Mit értesz az alatt, hogy anyagi bebiztosítás?! – emelte rá kérdező szemeit.

- Hát tudod, kincsem, az állásommal kapcsolatban beszélnék, mert te is tudod, hogy különösen a mai munkaerő piacon nem olyan könnyű a magamfajtának! – busa fejét leszegte, mint aki valaki megbocsáthatatlan törvénytelenséget csinált éppen.

- De egyetlenem! – ragadta meg ismét mackós kezeit az asszony. – Te is nagyon jól tudod, hogy minden csöppet sem számít, hisz az élet kitermeli saját magából a maga pofonjait. Mi majd közös erővel mindent megbeszélünk, és megoldunk! Csak az a fontos, hogy ne verjen le lábunkról a kölcsönös önsajnálat, és a világban betöltött telhetetlenség egyetemes érzete! Nem igaz?! – s megpróbált egy bájos mosolyt szájára erőltetni.

A férfi kiugrott az ágyból, ahol szerelmük örök emléke szinte minden pillanatban fogva tartotta, és fellángoltak érzelmeik, és abban a pillanatban, mikor lába a padlót érintette valami furcsa, kacagó zaj hallatszott háta mögött.

- Mondd csak, drágám? Ez most valami vicc, vagy tényleg komoly, hogy tréfálkozol velem?! – maga se vette észre, de kimondottan imponált neki az asszonyka laza, és ugyanakkor kacér stílusa.

- Szerintem egészen jól meglennék, ha te aranyom nem csinálnál folyamatos aggódásoddal még a szegény bolhából is elefántot! – s bátran nagyokat kuncogott.

- Szóval így állunk! Pimaszkodsz velem! – igyekezett bosszús, és megbántott lenni, pedig az erőltetett grimasz álcája mögött, belső terében talán már jómaga is nevetett. – A saját párom elárul engem!

- Ugyan menj már az örökös kétségbeesett magadat sajnálásoddal! Dehogy is árultalak el téged! Különben gondolod csak meg! Akkor hol lehetnék most, ha annak idején nem kosaraztam volna ki azt a macsó Adoniszt, akiről később kiderült egy és más?

- Ebben tökéletesen igazad van szívem! Kérlek, bocsáss meg! – odament hozzá, letérdelt, és csókokkal halmozta el bronz barnára érett lábikráit. –Nem haragszol nagyon, ugye?!

- Jaj, ugyan menj már, te kis butus! – közelebb emelkedett a fotelből, ahol eddig kényelmesen bevackolta magát -, majd lágyan odahajolt kedveséhez, és belsőséges csókkal köszönte meg kitüntetett figyelmességét.

- Szóval, akkor szent a béke, angyalom?

- Hát persze drágám! Micsoda kérdés ez már megint?!

- Akkor azt javaslom, hogy tegyük át a munkát holnapra, és mindketten vegyünk ki mára egy feledhetetlen, és bizonyára tartalmas szabadnapot! Na, mit szólsz, életem?

- Lebilincselő ajánlataid vannak, édes uram, de sajnos be kell mennem a munkahelyemre, mert tudod, máma én vagyok a soros! Tényleg ne haragudj rám, de megígérem, hogy amint időm engedi közösen felejthetetlen élményekkel bepótoljuk ezt a kis hevenyészett kellemetlenséget! – megvillogtatta lebilincselő mosolyát.

 

 

MÉRLEGEN

 

Nem arról van szó, hogy a mérhetetlen szívet szúró, terhes súlyt,

 amit ős-burokból hínárok placenta-mélységeit bejárva,

 anyád szívet facsargató görcseiben feloldódva magad

 is részeddel teszel, s befogadsz:

 Biztosítva halandó sebezhetőségedet ezzel. 

– Mérleged forgandó szerencse-serpenyője már készen áll,

s nem tudod akárhogy billegteted, ráncigálod,

 s forgatod egyensúlyba hajlítani, mert kileng,

 mint megmakacsolt Kelj fel Jancsi!

 

Nem arról van szó, hogy csupán félig vagy

 szeretetedben is önző-mohó,

 míg a másikon sírva toporzékoló félárva, 

rózsaszín-pirospozsgás ki úgy ragaszkodik,

 hogy megszaporítja álmatlansága örökkévalóságait,

 szétforgácsolja gerlék meghitt turbékolásait, 

vágyat s hitet, hogy minden jól csináltak,

 - s tisztes neveléssel is lehet még

 belőled felelős Ember a kozmosz alatt.

 

Szerelmünk egyetlen,

 babusgatott szándékosan kényeztetett éden-gyümölcse

 – nem arról van szó, hogy aprócska, tiszavirág-életedben

 a létezés kacifántos törvényeit fokozatosan meg kell tanulnod,

 életben maradásod zálogát kifürkészni,

 mint mestermunkát sunyin a csempész,

 s tolvaj – de vár rád is, mint édes szüleidre

 kiábrándító hajnalok megpróbáltsága,

 kevés reménnyel kecsegtetett túlélhetősége,

 

mely beárnyékolhatja majd gátlásokkal átitatott gyerekkorod

 minden bejárt térkép-szövetét,

 hogy csupán iskolás korodig lehetsz teljesjogú gyermek,

 mert a többi szánalmas,

 s kisstílű élethalál harc csupán,

 hol mindenki hiéna-torkú harsonákból

 kék-lila szégyenbélyegekkel örökkévalóságig

 vadászik terád – s végül meglehet,

 hogy kiábrándult Reménytelenségedbe is

 Egyetlen magad zuhansz,

 mint a magára hagyott öngyilkos

 

segítséget könyörgőn, 

esedezve ha lehetne még széles itt e földön,

 aki az elviselhetetlen Létet,

 mint az áldozatot nyert szivárványt beszínezne

 s lehetnél teljes szívedből majd valakié,

 ki nem eltaposs s kisemmiz

 – de gazdag lélekfakasztással fölnyitná,

 remélhetőre a jobbra szíved berozsdálódott kapuit!