Új vers

VISSZA-NEM-HALLGATHATÓ CSENDEK

Jó volna már belefáradottan Idők táguló háta mögül éberen csak figyelni a szösszenő rezdülések neszeit! Aggódó féltéseim Sziszifusz-pufók arcomra méltán kiültek! Idő-törmelék megidézi a múltakat akkor is ha szándékkal menekültünk a szökött messzeségektől! Néma merengésekből táplálkozik a könnyű irgalom is! Gyermek-lelkemben sokadszor zokogó pityergések sírnak! Megkopogtatott foszlányokba még szerencsés két kézzel belekapaszkodni! 

Gyilkoló csend sokadszor szólít magához: ,,Tedd meg, mert lehet, hogy holnapok vonulatán már késő lehet!” – Kitaszított, félelmes Magány inal öregedő, aggastyán tagjaimba, s félő, hogy az örök Kedvest, ki megosztott, lüktető szívdobbanásokat ajándékozott volna nekem – már sohasem ismerhetem! – Fehéren izzasztó, babonás napfény előbb még pásztáz, majd senyveszti különös gyűrűit arcom repedéseiben: valami nagyon különös dolog történik immár! 

Fojtott parazsakként még felemelt fejjel lángolnának büszke evilági romantikák; sikeres préda-lesőként alantos hálóvetők nyűvik fogaikat! – Csendjeimben kettőzött echó-hangok felelgetnek s még most sem érzem minden összerendezett gondolatom csapong s egyre nehezebben lelheti csak meg igazi helyét! Vágyak teremtő prései is mind ellenem fordultak! Hóhér-Idők rácsozott kényszerzubbonyán ember életek vesztegelve várakoznak! Szólítják őket a semmik apró, kincses világai s minden emlék sistergő, megavasodott ajtócsapkodás; ha szólítja lelkiismeretét az ember gyakorta arca előtt meghátrál – vissza ritkán hallgatható! 

Csendek kicsinyes neszeiből tevődött össze a tudható létezések összefüggése! Létezni csupán három lépés távolsággal, ha merek – szétkapkodnának, ha hagynám kisstílű fogdmegek!