Verseim

1.

Meggyengült, elszegényedett a vidék.

Mindenkit maga alá seperte a szegénység,

A küzdés, a mindenáron becsületes

Munkából való megélés.

Félnek, az emberek. Nem járnak már a csendőrök gyakran.

Megfogyatkoztak, Akár az ország, akár a becsület.

Ők is űznék hivatásukat, megőriznék a rendet.

Ők is elmennek.

Hiába másod, meg harmadállás,

Marad az apró pénzes kenyérért való sorban állás.

Ki fáradt arcok őrzik a megmaradt öregeket.

Túl hajtott, álmos emberek őrzik a tömegeket.

Kimondom, mert mindenki látja,

Kimondom, mert senki sem számítja.

Mindenki csöndben van.

Valaki sunyi, valaki fél,

Valaki pedig elseperkél.

Hónap vége, száraz kenyér.

Hónap eleje, már nem ünnep,

Hanem a titkolt szegénység sikolya.

Bűnös az, aki látja s kimondja,

Ártatlan az, aki látja, de nem mondja.

Mindenki tenne valamit,

De mégis mit?

Ha leírjuk, az baj,

Hogy kimondjuk, nincsen vaj.

Kínos csöndet hallgat az ember.

2.

Emberek, mikor hazatért emigráns munkás magyart, ha látnak,

Nem örül, mert már nem az embert látja.

Hanem a pénzét, a pénzét.

Valamelyik érmét.

Nem tud gondolkodni,

Mert mindennap éhes.

Leépült.

S van, becsületbeli leépült.

Aki nem bűnös,

ugyanolyan, mint én,

Vagy te.

Mégis elázva,

Kint áll megfázva,

Őrködik valahogy,

Teljesen megalázva,

Reménykedve,

Hogy teljesebb lehet

Megmaradt, maréknyi becsülete,

Egy szép, egy nagyon szép napon.

Addig is teszi dolgát, köszönöm szépen nélkül.

Köszönöm szépen. (De mégis, nem, anélkül).

2019.12.11, Pécs