Trauma

Trauma

Egy lehunyt szempár, az időben ingázó test. Ennyiből áll. A tudat az elme funkcionál, a húsvér test csak foglalja az adott helyett a térben. Beszélgetek de mégis kivel?

Ja hogy magammal... Keresem az út végi fényt ebben az alagútban, de ahogy közeledek felé egyre csak tűnik el előlem. Mint szökni akarna ő is. Biztosan azt hiszi hogy én is az élet kalaúza vagyok aki be szándékozza fogni egy élet lámpásba. Így én is szöknék. Sőt, már szökök is.

Borzasztóan nagy hatalmas tér áll előttem, mégis minden fekete. Nem látok tovább. Mondhatni már mintha kint lennék az univerzumban. A végtelenség ne továbbja. Futni próbálok mint a hétfőtől, a hét elejei szenvedéstől. De nem megy. Be kell látnom hogy itt csak a tudatom van. Testem valahogy tehetetlenül feküdhet. Én meg itt ragadtam az univerzum kellős közepén.

Az unalomra nem panaszkodhatok, hiszen nem bírok unatkozni ha folyton azon gondolkozom hogyan tudok ebből a börtönből ki szabadulni. Annyi mindenen jár már az eszem, a céltól rég eltértem. Itt már az élet hatalmas kérdéseit vitatom magammal. Megesik hogy sokszor saját magam vitatom. Sőt mintha megérdemelném ezt.

Megtanultam repülni. Csak száguldok fénysebesen előre, nincs ami az utamba álljon. Az egész utazás egy nagy végtelen. Nem tartok sehová. Valahogy kicsit így szabadnak érzem magam. Hiába vagyok a fejembe zárva. Egy eszmeként élek.

Ha érezném, biztosan bele hasítana a szívembe és ketté rombolná a lelkem. Belém nyilalt a felismerés...Ez mégis jó. Csak én vagyok, néha még én se mert kikapcsolok. Egyszerűen minhta a lámpát le oltanák. Nem érzek, se fizikailag se pedig lelkileg. Hisz egy lebegő gondolatot ki bántana?

Még azt is képes lenne valaki biztosan. Csak én vagyok, egy sötét teremben. Ki látva magamból, szinte már át lépve önmagamon. Cikázok a fejembe fel és alá. És egy kicsit valami mégis bánt. Most jöttek képbe az emlékek. A régi önmagam, aki még kétlábon járt és érzett. Nem egy bezárt kósza gondolatként repkedett kedvére.

Egy fény csóvát láttam meg ismét. Most valamiért ahogy közeledtem nem akart elszökni tőlem. Egyre nagyobbra nyílt. Úgy néz ki, egy röpke gondolatként tovább élhetek. Ennyi megmaradt belőlem. Át léptem ezt a fényes utat. Továbbra is repülök. De már nem egyedül. Elmék, tudatok százezreit láttam körülöttem. És az univerzum ahol be voltam zárva. Elengedett. Ki léptem belőle.

Ezzel egy időben a testem se érdekelt. Csak megnyugodtam. Biztos jó kezekben van, és kellő síromat találom.