Marky blogja

Nyugat

Mit is jelent ez már a mai világban. Egy égtáj, vagy a nagy nemzetek családja. Vagy Európa szégyenét.

Egykoron hősi csatákat látott föld, Európa szíve a nyugat. Háborúk szenvedések táp talaja, mindent ott vívtak meg, de voltak felemelkedő pillanatai mint a forradalmak, a nép felkelése a rabszolga sorból és egy új nemzet el jövetele. Vérét adva önfeláldozva elhozták maguknak. Volt itt mindenféle keveredés amit el lehet képzelni, mészárlástól a diadalig. Viszont most a múltról beszélünk, a jelen és a jövője ennyire sem méltatható. Mi is lett belőled igen csak nehezen lehet szavakba formálni. Legegyszerűbb szó erre a kifordulás, kifordult saját magából és évszázados történelmét köpte le, tiporta a semmibe.

De mégis miért? Merülhet fel a kérdés.

A megbocsájtásért cserébe. Világháborúk szégyenét próbálta mindenki mosni magáról. Britek az afrikai és indiai népírtásaikat, az egykoron büszke germán nép a “haláltáborait”, bár ez inkább az antant hatalmak műve hisz át neveltek egy egész nemzetet egy generáció alatt. Franciák pedig franciák, ők megitták a levét az első nagy háborúnak a bosszúját. Mindenki tepert és kapart hogy ki másszanak a gödörből és mindent megtettek hogy a távolabbi nyugat (Amerika) elvárásainak megfeleljenek és öntsék a dollár milliókat minden nemzetbe a fejlődés jegyében. Az egyetlen szomorú dolog ebben hogy nem fejlődtek az itt élők szemében, azokében akiknek józan gondolkodásuk megmaradt és nem mosták szivaccsá az agyát.

Mi lett belőled te büszke nő...

Ugyan úgy háború zajlik a nyugaton de egy modern háború. A diplomácia háborúja amibe nekünk nincs beleszólásunk. És csak egy kicsit is adj hangot a nem tetszésednek ismét rabláncokba találod magad csak úgy mint régen. Ha nem tetszik valami senkit se érdekel, ha hangot adsz neki te vagy a világ legnagyobb fasisztája vagy kommunistája. Ami épp jól mutat a világ médiában. Tekintsünk a jelenre egy kicsit, és aki olvassa soraim hátha megérti. Londonban egy magukat kutatónak nevezett csoport megállapította hogy jézus homoszexuális. Válasz képen, egy magát lgbtq tagnak kiadó hölgy felmérést végzett az utcákon miszerint  allah meleg. Elpakolták a holmijait a közbiztonságra való fenyegetés kapcsán és be vitték kihallgatni. Franciaországban a lakosok 80%-a bevándorló vagy afrikai nem a békés fajtából. Öngyilkos merényletek fenyegetések ha nem térnek át az Európaiak a shariara mind meg fognak halni. Persze itt nem vitte el a hatóság aki egy dobozra fel állva ilyet üvöltözött a téren fényes nappal.

Fontos az elfogadás…persze.

És minket ki fog elfogadni újra?

A jövőre tekintve, hát abból nem sok maradt, az integráció és multikulturalizmus a romokba dönti a hagyományokat. Apáról fiúra a láng tovább adása megszűnik. Apáról lesz átadva a Korán magát nőnek azonosító férfinak aki negyedrészt még transzgender és lélekben egy fenyőva.

Józanul gondolkodó ember mit fogalom nem szabad hogy legyen. Az ha még fehér is vagy és heteroszexuális maga a bűn. Remél az a kevés ember aki még maradt időben lépni fog egységesen egy szebb jövőért sajét vérét kiontva unokáink épségéért, mivel magunknak már nem tehetünk.

Sajnos semmit....

90 perc

Ülök a buszon még gondolkodni se tudok. Csak egy valamin jár az eszem, nem tud más be villani.

Milyen lesz?

Mi történik majd?

Kinyitom vissza a szemem. Egy halom ember ül a járműben, zsúfolásig. Folyik a társalgás, mindenki izgatott, próbálnak hangolódni. Vagy páran még ők sem tudják mi vár rájuk. Előre szegezem a tekintetem kinézek az elől található ablakon.

Három autónyi rohamrendőr kísérete látszik. A kék villogó fényük, megvakítja a szemem. Hátra tekintek amennyire tudok. Ugyan az a látvány tárul, elém. Már egy órája csak utazunk, tényleg szükség van erre?

Ennyire védeni minket. Nem értem de ez a legkisebb problémám. Le gurítok egy sört, kicsit fel lazuljon az agyam. Megkérkeztünk a városba, a rohamosztagosok száma csak megnőtt ahogy beléptünk a területre. Mintha gyilkosokat várnának. Ekkor megszólal egy hang, egy erős hang amit dob ütem kísér.

“Mindenki össze szedi magát, és nem hagyja el a másikat”

Fejezte be a hang, és a páncélosok gyűrűjében be vezényeltek a stadionba mindenkit. Ekkor sikerült szét néznem rajtunk. Mindenki talpig feketében. Mint egy sereg, akár horda is lehetnénk. Az épülethez közeledve látni lehetett felül a füstöt, és a hangos éneklést. Vártak rank, mi pedig eljöttünk.

Belépve a kapun, döbbenten álltam a lelátón, pedig rendszeres látogató vagyok. Több ezer ember gyülekezett és készült az estére. Fáklyák, dobok, drapik és zászlók. Az elmaradhatatlan éneklések. Gyepen a foci, lelátón a háború. Egy paprikás helyzet. Ott a szikra a levegőben csak valaki be kell hogy gyújtsa. És ott értettem meg mit jelent leküzdeni a félelmet. Szembe nézni a fájdalommal, a veszéllyel.

Ahogy a dobok szóltak, mindenki egyszerre mozdult, énekelt. Elöntötte az agyunkat a katarzis. Élvezni a focit, és szurkolóként át élni a pálya oldalán. Az jelent mindent, az a 90 perc ahol megszűnik az idő. Csak egy valamire tud fókuszálni az ember. És ez az, ennyi időnk van embernek lenni, kiereszteni a hangunk megmutatni hogy itt vagyunk.

Miután el hallatszott egy bizonyos rigmus.

“Volt egy álmom, a lelátón állok”

Megértettem hogy én. Itthon vagyok

Trauma

Egy lehunyt szempár, az időben ingázó test. Ennyiből áll. A tudat az elme funkcionál, a húsvér test csak foglalja az adott helyett a térben. Beszélgetek de mégis kivel?

Ja hogy magammal... Keresem az út végi fényt ebben az alagútban, de ahogy közeledek felé egyre csak tűnik el előlem. Mint szökni akarna ő is. Biztosan azt hiszi hogy én is az élet kalaúza vagyok aki be szándékozza fogni egy élet lámpásba. Így én is szöknék. Sőt, már szökök is.

Borzasztóan nagy hatalmas tér áll előttem, mégis minden fekete. Nem látok tovább. Mondhatni már mintha kint lennék az univerzumban. A végtelenség ne továbbja. Futni próbálok mint a hétfőtől, a hét elejei szenvedéstől. De nem megy. Be kell látnom hogy itt csak a tudatom van. Testem valahogy tehetetlenül feküdhet. Én meg itt ragadtam az univerzum kellős közepén.

Az unalomra nem panaszkodhatok, hiszen nem bírok unatkozni ha folyton azon gondolkozom hogyan tudok ebből a börtönből ki szabadulni. Annyi mindenen jár már az eszem, a céltól rég eltértem. Itt már az élet hatalmas kérdéseit vitatom magammal. Megesik hogy sokszor saját magam vitatom. Sőt mintha megérdemelném ezt.

Megtanultam repülni. Csak száguldok fénysebesen előre, nincs ami az utamba álljon. Az egész utazás egy nagy végtelen. Nem tartok sehová. Valahogy kicsit így szabadnak érzem magam. Hiába vagyok a fejembe zárva. Egy eszmeként élek.

Ha érezném, biztosan bele hasítana a szívembe és ketté rombolná a lelkem. Belém nyilalt a felismerés...Ez mégis jó. Csak én vagyok, néha még én se mert kikapcsolok. Egyszerűen minhta a lámpát le oltanák. Nem érzek, se fizikailag se pedig lelkileg. Hisz egy lebegő gondolatot ki bántana?

Még azt is képes lenne valaki biztosan. Csak én vagyok, egy sötét teremben. Ki látva magamból, szinte már át lépve önmagamon. Cikázok a fejembe fel és alá. És egy kicsit valami mégis bánt. Most jöttek képbe az emlékek. A régi önmagam, aki még kétlábon járt és érzett. Nem egy bezárt kósza gondolatként repkedett kedvére.

Egy fény csóvát láttam meg ismét. Most valamiért ahogy közeledtem nem akart elszökni tőlem. Egyre nagyobbra nyílt. Úgy néz ki, egy röpke gondolatként tovább élhetek. Ennyi megmaradt belőlem. Át léptem ezt a fényes utat. Továbbra is repülök. De már nem egyedül. Elmék, tudatok százezreit láttam körülöttem. És az univerzum ahol be voltam zárva. Elengedett. Ki léptem belőle.

Ezzel egy időben a testem se érdekelt. Csak megnyugodtam. Biztos jó kezekben van, és kellő síromat találom.

Vállamon

Van valami, ami nyomja a vállamat, nagyon neheztel. Folyamatosan rángatom a testem minden apró porcikáját,  de folyton marad. Azon is elgondolkodtam,  hogy lehet, én táplálom. Megtalálta magának a tökéletes földi párt, akin élhet nyugodtan. Gyötrelmeim tárháza bőven túlteljesít az elvárásain, amolyan beteg kapcsolat alakult ki köztünk az évek során. Mondhatni egy abszurd beteg szerelem. Ő belőlem él, hús-vér testemből, én pedig az éjsötét erejéből. Bizony, nem mindig ismertük egymást. Gyerekkoromban fel sem tűnt, lehet, akkor még nem is én voltam a gazdája. Az életem közepe felé ismerhettem meg. Akkor kezdett felém kacsingatni a vérben ázó szemeivel.

Rossz.

Egyenlő az életemmel, szinte végigkísérte eddig. Ez neki tetszhetett, csak nem ismerte a személyem. Ezért csak néha látogatott meg. És én bezzeg, még mindig nem tudtam róla, hogy ő létezik, és engem figyel.  Ahogy teltek-múltak az évek, sok jó is megtörtént velem. Új emberek, helyek, ismerősök, bulik, a nagybetűs élet. Olyankor nem éreztem a jelenlétét. Szerintem mérges lehetett rám, mit is képzelhetek magamról. Volt egy pillanat… Egy meghatározó pillanat, amikor csak feküdtem. Nem tudtam kilátni magamból. Csak én voltam, négy fal és egy ágy.

Ekkor eljött a pillanat. Áthágva mindenen  repült felém. Arcán torz mosoly formálódott,  míg engem nézett, vére kigyúlt, szemén látszott a vadászösztön. Engem akar és elkap, a gazdájává tesz! Én pedig nem menekültem. Tárt karokkal vártam az új vendéget. Tudtam, hogy összefonódott a sorsunk. Egy év sem kellett, hogy elteljen és jóllakott belőlem. Tovább is állhatott volna, ha akar, mégsem tette. Ezt a mély emberi gyűlöletet nem látta másban. És mindenhova együtt mentünk. A városba, barátaimhoz, szórakozni. Megtanult velem élni. De kísért, van, amikor előjön a fajtája, énje, és akkor nem kímél.

Előrángat belőlem minden rossz  gondolatot. Befolyásol, hogy  adjam át magam neki. Hiszen így működünk.

Ő megszokta, hogy ilyet tehet velem, ha akarja, és  ez  kielégíti. Én pedig engedem, hogy rajtam éljen, velem együtt. Évek óta nem ereszt. Karmai ironikus módon belenőttek a testembe ,  így nem is szabadulhatnék.

Egy nehéz súlyként fogom fel a vállamon. Ő az én kis démonom.

Méreg

Hazaindul az öreg a gyárból, vége a műszaknak. Ingje bal belső zsebében ott lapul nyugodalomban a lapos flaska, valamilyen erősen szeszes itallal megtöltve. Amolyan napi rutin már a jobb kezének az arrafelé tévedés. Nagy csendben bandukol az utcán. Egy egyszerű ember, sőt mondhatni átlag alattinak is. A gyárból vezető út egy kisebb városnegyedi részen halad keresztül. Csak utána tud hazaérni.

Ruházatáról megmondja az ember,  hogy egy kétkezi fizikai munkás. Nap mint nap súlyos  rajta a nyomás, hisz ki szeret éhbérért hajtani annyira, hogy beleőrüljön az évtizedek során. Temérdek gondolot pásztázza a fejét. Mondhatni, nem épp  az élet vidám oldalát látja. Inkább az ellenkezőjét, amit más rossznak hív.

,,Miért tudott ilyet dobni ez a rohadt gép, legalább egy kicsivel több szerencsém  lenne. Hajtok mint a hülye, mégis itt rothadok egy helyben. Se előre, se hátra,  és ez a legrosszabb. Hogy nem tudok mozdulni. Legalább jobban le, vagy véletlen csoda folytán fel. De olyan vagyok már,  mint az állóvíz, amit akárhogy kavarsz, mindig ugyanabba a mederbe csobban vissza.”

Gondolatmenete közben keze folyton eltéved a dereka mellől és a bal belső zsebéhez irányul. Sűrűn-sűrűn fogy az ital, enyhíti a fájdalmát. Vagyis inkább eltereli, de jobb nem lesz tőle. Inkább megindít egy belső pusztulást, egy évekig tartó lebomlást. Amire szinte mindene rámegy.

 A nagy iszogatások közben megérkezik a külvárosba. Nagyobb embertömegek, több bámészkodó tekintet. Csak pár utcát kell megtennie,  de az is éppen elég neki. Munkásruhája, a vastól piszkos arca, az alkoholban párolgó  léptei, egész lénye okádja magából a szagot,  melyet mindenki érez. Emberek tucatjának megítélő és megvető szeme, a lenézés,  melyet egy szegény embernek szánt a sors. Hisz nekik könnyű lehetett, megkapták, amit akartak, a gép jót dobott nekik.

Mire áthalad a negyeden, és eléri a saját házát, megveti a fél világot. Egy újabb megaláztatás, amihez még csak szavakat sem kellett alkalmazni. Megtette egy tekintet is. Amitől ismételten csak egy nullának érzi magát. Csak megnőtt az önutálata, és folyamatosan gyarapodik is. Mire be tudna nyitni a korhadt faajtón, egy idegileg labilis emberré válik, amit csak rontanak azok a több decik a zsebből. Megnyugodva le akar ülni, enni, pihenni, aludni és eltemetkezni a gondjaiban.

Végül bemegy és kezdődik a számára oly nehéz további gondok adagolása. A számlák mindenfelé szétszórva a nappaliban, elmaradás elmaradást követ. Megint panaszkodik és veszekszik a feleség, hogy hajtson jobban, tartsa már el a családját. Pedig tudta ő is,  hogy kihez megy hozzá. A gyereket valószínűleg kicsapják az iskolából magatartás miatt. Ő pedig nem tud már semmit sem tenni, sodródik a megszokott árral tovább. Ha szembe akarna menni, nagy eséllyel megfulladna. Hisz testében folyamatosan csak a méreg uralkodik.