Marky blogja

Gondolatok
Marky•  2019. július 26. 00:47

Trauma

Trauma

Egy lehunyt szempár, az időben ingázó test. Ennyiből áll. A tudat az elme funkcionál, a húsvér test csak foglalja az adott helyett a térben. Beszélgetek de mégis kivel?

Ja hogy magammal... Keresem az út végi fényt ebben az alagútban, de ahogy közeledek felé egyre csak tűnik el előlem. Mint szökni akarna ő is. Biztosan azt hiszi hogy én is az élet kalaúza vagyok aki be szándékozza fogni egy élet lámpásba. Így én is szöknék. Sőt, már szökök is.

Borzasztóan nagy hatalmas tér áll előttem, mégis minden fekete. Nem látok tovább. Mondhatni már mintha kint lennék az univerzumban. A végtelenség ne továbbja. Futni próbálok mint a hétfőtől, a hét elejei szenvedéstől. De nem megy. Be kell látnom hogy itt csak a tudatom van. Testem valahogy tehetetlenül feküdhet. Én meg itt ragadtam az univerzum kellős közepén.

Az unalomra nem panaszkodhatok, hiszen nem bírok unatkozni ha folyton azon gondolkozom hogyan tudok ebből a börtönből ki szabadulni. Annyi mindenen jár már az eszem, a céltól rég eltértem. Itt már az élet hatalmas kérdéseit vitatom magammal. Megesik hogy sokszor saját magam vitatom. Sőt mintha megérdemelném ezt.

Megtanultam repülni. Csak száguldok fénysebesen előre, nincs ami az utamba álljon. Az egész utazás egy nagy végtelen. Nem tartok sehová. Valahogy kicsit így szabadnak érzem magam. Hiába vagyok a fejembe zárva. Egy eszmeként élek.

Ha érezném, biztosan bele hasítana a szívembe és ketté rombolná a lelkem. Belém nyilalt a felismerés...Ez mégis jó. Csak én vagyok, néha még én se mert kikapcsolok. Egyszerűen minhta a lámpát le oltanák. Nem érzek, se fizikailag se pedig lelkileg. Hisz egy lebegő gondolatot ki bántana?

Még azt is képes lenne valaki biztosan. Csak én vagyok, egy sötét teremben. Ki látva magamból, szinte már át lépve önmagamon. Cikázok a fejembe fel és alá. És egy kicsit valami mégis bánt. Most jöttek képbe az emlékek. A régi önmagam, aki még kétlábon járt és érzett. Nem egy bezárt kósza gondolatként repkedett kedvére.

Egy fény csóvát láttam meg ismét. Most valamiért ahogy közeledtem nem akart elszökni tőlem. Egyre nagyobbra nyílt. Úgy néz ki, egy röpke gondolatként tovább élhetek. Ennyi megmaradt belőlem. Át léptem ezt a fényes utat. Továbbra is repülök. De már nem egyedül. Elmék, tudatok százezreit láttam körülöttem. És az univerzum ahol be voltam zárva. Elengedett. Ki léptem belőle.

Ezzel egy időben a testem se érdekelt. Csak megnyugodtam. Biztos jó kezekben van, és kellő síromat találom.

Marky•  2019. június 25. 19:43

Vállamon

 

Vállamon

Van valami, ami nyomja a vállamat, nagyon neheztel. Folyamatosan rángatom a testem minden apró porcikáját,  de folyton marad. Azon is elgondolkodtam,  hogy lehet, én táplálom. Megtalálta magának a tökéletes földi párt, akin élhet nyugodtan. Gyötrelmeim tárháza bőven túlteljesít az elvárásain, amolyan beteg kapcsolat alakult ki köztünk az évek során. Mondhatni egy abszurd beteg szerelem. Ő belőlem él, hús-vér testemből, én pedig az éjsötét erejéből. Bizony, nem mindig ismertük egymást. Gyerekkoromban fel sem tűnt, lehet, akkor még nem is én voltam a gazdája. Az életem közepe felé ismerhettem meg. Akkor kezdett felém kacsingatni a vérben ázó szemeivel.

Rossz.

Egyenlő az életemmel, szinte végigkísérte eddig. Ez neki tetszhetett, csak nem ismerte a személyem. Ezért csak néha látogatott meg. És én bezzeg, még mindig nem tudtam róla, hogy ő létezik, és engem figyel.  Ahogy teltek-múltak az évek, sok jó is megtörtént velem. Új emberek, helyek, ismerősök, bulik, a nagybetűs élet. Olyankor nem éreztem a jelenlétét. Szerintem mérges lehetett rám, mit is képzelhetek magamról. Volt egy pillanat… Egy meghatározó pillanat, amikor csak feküdtem. Nem tudtam kilátni magamból. Csak én voltam, négy fal és egy ágy.

Ekkor eljött a pillanat. Áthágva mindenen  repült felém. Arcán torz mosoly formálódott,  míg engem nézett, vére kigyúlt, szemén látszott a vadászösztön. Engem akar és elkap, a gazdájává tesz! Én pedig nem menekültem. Tárt karokkal vártam az új vendéget. Tudtam, hogy összefonódott a sorsunk. Egy év sem kellett, hogy elteljen és jóllakott belőlem. Tovább is állhatott volna, ha akar, mégsem tette. Ezt a mély emberi gyűlöletet nem látta másban. És mindenhova együtt mentünk. A városba, barátaimhoz, szórakozni. Megtanult velem élni. De kísért, van, amikor előjön a fajtája, énje, és akkor nem kímél.

Előrángat belőlem minden rossz  gondolatot. Befolyásol, hogy  adjam át magam neki. Hiszen így működünk.

Ő megszokta, hogy ilyet tehet velem, ha akarja, és  ez  kielégíti. Én pedig engedem, hogy rajtam éljen, velem együtt. Évek óta nem ereszt. Karmai ironikus módon belenőttek a testembe ,  így nem is szabadulhatnék.

Egy nehéz súlyként fogom fel a vállamon. Ő az én kis démonom.



Marky•  2019. június 11. 21:02

Méreg

 

Méreg

Hazaindul az öreg a gyárból, vége a műszaknak. Ingje bal belső zsebében ott lapul nyugodalomban a lapos flaska, valamilyen erősen szeszes itallal megtöltve. Amolyan napi rutin már a jobb kezének az arrafelé tévedés. Nagy csendben bandukol az utcán. Egy egyszerű ember, sőt mondhatni átlag alattinak is. A gyárból vezető út egy kisebb városnegyedi részen halad keresztül. Csak utána tud hazaérni.

Ruházatáról megmondja az ember,  hogy egy kétkezi fizikai munkás. Nap mint nap súlyos  rajta a nyomás, hisz ki szeret éhbérért hajtani annyira, hogy beleőrüljön az évtizedek során. Temérdek gondolot pásztázza a fejét. Mondhatni, nem épp  az élet vidám oldalát látja. Inkább az ellenkezőjét, amit más rossznak hív.

,,Miért tudott ilyet dobni ez a rohadt gép, legalább egy kicsivel több szerencsém  lenne. Hajtok mint a hülye, mégis itt rothadok egy helyben. Se előre, se hátra,  és ez a legrosszabb. Hogy nem tudok mozdulni. Legalább jobban le, vagy véletlen csoda folytán fel. De olyan vagyok már,  mint az állóvíz, amit akárhogy kavarsz, mindig ugyanabba a mederbe csobban vissza.”

Gondolatmenete közben keze folyton eltéved a dereka mellől és a bal belső zsebéhez irányul. Sűrűn-sűrűn fogy az ital, enyhíti a fájdalmát. Vagyis inkább eltereli, de jobb nem lesz tőle. Inkább megindít egy belső pusztulást, egy évekig tartó lebomlást. Amire szinte mindene rámegy.

 A nagy iszogatások közben megérkezik a külvárosba. Nagyobb embertömegek, több bámészkodó tekintet. Csak pár utcát kell megtennie,  de az is éppen elég neki. Munkásruhája, a vastól piszkos arca, az alkoholban párolgó  léptei, egész lénye okádja magából a szagot,  melyet mindenki érez. Emberek tucatjának megítélő és megvető szeme, a lenézés,  melyet egy szegény embernek szánt a sors. Hisz nekik könnyű lehetett, megkapták, amit akartak, a gép jót dobott nekik.

Mire áthalad a negyeden, és eléri a saját házát, megveti a fél világot. Egy újabb megaláztatás, amihez még csak szavakat sem kellett alkalmazni. Megtette egy tekintet is. Amitől ismételten csak egy nullának érzi magát. Csak megnőtt az önutálata, és folyamatosan gyarapodik is. Mire be tudna nyitni a korhadt faajtón, egy idegileg labilis emberré válik, amit csak rontanak azok a több decik a zsebből. Megnyugodva le akar ülni, enni, pihenni, aludni és eltemetkezni a gondjaiban.

Végül bemegy és kezdődik a számára oly nehéz további gondok adagolása. A számlák mindenfelé szétszórva a nappaliban, elmaradás elmaradást követ. Megint panaszkodik és veszekszik a feleség, hogy hajtson jobban, tartsa már el a családját. Pedig tudta ő is,  hogy kihez megy hozzá. A gyereket valószínűleg kicsapják az iskolából magatartás miatt. Ő pedig nem tud már semmit sem tenni, sodródik a megszokott árral tovább. Ha szembe akarna menni, nagy eséllyel megfulladna. Hisz testében folyamatosan csak a méreg uralkodik.



Marky•  2019. május 17. 22:02

Gondozó

 

Gondozó

Egy letűnt kor embereként éltem,  volt esély az újbóli ragyogásra.. De senki sem élt a lehetőséggel, csak hagytuk úgy eltűnni  körülöttünk mindazt, ami értéknek számít. Elejében minden szépen és idillikusan indult. Az ember dolgozni járt, hogy megéljen, és a családját fent tudja tartani. A kisgyerek örült a karácsonyra kapott szerény ajándéknak, nem áhítozott többre. Maga a természet pedig élt. Mindezt lassan romboltuk le, nem is vette észre senki, nem voltak kritikus előjelek, csak apránként. Azt se vettük komolyan.

Elmúlt egy fél évtized, vagy kicsit több. A lassan terebélyesedő jelekből egyszerre egy hatalmas pusztító és mindent eltaroló özön lett. Egyik pillanatról a másikra dőlt össze az egész eddigi élet. Ami régen számított, az mára csak egy emlék maradt. Pár röpke év, amit észre se vesz az ember, elrepült. Pedig mennyire kiverte a szemünket minden egyes jel. Valahogy pedig nem foglalkoztunk vele, vagy csak nem vettük komolyan.

Az ember bejár ugyanúgy dolgozni, mint eddig. Csak már nem tud fent tartani semmit sem. Éhbérért és hitelekért húzza az igát a modern rabszolgaság láncaiba verve. A gyerek semminek se örül. Kiszámíthatatlan, őrjöngő állatá vált, aki a játék kisautót a földön veri szét egy új telefonért üvöltözve. Apja hiába tud fedélt biztosítani a feje fölött, anyja hiába akar törődni vele. Mindenki és minden haszontalan számára, elfelejt becsülni és értékelni.

Azt sem lehet már mondani, hogy nem láttuk a fától az erdőt.   Csordaként vonultak el az állatok az otthonaikból. Medve, farkas, róka, mind egyaránt futott. Még a madarak is velük próbáltak  szökni, persze, ha túlélték a golyófüggönyt. Hiszen kell otthonra egy szitává lőtt madár. Vizet csak egyszerűen ihatatlanná tettük. Az a sok vegyszer és radioaktív hulladék, még a baktérium se tudna megélni benne. A föld szárad, terméketlenné vált, élelemről ne is álmondjunk. Megesszük a tablettába zárt vitamint és húst. Az íz a lényeg úgyis.

Nem tehettem már mást..Mindent én sem bírok el. Nem fogtuk fel, mit jelent az élőhely, ahol mi is éltünk egykoron, és az állat is. Most már nem maradt nekünk sem hol élni...

 



Marky•  2019. április 23. 21:40

Eltemetve

Eltemetve

Én és a gondolataim, senki más. Harc önmagammal szemben, életem értékelése. Hová jutottam, mi vezetett ide. Egy hosszú küzdelem van kilátásban. Rá sem eszméltem hogy mi zajlik körülöttem. Csak folytatom a csatát, jó és rossz megszűnik létezni. Egymagam nézek szembe a vaddal.

-          Hibák vajon, amiket eddigi életem során ejtettem?

-          Rossz voltam az emberekkel, a hozzám tartozókkal?

Hatalmas ütésekként zúdítja rám a kérdéseket, a gondolat. Nem is szándékozik kímélni, most már úgy is késő lenne. Akár egy álom amiből nem tudok felébredni, el lettem zárva. Testemet nem bírom rá venni a mozdulásra. Inkább küzdök tovább, még meg nem békélek. Mondjuk az a legfőbb baj, hogy már egy áldott hete csak küzdök, és az egyetlen aki szóba tud állni velem még mindig csak én vagyok. Lassan viszont mintha éreznék valamit, kicsit mintha törne. Első érzésem mi más is lenne mint fájdalom. Hátam tájékán szögel a fájdalom, mintha valami keményen feküdnék. Olyan mint egy korhadt deszka.

-          Eltemettek..? Ugye nem haltam meg..?

De lélegzem, kizárt hogy már jött volna értem a végzet. Levegő lett a második amit érzéseim közé sorolhattam. Azt sem tudom hogy a szemem álomra derült, vagy elvesztettem szemem világát. A kezeim, mintha valami jelt adnának, pár centire félre tudom mozdítani őket. Ennyi is volt az örömöm. Olyan mintha nem engedne valami tovább.

-          Tán csak nincs oldalt is valami deszka ami nem enged tovább?

Egyre biztosabb hogy halott vagyok. Mindeközben a harc befejeződött. Úgy néz ki megbékéltem magammal, viszont mégis olyan mint egy kirándulás a purgatóriumban. Egyszerűen csak úgy vagyok. A fülem végre valahára, hallok némi nagyon halk zajt néha. Kopogások azok, biztosan a sír ásóm hangja, kicsit pihen az ásás közben. De nem biztos, hiszen napok óta hallom ezt, megadott idő közönként.

A lábam érzem néha megmozdul. Nem bírom fel emelni, egyszerűen nem. Vagy a test, vagy a koporsó nem engedi. Eltemettek, igen ez az egyetlen magyarázat miért nem bírok semmit. Pár nap elteltével csoda történt. Kinyílt a szemem.

-          Végre valahára!

Kiáltottam fel magamban. Szemhéjam mozgásnak indult, engedt az akaratomnak. De kárnak is kaptam vissza látásom. Szembe kellett néznem a valósággal. Nem a föld alatt feküdtem, és nem is vett körbe semmilyen deszka.

Egy fehér szobát láttam, és ami testem kordában tartotta az saját magam voltam. Egy ágyhoz láncolva, csövek nőttek ki karomból, lábam támaszban. A kopogás egy rohanó orvosé volt, ki folyton a szobámat járta. Szemem inkább álomra zártam, és rá eszméltem. Ez... az én földi koporsóm.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom