Marky blogja

Marky•  2019. július 26. 00:47

Trauma

Trauma

Egy lehunyt szempár, az időben ingázó test. Ennyiből áll. A tudat az elme funkcionál, a húsvér test csak foglalja az adott helyett a térben. Beszélgetek de mégis kivel?

Ja hogy magammal... Keresem az út végi fényt ebben az alagútban, de ahogy közeledek felé egyre csak tűnik el előlem. Mint szökni akarna ő is. Biztosan azt hiszi hogy én is az élet kalaúza vagyok aki be szándékozza fogni egy élet lámpásba. Így én is szöknék. Sőt, már szökök is.

Borzasztóan nagy hatalmas tér áll előttem, mégis minden fekete. Nem látok tovább. Mondhatni már mintha kint lennék az univerzumban. A végtelenség ne továbbja. Futni próbálok mint a hétfőtől, a hét elejei szenvedéstől. De nem megy. Be kell látnom hogy itt csak a tudatom van. Testem valahogy tehetetlenül feküdhet. Én meg itt ragadtam az univerzum kellős közepén.

Az unalomra nem panaszkodhatok, hiszen nem bírok unatkozni ha folyton azon gondolkozom hogyan tudok ebből a börtönből ki szabadulni. Annyi mindenen jár már az eszem, a céltól rég eltértem. Itt már az élet hatalmas kérdéseit vitatom magammal. Megesik hogy sokszor saját magam vitatom. Sőt mintha megérdemelném ezt.

Megtanultam repülni. Csak száguldok fénysebesen előre, nincs ami az utamba álljon. Az egész utazás egy nagy végtelen. Nem tartok sehová. Valahogy kicsit így szabadnak érzem magam. Hiába vagyok a fejembe zárva. Egy eszmeként élek.

Ha érezném, biztosan bele hasítana a szívembe és ketté rombolná a lelkem. Belém nyilalt a felismerés...Ez mégis jó. Csak én vagyok, néha még én se mert kikapcsolok. Egyszerűen minhta a lámpát le oltanák. Nem érzek, se fizikailag se pedig lelkileg. Hisz egy lebegő gondolatot ki bántana?

Még azt is képes lenne valaki biztosan. Csak én vagyok, egy sötét teremben. Ki látva magamból, szinte már át lépve önmagamon. Cikázok a fejembe fel és alá. És egy kicsit valami mégis bánt. Most jöttek képbe az emlékek. A régi önmagam, aki még kétlábon járt és érzett. Nem egy bezárt kósza gondolatként repkedett kedvére.

Egy fény csóvát láttam meg ismét. Most valamiért ahogy közeledtem nem akart elszökni tőlem. Egyre nagyobbra nyílt. Úgy néz ki, egy röpke gondolatként tovább élhetek. Ennyi megmaradt belőlem. Át léptem ezt a fényes utat. Továbbra is repülök. De már nem egyedül. Elmék, tudatok százezreit láttam körülöttem. És az univerzum ahol be voltam zárva. Elengedett. Ki léptem belőle.

Ezzel egy időben a testem se érdekelt. Csak megnyugodtam. Biztos jó kezekben van, és kellő síromat találom.

Marky•  2019. július 24. 00:16

Levél haza

Levél haza

Hónapok óta még csak haza se néztem. Új dolog volt ez a költözés a számomra, olyan hirtelen történ minden. A háztól kezdve az ismerősökig, minden utca sarok más lett. Mire megszoktam mindent azon kaptam magam hogy elmúlt egy egész hónap. Otthon ugye elég pénzt kerestem meg hogy saját lábra tudjak állni. Sok időbe telt de meg lett az eredménye. Egy szebb és jobb házba tudtam költözni. Felnőtt éveimbe bele kezdeni. Mondom ezt huszonhárom éves fejjel. De hát valahol muszáj neki látni a dolgoknak, előbb vagy utóbb. Saját autóra még nem volt pénzem, ezért megmaradtam az öreg de jól bevált tömegközlekedésnél. Megmondjam nem a kedvencem, viszont ezzel kell egyenlőre beérnem. Egy kis vállalatnál kaptam munkát mint marketingfelelős. Apám szavaival élve, egyszerű akta tologató. A fizetés még is elég volt arra hogy fedezni tudjam a kiadásaim, és még egy apró része meg is maradt amivel magam gazdálkodhattam. Kis egyszerű házra gondolj, még kinti kert sincs, csak meg beton udvar az egész. De tető van a fejem felett. Vagyis csak volt. Mivel rég nem hallottatok felőlem, és most időm is úgy engedi rátok áldozom az időm hogy ezt megírjam. Nem is húzom tovább a szót.

Ha emlékeim nem csalnak pont csütörtök volt, két nap múlva volt a szülinapom. De ezt nem biztos hogy pont a szüleimnek kell magyaráznom. A szokásos rutin kört tettem meg. Buszról leszállok be ugrom haza fele a közeli közértbe majd séta hazáig. Zárnám ki a kaput erre nézem jött a posta. Furcsálltam is ritkán szokott jönni. Meg se néztem elsőre csak bele dobtam a szatyorba, majd ha beértem a házba felnyitom. Hát felnyitottam, lehet jobban járok ha mégse teszem. Hívtak teljesíteni a kötelességem, büszke katona módjára. Nincs mit tenni menni kell, akkor menni kell. Nem halok bele egy sorkatonai kiképzésbe. Inkább mint a börtön. Szülinapomra megkaptam az ajándékom. Bőröndömbe be pakolva el is vittek ahogy voltam. Még aznap megérkeztünk a kiképző táborba. Meg is kaptam az eligazítást merre alszok, ruhám is meg lett, fejem is le túrták. Minta polgár.

Másnap elkezdődtek a kiképzések. Hogy őszinte legyek kellett egy hét hogy én azt megszokjam irodai munka után. A szervezetem eléggé le nullázta. És a kevés alvás nem igazán segített bele. De bírni kell, egy férfi nem nyavalyog. Kaszárnyába ahol én voltam, hát a társaim igen csendes alakok voltak. És ahogy elnéztem nem a legtisztább emberek akikkel a sors össze keverhetett. Pár szó csere naponta de ennyi elég is volt. A lényeg a csapat összhang volt az edzések során ami meg is lett találva a végére. Nem számítottam sokra. Mit várjon az ember egy alap kiképzéstől. Vártam hogy elmúljon az idő. Nos hiába vártam.

Mint kiderült nem lettünk tájékoztatva róla hogy éles bevetésre képeznek minket. Nemzetek közötti együttműködés jelképe ként az ország katonai segítséget nyújt az adott kormánynak így erősítik a kettejük közötti barátságot. Jelenleg a McDonald’s nemzetének nyújtottunk segítséget valahol keleten az isten háta mögött ki tudja milyen kecskepásztorok földjén. Egy-két napra rá felszerelkeztünk és egy külön géppel át szállítottak minket. Úgy éreztem magam mint egy jószág akit épp be daráltatni visznek hogy valaki később jól lakjon belőlem. Meg is érkeztünk egy sima huszonnégy órás út után. El szállásoltak az ottani bázison majd másnap kezdődött a stratégiai megbeszélés.

Aludni alig tudtam, a párnám olyan kemény volt hogy a gépkarabélyommal szívesebben aludtam. Fel is keltünk a vergődés után. Reggeli edzés, kaja majd megint és mehettünk az eligazításra. Egyszerű volt a terv. Egy kicsiny falut kellett a kezünk alá hajtani. Még csak kezdetlegesen de valamilyen sejk ha jól értettem kezdte át venni az irányítást. Így egyértelműen nekünk kellett megállítani a terjeszkedést.

Holnap már indulunk is. Ami annyit tesz hogy én megírtam nektek ezt a levelet. Nem sokat fogok aludni, inkább fogok morfondírozni. Nagyon lüktet a szívem, eszméletlen mennyire izgulok. Inkább már félek. Még sose lőttem le senkit. Nem is tudom mennyire fogok megváltozni ha úgy adódik hogy a ravaszt meg kell húznom. Vagy ha épp én felém fog repülni az a golyó úgy hogy nem is tudok róla. Ezek a férgek szeretnek mesterlövészt játszani. Csak egy pillantás és vége lehet mindennek.

Annyit szeretnék mondani. Először is te édesanyám. Köszönöm azt a szigorú nevelést amit nyújtottál, sokszor nem értettem miért volt de rá jöttem neked sem volt könnyű, a gyereken pedig könnyebb ki ereszteni a gőzt. Apámnak csak annyit üzenek hogy ha le tette a sörös üveget, olvassa el ezt a levelet. Nem kizárt hogy ez lesz az utolsó. De ha mégse, amint eltávom lesz rögtön haza repülök.

 

“Több levél nem érkezett. Hiába is várták otthon, fiuk elveszett. Egy temetetlen névtelen katonaként adta az életét, a felette lévő hatalomnak”

Marky•  2019. június 25. 19:43

Vállamon

 

Vállamon

Van valami, ami nyomja a vállamat, nagyon neheztel. Folyamatosan rángatom a testem minden apró porcikáját,  de folyton marad. Azon is elgondolkodtam,  hogy lehet, én táplálom. Megtalálta magának a tökéletes földi párt, akin élhet nyugodtan. Gyötrelmeim tárháza bőven túlteljesít az elvárásain, amolyan beteg kapcsolat alakult ki köztünk az évek során. Mondhatni egy abszurd beteg szerelem. Ő belőlem él, hús-vér testemből, én pedig az éjsötét erejéből. Bizony, nem mindig ismertük egymást. Gyerekkoromban fel sem tűnt, lehet, akkor még nem is én voltam a gazdája. Az életem közepe felé ismerhettem meg. Akkor kezdett felém kacsingatni a vérben ázó szemeivel.

Rossz.

Egyenlő az életemmel, szinte végigkísérte eddig. Ez neki tetszhetett, csak nem ismerte a személyem. Ezért csak néha látogatott meg. És én bezzeg, még mindig nem tudtam róla, hogy ő létezik, és engem figyel.  Ahogy teltek-múltak az évek, sok jó is megtörtént velem. Új emberek, helyek, ismerősök, bulik, a nagybetűs élet. Olyankor nem éreztem a jelenlétét. Szerintem mérges lehetett rám, mit is képzelhetek magamról. Volt egy pillanat… Egy meghatározó pillanat, amikor csak feküdtem. Nem tudtam kilátni magamból. Csak én voltam, négy fal és egy ágy.

Ekkor eljött a pillanat. Áthágva mindenen  repült felém. Arcán torz mosoly formálódott,  míg engem nézett, vére kigyúlt, szemén látszott a vadászösztön. Engem akar és elkap, a gazdájává tesz! Én pedig nem menekültem. Tárt karokkal vártam az új vendéget. Tudtam, hogy összefonódott a sorsunk. Egy év sem kellett, hogy elteljen és jóllakott belőlem. Tovább is állhatott volna, ha akar, mégsem tette. Ezt a mély emberi gyűlöletet nem látta másban. És mindenhova együtt mentünk. A városba, barátaimhoz, szórakozni. Megtanult velem élni. De kísért, van, amikor előjön a fajtája, énje, és akkor nem kímél.

Előrángat belőlem minden rossz  gondolatot. Befolyásol, hogy  adjam át magam neki. Hiszen így működünk.

Ő megszokta, hogy ilyet tehet velem, ha akarja, és  ez  kielégíti. Én pedig engedem, hogy rajtam éljen, velem együtt. Évek óta nem ereszt. Karmai ironikus módon belenőttek a testembe ,  így nem is szabadulhatnék.

Egy nehéz súlyként fogom fel a vállamon. Ő az én kis démonom.



Marky•  2019. június 11. 21:02

Méreg

 

Méreg

Hazaindul az öreg a gyárból, vége a műszaknak. Ingje bal belső zsebében ott lapul nyugodalomban a lapos flaska, valamilyen erősen szeszes itallal megtöltve. Amolyan napi rutin már a jobb kezének az arrafelé tévedés. Nagy csendben bandukol az utcán. Egy egyszerű ember, sőt mondhatni átlag alattinak is. A gyárból vezető út egy kisebb városnegyedi részen halad keresztül. Csak utána tud hazaérni.

Ruházatáról megmondja az ember,  hogy egy kétkezi fizikai munkás. Nap mint nap súlyos  rajta a nyomás, hisz ki szeret éhbérért hajtani annyira, hogy beleőrüljön az évtizedek során. Temérdek gondolot pásztázza a fejét. Mondhatni, nem épp  az élet vidám oldalát látja. Inkább az ellenkezőjét, amit más rossznak hív.

,,Miért tudott ilyet dobni ez a rohadt gép, legalább egy kicsivel több szerencsém  lenne. Hajtok mint a hülye, mégis itt rothadok egy helyben. Se előre, se hátra,  és ez a legrosszabb. Hogy nem tudok mozdulni. Legalább jobban le, vagy véletlen csoda folytán fel. De olyan vagyok már,  mint az állóvíz, amit akárhogy kavarsz, mindig ugyanabba a mederbe csobban vissza.”

Gondolatmenete közben keze folyton eltéved a dereka mellől és a bal belső zsebéhez irányul. Sűrűn-sűrűn fogy az ital, enyhíti a fájdalmát. Vagyis inkább eltereli, de jobb nem lesz tőle. Inkább megindít egy belső pusztulást, egy évekig tartó lebomlást. Amire szinte mindene rámegy.

 A nagy iszogatások közben megérkezik a külvárosba. Nagyobb embertömegek, több bámészkodó tekintet. Csak pár utcát kell megtennie,  de az is éppen elég neki. Munkásruhája, a vastól piszkos arca, az alkoholban párolgó  léptei, egész lénye okádja magából a szagot,  melyet mindenki érez. Emberek tucatjának megítélő és megvető szeme, a lenézés,  melyet egy szegény embernek szánt a sors. Hisz nekik könnyű lehetett, megkapták, amit akartak, a gép jót dobott nekik.

Mire áthalad a negyeden, és eléri a saját házát, megveti a fél világot. Egy újabb megaláztatás, amihez még csak szavakat sem kellett alkalmazni. Megtette egy tekintet is. Amitől ismételten csak egy nullának érzi magát. Csak megnőtt az önutálata, és folyamatosan gyarapodik is. Mire be tudna nyitni a korhadt faajtón, egy idegileg labilis emberré válik, amit csak rontanak azok a több decik a zsebből. Megnyugodva le akar ülni, enni, pihenni, aludni és eltemetkezni a gondjaiban.

Végül bemegy és kezdődik a számára oly nehéz további gondok adagolása. A számlák mindenfelé szétszórva a nappaliban, elmaradás elmaradást követ. Megint panaszkodik és veszekszik a feleség, hogy hajtson jobban, tartsa már el a családját. Pedig tudta ő is,  hogy kihez megy hozzá. A gyereket valószínűleg kicsapják az iskolából magatartás miatt. Ő pedig nem tud már semmit sem tenni, sodródik a megszokott árral tovább. Ha szembe akarna menni, nagy eséllyel megfulladna. Hisz testében folyamatosan csak a méreg uralkodik.



Marky•  2019. május 26. 22:17

Határ

 

Határ

Hiába is menetelek előre,  sehogy sem érek oda  a végére. Ott a cél előttem, mégis, mintha az egészet egy homályos köd fedné el reménnyel teli szemem elől. Megindulok nagyszabású tervekkel, ötletgazdag elmémmel, az út még relatív egyenes. Néhol akadályokba ütközöm, viszont orvosolhatóak a problémák. Mire eljutok a következő fázisig, hogy nagyobbat lépjek, már egy rosszabb úton találom magam. Sietni kezdek, kapkodni,  már nem annyira megfontoltan dolgozom. A körülöttem lévő segítő tényezőket nem értékelem már úgy, mint eddig, csak a célom lebeg előttem. Majd rátérek a harmadik útra. Teljes erőmből rohanok. Egyre közelebb, amit szeretnék, ez persze másnak nem tetszik. Hisz ki látott már olyat, hogy egy ember örül a másik sikerének?

Senki. Itt megkezdődik a kínkeserves végső vágtatásom. Minden egy lapra feltéve, bukás vagy győzelem, életem és halálom. Egy sáros nehéz út ez, ahol már nem bíztatnak az emberek, nem örülnének, ha célba érnék. A gőg és az irigység vette át az uralmat fejük felett. Nekik a tisztánlátás egyenlő azzal, hogy bukj velük együtt, és elégedett lesz mindenki. Érdekes módon, senki más nem versenyzik velem az úton, mégis a vesztemet akarják. Pedig a választás, maga a döntés lehetősége a kezükben van. De az egyszerű megoldás is megoldás, és még annyi munkát sem igényel. Már tényleg egy kevés kell az egészhez, megpendül bennem egy húr, ami jó irányba terelt.

Aztán elkap valami. Egy kéz, egy sötét és rothadó végtag, ami pólómba kapaszkodva ingázik rajtam. Én futok a rossz úton tovább, nehéz, de megteszem. Nem maradt ez ennyiben, karok tömkelegének börtönébe kerülök. Kezdek lassulni, szinte már állok egyhelyben. A cél az orrom előtt, egy karnyújtásnyira tőlem. És képtelen vagyok még egyet-kettőt lépni, hogy elérjem. Gonosz, becsvágyó, irigy, kapzsi, öntelt és egoista emberek karjai láncolnak a földhöz. A romlást és a végállomást sugallják. Egymagam pedig sok mindent nem tudok megtenni, vagyis mindent biztos nem. Nem eleget ahhoz, hogy szabadulni tudjak.

Így hát egyhelyben maradok velük együtt. Megkímélem magam is az értelmetlen harctól, ami önpusztításba vezetne, és maradok együtt a lehúzóimmal. Hisz előbb vagy utóbb, mind elmúlnak. A végtelenségig senki sem marad ilyen. Akkor pedig hamvaimból kitörve repülök előre, a célom és a határaim átlépése érdekében.



Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom