Marky blogja

Negyedik rész.

De el kellett gondolkodnom magamon egy kicsit. Mi is lesz ha én megöregszem és mást fognak a helyemre küldeni ide a Földre. Az én helyem nem fogja valami jött ment szemét át venni a Pokolból. Utód kell ide ez nem vitás. De időben neki kell látnom az utód létrehozásában. Nem hagyhatom az utolsó pillanatokra mikor az óra ketyeg és az utolsókat veri az erőm. Szerencsémre volt egy lány, egy gyönyörű lány. Alacsony termetű volt, rövid a haja szemei smaragd zölden ragyogtak a sötétben. Az első ember volt akire felfigyeltem és érdekelt egyaránt. Középiskolában ismerkedtünk meg. Mint mondtam mindig kitűntem annak ellenére hogy bújni igyekeztem mindenki elől. Ő észre vett az egyszerűségem miatt. Viszonylag vissza húzódó személyiség volt így könnyebben szót értettünk egymással. Nem voltak nagyon az elvárásaink így könnyedén tudtunk ismerkedni és haladni addig még nem kapcsolat lett a gyümölcse. Nem volt azért egy könnyű menet, hisz hiányosságokban szenvedek az emberek kommunikációja felől. Voltak akadályok és érdekes szituációk is de sikerült megtartanom. Ennek köszönhetően évek óta a párom és csendben töltjük az időt a magunk módján. Nem tudja ki is vagyok valójában és miket teszek, de látja hogy valami nem a szokásos. Esetemben semmi sem az ebben a világban de mögé lát a dolgoknak. Nem kérdez rám miért is tenné, csak felesleges feszültség keltés lenne a mivoltom feltárása. Így vagyok jó neki ahogy vagyok, nem kell ellenkeznem.

És ennek örömére rá jöttem hogy ő lesz az, ő lesz az aki életet fog adni egy gonosz teremtménynek, aki apja nyomdokába fog lépni és folytatni azt a tervet amit elkezdett. De mindent a maga idejében persze. Csak továbbra is meg kell tartanom és fejlődnöm hogy jobban értsem ezeket az embereket.

Végül pedig folytathatom a tervem bevégzését inmáron a sarjam keze által. Méltó utódot nemzek e világra egy hozzám méltó ördögi szüleményt. És ő lesz a következő Herceg.

Harmadik rész.

Földi szüleimmel rendes kapcsolatot ápoltam. Az egyetlen élő mozgó személyek kikre nem szabadítottam rá semmit. Felneveltek óvtak engem, és fiuknak hittek. Ezért egy szolid érzelmi kötődés fűzött hozzájuk mindössze.

Ez a maradék több milliárd emberre nem mondható. Céllel küldtek engem ide és teljesíteni is fogom azt. De mégis több évtizede élek már itt, kicsit hozzám nőtt a világ. Valahogy pedig mégse tudtam szeretni. Hiába a sok erőfeszítésem, az a rengetek átok, tűz és víz veszedelmek, természeti katasztrófák. Élelem és ivovíz hiány, szegénység és háború. Már a legmagasabb jéghegyeiket kezdtem olvasztani és még arra is azt mondják hogy nem igaz, ez meg se árt nekünk. Akármilyen rosszat teszek, az emberek nem képesek észre venni. Nekik ez a kényelem, megszokták hogy a rosszban élnek. Rohad körülöttük minden az életük a világuk. Lassú folyamat ez nem mindenki tudja kinyitni a szemét. De aki tisztán lát az is tudhatná hogy ez nem természetes. Mindenre a megoldást akarják és csak várnak mikor jön el. Pedig nem fog, ha tennének se hagynám abba a pusztítást de így még lassabb halálba vezetem őket. Generációk szenvedjenek a hibáik miatt. Így már kicsit könnyebb ezzel a tudattal. De nem veszik észre még mindig. Nem mondják ki.

A világunk pusztul, és meg kell menteni. Ha viszont nekik kényelmes így, nekem annál egyszerűbb lesz elsöpörnöm az életet.

Megtudtam hogy rengetegen az emberek közül épp ezt várják. Az apokalipszist. Egész szekták kultuszokat építettek eköré. És az idióták még értem imádkoznak hogy hozzam el, nevetséges. A másvilági tudás nem minden, így én is bővítettem az enyém az emberi faj tudásával és történelmével. Miben is hisznek ők, hogy is haladnak. Elkeserítő, hisz bármelyik világ amiről évmilliók után eltöröltük az életet békében éltek. Az állatok, az emberek megtudtak férni. Itt a kezdetektől fogva csak gyilkolnak és gyilkolnak. Egy évtized nem telt el vérontás nélkül. És most is hadban állnak, egy modern háborúban ahol a gyorskajákkal és multi cégekkel ölik a másikat. Egy tudatos tisztogatást tartanak. A selejtnek mennie kell. Ezek mellett pedig megfeletkeznek hogy én szorgosan dolgozok, lassan és biztosan hozom a halált ahogy sokan kívánják. Ezt a gyűlöletet apám Lucifer is megirigyelné, hisz ilyen még nálunk se nincs.

Mintha tudták volna az emberek hogy jövök, egyszer tényleg itt leszek és megtestesítem emberi alakban az Antikrisztust. Így a munkám felét elvégezték már ők. Pusztulásba hajtják saját magukat. De mint említettem is, annyira elvannak foglalva saját magukkal hogy rólam tudomást sem vesznek már.

Pedig annyi néven emlegettek már az évszázadok során. Mindig meglátták valakiben a gonoszt, az emberiség ellenségét. De sosem találták el, mindig csak tévedtek és tévedtek. A saját hibáikra amiket maguk vétettek és egymással szemben. Az én tettemnek ítélték, pedig akkoriban csak a rokonaim segítettek be a pusztításba. Nagyrészt viszont még csak ők se avatkoztak bele, hagyták had csinálják.

Voltam a Sátán fia, Antikrisztus, Hitler és Sztálin, démon és sötét szellem. Végig kísérték az őseim az emberek, ennek a világnak a nyomorát. Ahol volt jó ott mi mindig megjelentünk ki egyenlíteni a számlát. Most egy új korszak kezdődött el. Én vagyok itt a Földön, rám hárul még több évszázadnyi reményvesztés. Nem szabad kudarcot vallanom, annyi rosszat hoztak elődjeim ezekre a nyomorultakra. Ideje felül múlnom őket. Valami új és sokáig tartó kínt elindítani ami generációkat mar szét.

Második rész.

Teltek múltak az évek és én cseperedtem, csecsemőből kisgyerekké abból pedig tinédzser korba. Ez egy említésre méltó időszak az életemben. Ilyenkorra kezdtem erőim felfedni, nem túl feltűnően de néha-néha megmutatkozott. Kisgyermekként nem volt nehéz el titkolnom őket, bár azt tartják ezek az emberek hogy a babáknak különös érzékük van a paranormális lények és tevékenységek észlelésére. Ez szedett vedett hazugság úgy ahogy van. Egy baba az baba, örül hogy szájába vágják a cumit hogy legyen mint szopnia még álomba nem derül. A lényeg  hogy nem volt nagy kihívás ebben a fázisban megmaradnom. Bár tény hogy még a régi otthonomtól is rosszabb volt. Pokol maga volt a mennyország. Azt a sok tipegő topogó ivadékot elviselni nap mint nap egy bölcsödében, az a rengetek gügyögés. A hátom borzódzott ha csak vele gondoltam mennyire kellemes lenne ha megszólalhatnék végre és hipnózisba kergethetném démoni hangommal egy pár órányi nyugalomért cserébe. De okosnak kellett lennem, így hát maradt a csend és tűrtem. Évekig csak hallgattam, egy épkézláb mondatot nem volt szabad kimondanom. Fontos az álca.

Majd jött a megkönnyebbülés pár év után. Végre beszélhettem, bár akkor sem volt szabad felfednem elmém ragyogását és beszédkészségem. Viszont több volt az eddiginél. Szépen lassan haladtam a cél felé. Össze-összer rakosgattam koromhoz megfelelően a szavakat, és szerintük csak úgy szívtam magamba a tudást. Holott bácsikám Beelzebub belém itatott minden földi tudást. Az evéstől kezdve a pszihológiáig mindent. Sorolnám még az emberek hamis történelmét amit ők hisznek és egyéb dolgokat. De végtelenségbe menne az a lista, így maradjunk ennyinél. Azt viszont nem titkolhattam hisz még a józan paraszt ember is látta hogy, ezen a gyereken valami különös. A nem megszokott módon fejlődik, mintha már tudna mindent. Sőt, ez a gyerek még azt is tudja amit ők nem is sejtenek.

Elérkeztem abba a korba melyben az emberek a tudásokat fejlesztik kötelező módon. És bizonyos értelemben versenyeznek is melyikük az okosabb. Elcsépelt egy rendszerbe hajítják a szülök a gyermekeiket. Szerencsémre rám nem volt hatással ez az ördögi kör. Itt igyekeztem kellően rossz tanulónak lenni. Tartani az átlagot de ne is szárnyaljam túl. Ennek hatására bizonyos emberek akik kis részt de felül emelkedtek fajtársaikon, jobban bele láttak. És egy eltitkolt tehetséget láttak bennem amit erővel ki akartak bogozni. Nap mint nap ugyan azt kellett hallgatnom.

“Te többre vagy képes, miért ragadsz meg ennyinél”

“Ez nem te vagy több is lakozik benned”

“Ne fecséreld el a tudásod”

Te szánalmas ember, te aki azt hiszed okos és bölcs vagy. Bíztatod a társad pedig te még ott se tartasz ahol. Ha elmondanám minden titkom és szemed elé tárom tudásom nem téged, az egész világod romokba dönthetném. A ti várva várt apokalipszisetek nem csak a rémhírekben jönne el. De ti nagy szerencsémre a lassú pusztulásra íteltettetek.

Csak ezek a mondatok keringtek a fejembe minden adandó alkalommal ahányszor csak engem akartak segíteni. Feltárni elmém rejtett zugait. Viszont megtartottam magamnak őket. Egyszer úgy is megtapasztalják mit is rejtegetek ha egyszer rájuk zúdítom. Mindent csak időben. Hiszen a tudás, hatalom. Ez az első közmondásuk amit valamire valónak találok. Még számomra is retteneset hely ez az intézmény ahová küldtek nyolc hosszú évre és hátra volt még utána egy négy év. Néha már vaciláltam jómagam is inkább haza megyek apámhoz és az örök kínok kamrájába vetetem magam mint hogy ezt csináljam.  De nem én lennék a Sötétség fia ha nem küzdöttem volna magam át ezen.

Iskolának nevezik ezt az intézményt. Gyerekeket terelnek egyetlen nagy helyre és tuszkolják szinte már erővel verik a “tudást” a gyerekbe. Hangosak, rendetlenek és legfőképp idegesítőek. Eljutnak egy olyan korba ahol zavarodottá válnak. Mindenre a megoldást keresik, mindenkiben a bajt látják a rosszat mi a nem jó majd jól kinevetik. Szerencsétlenek egytől egyig mind, de pont rájuk van szükségem. Ezt az aranyos kis mérget amit beléjük ültetek a jelenlétemmel, romlás a neve. Lassan terjed, és fokozatosan rombolja a teremtményt egészen halála napjáig. Szépen és lassan, kidolgozottan, szinte már művészet. A tanárokról inkább szót sem ejtek, akár egy zsaroló gengszter, vagy rossz maffiózó. A pedagógia áll legtávolabb tőlük bármennyire is szajkózzák hogy ez a végzettségük. Egy káosz az egész, ide még én se kellettem hogy tönkre tegyem az élet körforgását. Tönkretették ők maguk. A klikkesedésektől a gúnyolódásig egész a fizikai tettlegességig. Ők mindent megtesznek csak hogy domináljanak, felül emelkedjenek egy társukon. Ezzel tönkre téve, vagy egy életre lelki nyomorékká teszik azt az ártatlan gyereket egy ilyen sebbel. És még azt hiszik hogy a háború a szörnyű és a katonák gyilkosok. Mondok én valamit.

Némely gyerekben több gonoszság lapul mint bármelyik gyilkosban vagy pszihopatában. Egyszerűen lenyűgözőek. Haláluk után jó helyük lesz a seregemben ez egyszer biztos. Viszont ezek alól én se lehettem kivétel. Érdekes egyszerű külsőm miatt mindig szemet szúrtam valamelyik izomagynak. Minél jobban kerültem a feltűnést annál jobban találtak rám. Nem értem ezt a logikát de elfogadtam, hisz mit árthatnak nekem. Egyik sem tudhatta hogy miközben hozzám érnek szövetsejtjeiket bomlásnak indítottam. Nem az alkohol vagy a dohánytól fog huszonöt évesen ötvennek kinézni. Így hát hagytam, hagy domináljanak, legyen meg az ő akaratuk is. Így teltek s múltak a napok és az évek. Bekerültem egy középiskolába is, ott már nyugodtabb volt a helyzet, még álcáznom se kellett az erőim. Annyira nem érdekelte semmi és senki a fiatalokat hogy engem se vettek észre. Szabadjára engedhettem a kártékony lélek fogókat és mindegyik kis jószág megtalálta a maga emberét. És szipolyozni kezdett több száz fiatalt. Örömkönnyek fakadtak a szemembe, hogy lehet valami ennyire szép látvány. Ilyen fiatalon még pusztulásba vezetik magukat közben élelemmel látják el az állataimat lassan romló lelkükkel. Egyben torz és káprázatosan gyönyörű.

Herceg

Első rész.

Ősz, azon négy évszakok egyike melyen átfordul minden. A széltől kezdve a fák lélegzetvételéig, a nappalok rövidülésétől a korai sötétbe borulásig. Mindenki alkalmazkodik e furcsa természeti jelenséghez. Egy új kezdetként fogják fel a húsdarab emberek, jő a változás. Az életükben folyton csak a változás az egyenlő irónikus módon. Ami pedig folytonos mindig szokatlan. Érdekes népség ez az ember. Földnek hívják a bolygójukat. Háromnegyede színtiszta víz, igaz rohamosan több és több van belőle de nem igazán zavartatják magukat. Ősz ez a számomra kedves hónap, míly csodás is. A fáknak levelei érett zöld koruk végét járják. Megfogja őket a hónap öregsége, valami új kezdete.

Elmúlásnak hívjuk ezt. A mi házunk táján csak egyszerűen halálnak. Megjegyezném e levélben azt is hogy az emberek igen csak kényesen tekintenek ami mi örök kárhozatunk gyümölcsére. Sokak elfogadják és satnya életük részének tartják, de vannak akik még csak rá se gondolnak. Ilyenkor némi haragot és düht érzek magamba. Mindig felteszem a kérdést.

“Hát ezért sújtalak benneteket vele, ezért uszítom rátok a fenevadat?!?!?”

Élik mindennapjaik, csak a mára gondolnak. Engem figyelmen kívül hagynak.

-Ch…fiatalok, naívak és ostobák, azt hiszik hogy Istent játszhatnak.

Pedig ha tudnák hogy mi nem is vagyunk oly jóba vele. Az ő szerető “teremtőjükkel”

De most csak a harag beszél belőlem. Én is minden év őszén kicsit más vagyok. Kihat rám ez a környezet, ha tetszik ha nem, sajnos nekem is alkalmazkodnom kellett másképp hogy lennék még mindég talpon. Azért a kezdetekben nekem sem volt könnyű ám. Akármennyire is képzelik azt mások hogy egy magamfajtának ez gyerek játék.

Az a gyönyörű ősz, hogy is felejthetném el. A halál hírnők madarai varjúk várták jöttömet. Viharos egy nap volt, az időjárás mintha kitért volna magából. Akár csak ha maga Isten dühöngött volna odafenn. Bár nem kizárt hogy kitért a hitéből mikor értesült jöttömről a Földre.  Az eső szakadt, a szél fákat csavart igazi ítélet időt hoztam magammal, jeleztem nekik de nem hitték el, csak ilyen volt az időjárás. Hisz ősz van, változik minden. Úgy nevezett anyám ki kihordott mit sem sejtve. De hálás lehetek neki hisz méhében hordott épségben. Tán még ő is várt, mikor köszönök be a világba. A kórháznak hívott tető varjúkkal volt el lepve. Károgásuk fülsiketítő volt már. Ki aznap hallotta sosem felejtette el azt a mélyről jövő erős károgást.

Vártak, érezték hogy jövök, hát végül itt vagyok. Megérkeztem.

A szél fúj a fák több évtizedes gyökerei alig tudják megtartani a gazdatestüket. Az eső centikben áll, az autó kerekeinek feléig felért. Villámlott mennydörgött Isten pedig dühöngött. Remélte nem jön el ez a nap sosem. Földi szüleim haza vittek otthonukba és ágyba tettek. Megalázó dolog volt de sírtam rúgkapáltam. Nem volt szabad hogy rá jöjjenek ki vagyok. Embernek kellett hitetnem magma. Betakartak majd elhagyták a szobát ahol voltam. A lámpát leoltották ezzel korom sötét lett minden körülöttem. Kényelmesen éreztem magam ebben a szférában. Majd a hajnali órákban elhagyta egy mondtad gyermeki ajkam és sötétbarna szemem vérbe áradt bevilágítva vele a szobát.

“Ímhol megérkeztem. Én a kárhozat Hercege”

Levél haza

Hónapok óta még csak haza se néztem. Új dolog volt ez a költözés a számomra, olyan hirtelen történ minden. A háztól kezdve az ismerősökig, minden utca sarok más lett. Mire megszoktam mindent azon kaptam magam hogy elmúlt egy egész hónap. Otthon ugye elég pénzt kerestem meg hogy saját lábra tudjak állni. Sok időbe telt de meg lett az eredménye. Egy szebb és jobb házba tudtam költözni. Felnőtt éveimbe bele kezdeni. Mondom ezt huszonhárom éves fejjel. De hát valahol muszáj neki látni a dolgoknak, előbb vagy utóbb. Saját autóra még nem volt pénzem, ezért megmaradtam az öreg de jól bevált tömegközlekedésnél. Megmondjam nem a kedvencem, viszont ezzel kell egyenlőre beérnem. Egy kis vállalatnál kaptam munkát mint marketingfelelős. Apám szavaival élve, egyszerű akta tologató. A fizetés még is elég volt arra hogy fedezni tudjam a kiadásaim, és még egy apró része meg is maradt amivel magam gazdálkodhattam. Kis egyszerű házra gondolj, még kinti kert sincs, csak meg beton udvar az egész. De tető van a fejem felett. Vagyis csak volt. Mivel rég nem hallottatok felőlem, és most időm is úgy engedi rátok áldozom az időm hogy ezt megírjam. Nem is húzom tovább a szót.

Ha emlékeim nem csalnak pont csütörtök volt, két nap múlva volt a szülinapom. De ezt nem biztos hogy pont a szüleimnek kell magyaráznom. A szokásos rutin kört tettem meg. Buszról leszállok be ugrom haza fele a közeli közértbe majd séta hazáig. Zárnám ki a kaput erre nézem jött a posta. Furcsálltam is ritkán szokott jönni. Meg se néztem elsőre csak bele dobtam a szatyorba, majd ha beértem a házba felnyitom. Hát felnyitottam, lehet jobban járok ha mégse teszem. Hívtak teljesíteni a kötelességem, büszke katona módjára. Nincs mit tenni menni kell, akkor menni kell. Nem halok bele egy sorkatonai kiképzésbe. Inkább mint a börtön. Szülinapomra megkaptam az ajándékom. Bőröndömbe be pakolva el is vittek ahogy voltam. Még aznap megérkeztünk a kiképző táborba. Meg is kaptam az eligazítást merre alszok, ruhám is meg lett, fejem is le túrták. Minta polgár.

Másnap elkezdődtek a kiképzések. Hogy őszinte legyek kellett egy hét hogy én azt megszokjam irodai munka után. A szervezetem eléggé le nullázta. És a kevés alvás nem igazán segített bele. De bírni kell, egy férfi nem nyavalyog. Kaszárnyába ahol én voltam, hát a társaim igen csendes alakok voltak. És ahogy elnéztem nem a legtisztább emberek akikkel a sors össze keverhetett. Pár szó csere naponta de ennyi elég is volt. A lényeg a csapat összhang volt az edzések során ami meg is lett találva a végére. Nem számítottam sokra. Mit várjon az ember egy alap kiképzéstől. Vártam hogy elmúljon az idő. Nos hiába vártam.

Mint kiderült nem lettünk tájékoztatva róla hogy éles bevetésre képeznek minket. Nemzetek közötti együttműködés jelképe ként az ország katonai segítséget nyújt az adott kormánynak így erősítik a kettejük közötti barátságot. Jelenleg a McDonald’s nemzetének nyújtottunk segítséget valahol keleten az isten háta mögött ki tudja milyen kecskepásztorok földjén. Egy-két napra rá felszerelkeztünk és egy külön géppel át szállítottak minket. Úgy éreztem magam mint egy jószág akit épp be daráltatni visznek hogy valaki később jól lakjon belőlem. Meg is érkeztünk egy sima huszonnégy órás út után. El szállásoltak az ottani bázison majd másnap kezdődött a stratégiai megbeszélés.

Aludni alig tudtam, a párnám olyan kemény volt hogy a gépkarabélyommal szívesebben aludtam. Fel is keltünk a vergődés után. Reggeli edzés, kaja majd megint és mehettünk az eligazításra. Egyszerű volt a terv. Egy kicsiny falut kellett a kezünk alá hajtani. Még csak kezdetlegesen de valamilyen sejk ha jól értettem kezdte át venni az irányítást. Így egyértelműen nekünk kellett megállítani a terjeszkedést.

Holnap már indulunk is. Ami annyit tesz hogy én megírtam nektek ezt a levelet. Nem sokat fogok aludni, inkább fogok morfondírozni. Nagyon lüktet a szívem, eszméletlen mennyire izgulok. Inkább már félek. Még sose lőttem le senkit. Nem is tudom mennyire fogok megváltozni ha úgy adódik hogy a ravaszt meg kell húznom. Vagy ha épp én felém fog repülni az a golyó úgy hogy nem is tudok róla. Ezek a férgek szeretnek mesterlövészt játszani. Csak egy pillantás és vége lehet mindennek.

Annyit szeretnék mondani. Először is te édesanyám. Köszönöm azt a szigorú nevelést amit nyújtottál, sokszor nem értettem miért volt de rá jöttem neked sem volt könnyű, a gyereken pedig könnyebb ki ereszteni a gőzt. Apámnak csak annyit üzenek hogy ha le tette a sörös üveget, olvassa el ezt a levelet. Nem kizárt hogy ez lesz az utolsó. De ha mégse, amint eltávom lesz rögtön haza repülök.

“Több levél nem érkezett. Hiába is várták otthon, fiuk elveszett. Egy temetetlen névtelen katonaként adta az életét, a felette lévő hatalomnak”