Marcsy meséi

Marcsy•  2019. június 25. 12:12

Hajdu Mária: Rigófüttyös vakondtúrás

 

A lakatlan ház elhanyagolt kertjében, már évek óta nem járt emberfia. Nem is háborgatta senki és semmi az ott élő rigókat. Vidáman ugrándoztak fáról-fára. Közben gyönyörűen énekeltek, csak úgy, a maguk szórakoztatására. Még a szomszéd kert különféle madarait is utánozgatták, hiszen több nyelven is tudtak fütyülni.

Ezen a nyáron is zengett a környék a daluktól. Nem is hagyta szó nélkül, az éppen gilisztát kereső vakond. Meg is jegyezte fennhangon:

-          Öröm ebben a kertben turkálni, olyan szépen énekeltek!

A rigók, csak tovább fújták a dalukat. Meg volt minden okuk a boldogságra, hiszen a fészkekben sorra keltek ki a tojásokból a fiókák. Meg is sokasodott a dolga rigómamának és rigópapának. Alig győzték hordani a gilisztát és a bogarakat a kis tátogóknak. A gazos kertben egyre nehezebben boldogultak, pedig csatlakoztak hozzájuk a család idősebb tagjai is, hogy segítsenek. Ráadásul az egyre melegedő nyár, kiszárította a földet is. Nagyon kemény lett, és hatalmas repedések barázdálták a talajt. Lehetetlen lett kikaparni belőle a gilisztákat, mert mélyebbre menekültek a szárazság elől. Kétségbeejtő lett a helyzet, még énekelni is elfelejtettek a gondok súlya alatt. Féltették a kicsi fiókákat, pedig már a fészekből is kijártak, bár még repülni nem tudtak. Csak szaladgáltak a gazok között.

Egyik reggel, mikor még a harmat sem szállt fel, kidugta egy friss vakondtúrásból a fejét a vakond.

-          Van itt valaki? – Kérdezte.

Mert ugye a vakond nem lát, nincs is szüksége rá a földalatti ásáshoz. Olyan nagy volt a csend, azt hitte, hogy a rigók elköltöztek. Nem is sejtette, hogy milyen nagy a bajban vannak.

-          Igen, itt kuksolunk a diófán. Éhesek a gyerekek, a föld kemény a szárazságtól, a bogarakat pedig már mind elfogyasztottuk. Nem tudunk elköltözni, mert a fiókák még nem repülnek. Csipogta egy-szuszra a rigómama.

-          No, majd én segítek rajtatok, csak szólok a páromnak is. – Mondta a vakond.

Meg is jelentek néhány perc múlva, és teljes erőből kezdtek ásni. Nagy túrásokat alkottak és a lazuló talajból menekültek a giliszták a felszínre. Több se kellett a rigócsalád tagjainak, jól megtömték a bögyüket. A vakond-pár megtette a magáét. Mikor már jól kifáradtak, azt mondták:

-          Most kérjük a fizetségünket!

A rigók értetlenül meredtek rájuk. Vakond-papa elnevette magát.

-          Legyetek szívesek bemutatni a gyerekeinknek, hogy milyen csodálatos hangotok van.

Hát így mentette meg a vakond a rigócsaládot az elhanyagolt kertben, és így lett rigófüttyös a vakondtúrás.

 

                                                                                                         

                                                                                                          2010. szeptember 03.

                                                                                                                      Adács

Marcsy•  2019. május 5. 12:01

Hajdu Mária: A harmatcsepp

 

Kora hajnalban, még napfelkelte előtt, egy apró harmatcsepp ringatózott egy hosszú fűszálon. Óvatosan egyensúlyozott, nehogy lecsorduljon a fűszál tövéhez. Arra vágyott, hogy az első napsugár felröpítse a felhőkbe a társai közé, és vidáman hulljanak alá ismét. Nyáron gyorsabban megy ez és hűsítő zápor formájában tér vissza a harmatcsepp, de most már ősz vége felé járt az idő. Mégis imádta ezt a körforgást. Hajnalban megcsillant a fűszálon, a napocska aranysugara felszárította, és újra a testvérkéi között találta magát egy csodás, puha és hófehér felhőben.

Ez így ment tavasztól őszig. Miért addig? Azt nem tudta, hiszen még nagyon fiatal volt. Kicsit félt is tőle, hogy mi van az ősz után. Egy testvérkéje sem tudta. Egyre alacsonyabb volt már a napocska útja és hajnalonként többet kellett várakoznia a harmatcseppnek, amíg érte jött a napsugár. Körülötte a testvérkéi megpróbáltak felszállni, de a legjobb esetben is csak sűrű köd lett belőlük, és a fák levelein kötöttek ki. Ott aztán várakozhattak tovább a napsugarakra. A levegő annyira lehűlt, hogy a hidegtől reszketve várakozott, de már nem volt türelme. Ő is a testvérkéi után indult, hiszen már senki nem volt körülötte. Ahogy lebegett a levegőben, szürke lett minden és félelmetes. Hamarosan áttörték a bágyadt napsugarak a sűrű ködöt, és a harmatcsepp egy csupasz ágra huppant. Kitisztult a levegő és mosolyogva áradt szét a fény. Csodás látvány tárult a harmatocska elé. Mellette szorosan ültek a testvérkéi, gyönyörű, szikrázóan fehér csipkeruhában. A harmatcseppek zúzmarává fagytak a ruhájukat lehullató fákon, bokrokon és ünneplőbe öltöztették őket. A sápadt napsugár délelőttre mégis felolvasztotta a zúzmarává fagyott vízcseppeket, és felszippantotta őket a felhőkbe. Ott ünnepeltek együtt a viszontlátás örömére. Reggel az emberek sűrű hóesésre ébredtek. A harmatcseppekből csodálatos hópelyhek születtek, és mint ezernyi apró csipkekorong, kapaszkodtak egymásba. Így szórva be az erdőt, a mezőt, a földet és a városokat puha takaróval. A harmatcseppből lett hópihe ámulattal tekintett szét a mezőn, ahová hullott. Milliónyi társával hófehérré változtatták a földet, és egészen az olvadásig ott maradtak. Ahogy kisütött a tavaszi napsugár, újra kezdődött a körforgás.

 

                                                                                                                      2010. július 18.

                                                                                                                            Adács

 

Marcsy•  2019. április 29. 14:59

Hajdu Mária: Az öntelt kisveréb

 

A szürke kisveréb társaival röpködött és hangoskodott. Olyan embert idegesítő össze-vissza csiripeléssel és vircsaftolással. A száraz homokban hempergett, beleivott a kutya vizébe és még arra is vetemedett, hogy belefürdött. Az a bamba, nagy kutya pedig ügyet sem vetett rá. Pedig ő bosszantani akarta.

Miért nem próbálja elkapni, vagy legalább elkergetni? Még a lelógó fülét is megcsípte, de éppen csak ránézett a nagy boci szemeivel. Meg is kérdezte tőle a szemtelen kisveréb:

-          Mondd, te kutya! Téged nem izgat, hogy szemtelenkedek veled?

-          Hát, nem sok vizet zavarsz. – Válaszolta a dog. A kisveréb sértődötten elreppent.

Mérgesen elhatározta, hogy majd megmutatja, mire képes. Ő tud repülni, az a lomha kutya pedig földhöz van kötve. Szó szerint. Napközben láncon tartják, csak éjszakára engedik el, hogy őrizze a házat. Ahogy így elmélkedett, megirigyelte a kutyát: mennyire fontos a gazdájának! Ő meg csak repked a világban, senkinek nem fontos.

Odaszállt a kutyaház elé, és elmondta a gondolatait. A dog elcsodálkozott rajta. Nem értette a kisveréb szomorúságát.

-          Hiszen én is itt vagyok neked, és a népes családod is! Nem ez a fontos? Te nem vetted észre, hogy miért nem zavarlak el, vagy kaplak be?

-          De te nem is figyelsz rám! Nekem olyan barát kell, aki megmondja, hogy szeret!

Ezzel haragosan elrepült. Ej-ej, gondolta a kutya. Milyen öntelt egy kis jószág! Még valami baj éri.

A magasban egy héja körözött zsákmányra lesve, és hallotta a kisveréb cívódását a kutyával. Nahát, kisveréb! Majd én bebizonyítom, hogy mennyire szeretlek! Gondolta magában. Lejjebb ereszkedett és odaszólt a kisverébnek:

-          De szép fényes és szürke a tollad kisveréb!

-          Igazán? Komolyan mondod? A kutya rám se hederített, hiába akartam a figyelmét magamra vonni!

-          Ne is törődj vele, gyere inkább velem. Mutassuk meg, milyen magasra tudunk szállni.

A veréb melle dagadt a büszkeségtől, hogy a héja barátja lehet. A társai hiába óvták új barátjától, nem hallgatott senkire. Repült fel a héja után a magas égbe. Kicsi tüdeje már zihált, nem bírta a tempót. Már alig emelgette a szárnyacskáit, mikor meglátta a héját felé száguldani...

-          Ej-ej kisbarátom! – Mondta a kutya, mikor a tavaszi szellő egy apró szürke tollacskát

ejtett az orra hegyére.

 

 

                                                                                                                      2010. április 10.

                                                                                                                             Adács

 

Marcsy•  2019. január 20. 16:16

A boszorka és a vándor

  Élt a falu végén egy magányos boszorka.

Elhagyta az anyja, és sohasem volt apja.

Düledező viskó, istállóban kehes ló,

és egy törött hintó.

 

Régi, kopár kertben már nem terem a barack,

csak a száraz haraszt, és burjánzik a tarack.

Inni kútkávára, a madár se száll rája,

elkerüli mára.

 

Porlepte kocsiút... s egy eltévedt idegen

érkezik hirtelen, és nézd milyen szemtelen!

A portát bejárja, a karjait széttárja:

-          Nincs ennek gazdája?

 

Rekedtes banyahang a viskó ablakából:

-          Tűnj az udvaromról! Kotródj a portámról!

A bátor idegen, a pajtában lepihen

a lóval kettesben.

 

Éppen-hogy feldereng a hajnali napsugár,

vándorunk kalapál, és serénykedve kaszál.

A lovat gondozza, itatja, csutakolja,

kicsit megjáratja.

 

Törött a kocsirúd, és az ócska fakerék...

Van munka épp elég, belefájdul a derék.

A fáradt idegen a pajtában lepihen.

A banyának több se kell!

 

Üres a kocsiszín... hát szalad a pajtába,

s boszorkány hangjára, nagy rikácsolásra,

felébred a vándor. – Hát mi lelt téged ángyom?

Talán ég a jászol?

 

Körül néz a banya... A hintó megjavítva,

a kerék megvasalva, a széna lekaszálva!

És a banya rászól: - Ez derék dolog vándor!

Nálam lakhatsz mától.

 

Feléled a tanya, a virágok kinyílnak,

madarak dalolnak, a kútkávára szállnak.

Boszorka megszépült, a hangja is megenyhült,

anyóvá szelídült.

 

Felébred a tanya, hajnal hasad százszor,

tegnap lett a mából. Menne már a vándor.

A kis tanyát bejárja, karjait kitárja,

anyóka visszavárja.

 

Porlepte kocsiút, s az eltévedt idegen

útra kél hirtelen.

 

20010. január

 

 

 

Marcsy•  2019. január 9. 18:46

A Rózsafa álma

Tavasszal a rózsafa csodás madárcsicsergésre ébredt téli álmából. Boldogan sütkérezett a napfényben, vagy itta a tavaszi eső finom cseppjeit.

Hamarosan kipattantak első rügyecskéi, és növekedni kezdtek friss hajtásai. A kertben élő feketerigó is megcsodálta fényes leveleit. Májusban pedig az első bimbócskák is kifakadtak, feltárva gyönyörű szirmait. Csodálatos illattal árasztotta el a kertet. A cinkék a szomszédos fán lévő madáretetőről gyönyörködtek a színpompás látványban. A rózsafa nagyon büszke volt magára, mégis nagyokat sóhajtozott. Ábrándozott magában, amit a gyenge nyári szellő nem bírt megállni szó nélkül.

-          Mondd csak, te rózsafa! Miért búslakodsz, hiszen a legszebb virágaid neked vannak a kertben. Még a szomszéd udvarán sem láttam hasonlót.

-          Az a baj, hogy elhervad, és lehullik minden szirmom hamarosan. Akkor csak zöld leszek, mint bármelyik fa. Bárcsak sose hervadnának el a virágaim!

-          Ne beszélj butaságokat! Messze még a tél, újra kinyílnak még a virágaid.

Így is lett. A virágok elhervadtak, de helyükben újabb hajtások növekedtek, és még szebb rózsákat neveltek. Ideális volt az időjárás, nem szomjazott a rózsafa, és déli napsugár sem szárította rozsdásra a szirmokat. Ismét rózsaillat lengedezte be a kertet. A feketerigó megdicsérte pompázó kelyheit, és a kert királynőjének nevezte.

Ennek nagyon örült a rózsafa, és elhatározta, hogy az idén nem fog téli álmot aludni. Boldogságában addig nyújtózkodott, míg harmadszor is kivirágzott, pedig már nagyon közeledett az ősz. A szorgalmas méhek még begyűjtötték róla a virágport, nehogy kárba vesszen. A rózsafa büszkén fogadta látogatóit, és szívesen adta át az apró népnek a nektárját. Elmondta nekik, hogy bizony nem fog téli álmot aludni. A méhek megmosolyogták, de nem szóltak semmit. Nem akarták a kedves rózsafát megbántani, hiszen olyan különlegesen finom a rózsa virágpora.

Nappal még sütött egy kicsit a napocska, de éjszaka már csipkedte a dér a leveleit. A rózsafa egyre álmosabb lett. Az őszi szél is erőszakosabb volt, minden ágát megtépázta, de nem sikerült letépni a rózsaszirmokat, erősen kapaszkodtak a levélcsészéjükbe. Azután olyan hirtelen jött a fagy, hogy a csodás rózsák a szárukon fagytak jéggé. Olyan gyönyörű kristályos kelyhek díszítették a rózsafát, mintha csillogó gyémántból lettek volna. De ő már semmit nem érzékelt ebből. Éppen azt álmodta, hogy nem hervadtak el a virágai, és ő a kert királynője, gyémánt koronával a fején.

 

                                                                                                       Hallható az Irodalmi Rádió által készített Mese CD-n Lőrincz Dalma előadásában.

Hajdu Mária

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom