A fák doktora

Még el sem olvadt a hó, még fagyos ujjaikkal meredtek az ég felé a fák, mégis hószínű csengettyűk nyíltak a kert alján és az erdők mélyén. Ahogy a gyenge napfény rájuk mosolygott, ragyogtak a harmatcseppek, mint apró gyémántok. Varázslatos látvány volt.

Eltelt néhány hét, talán egy hónap, és egyre melegebb lett. A fák meztelen ujjain egérfülekre hasonlító, piciny levélkék bújtak elő. Napról napra nagyobbak és nagyobbak lettek. Langyos eső mosta le a tél szennyeit erdőről és mezőről. Minden friss és jó szagú lett. Illatoztak a virágok, zümmögtek a szorgalmas méhecskék. A katicabogarak vidáman repkedtek, a pillangók szárítgatták szárnyaikat a napsütésben. Boldog élet újult meg ismét, mint minden tavasszal. A tavasz után elég gyorsan jött a nyár, hangos kacagásokkal és vidám mosolyokkal. A madarak önfeledten repkedtek, és szorgalmasan építgették fészkeiket. A hosszú vándorútról érkező fecskék csiviteltek, a gólyák elfoglalták megszokott fészkeiket. Minden évben ugyanazt a fészket javítgatták és csinosították az új fiaik számára. Minden és mindenki úszott a boldogságban, csak egyetlen, a Vén fűzfa levelei szomorkodtak a tó partján. Egy csintalan szellő futott át az erdőn és mezőn, megborzolgatva a lombokat. A Vén fűzfánál megtorpant és elképedve nézte a lógó leveleket.

-          Hát ti mit szomorkodtok levelek? Ilyen szép időben mindenki vidám!

-          Már hogy lehetnénk vidámak, amikor a Vén fűzfa a végét járja!

-          De hogyan lehetséges az? Szépen kihajtott és most meg hervadoztok?

-          Hervadozunk, mert valami rágja belül a törzset.

A szellő tovalibbent az erdő széle felé, és addig keresgélt, amíg meglátta a harkályt. Emlékezett rá, hogy doktornak nevezték az emberek, amikor a gyümölcsösben járt.

-          Szép napot neked Doktor! – Szólította meg illedelmesen.

-          Az kellene! De nem nagyon találok már a környéken egy árva pondrót sem!

-          Éppen ezért kereslek! Kérlek, gyere velem, mert haldoklik a Vén fűzfa ott a tóparton. Legalábbis a levelek ezért szomorkodnak.

Harkály doktor követte az aggódó szellőt a Vén fűzfához. Megvizsgálta a törzsét, és megállapította, hogy több kártevő is rágja a törzsét belülről.

-          Hát bizony ez nagy baj! Már alig él szegény fa, nem biztos, hogy meg tudom gyógyítani!

-          Kérlek, azért próbáld meg, hátha elég ereje van még az élethez.

A doktor munkához látott. Végig kopogtatta centiről-centire a fatörzset, és kihúzott a kéreg alól sok-sok kártevőt. Több napra is szükség volt a kezeléshez. Végül teljesen kitisztította a törzset, nem maradt benne egyetlen pondró sem. A Harkály doktor fizetsége a több napon át tartó eleség volt.

-          Részemről megtettem, amit lehetett, már csak a Vén fűzfa erején múlik, hogy életben maradjon.

A doktor elrepült, de a szellő még maradt egy kicsit vigasztalni a leveleket. Kicsit megcirógatta őket, biztatta, hogy minden jóra fordul. Megígérte, hogy még visszajön és tovalibbent. Másnap reggel langyos eső mosta le a port a fákról, és frissítette fel a mezőt. A domboldalon újabb virágok nyíltak és a madarak csiviteltek. A pillangók a falevelekről ittak. Nem kerülték el a Vén fűzfát sem. Csodálkozva látták, hogy az addig szomorú levelek, vidáman integetnek és ragyognak a frissítő esőcseppektől. Néhányan ugyan lehullottak a fa alá, de a többi szépen zöldült. A Harkály doktor ezután minden reggel visszatért a fűzfához és megvizsgálta, nem költözött e bele újabb kártevő. A szellő is betartotta ígéretét, ha a közelben járt, megsimogatta a leveleket, és suttogva kívánt szép napot.

 

 

2016. január 3.