Marcsy meséi
GyerekeknekA fák doktora
Még el sem olvadt a hó, még fagyos ujjaikkal meredtek az ég felé a fák, mégis hószínű csengettyűk nyíltak a kert alján és az erdők mélyén. Ahogy a gyenge napfény rájuk mosolygott, ragyogtak a harmatcseppek, mint apró gyémántok. Varázslatos látvány volt.
Eltelt néhány hét, talán egy hónap, és egyre melegebb lett. A fák meztelen ujjain egérfülekre hasonlító, piciny levélkék bújtak elő. Napról napra nagyobbak és nagyobbak lettek. Langyos eső mosta le a tél szennyeit erdőről és mezőről. Minden friss és jó szagú lett. Illatoztak a virágok, zümmögtek a szorgalmas méhecskék. A katicabogarak vidáman repkedtek, a pillangók szárítgatták szárnyaikat a napsütésben. Boldog élet újult meg ismét, mint minden tavasszal. A tavasz után elég gyorsan jött a nyár, hangos kacagásokkal és vidám mosolyokkal. A madarak önfeledten repkedtek, és szorgalmasan építgették fészkeiket. A hosszú vándorútról érkező fecskék csiviteltek, a gólyák elfoglalták megszokott fészkeiket. Minden évben ugyanazt a fészket javítgatták és csinosították az új fiaik számára. Minden és mindenki úszott a boldogságban, csak egyetlen, a Vén fűzfa levelei szomorkodtak a tó partján. Egy csintalan szellő futott át az erdőn és mezőn, megborzolgatva a lombokat. A Vén fűzfánál megtorpant és elképedve nézte a lógó leveleket.
- Hát ti mit szomorkodtok levelek? Ilyen szép időben mindenki vidám!
- Már hogy lehetnénk vidámak, amikor a Vén fűzfa a végét járja!
- De hogyan lehetséges az? Szépen kihajtott és most meg hervadoztok?
- Hervadozunk, mert valami rágja belül a törzset.
A szellő tovalibbent az erdő széle felé, és addig keresgélt, amíg meglátta a harkályt. Emlékezett rá, hogy doktornak nevezték az emberek, amikor a gyümölcsösben járt.
- Szép napot neked Doktor! – Szólította meg illedelmesen.
- Az kellene! De nem nagyon találok már a környéken egy árva pondrót sem!
- Éppen ezért kereslek! Kérlek, gyere velem, mert haldoklik a Vén fűzfa ott a tóparton. Legalábbis a levelek ezért szomorkodnak.
Harkály doktor követte az aggódó szellőt a Vén fűzfához. Megvizsgálta a törzsét, és megállapította, hogy több kártevő is rágja a törzsét belülről.
- Hát bizony ez nagy baj! Már alig él szegény fa, nem biztos, hogy meg tudom gyógyítani!
- Kérlek, azért próbáld meg, hátha elég ereje van még az élethez.
A doktor munkához látott. Végig kopogtatta centiről-centire a fatörzset, és kihúzott a kéreg alól sok-sok kártevőt. Több napra is szükség volt a kezeléshez. Végül teljesen kitisztította a törzset, nem maradt benne egyetlen pondró sem. A Harkály doktor fizetsége a több napon át tartó eleség volt.
- Részemről megtettem, amit lehetett, már csak a Vén fűzfa erején múlik, hogy életben maradjon.
A doktor elrepült, de a szellő még maradt egy kicsit vigasztalni a leveleket. Kicsit megcirógatta őket, biztatta, hogy minden jóra fordul. Megígérte, hogy még visszajön és tovalibbent. Másnap reggel langyos eső mosta le a port a fákról, és frissítette fel a mezőt. A domboldalon újabb virágok nyíltak és a madarak csiviteltek. A pillangók a falevelekről ittak. Nem kerülték el a Vén fűzfát sem. Csodálkozva látták, hogy az addig szomorú levelek, vidáman integetnek és ragyognak a frissítő esőcseppektől. Néhányan ugyan lehullottak a fa alá, de a többi szépen zöldült. A Harkály doktor ezután minden reggel visszatért a fűzfához és megvizsgálta, nem költözött e bele újabb kártevő. A szellő is betartotta ígéretét, ha a közelben járt, megsimogatta a leveleket, és suttogva kívánt szép napot.
2016. január 3.
Készül az erdő
Elérkezett a december, minden ember készülődött az eljövendő ünnepekre. Az asztalokon lévő adventi koszorúkon meggyújtották az első gyertyát. A házakat sok helyen feldíszítették és ünneplőbe öltöztették az udvarokon a fenyőfákat. Bogi édesanyja is nagytakarításba kezdett, a kicsi leány segítségével. Kicsi, mert még csak négy éves volt. Mikor elkészültek a takarítással, mézeskalácsot sütöttek, mire elérkezik a Karácsony, pont elég puha legyen. Betették a süteményes dobozba a cukormázzal és csokoládéval díszített sütiket és eltették a kamrába. Bevásárló útjukon a kislány látta az udvarokon szépen felöltöztetett fenyőfákat és így szól az édesanyjához:
- Mondd anyuci! Mi is feldíszítjük a fenyőfát az udvaron?
- Igen kicsim, kipakolunk a bevásárlókosárból és kijövünk a fenyőfához.
Időközben haza is értek. Elraktak mindent a helyére és előkereste Bogi édesanyja a karácsonyi égősort. Nagyon szép lett a nagy fenyő az udvarukon, aki arra járt, megcsodálta és megdicsérte. A kislányt viszont valami nagyon foglalkoztatta.
- Anyuci! Az erdőben a sok fenyőfa hogyan lesz feldíszítve?
- Tudod kicsim, azokat nem az emberek díszítik fel, hanem a tél tündére.
- A tél tündére? Az meg hogyan lehet?
- Azt nem igazán lehet szavakkal elmondani, inkább látni kell a szépen díszített fenyőfákat. Holnap délelőtt elmehetünk megnézni őket az erdőbe.
Aznap izgatottabb volt a kislány, mint amikor először ment óvodába. Már nem nagyon mentek az udvarra, mert nagy köd ereszkedett az egész falura. Másnap reggelre dermesztően hideg lett. Szépen kitisztult a levegő, és ahogy kisütött a téli nap, szikrázott az éjszaka esett hó. Ebéd után sétára hívta a családot az apuka. Jól felöltöztek, kesztyűt és meleg sapkát is húztak és elindultak az erdő felé. A hó besüppedt a lábuk alatt, de vidáman szaladgáltak és hógolyózni kezdtek. Csupa hó lett a ruhájuk, de nem bánta senki. Egy-egy szajkó ugrált fáról fára csörögve, és leverték az ágakról a havat. A kislány megkérdezte apukáját:
- Apuci! Te is tudtad, hogy a téltündér díszíti fel az erdőben a fenyőfákat?
- Tényleg? Te ezt honnan tudod?
- Anyuci mesélte nekem, azért jöttünk ide, hogy megnézzük.
Kicsit meneteltek a hóban a fenyőerdő széléig és meglátták a csodát! Az előző napi köd vízcseppjei ráfagytak a fenyőkre, csodás, csillogó díszítésként. Ahogy rájuk sütött a délutáni nap, ragyogtak mind. A kislány mosolyogva fogta meg édesapja kezét és mutatott a fák felé.
- Látod apa! Igaza volt anyucinak! Tényleg itt járt a téltündér! Az erdő is készül a Karácsonyra!
2016. január 3.
szerző: Hajdu Mária
Hajdu Mária: A nyúltojás
rókamese
A kis rókalány, Borzaska négy fiútestvérével – Talpas, Lompos, Ügyes és Ravasz - osztozott a rókalyuk védelmében. Most, hogy kinyílt a szemük, egymást lökdösve igyekeztek ki a napsütötte tisztásra. Nyüszögésükre előjött anyjuk az erdőből és egy üregi nyulat hozott a kölykeinek. A nyúl sírva próbált szabadulni a róka erős fogai közül.
- El ne engedjétek! – Mordult a mama a kölykeire.
- Dee… engedjetek el! – Kérlelte őket a beijedt nyuszi.
- Nehogy elszaladjon! – Ismételte meg az anyjuk.
A kis rókalány, szánalommal nézte a nyúl vergődését.
- Anya, engedjük el… egyáltalán nem vagyok éhes! - Kérlelte az anyját.
- Naa… látod, hogy nem éhes. Engedj el lécci! – Könyörgött tovább a szerencsétlen tapsi. Azt még véletlenül sem akarta elárulni, hogy a kicsinyeire nincs, aki vigyázzon. Nehogy prédává váljanak. Van épp elég ellenségük a kis tapsifüleseknek. A rókalánytól már nem félt, de a rókafiúktól nagyon is.
Rókamama nem válaszolt, hanem bevette magát az erdő sűrűjébe, hiszen etetni kellett az éhes szájakat. Talpas és a többiek cibálni kezdték a nyulacskát, de az kiszabadult mégis. Borzaska a védelmére kelt, szembeszállt az éhes testvéreivel.
Addig futott vele a mező felé, amíg már egyáltalán nem hallotta a fiúk felháborodott kiáltásait.
- Most már letehetsz. – Szólalt meg a nyuszi, ijedten. – Remélem, nem akarsz megenni?
- Nem hát, te buta! Azt sem akarom, hogy a többiek megegyenek, azért futottam el veled. Jobb lenne, ha elköltöznétek!
- Nem tudunk, mert kicsik még a gyerekeim.
- Te jó ég! Hát még kölykeid is vannak? Nagy veszélyben vagytok! Anya levadássza őket is!
Mondta kétségbeesve Borzaska. Azután elgondolkodott és azt mondta:
- Majd én megvédelek titeket.
- De hogyan? Egész nap csak menekülök! Ha a tesóid egy kicsit nagyobbak lesznek, biztosan megtalálnak! –Nyafogott a nyuszi.
- Sose bánkódj, majd megoldom. Valahogy…
Elbúcsúzott a fülestől és visszafutott a rókalyukhoz. Lompos még egy vadkacsa lábat rágcsált, a többiek jóllakva terültek el a nagytölgyfa árnyékában. Anyjuk újabb vadászatra indult éppen.
- Anya! Anya! Légy szíves ne vadászd le a nyulat! – Kérlelte anyját a kis rókalány.
- De miért? Hiszen ennetek kell!
- De ne együk meg őket! – Szólta el magát Borzaska.
- Őket? Többen is vannak? – És kérdőn nézett a lányára.
- Ajaj! Igen, vannak kölykei a nyuszinak. Nagyon kicsik még!
- Nem baj, enni kell a családnak!
- Tudod mit Anya? Várjuk meg, amíg felnőnek, akkor majd jól lakhatunk belőlük…
- Na, ne… Ilyen könnyű prédát nem fogok kihagyni!
- De anya! Várjuk meg, amíg nagyobbak lesznek! – Kétségbeesve nézett az anyjára.
- Na, jól van, ha annyira a szíveden viseled, egyelőre nem megyek a vackuk felé. De más is elkaphatja őket.
- Nem, nem. Majd én vigyázok rájuk!
- Rendben van, de ha nagyobbak lesznek… - Kezdte el a mondatot rókamama. Azután meggondolta magát és nem folytatta.
- Hurrá! – Lelkendezett a kis róka, és futott a nyúlodúhoz, hogy elújságolja a jó hírt.
A nyúlanya azért jól tudta, hogy nincsenek biztonságban, mert idegen rókák is a területre járnak, a farkasról nem is beszélve. Aztán támadt egy ötlete. Azt mondják némelyik emberre, hogy gyáva nyúl, de koránt sem igaz a tapsifülesekre. Egyszerűen jobban tudnak futni némelyik ragadozótól. Az ötlete pedig a közeledő Húsvéthoz kötődött. Elkérte az erdőben élő összes madártól azokat a tojásokat, amikben nem volt kismadár, nem fogantak meg. Sokféle szín és méret volt közöttük. Fészkeket készítettek a nyúlfikkal a fák tövében a tojások számára, és ráültek. Mikor a futkározó, viháncoló Ravasz és Lompos meglátták őket, nagyon meglepődtek.
- Hát ti mit csináltok? – Kérdezték a nyusziktól.
- Most tojjuk a Húsvéti tojásokat. – Válaszolta nyúlanya.
Úgy meglepődött a két rókafiú, hogy hanyatt-homlok rohant a testvéreikhez. Egymás szavába vágva újságolták, hogy a nyulakat nehogy bántsa senki. Alig várták, hogy a fészkeket otthagyják a nyuszik, örömmel fogyasztották el a nyúltojásokat.
Ebben az erdőben ezután békében megélt egymás mellett nyúl és róka. A nyulak még azt is elnézik, hogy nem őket nevezik az emberek ravasznak.
2019. április 30.
Isaszeg
Dr. Sál, avagy a profi nagymama
Hanna nagyon szerette hallgatni délutánonként, ha mesélt a nagymamája. Most is kérlelni kezdte:
- Mesélj nagyanyó! Mesélj egy kicsit!
Nagyanyó egész délelőtt a kertben veteményezett, eléggé elfáradt. Alig várta, hogy leülhessen egy kicsit.
- Jaj, kicsim! Nincs ám egy mese sem ám a kötényem zsebében!
- Komolyan? Nézd meg újra, hátha mégis… - Kérlelte a kislány.
- No egy kicsit gondolkodnom kell, várj pár percet. – Néhány pillanat múlva el is kezdte.
- Mondd csak Hanka: hallottál már a Dr. Sálról? Mert ha nem akkor elárulom neked, hogy az egy varázslatos sál. Képzeld el, hogy az én nagymamám kötötte, mikor ennyi idős voltam, mint te most. Varázslatos dolgokat készített a nagyanyám, mert ő tündér volt. Akkor este is csodát tett. Reggel nem tudtam felkelni, mert iszonyatosan megfájdult a fülem. Egész nap sírtam a fájdalomtól. Az édesanyámnak dolgozni kellett menni, és a nagyanyámat hívta el hozzánk, hogy ápoljon. Betakargatott a fejem búbjáig, és egyfolytában dúdolgatott nekem, közben egy különleges sálat kötött szorgalmasan. Csak úgy járt az ujjai alatt a két kötőtű. Estére el is készült a szép színes sál. A sütőben konyhasót melegített és becsavarta a sálba, azt tette mindkét fülemre. Végre elbírtam aludni, ahogy enyhült a fájdalom. Édesanyám hangjára ébredtem csak fel, ahogy a munkából hazaért.
- Hogy vagy kincsem? – Kérdezte aggodalommal.
- Jól vagyok anya, már nem fáj a fülem.
- Az hogy lehet? – Nézett kérdőn a nagyimra.
- Elkészült a Dr. Sál. – Mosolygott rám.
Édesanyám akkor mondta neki először, hogy ő egy tündér.
- Jaj nagyanyó! Nekem is lehetne egy ilyen bűvös sálam?- Kérlelte a kislány, a nagymamát.
- Ó kicsim! Már van is!
Elővett a táskájából egy gyönyörű színes sálat és bemutatta:
- Ő Dr. Sál. Neked hoztam, megvéd téged is a betegségektől, ha viseled.
Hanna szárnyaló örömmel tekerte a nyaka köré a puha sálat. Másnap az óvodában bemutatta a barátainak dr. Sálat. Természetesen nem volt senki másnak ilyen érdekes, bűvös sálja, és tündér nagymamája sem. Természetesen meg volt győződve róla, hogy a nagyanyó is tündérből van.
Ezután le sem vette magáról, mindenhová magával vitte. Bűvös tulajdonsága miatt sokszor meggyógyult általa, de megvédte a széltől és megfázástól is.
Szerzőként megjegyzésem a meséhez: Általában nem szeretik a gyerekek a sapkát és a sálat. Ezért profik a nagymamák, mert megtalálják az unokákkal a hangot.
A cinege éneke
- Nyitnikék! Nyitnikék!
Szűrődött be a szobába az apró madárkák éneke. Végre eltűnt a téli szürkeség, és mosolyogva nézett be az ablakon a napocska. Józsi, a játék-mackó megkérdezte a polcon ülő plüssbékát:
- Mondd Bréka: mi ez a hangzavar odakint? Látsz valamit?
- Igen, pont rálátok a gesztenyefára. Ott ülnek valami kék színű madarak, - azt hiszem cinegék - azok énekelnek.
- Énekelnek? De hiszen ez lárma! Nem ének.
- Dehogynem! Hallottam, mikor Marci az olvasást gyakorolta, hogy ezeket a kismadarakat a tavasz hírnökének nevezik.
- Tényleg? – Ámult nagyot Józsi mackó.
- Igen, mert mikor elkezdenek énekelni, kivirágzanak a gyümölcsfák, és a rügyek is kipattannak, levelük nő újra a fáknak.
- Hát ezt már igazán nem hiszem! Ha Marci hazajön az iskolából, meglesem azt az olvasókönyvet én is.
Délelőtt a cinkék után a rigók is rákezdtek: egymást hívogatták a rigófüttyel. Öröm volt hallgatni. A napsugarak megsimogatták a fák ágait, a virágágyásokban alvó növényeket, de jutott belőlük a sétáló embereknek is. Vidámság lengte körül az egész várost, az utcát és a házakat. Mindenki kivonult a szabadba, sepregetni, kertet és utcát takarítani.
Délután hazaérkezett Marci az iskolából. Ledobta a nehéz hátitáskáját és eszében sem volt, hogy elővegye az olvasókönyvét. Kiment a kertbe nagypapához. Segített elgereblyézni a már felásott ágyásokat. A szobában a béka és a mackó sértődötten hátat fordítottak egymásnak. Józsi nem hitt a plüssbékának.
Közeledett az este, a napocska aludni készült. Nagypapa és Marci elégedetten néztek be a konyhába egy kis harapnivaló után. Jól elfáradtak, de még hátra volt a házi feladat a kisfiúnak. Holnap nem lesz olvasás óra, nem is került elő az olvasókönyv. A mackó nem nézhetett bele, mérgesen aludt el.
Másnap reggel arra ébredt, hogy megcirógatja a napocska az arcát. Bréka pedig lelkendezve kiabál:
- Megmondtam! Ugye megmondtam!
- Mit kiabálsz, miért nem hagysz aludni?
- Még hogy mit! Nézz csak ki az ablakon!
- Te Bréka! Igazad volt! Tényleg újra nőtt a cinege énekétől a fák levele!
Hajdu Mária
2012. március 23.
Budapest