Livi84 blogja

Livi84•  2011. július 29. 12:58

Nyughatatlanul nyugalmat...

Nyughatatlanul nyugalmat, avagy paradoxonok az életemben!

 

Tévedésem veszélye fennáll, így kérek mindenkit, hogy csak saját felelősségre olvassa el vagy gondolja át az írottakat! :)

Nehezen találom a helyem! Sok kétség űz, nyugtalanságomhoz fűzi érzéseim. Le akarom küzdeni az önmagam állította akadályokat, hogy hinni tudjak teljesen magamban és megtaláljam az áhított nyugalmat!
Miért is vagyok nyugtalan? Könnyű a válasz, mert olyan ellentmondásokból áll az életem, melyeket megemészteni igen nehéz és megoldani sem egyszerű!
Tudom, tudom, ne beszéljek rébuszokban, ha már belekezdtem, mondjam is el, mi a nagy sztori! Kezdjük hát két példával...
Születésem előírt napján kezdődött az egész, amikor is nem akartam világra jönni és tudattam édesanyámmal azt a tényt, hogy odabent jó nekem, ami a kedves mamát cseppet se villanyozta fel, lévén első gyerek, első szülés. Mivel 10 napig várattam, ezért arra a következtetésre jutott, hogy ez a gyerek tán sose akar világra jönni, ami kisebb igazságot tartalmazhatott, mert makacsan ragaszkodtam a benti kis világomhoz. De hát, mint tudni vélhető és egy kedves doktorbácsinak köszönhető, senki se maradhat odabent! Így megláttam a napvilágot egy mesterségesen megindított szülés után. Édesanyám hiúságát nem legyezgetve, maradandó nyomot hagytam rajta. Császármetszés hegével lett gazdagabb általam, és velem. Bár nem küzdtem azért, hogy világra jöjjek, de az életem minden napja néma küzdelemmé vált...
Tehát ezt a víg eseményt anyukám 27 év távlatából is úgy emlegeti, hogy "Lányom már akkor is lusta voltál"! Pedig ez nem igaz, mert nem lusta voltam csak makacsul ragaszkodtam már akkor is a saját világomhoz! Mivel ezt az eseményt pusztán a családi mendemondák alapján tudom, ugyanis tudatalattim még nem osztotta meg velem azokat a pillanatokat, így csak mint érző és gondolkodó lényként feltételezem, hogy ez csak így lehetett.
A másik nagy paradoxon az életemben: a szeretni és nem szeretni kérdése, képessége. Számos családi, szerelmi, baráti és ismeretségi kapcsolatom révén jutottam el odáig, hogy megtudjam a látszat többnyire csal, az érzések többsége mulandó, az emberek összessége pedig halandó! Ha a valóságot tekintjük akkor az életünk nagy részét a szeretet kergetésével töltjük el, (kivéve, aki a pénzt és a hatalmat kergeti, az ugyebár nem ér rá szeretni) de az időnk nagy részében mégis magányosnak, kirekesztettnek és elhagyatottnak érezzük magunkat. Miért is van ez? Mert vagy nem kapunk eleget azoktól akiktől várnánk, szeretnénk vagy nem értékeljük eléggé azt amit kapunk! Én mindkét oldalba betekintést nyerhettem, így teljes bizonyossággal állítom, hogy tudom miről beszélek. Az élet igazságtalan, az emberek többsége pedig önző. Így érdekessé válik a kérdés, hogyan vagyunk képesek szeretni, ha a saját önzésünkbe fulladunk bele, ha csak addig érdekes valaki, amíg nekünk jó és kedves? Miért nem magunkon változtatunk először, hogy önzetlenül tudjunk szeretni és ez által szerethetővé válni? Sok a kérdés, de a válasz valahol elcsellengett.

Homokba dugjuk a fejünk, és hogy nekünk könnyebb legyen, inkább nem szeretünk!

A harag akkor fog el, amikor valaki arról panaszkodik, hogy őt nem szereti senki, mert ez nem így van, mivel úgy gondolom mindenkit szeret valaki, ha más nem, akkor a szülei, testvérei vagy barátai. Amit viszont megértek és sajnos én is vele élek, az a magány fogalma! A magány olyan, amit társaságban és szerelemben is érezhet az ember, mivel magányosnak lenni nem csak a szeretet részbeni hiányát jelenti, hanem inkább a megértés és megbecsülés hiányát, a szellemi, lelki társ hiányát, azt a hiányt, amit csak akkor pótolhatunk, ha ráleltünk a másik felünkre, ha nyitottak vagyunk az alkalmazkodásra és nagyon tudunk szeretni!

Nyughatatlanul keresem a nyugalmat...elérhetem azt, amit magam miatt nem érek el?

Livi84•  2011. július 29. 12:50

Élettöredékek I.

Hófehér, borzas haja és ahogy titokban felemelte a járókeretet, úgy osonva végig az otthon folyosóján, így maradt meg emlékeim között a mindig szelíd tekintetű Erzsike néni. Középtermetű, nagymamásan telt, mosolygósan barátságos asszony volt ő. Életét azonban a mosoly derűs fénye gyakran elkerülte.

Az 1920-as évek közepén született, második gyermekként egyszerű, falusi parasztcsaládba, ahol a munkát nem kellett tanítani. Nagy szőlők, terebélyes gazdaságok, az otthon fészkének melege nevelte az életre őt és testvéreit. Bátyja korra elütött tőle és húguktól, mert a háborús idők az édesapát kényszerűen jó pár évig távol tartották a kis családtól. A korkülönbség azonban csak fokozta a testvérek közti szeretetet. Számos vidám emlék, kedves pillanat, boldog múltfoszlány maradt meg gyermekkorából, bár akkor még más volt a világ. Felbukkanó álomkép lett csupán, hogy eleinte tanyájuk dűlőin bukdácsolva, hajnalban indultak a legközelebbi iskolába, ami közel 8 kilométeres napi sétát jelentett. Mámoros érzés volt, amikor a következő osztályt már a faluban kezdhette, megszűntek a séták, de a ház körüli feladatok velük együtt nőttek.
8 év körüli lányka lehetett, cserfes, hosszú copfú, amikor bátyja elkapta a tüdőbajt. Idillikus gyermekvilágából ekkor ébresztette fel az élet, ekkor vált minden olyan felelősségteljesen felnőtté: iskola után szaladni haza, anyukát váltani bátyja gondozásában, főzni és a ház körülit végezni, amíg szüleik a mindennapi betevőért dolgoztak napszámban és éjszakákig a saját, picike gazdaságban. 1 évnyi kemény élet-halál küzdelem után egy kora tavaszi napon halt meg fiútestvére...
Múltak az évek és ahogy teltek, úgy lett vége a 6 eleminek, s így intettek búcsút a szaladó percek. Erzsikéből, a bájos kislányból, csinos, sudár nő lett, aki körül az udvarlók, mint a szorgos méhek, dongtak. 22 évesen ment férjhez, nem a legjóképűbb udvarlójához, de kétség kívül, hogy a legjobb lelkű emberhez, akit ismert. Férje, Henrik, szerény külsejű, dolgos, barátságos, káros szenvedélyektől mentes ember volt. Szépen éltek és elfogadták egymást szeretetben, békességben. Közös életük legszebb napjait bearanyozta Erzsi lányuk, majd Imre fiuk születése. Csendes, nyugodt, dolgos évek következtek.
25 évnyi boldog családélet után, azonban a sors fintoraként újabb tragédiák sorozata rót súlyt Erzsike néni törékeny vállára. Először fiát vesztette el, majd 3 évre rá férjét...
Imre fia kirepült a családi fészekből, megnősült és katonai pályafutásának köszönhetően szépen ívelt felfele az akkor 21 éves férfi karrierje, ám egy ködös őszi hajnalon... egy út szélén álló, kivilágítatlan tehergépkocsiba ütközött frontálisan motorkerékpárjával, azonnal szörnyethalt, karon ülő kislányát, feleségét, szüleit hátrahagyva. Erzsike néni majdnem beleőrült a veszteségbe, de a vallás, férje, lánya és háromra szaporodó unokái erőt adtak a továbblépéshez. Éppen hogy lassan kilábalt az első tragédia sokkjából, jött a következő csapás és egy hirtelen szívroham elvitte férjét és az addig megszokott, szeretettel teli életet.
A fájdalmak megtörték, de térdre nem kényszerítették.
Új életében a munka és az unokák adták a szerepet és bár fájó szívvel, de örök hittel és mosollyal végezte azt, amit az élet rámért. Ő volt a szuper nagyi, aki motorra pattant és ősz fejjel tanult meg vezetni, ő volt a szövetséges, akivel minden gondot és bajt meg lehetett beszélni, ő volt lánya támasza. Segített és szeretett. 62 évesen beteg lett, rákot diagnosztizáltak nála és 20 százaléknyi esélyt adtak, hogy túléli, de nem adta fel. Műtétek, terápiák és talpra állt, nem hagyta el magát, mert élni akart, mert szeretett élni, még ha fájt is!
Végső csapást mért rá az élet, apja sorsára jutva lánya is hirtelen távozott az élők sorából. Értetlenül, idegileg összeomolva, fájdalomtól roskadva nézte hogy illan el egy élet álma, összes munkája. Egyedül maradt a családjából, mindenkit eltemetett, aki vér volt a véréből, akivel összekötötte a szeretet. Unokái messzire költöztek. Egymaga volt. Idegösszeomlást kapott, eszméletvesztéssel szállították kórházba, majd így került az idősek otthona falai közé.
Felépült, s bár a veszteségek terhe alatt elkopott a mosoly, de a szeretet nem fogyott ki belőle. Sírdogált, mikor nem látta senki és mindig várta lelkesen unokáit és az idő közben született dédikéit. Büszkén, szívvel-lélekkel, bár mindentől megfosztva élte le utolsó éveit, ezzel mutatva utat az utána következőknek:
"Minden veszteséget át kellett élnem, hogy tudjam értékelni az élet boldog perceit!"

Livi84•  2011. július 22. 23:06

Árnyék a múltból

A 4 év alatt egyszer mertem szembe szállni vele...a végén, amikor már minden mindegy volt, amikor már a halál is megváltásnak tűnt azokkal a kínzásokkal szemben, amit ő kieszelt, hogy megalázzon. Számtalanszor bántott lelkileg, gúnyos, csúfolódó szavakkal. Amikor olyanja volt hozzám vágta a cipőjét vagy papucsát és akkor az még jó napnak számított. A pofonokat úgy adta, hogy ne látszódjanak. Féltékenységi jelenetek, amikor 3 percet késtem. Ha köszönt nekem ismerős az utcán, minden rossz hírű riherongynak elhordott. Élt a nyakamon, én meg főiskola mellett tartottam el, kölcsönt adtam neki, amit vissza sose kaptam, hazudtam miatta, nem jártam haza, mert szinte nem engedett. De elvárások azok voltak, a csillagos égig...mindent megadtam volna neki, mert szerettem, elvakultan imádtam és egy jó napjáért minden rosszat el tudtam felejteni.
Aztán jöttek a messzi helyeken lévő munkák, neki... ritkán voltunk együtt, nyugodtabb lettem, elvégeztem az iskolát és állást kaptam, ami neki nem tetszett, mivel hazaköltöztem a szüleimhez...megint jött a lelki zsarolás, majd szakított velem, fájt, de vele lenni még jobban. Néhány hét elteltével visszakönyörögte magát, aztán megint pofonok és remények közt őrlődtem... szakítások, kibékülések, pénzkérés ismét, majd vádaskodás... az utolsó előtti találkozásunk alkalmával megint én voltam a rossz életű erkölcstelen, mert a munkám miatt nem tudtam felvenni a telefont... fojtogatott, majd a szekrénynek lökött teljes erővel... féltem, rettegtem és az agyam kikapcsolt, mondtam neki, ölj meg inkább, mint ezt érezzem! Ekkor gúnyosan a szemembe nevetett és bevallotta, hogy számtalanszor megcsalt, kiakadtam, elszakadt a cérna és ő döbbenten állt, hogy ilyet is tudok...kiordítottam a házból és az életemből!

De a történet vége nem ez...a bosszúm, bár nem hiszem, hogy számára nagy lelki dilemma lehetett, de azért nekem elégtétel volt. Újra találkoztunk, 2009 novemberében. Könyörgött az újrakezdésért és én hagytam, hogy higgye, újra vagyok neki... majd beszámoltam őszintén szüleimnek a helyzetről, és elmondtam egyenesen, hogy újra akarja kezdeni (szüleim, nem ok nélkül, gyűlölték), ezzel elvágtam az útját annak, hogy titkosak legyenek a találkáink. Náluk nem lehettünk volna, mert az anyáéknak lefestett úgy, mintha én lennék az ördög, aki tönkretettem őt, én voltam a hibás, aki nem szerettem eléggé a fiukat, pedig ha tudták volna… így csak dühöngött, hogy nem járhat hozzánk potyán a potyára... ekkor mondtam neki, hogy látod, ebből tudom: sose szerettél és hogy egy önző, gonosz, agresszív és semmirekellő vagy! Büszkeségében sértetten távozott az életemből, és az óta sem jelentkezett!

Mi maradt utána?

Furcsa, igazából nem gyűlölöm, nem szeretem, úgy, mint ember számomra közömbös, ha találkoznék most vele, nem mondanék neki semmit, lehet köszönnék vagy valószínűleg elmennék mellette. Nem azt gyűlölöm, aki ő maga, hanem azt az állapotot gyűlölöm, amivé tettei alakították a lelkemet, azért haragszom, hogy visszaélt azzal a hatalommal, amit én adtam neki...hogy szerettem és ezt ő kihasználta gátlástalanul, élvezve ennek minden lehetőségét, nem törődve azzal, hogy mekkora fájdalmat és bánatot okoz nekem.
Mindannyiunknak hatalma van...a szeretet az a hatalom, melyet, ha jól kezelnek csodás életet ígér, de ha rossz főnök kezébe kerül a gépezett, akkor csak kínlódás, düh és bánat vár az emberre. Tehát, amikor mások szeretetét tartjuk kezünkbe, akkor kell gondolkodni... Mi milyen emberek vagyunk valójában? Viszontszeretünk vagy csak célirányosan, ok-okozattal tudunk szeretni? Önzőek vagyunk vagy éppen önzetlenek, ha szeretünk?
Az igaz szeretet önzetlen, viszonzást nem vár és úgy gondolom, hogy önzetlen szeretet az emberek között szinte nincs is...tehát még sokat kellene tanulni!

Nem csak egy emlékbe halványuló sérülést kaptam az élettől, hanem egy folyton feltépődő sebet, ami egy-egy hangosabb szónál, vagy egy rosszul megfogalmazott mondatnál vagy akármi apróság által újra felszínre kerül. A múlt tapasztalatai miatt csak a félelem, az óvatosság maradt, olykor a nemtörődömség és bizalmatlanság álarcát öltöm fel, hogy nehogy még egyszer úgy szeressek... lelki roncs voltam, újra építettem önmagam, de most az nem vagyok, aki voltam, és nem tudok, nem is akarok annyit adni magamból, mint akkor.

Ez az utózönge...és bár úgy gondolom, hogy senki sem érdemel ilyen pofont az élettől, de a hiba a rendszerben van, mivel a társadalom teret hagy az ilyen helyzeteknek. Az emberek hibája is, mert vagy túl önzőek és nem törődnek másokkal, vagy sosem tanultak meg igazán szeretni, és hogy tudhatna az szeretni, aki az se tudja, hogyan kell?

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom