Nyughatatlanul nyugalmat...

Nyughatatlanul nyugalmat, avagy paradoxonok az életemben!

Tévedésem veszélye fennáll, így kérek mindenkit, hogy csak saját felelősségre olvassa el vagy gondolja át az írottakat! :)

Nehezen találom a helyem! Sok kétség űz, nyugtalanságomhoz fűzi érzéseim. Le akarom küzdeni az önmagam állította akadályokat, hogy hinni tudjak teljesen magamban és megtaláljam az áhított nyugalmat!
Miért is vagyok nyugtalan? Könnyű a válasz, mert olyan ellentmondásokból áll az életem, melyeket megemészteni igen nehéz és megoldani sem egyszerű!
Tudom, tudom, ne beszéljek rébuszokban, ha már belekezdtem, mondjam is el, mi a nagy sztori! Kezdjük hát két példával...
Születésem előírt napján kezdődött az egész, amikor is nem akartam világra jönni és tudattam édesanyámmal azt a tényt, hogy odabent jó nekem, ami a kedves mamát cseppet se villanyozta fel, lévén első gyerek, első szülés. Mivel 10 napig várattam, ezért arra a következtetésre jutott, hogy ez a gyerek tán sose akar világra jönni, ami kisebb igazságot tartalmazhatott, mert makacsan ragaszkodtam a benti kis világomhoz. De hát, mint tudni vélhető és egy kedves doktorbácsinak köszönhető, senki se maradhat odabent! Így megláttam a napvilágot egy mesterségesen megindított szülés után. Édesanyám hiúságát nem legyezgetve, maradandó nyomot hagytam rajta. Császármetszés hegével lett gazdagabb általam, és velem. Bár nem küzdtem azért, hogy világra jöjjek, de az életem minden napja néma küzdelemmé vált...
Tehát ezt a víg eseményt anyukám 27 év távlatából is úgy emlegeti, hogy "Lányom már akkor is lusta voltál"! Pedig ez nem igaz, mert nem lusta voltam csak makacsul ragaszkodtam már akkor is a saját világomhoz! Mivel ezt az eseményt pusztán a családi mendemondák alapján tudom, ugyanis tudatalattim még nem osztotta meg velem azokat a pillanatokat, így csak mint érző és gondolkodó lényként feltételezem, hogy ez csak így lehetett.
A másik nagy paradoxon az életemben: a szeretni és nem szeretni kérdése, képessége. Számos családi, szerelmi, baráti és ismeretségi kapcsolatom révén jutottam el odáig, hogy megtudjam a látszat többnyire csal, az érzések többsége mulandó, az emberek összessége pedig halandó! Ha a valóságot tekintjük akkor az életünk nagy részét a szeretet kergetésével töltjük el, (kivéve, aki a pénzt és a hatalmat kergeti, az ugyebár nem ér rá szeretni) de az időnk nagy részében mégis magányosnak, kirekesztettnek és elhagyatottnak érezzük magunkat. Miért is van ez? Mert vagy nem kapunk eleget azoktól akiktől várnánk, szeretnénk vagy nem értékeljük eléggé azt amit kapunk! Én mindkét oldalba betekintést nyerhettem, így teljes bizonyossággal állítom, hogy tudom miről beszélek. Az élet igazságtalan, az emberek többsége pedig önző. Így érdekessé válik a kérdés, hogyan vagyunk képesek szeretni, ha a saját önzésünkbe fulladunk bele, ha csak addig érdekes valaki, amíg nekünk jó és kedves? Miért nem magunkon változtatunk először, hogy önzetlenül tudjunk szeretni és ez által szerethetővé válni? Sok a kérdés, de a válasz valahol elcsellengett.

Homokba dugjuk a fejünk, és hogy nekünk könnyebb legyen, inkább nem szeretünk!

A harag akkor fog el, amikor valaki arról panaszkodik, hogy őt nem szereti senki, mert ez nem így van, mivel úgy gondolom mindenkit szeret valaki, ha más nem, akkor a szülei, testvérei vagy barátai. Amit viszont megértek és sajnos én is vele élek, az a magány fogalma! A magány olyan, amit társaságban és szerelemben is érezhet az ember, mivel magányosnak lenni nem csak a szeretet részbeni hiányát jelenti, hanem inkább a megértés és megbecsülés hiányát, a szellemi, lelki társ hiányát, azt a hiányt, amit csak akkor pótolhatunk, ha ráleltünk a másik felünkre, ha nyitottak vagyunk az alkalmazkodásra és nagyon tudunk szeretni!

Nyughatatlanul keresem a nyugalmat...elérhetem azt, amit magam miatt nem érek el?