Livi84 blogja

Új néni érkezett az Otthonba. Apró termetű, koránál fiatalabbnak látszó, hajában még a fehér barnával játszott és ő a ziháló lélegzetvételek mellet is csak táncolt az emlékekkel. Marika néni kilencvenegy éves, enyhe felejtéssel, két fogas mosollyal és olyan beszélőkével, amit egy politikus is vígan megirigyelhetne. Mesélt és mesélt, két óra múlva már papíron tangóztak életének fontos történései.

Egy szép őszi napon kezdődött minden, 1920-ban. Harmadik gyermekként született, egy köztiszteletben álló paraszti család sarjaként. Kemény katolikus neveltetését oldotta apuskája mindig igazságos és megértő természete. Anyikája pedig, bár sokat betegeskedett, de gyermekeit a lehető legnagyobb gonddal látta el. A testvérek között alig volt korkülönbség, bátyjuk két évvel vitte a prímet, nővére és közte mindössze tíz hónap különbséget számoltak. Így az iskolát is együtt járták, mivel akkor még gyakran összevont osztályok voltak. Hat elemit elvégezve a két idősebb testvér tovább tanult, míg Marika ismétlőbe járt három évet és nővérétől tanulta el a varrás csínját-bínját. Emellett természetes és egyértelmű volt a mindennapi munka a földeken. A szülőknek hat hold szőlő és a napszámban eltöltött munkaidő biztosította a megélhetést, de az édesapa a falutanácsban is vállalt szerepet, emellett egyházfiként is részt vett a katolikus egyház életében.
A gondtalan gyermekéveket felváltotta a munkás ifjonti hév és a lánykör szervezte programok izgalma. Kirándulások, beszélgetések, táncos rendezvények boldog hangulata maradandó élményeket hagyott az örökifjú lelkekben. Marika a bálok felhőtlen forgatagában repült kézről-kézre, élvezte a tánc kábító varázsát, ami a szívének egyik legkedvesebb emlékévé vált. Közben munkás nőként élte életét, varrónőként dolgozott és napszámba járt.
Nyugodt életükbe csak a háború sötét árnya és a portyázó orosz katonák hoztak riadalmat, ezek az évek rohanással és kerti bujkálással teltek, mivel a lányoknak, asszonyoknak nem volt akkor biztonságos...szerencsésebb esetben csak a családi vagyonnak és élelemnek kélt lába.
Huszonnégy évesen ismerkedett meg Sándorral, szerelem volt első pillantásra és a szerelemből fél évnyi udvarlás után házasság lett. Férje dolgos, szorgalmas, robusztus ember, a kovács szakma gyöngye. Házasságukból rövidesen örökös is született, Károly. Majd, hogy teljes legyen a családi idill rá nyolc évre rá lányuk, Anna is világra jött. Boldogok voltak és gondtalanok. Férje jól keresett, rengeteg munkát adott neki mestersége. A gyermekek nevelése mellett Marika szívesen varrt, művelte a szőlőt és napjai sosem múltak el tétlenséggel. A három szoba, konyha mindig ragyogott, az udvarban friss zöldségek teremtek és a mindig pedáns asszony ezt sosem érezte tehernek.
Marika és Sándor gyermekeiket mindig támogatták, szakmát adtak kezükbe. Károly építőipari iskolát végzett és jó munka reményében távolabb költözött a családi fészektől, majd megnősült, ám házasságából gyermek nem született. Végül hatvan évesen hunyt el. Anna a pénzügyi iskola után a falu postáján, majd bankjában kapott állást, házasságot kötött, majd rövidesen el is vált, gyermeke nem született.  Negyvennégy év házasság után temette el szeretett férjét Marika néni és az oly szépnek induló élet több bánatot adott, mint örömöt.
Eleinte egyedül élt és boldogult, de a kor lassan, biztosan rányomta bélyegét a táncos lábú és kedvű asszonyra. Lánya magához vette. Tíz év egyedül élés után, tíz évnyi anya-lánya élet következett. Az évek számával szaporodtak a fizikai panaszok: epe és vese bántalmak, lábtörés, vizesedés, keringési problémák, szívgyengeség, enyhe emlékezetkiesés. Tudja, hogy nincs remény a gyógyulásra, de örül, hogy ezzel a lányának már nem okoz gondot, mert az Otthonban jó helye van, vigyáznak rá és így könnyebb elviselni az elmúlást...beletörődve, emlékezve, táncolva a régi bálokon és idézve egy olyan mondatot, ami élete utolsó mottója:
"Elfelejt az asszony mindent, mire őszül haja szála, de az mindig eszébe jut, kinek tetszett lánykorába!"

Apró, gömbölyded ember volt, talpig akarattal, nyakassága egész életét végig kísérte, amin az Alzheimer-kór sem tudott rontani vagy javítani.
"Jani bácsi, maga már megint kimászott az ágyból!?" Hangzott el az apró, de takaros betegszoba falai közt annyiszor és annyi hangnemben, annyi hangulatban ez a mondat, ahányszor tán a nap feljött életének utolsó öt évében.

Piciny falujában, módos család gyermekeként látta meg a napvilágot a 1930-as évek derekán. Gyermekkora a lehetőségekhez mérten szép gondtalanságban zajlott, hisz eldugott kis otthonukat sem a háború, sem az utána következő nyomorúságos évek nem zargatták. A szülők szívvel-lélekkel és nem kevés pénzzel egyengették két gyermekük útját, mivel idő közben született még egy fiuk, József. A testvérek mindent megkaptak, ami annak idején egy jómódú élethez szükségeltetett. Leérettségiztek, szakmával kezükben kaptak egy-egy darab földet, megművelésre.
Jani vitathatatlanul jó kereskedői érzékkel rendelkezett, ezért legtöbbször a terményeladással foglakozott és mivel izgága jellemmel áldotta meg az ég, ezért utazgatásaival számos helyen építette ki kapcsolatait. Szabadidejében rúgta a bőrt és ebben is tehetségesnek bizonyult, felhőtlen aranyifjú életet élt, úgy mint, akinek minden megadatott. Mivel némi kisebbségi komplexusa volt alacsony termete miatt, ezért mindig dúlt benne a bizonyítási vágy, mindig újabb dolgokba kezdett és amit el akart érni, abban nem ismertet nemet. Erős akarata, kitartó makacssága vitte előre és így amikor szembe került élete legnagyobb kihívásával, akkor sem hátrált meg, ekkor hódította meg feleségét, Etelkát. Eta gyönyörű lány volt, hosszú, feketén hullámzó hajjal, halovány bőrrel, kecses mozgással és bájos, szelíd mosollyal. A csodás külső remek belső értékeket is takart, a lány rendelkezett mindazzal, ami akkortájt egy remek feleség jelleméhez hozzátartozott: szelíd, kellemes, elnéző, házias és engedelmes. Így egy évnyi udvarlás után egyértelmű volt a házasság szentségében való egyesülés.
Közben Paks is csábította sugárzó mosolyával Janit, aki az atomerőműnél kapott jól fizető állást és így megalapozta anyagilag életüket. Vidáman teltek az évek és többnyire gondtalanul, egyre többször került elő a pohár és gyakran a fenekére is kacsintottak egy-egy züllött éjszakán a lelkes ivócimborákkal. Otthon felépült a hatalmas ház, a falu legnagyobbja, melyet lelkesen csinosítgatott szépséges asszonykája. A labdarúgás sem maradt el, aktívan sportolt a maradék szabadidejében egészen balesetéig, ekkor már elhagyta a negyvenet. Súlyos lábtörést szenvedett, amit több műtéttel tudtak csak helyreállítani, így fel kellett adnia kedves elfoglaltságát.
Gyermeket is szeretettek volna, de a szerencse elpártolt tőlük és orvostól orvosig járva sem sikerült megfogannia a várva várt örökösnek. Elindult a lejtőn és nem volt megállás, egyre több kétes üzlet, ivászattal eltöltött éjszaka következett, ami a boldog éveket lassan pokollá változtatták. A házassága is megromlott, de a látszat fontosságát őrizve számos kirándulással, nyaralással próbálta ellensúlyozni a titkosnak hitt szeretőket, a részeges tivornyákat és az olykor agresszív viselkedést.
Felesége hatvanöt évesen beteg lett, Alzheimer-kóros. Eleinte, mikor tünetei még csak kezdetlegesek voltak tartotta otthon a frontot, vezette a háztartást, de állapota hamar súlyosbodott. Jani bácsinak nyűg volt a beteg asszony, ezért nem adta rendesen gyógyszereit, sőt volt, hogy kis se váltotta. A sógornői próbáltak hatni rá, de hiába, mert makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ne szóljanak bele életébe, ekkor már hatvanas évei végén járt. Hitte, hogy ami fiatalon oly sokszor sikerült, most is fog, ezért tanyát vett, gazdálkodni akart, számos üzletet kötött, aminek vége bírósági ügy lett és adósság. Hogy nyugdíjas évei ne teljenek haszontalanul, belépett a helyi nyugdíjas klubba, egyedül itt ért el figyelemre méltó sikereket, mert a még mindig jól működő kapcsolatain keresztül törvényjavaslattal állt elő, a nyugdíj reformálás lelkes közreműködőjeként kiharcolta a tizenharmadik havi nyugdíjat, amire nagyon büszke volt.
Néhány évvel később diagnosztizálták nála az Alzheimer tüneteit és így került feleségével együtt a kecskeméti idősek otthonába, ahol ő egy tüdőgyulladás miatt leépülve ágyban fekvőként várta a sorsát, míg felesége már olyan stádiumba került, ahonnét már nem volt visszaút. Nehezen viselte a kialakult helyzetet, tehetetlenné vált. Végül két évnyi bentlakás után elveszítette feleségét, ami cseppet se javított állapotán, mivel a maga akaratos módján mindig szerette feleségét és fájt az elvesztése. Még egy évet töltött Kecskeméten, majd a rokoni döntésnek köszönhetően került közelebbi otthonba szülőhelyéhez.
Új otthon, új lehetőségek...akarata hatalmas példává lett, mert élete utolsó pillanatáig végletesen szeretett mindent tenni, mértéket nem ismerve evett, makacsul ragaszkodott az önállóságához és nem vett tudomást arról, hogy fizikailag már nem volt képes ellátni magát, nem volt képes a mozgásra. Mégis újra, meg újra kimászott az ágyból, felöltözött, illemhelyre ment a maga nem szokványos módján, számtalanszor esett el és hiába a nővéri felügyelet, mert mindig kifigyelte, mikor indulhat kalandjaira büntetlenül. Persze mindig lebukott és bármit mondott bárki is, ő újra próbálta. Utolsó próbálkozásán agyvérzés érte...
"Hiszem, hogy akarva mindent elérhetek!"

Hófehér, borzas haja és ahogy titokban felemelte a járókeretet, úgy osonva végig az otthon folyosóján, így maradt meg emlékeim között a mindig szelíd tekintetű Erzsike néni. Középtermetű, nagymamásan telt, mosolygósan barátságos asszony volt ő. Életét azonban a mosoly derűs fénye gyakran elkerülte.

Az 1920-as évek közepén született, második gyermekként egyszerű, falusi parasztcsaládba, ahol a munkát nem kellett tanítani. Nagy szőlők, terebélyes gazdaságok, az otthon fészkének melege nevelte az életre őt és testvéreit. Bátyja korra elütött tőle és húguktól, mert a háborús idők az édesapát kényszerűen jó pár évig távol tartották a kis családtól. A korkülönbség azonban csak fokozta a testvérek közti szeretetet. Számos vidám emlék, kedves pillanat, boldog múltfoszlány maradt meg gyermekkorából, bár akkor még más volt a világ. Felbukkanó álomkép lett csupán, hogy eleinte tanyájuk dűlőin bukdácsolva, hajnalban indultak a legközelebbi iskolába, ami közel 8 kilométeres napi sétát jelentett. Mámoros érzés volt, amikor a következő osztályt már a faluban kezdhette, megszűntek a séták, de a ház körüli feladatok velük együtt nőttek.
8 év körüli lányka lehetett, cserfes, hosszú copfú, amikor bátyja elkapta a tüdőbajt. Idillikus gyermekvilágából ekkor ébresztette fel az élet, ekkor vált minden olyan felelősségteljesen felnőtté: iskola után szaladni haza, anyukát váltani bátyja gondozásában, főzni és a ház körülit végezni, amíg szüleik a mindennapi betevőért dolgoztak napszámban és éjszakákig a saját, picike gazdaságban. 1 évnyi kemény élet-halál küzdelem után egy kora tavaszi napon halt meg fiútestvére...
Múltak az évek és ahogy teltek, úgy lett vége a 6 eleminek, s így intettek búcsút a szaladó percek. Erzsikéből, a bájos kislányból, csinos, sudár nő lett, aki körül az udvarlók, mint a szorgos méhek, dongtak. 22 évesen ment férjhez, nem a legjóképűbb udvarlójához, de kétség kívül, hogy a legjobb lelkű emberhez, akit ismert. Férje, Henrik, szerény külsejű, dolgos, barátságos, káros szenvedélyektől mentes ember volt. Szépen éltek és elfogadták egymást szeretetben, békességben. Közös életük legszebb napjait bearanyozta Erzsi lányuk, majd Imre fiuk születése. Csendes, nyugodt, dolgos évek következtek.
25 évnyi boldog családélet után, azonban a sors fintoraként újabb tragédiák sorozata rót súlyt Erzsike néni törékeny vállára. Először fiát vesztette el, majd 3 évre rá férjét...
Imre fia kirepült a családi fészekből, megnősült és katonai pályafutásának köszönhetően szépen ívelt felfele az akkor 21 éves férfi karrierje, ám egy ködös őszi hajnalon... egy út szélén álló, kivilágítatlan tehergépkocsiba ütközött frontálisan motorkerékpárjával, azonnal szörnyethalt, karon ülő kislányát, feleségét, szüleit hátrahagyva. Erzsike néni majdnem beleőrült a veszteségbe, de a vallás, férje, lánya és háromra szaporodó unokái erőt adtak a továbblépéshez. Éppen hogy lassan kilábalt az első tragédia sokkjából, jött a következő csapás és egy hirtelen szívroham elvitte férjét és az addig megszokott, szeretettel teli életet.
A fájdalmak megtörték, de térdre nem kényszerítették.
Új életében a munka és az unokák adták a szerepet és bár fájó szívvel, de örök hittel és mosollyal végezte azt, amit az élet rámért. Ő volt a szuper nagyi, aki motorra pattant és ősz fejjel tanult meg vezetni, ő volt a szövetséges, akivel minden gondot és bajt meg lehetett beszélni, ő volt lánya támasza. Segített és szeretett. 62 évesen beteg lett, rákot diagnosztizáltak nála és 20 százaléknyi esélyt adtak, hogy túléli, de nem adta fel. Műtétek, terápiák és talpra állt, nem hagyta el magát, mert élni akart, mert szeretett élni, még ha fájt is!
Végső csapást mért rá az élet, apja sorsára jutva lánya is hirtelen távozott az élők sorából. Értetlenül, idegileg összeomolva, fájdalomtól roskadva nézte hogy illan el egy élet álma, összes munkája. Egyedül maradt a családjából, mindenkit eltemetett, aki vér volt a véréből, akivel összekötötte a szeretet. Unokái messzire költöztek. Egymaga volt. Idegösszeomlást kapott, eszméletvesztéssel szállították kórházba, majd így került az idősek otthona falai közé.
Felépült, s bár a veszteségek terhe alatt elkopott a mosoly, de a szeretet nem fogyott ki belőle. Sírdogált, mikor nem látta senki és mindig várta lelkesen unokáit és az idő közben született dédikéit. Büszkén, szívvel-lélekkel, bár mindentől megfosztva élte le utolsó éveit, ezzel mutatva utat az utána következőknek:
"Minden veszteséget át kellett élnem, hogy tudjam értékelni az élet boldog perceit!"