Livi84 blogja

Személyes
Livi84•  2013. augusztus 9. 21:03

Múló álmok - hat év története

Előszó, ami bemutatkozó

Hogy is szokták ezt kezdeni? Talán bemutatkozok… Lívia vagyok egy híján harminc, kissé házas, némi diplomával és a hat éve egy munkahelyen. Lényegében itt is kezdődne a történetem az egy munkahellyel, ami nem nagy kunszt, lévén akad másnak is, de hidd el történetem végén tudni fogod, miért fogod kezedbe az életem!

Legyünk őszinténk az ember kíváncsi a hátszélre is, ezért rövid leszek és tömör: a diplomám eredeti, az érettségim nem vettem és a házasságom monogám. A szüleim csendes középosztályban dolgoznak, a húgom tanul a világban, az anyósom bosszant, és a férjemet pedig hibáival együtt is szeretem-imádom.

Tehát ez itt a totális átlag és fel is merül a kérdés, hogy erről miért kell vagy miért akarok "könyvet" írni? Nem erről, hanem talán egy kicsit arról, hogy a naiv gyerekből, hogy nőttem ki magam, hogy az életem és munkám tanulsága talán egy erkölcsi hajsza végét jelezné…

Bár sokan mondanák nekem hat év, nem a világ, de nekem az, és benne annyi bús és vidám, mindennapos és a feletti történet bolyong, hogy a miértek, amik annyiszor laknak a fejemben, ott állnak egy hatalmas felkiáltó jellel a láthatatlan kezükben „Hé, itt vagyok! Gondolkozz!” alapon.

Érthetetlen és összevissza, kusza, mint a világ? Gyere, mutatok neked valami őszintét! Gyere, elmondom az erkölcsi bukásom és felemelkedésem! Elmondom a kor szennyesét egy szűk körben, kiadom azokat a titkokat, amiket senki se mer, vagy akar kimondani! S bár lehet vonod a vállad, mert én csak egyszerű, hétköznapi ember vagyok, nem vagyok celeb, nem vagyok botrányhősnő és nem szerepelek sehol se, de hiszem, hogy ettől még lehetek érdekes vagy tanulságos, vagy csak egyszerűen szórakoztató. Gyere vágjunk bele!

Livi84•  2011. augusztus 14. 18:52

Vihar után...

A nap ma is felkelt, ahogy mindig szokott és különös ragyogással vetette magát a felhők közé, ez a fajta hűvös játszadozás bolygatja a napjaimat is. Mint ahogy a sugarak együtt játszanak a felhők fodraival, az érzések is úgy kergetik egymást bennem. Nem bánom, hogy ennyire intenzíven élem meg magam, mások és a világ rezgéseit, hogy bármi bántani tud vagy örömet okozni. Örülök, hogy érzékeny vagyok és nem temet el a monoton beletörődés. Látszólag minden szép és kiegyensúlyozott, a teljesség megadatott: egy normálisnak mondható élet alkatrészei. De nem tudják sokan azt, hogy valójában ki vagyok, csak egy mosolygós, tetterős, segítőkész lányt látnak, semmi mást.
A szenvedés az életem szerves része, sokszor bántottak, próbáltak megtörni, elítéltek, kihasználtak vagy átgázoltak rajtam, de minden életpofon és kudarc után, csak erősebb lett a hitem, hogy nem kell elfogadnom a világ álságait és gonoszságait. Bosszúért kiáltva, csak a saját elveimet és érzéseimet pusztítom el. Már nem minden esetben akarom, hogy bárki megértsen,s a megfelelés az elvárásoknak, követelményeknek sem az elsődleges célom, mert ezeket gyakran a mai társadalomnak egy-egy elfajzott elve alakítja! Miért éljek a külcsínek és előítéletek világában? Érték-e a fényes és csillogó külsőségekről vallott nézet?
A rendszer, a reklámok szerint igen: a megjelenés, a máz a fontos, a tartalom mellékes! Elgondolkodhatunk azon, hogy a külsőségekbe burkolt világ vajon nem e a belső értékek hiányát kompenzálja? Tévedés ne essék! Nem ítélem el a szépséget, sem a külső megjelenésükre adókat, de a mai kor, valljuk be őszintén, gyakran csak a küllemről szól! Ha nézünk televíziót, márpedig tisztelet a ritka kivételnek, de nézünk, akkor szemünkbe nevet az aktuális ideáll és reklámozza, hogy tíz kiló smink alatt, három plasztikai műtét után, számos fogyókúrás próbálkozással lehet valakinek tökéletes élete, olyan, mint neki...hiszem, hogy a külsőségek mellett még vannak belül is szép emberek, akiknek nem ez a legfontosabb, akik más értékek alapján élnek és ítélnek!
Régi életemre emlékezve, múltbéli barátságaimat átrágva, volt olyan is közöttünk, aki többre tartotta magát mindenkinél, mivel kirítt társaságunkból magasságával, karcsúságával és számos vélt vagy valós jobbnál jobb tulajdonságával. Nemrég újra látva őt hatalmas csalódást okozott nekem. Régen még becsültem az eredeti gondolataiért, a tudás utáni vágyáért, a céljaiért...ma csak egy üres, önző, kissé közönséges és teljesen a trend formálta elvekkel működő lényt láttam benne, már szikrája sem volt a régi önmagának. Nem tudom, hogy megérte-e neki a változás!?
Én nem szeretnék szebb lenni annál ami vagyok, bár magam mindig is közepesen csúnyácskának tartottam, de tudom azt, hogy mi van bennem, a lelkemben. A lelkemben lakik a szeretetéhes kisgyerek, bolondos kamasz, szerető gyermek, hűséges barát, a felnőni nem akaró felnőtt, csalódott lány, huncut szerető, lelkes dolgozó, segítőkész kolléga, magányos ember, a gondolkodó lélekbúvár, a tanulni vágyó, a szeretet önként adó, a nő, aki önmaga akar lenni, aki nem akar másnak látszani, mint aki valójában!
A vihar után...újra csend van, és ahol haldoklik a remény ott a hitembe kapaszkodom!
....ez marad és várom a következő vihart, mert tudom, hogy utána mindig kisüt a nap, mert az élet szép és ebben a szépségben lehetek igazán önmagam!

Livi84•  2011. július 29. 12:58

Nyughatatlanul nyugalmat...

Nyughatatlanul nyugalmat, avagy paradoxonok az életemben!

 

Tévedésem veszélye fennáll, így kérek mindenkit, hogy csak saját felelősségre olvassa el vagy gondolja át az írottakat! :)

Nehezen találom a helyem! Sok kétség űz, nyugtalanságomhoz fűzi érzéseim. Le akarom küzdeni az önmagam állította akadályokat, hogy hinni tudjak teljesen magamban és megtaláljam az áhított nyugalmat!
Miért is vagyok nyugtalan? Könnyű a válasz, mert olyan ellentmondásokból áll az életem, melyeket megemészteni igen nehéz és megoldani sem egyszerű!
Tudom, tudom, ne beszéljek rébuszokban, ha már belekezdtem, mondjam is el, mi a nagy sztori! Kezdjük hát két példával...
Születésem előírt napján kezdődött az egész, amikor is nem akartam világra jönni és tudattam édesanyámmal azt a tényt, hogy odabent jó nekem, ami a kedves mamát cseppet se villanyozta fel, lévén első gyerek, első szülés. Mivel 10 napig várattam, ezért arra a következtetésre jutott, hogy ez a gyerek tán sose akar világra jönni, ami kisebb igazságot tartalmazhatott, mert makacsan ragaszkodtam a benti kis világomhoz. De hát, mint tudni vélhető és egy kedves doktorbácsinak köszönhető, senki se maradhat odabent! Így megláttam a napvilágot egy mesterségesen megindított szülés után. Édesanyám hiúságát nem legyezgetve, maradandó nyomot hagytam rajta. Császármetszés hegével lett gazdagabb általam, és velem. Bár nem küzdtem azért, hogy világra jöjjek, de az életem minden napja néma küzdelemmé vált...
Tehát ezt a víg eseményt anyukám 27 év távlatából is úgy emlegeti, hogy "Lányom már akkor is lusta voltál"! Pedig ez nem igaz, mert nem lusta voltam csak makacsul ragaszkodtam már akkor is a saját világomhoz! Mivel ezt az eseményt pusztán a családi mendemondák alapján tudom, ugyanis tudatalattim még nem osztotta meg velem azokat a pillanatokat, így csak mint érző és gondolkodó lényként feltételezem, hogy ez csak így lehetett.
A másik nagy paradoxon az életemben: a szeretni és nem szeretni kérdése, képessége. Számos családi, szerelmi, baráti és ismeretségi kapcsolatom révén jutottam el odáig, hogy megtudjam a látszat többnyire csal, az érzések többsége mulandó, az emberek összessége pedig halandó! Ha a valóságot tekintjük akkor az életünk nagy részét a szeretet kergetésével töltjük el, (kivéve, aki a pénzt és a hatalmat kergeti, az ugyebár nem ér rá szeretni) de az időnk nagy részében mégis magányosnak, kirekesztettnek és elhagyatottnak érezzük magunkat. Miért is van ez? Mert vagy nem kapunk eleget azoktól akiktől várnánk, szeretnénk vagy nem értékeljük eléggé azt amit kapunk! Én mindkét oldalba betekintést nyerhettem, így teljes bizonyossággal állítom, hogy tudom miről beszélek. Az élet igazságtalan, az emberek többsége pedig önző. Így érdekessé válik a kérdés, hogyan vagyunk képesek szeretni, ha a saját önzésünkbe fulladunk bele, ha csak addig érdekes valaki, amíg nekünk jó és kedves? Miért nem magunkon változtatunk először, hogy önzetlenül tudjunk szeretni és ez által szerethetővé válni? Sok a kérdés, de a válasz valahol elcsellengett.

Homokba dugjuk a fejünk, és hogy nekünk könnyebb legyen, inkább nem szeretünk!

A harag akkor fog el, amikor valaki arról panaszkodik, hogy őt nem szereti senki, mert ez nem így van, mivel úgy gondolom mindenkit szeret valaki, ha más nem, akkor a szülei, testvérei vagy barátai. Amit viszont megértek és sajnos én is vele élek, az a magány fogalma! A magány olyan, amit társaságban és szerelemben is érezhet az ember, mivel magányosnak lenni nem csak a szeretet részbeni hiányát jelenti, hanem inkább a megértés és megbecsülés hiányát, a szellemi, lelki társ hiányát, azt a hiányt, amit csak akkor pótolhatunk, ha ráleltünk a másik felünkre, ha nyitottak vagyunk az alkalmazkodásra és nagyon tudunk szeretni!

Nyughatatlanul keresem a nyugalmat...elérhetem azt, amit magam miatt nem érek el?

Livi84•  2011. július 22. 23:06

Árnyék a múltból

A 4 év alatt egyszer mertem szembe szállni vele...a végén, amikor már minden mindegy volt, amikor már a halál is megváltásnak tűnt azokkal a kínzásokkal szemben, amit ő kieszelt, hogy megalázzon. Számtalanszor bántott lelkileg, gúnyos, csúfolódó szavakkal. Amikor olyanja volt hozzám vágta a cipőjét vagy papucsát és akkor az még jó napnak számított. A pofonokat úgy adta, hogy ne látszódjanak. Féltékenységi jelenetek, amikor 3 percet késtem. Ha köszönt nekem ismerős az utcán, minden rossz hírű riherongynak elhordott. Élt a nyakamon, én meg főiskola mellett tartottam el, kölcsönt adtam neki, amit vissza sose kaptam, hazudtam miatta, nem jártam haza, mert szinte nem engedett. De elvárások azok voltak, a csillagos égig...mindent megadtam volna neki, mert szerettem, elvakultan imádtam és egy jó napjáért minden rosszat el tudtam felejteni.
Aztán jöttek a messzi helyeken lévő munkák, neki... ritkán voltunk együtt, nyugodtabb lettem, elvégeztem az iskolát és állást kaptam, ami neki nem tetszett, mivel hazaköltöztem a szüleimhez...megint jött a lelki zsarolás, majd szakított velem, fájt, de vele lenni még jobban. Néhány hét elteltével visszakönyörögte magát, aztán megint pofonok és remények közt őrlődtem... szakítások, kibékülések, pénzkérés ismét, majd vádaskodás... az utolsó előtti találkozásunk alkalmával megint én voltam a rossz életű erkölcstelen, mert a munkám miatt nem tudtam felvenni a telefont... fojtogatott, majd a szekrénynek lökött teljes erővel... féltem, rettegtem és az agyam kikapcsolt, mondtam neki, ölj meg inkább, mint ezt érezzem! Ekkor gúnyosan a szemembe nevetett és bevallotta, hogy számtalanszor megcsalt, kiakadtam, elszakadt a cérna és ő döbbenten állt, hogy ilyet is tudok...kiordítottam a házból és az életemből!

De a történet vége nem ez...a bosszúm, bár nem hiszem, hogy számára nagy lelki dilemma lehetett, de azért nekem elégtétel volt. Újra találkoztunk, 2009 novemberében. Könyörgött az újrakezdésért és én hagytam, hogy higgye, újra vagyok neki... majd beszámoltam őszintén szüleimnek a helyzetről, és elmondtam egyenesen, hogy újra akarja kezdeni (szüleim, nem ok nélkül, gyűlölték), ezzel elvágtam az útját annak, hogy titkosak legyenek a találkáink. Náluk nem lehettünk volna, mert az anyáéknak lefestett úgy, mintha én lennék az ördög, aki tönkretettem őt, én voltam a hibás, aki nem szerettem eléggé a fiukat, pedig ha tudták volna… így csak dühöngött, hogy nem járhat hozzánk potyán a potyára... ekkor mondtam neki, hogy látod, ebből tudom: sose szerettél és hogy egy önző, gonosz, agresszív és semmirekellő vagy! Büszkeségében sértetten távozott az életemből, és az óta sem jelentkezett!

Mi maradt utána?

Furcsa, igazából nem gyűlölöm, nem szeretem, úgy, mint ember számomra közömbös, ha találkoznék most vele, nem mondanék neki semmit, lehet köszönnék vagy valószínűleg elmennék mellette. Nem azt gyűlölöm, aki ő maga, hanem azt az állapotot gyűlölöm, amivé tettei alakították a lelkemet, azért haragszom, hogy visszaélt azzal a hatalommal, amit én adtam neki...hogy szerettem és ezt ő kihasználta gátlástalanul, élvezve ennek minden lehetőségét, nem törődve azzal, hogy mekkora fájdalmat és bánatot okoz nekem.
Mindannyiunknak hatalma van...a szeretet az a hatalom, melyet, ha jól kezelnek csodás életet ígér, de ha rossz főnök kezébe kerül a gépezett, akkor csak kínlódás, düh és bánat vár az emberre. Tehát, amikor mások szeretetét tartjuk kezünkbe, akkor kell gondolkodni... Mi milyen emberek vagyunk valójában? Viszontszeretünk vagy csak célirányosan, ok-okozattal tudunk szeretni? Önzőek vagyunk vagy éppen önzetlenek, ha szeretünk?
Az igaz szeretet önzetlen, viszonzást nem vár és úgy gondolom, hogy önzetlen szeretet az emberek között szinte nincs is...tehát még sokat kellene tanulni!

Nem csak egy emlékbe halványuló sérülést kaptam az élettől, hanem egy folyton feltépődő sebet, ami egy-egy hangosabb szónál, vagy egy rosszul megfogalmazott mondatnál vagy akármi apróság által újra felszínre kerül. A múlt tapasztalatai miatt csak a félelem, az óvatosság maradt, olykor a nemtörődömség és bizalmatlanság álarcát öltöm fel, hogy nehogy még egyszer úgy szeressek... lelki roncs voltam, újra építettem önmagam, de most az nem vagyok, aki voltam, és nem tudok, nem is akarok annyit adni magamból, mint akkor.

Ez az utózönge...és bár úgy gondolom, hogy senki sem érdemel ilyen pofont az élettől, de a hiba a rendszerben van, mivel a társadalom teret hagy az ilyen helyzeteknek. Az emberek hibája is, mert vagy túl önzőek és nem törődnek másokkal, vagy sosem tanultak meg igazán szeretni, és hogy tudhatna az szeretni, aki az se tudja, hogyan kell?

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom