Élettöredékek I.

Livi84•  2011. július 29. 12:50

Hófehér, borzas haja és ahogy titokban felemelte a járókeretet, úgy osonva végig az otthon folyosóján, így maradt meg emlékeim között a mindig szelíd tekintetű Erzsike néni. Középtermetű, nagymamásan telt, mosolygósan barátságos asszony volt ő. Életét azonban a mosoly derűs fénye gyakran elkerülte.

Az 1920-as évek közepén született, második gyermekként egyszerű, falusi parasztcsaládba, ahol a munkát nem kellett tanítani. Nagy szőlők, terebélyes gazdaságok, az otthon fészkének melege nevelte az életre őt és testvéreit. Bátyja korra elütött tőle és húguktól, mert a háborús idők az édesapát kényszerűen jó pár évig távol tartották a kis családtól. A korkülönbség azonban csak fokozta a testvérek közti szeretetet. Számos vidám emlék, kedves pillanat, boldog múltfoszlány maradt meg gyermekkorából, bár akkor még más volt a világ. Felbukkanó álomkép lett csupán, hogy eleinte tanyájuk dűlőin bukdácsolva, hajnalban indultak a legközelebbi iskolába, ami közel 8 kilométeres napi sétát jelentett. Mámoros érzés volt, amikor a következő osztályt már a faluban kezdhette, megszűntek a séták, de a ház körüli feladatok velük együtt nőttek.
8 év körüli lányka lehetett, cserfes, hosszú copfú, amikor bátyja elkapta a tüdőbajt. Idillikus gyermekvilágából ekkor ébresztette fel az élet, ekkor vált minden olyan felelősségteljesen felnőtté: iskola után szaladni haza, anyukát váltani bátyja gondozásában, főzni és a ház körülit végezni, amíg szüleik a mindennapi betevőért dolgoztak napszámban és éjszakákig a saját, picike gazdaságban. 1 évnyi kemény élet-halál küzdelem után egy kora tavaszi napon halt meg fiútestvére...
Múltak az évek és ahogy teltek, úgy lett vége a 6 eleminek, s így intettek búcsút a szaladó percek. Erzsikéből, a bájos kislányból, csinos, sudár nő lett, aki körül az udvarlók, mint a szorgos méhek, dongtak. 22 évesen ment férjhez, nem a legjóképűbb udvarlójához, de kétség kívül, hogy a legjobb lelkű emberhez, akit ismert. Férje, Henrik, szerény külsejű, dolgos, barátságos, káros szenvedélyektől mentes ember volt. Szépen éltek és elfogadták egymást szeretetben, békességben. Közös életük legszebb napjait bearanyozta Erzsi lányuk, majd Imre fiuk születése. Csendes, nyugodt, dolgos évek következtek.
25 évnyi boldog családélet után, azonban a sors fintoraként újabb tragédiák sorozata rót súlyt Erzsike néni törékeny vállára. Először fiát vesztette el, majd 3 évre rá férjét...
Imre fia kirepült a családi fészekből, megnősült és katonai pályafutásának köszönhetően szépen ívelt felfele az akkor 21 éves férfi karrierje, ám egy ködös őszi hajnalon... egy út szélén álló, kivilágítatlan tehergépkocsiba ütközött frontálisan motorkerékpárjával, azonnal szörnyethalt, karon ülő kislányát, feleségét, szüleit hátrahagyva. Erzsike néni majdnem beleőrült a veszteségbe, de a vallás, férje, lánya és háromra szaporodó unokái erőt adtak a továbblépéshez. Éppen hogy lassan kilábalt az első tragédia sokkjából, jött a következő csapás és egy hirtelen szívroham elvitte férjét és az addig megszokott, szeretettel teli életet.
A fájdalmak megtörték, de térdre nem kényszerítették.
Új életében a munka és az unokák adták a szerepet és bár fájó szívvel, de örök hittel és mosollyal végezte azt, amit az élet rámért. Ő volt a szuper nagyi, aki motorra pattant és ősz fejjel tanult meg vezetni, ő volt a szövetséges, akivel minden gondot és bajt meg lehetett beszélni, ő volt lánya támasza. Segített és szeretett. 62 évesen beteg lett, rákot diagnosztizáltak nála és 20 százaléknyi esélyt adtak, hogy túléli, de nem adta fel. Műtétek, terápiák és talpra állt, nem hagyta el magát, mert élni akart, mert szeretett élni, még ha fájt is!
Végső csapást mért rá az élet, apja sorsára jutva lánya is hirtelen távozott az élők sorából. Értetlenül, idegileg összeomolva, fájdalomtól roskadva nézte hogy illan el egy élet álma, összes munkája. Egyedül maradt a családjából, mindenkit eltemetett, aki vér volt a véréből, akivel összekötötte a szeretet. Unokái messzire költöztek. Egymaga volt. Idegösszeomlást kapott, eszméletvesztéssel szállították kórházba, majd így került az idősek otthona falai közé.
Felépült, s bár a veszteségek terhe alatt elkopott a mosoly, de a szeretet nem fogyott ki belőle. Sírdogált, mikor nem látta senki és mindig várta lelkesen unokáit és az idő közben született dédikéit. Büszkén, szívvel-lélekkel, bár mindentől megfosztva élte le utolsó éveit, ezzel mutatva utat az utána következőknek:
"Minden veszteséget át kellett élnem, hogy tudjam értékelni az élet boldog perceit!"

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!