A megtalált bátorság 3. rész

A katona bement a sátrukba, lefeküdt az ágyára, de sokáig nem tudott elaludni, csak álmatlanul forgolódott és a hallottakon gondolkodott. Vajon a forrás vizétől meggyógyulna? Létezik-e egyáltalán a forrás? És a tündér? Olyan hihetetlen volt ez az egész. Egy kis víztől mégis hogyan gyógyulhatna meg? Már pirkadt, mire elnyomta az álom, de nem volt benne köszönet. Egy rusnya, fogatlan, gonosz tündér kergette az erdőben, és azt kiabálta utána: Nem adok a vízből, nem adok a vízből, nem adok a vízből!

    Reggel fáradtan ébredt, karikás volt a szeme, nem volt étvágya, csak téblábolt egész nap a táborban, nem találta a helyét. Mire leszállt az éj, eldöntötte magában, egy élete egy halála, ő utánajár ennek a dolognak. Ha létezik a tündér és a forrás, lehet, hogy meggyógyulna tőle. Ha meg nem, akkor úgyis mindegy. Meg kell próbálnia. Meg kell próbálnia!
    Miután este átadta az őrséget, eltette a fegyvereit, vett egy nagy levegőt, és elindult arrafelé, amerre mondta neki a társa. Hamar odaért az erdőhöz, és megtalálta az ösvény bejáratát. Óvatosan lépkedett a fák között, mert csak az orráig látott. Minden zajra, ág reccsenésre összerezzent. Már éppen feladta volna, amikor valami megcsillant a távolban. Elindult arrafelé, és megpillantotta a forrást, de nem volt ott se tündér, se senki. Leült a partjára, csak nézte a vizet, és az jutott eszébe, milyen bolond volt, hogy idejött. Az a két katona most biztos rajta nevet, miközben gurítják le a pálinkát a torkukon. Ahogy ezen gondolkodott, megkondult a távolban a nagytemplom harangja. Meg is lepődött, milyen tisztán odahallatszott a hangja. Tizenkettőt ütött, tehát pont éjfél volt.
    Várt egy darabig, de nem látott senkit. Arra gondolt, biztos becsapták a bajtársai. Úgy döntött, nem vár tovább, de mielőtt visszaindul, még iszik a forrás vizéből, mert nagyon megszomjazott útközben. Elővette a kulacsát, hogy belemerítse a vízbe. Abban a pillanatban, ahogy a keze a vízhez ért, hirtelen vakító fényességet látott, és megjelent egy női alak a víz felett. Nagyon megijedt, majdnem elszaladt, de valahogy csak összeszedte a bátorságát. A tündér mosolygott rá – szép, fiatal nő volt, hosszú hajú, csillogó szemű, nem olyan rusnya, mint az álmában – és azt kérdezte tőle:
   – Mitől félsz katona?
   – Én? Nem félek semmitől. A leghíresebb vitéz vagyok a seregben.
   A tündér tovább mosolygott rá és így felelt:
   – Ne hazudj nekem, hiszen látom rajtad, hogy remegsz, mint a nyárfalevél. Megkérdezem még egyszer: mitől félsz?
   A katona nagyon elszégyellte magát, lehajtotta a fejét, úgy válaszolt:
   – Mindentől.
   – Ugyan miért?
   – Megsebesültem az egyik nagy csatában. A szívem mellé fúródott a golyó, majdnem belehaltam. Kivették ugyan, de hét nap hét éjjel lázasan feküdtem, mindenki azt hitte, meg fogok halni. Aztán a hetedik napon felébredtem, és semmi bajom nem volt. Legalábbis azt hittem. De nem így történt, mert a csatákban félni kezdtem. Féltem, hogy újra eltalálnak, megsebesülök vagy meghalok. Én, aki addig mindig az első sorban küzdöttem, most szégyenszemre a társaim mögé bújtam.
   – És miből gondolod, hogy én segíthetek neked?
   – Az egyik bajtársam mesélte, hogy lakik itt az erdőben egy csodatévő tündér. Ő őrzi a bátorság forrását. Aki abból iszik, soha többé nem fog félni semmitől sem.
   A tündér egy ideig szótlanul nézte a katonát, majd elmosolyodott és azt kérdezte:
   – Mond csak, miért kellene neked segítsek? Ha újra bátor lennél, mennél a csatákba és sok embert megölnél. Ha te gyáva maradsz, azok az emberek életben maradnak, mert nem tudod megölni őket.
   A katona nagyon meglepődött azon, amit a tündér mondott. Sokáig gondolkodott, majd így felelt:
   – Ha újra bátor lennék, nem kellene a társaim mögé bújnom, akiket ezzel a viselkedéssel veszélybe sodrok. Szeretnék segíteni nekik, de most csak a terhükre vagyok.
   A tündér egy darabig nem válaszolt, csak nézte a katonát.
   – Rendben van. Gyere vissza három nap múlva, pontban éjfélkor itt várj rám. Akkor megmondom, segítek-e neked.
    A tündér amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt. A katona csak állt ott a sötétben tanácstalanul. Most mit tegyen? Igyon? Ne igyon? A tündér azt mondta, három nap. Azon már nem fog múlni. Nehéz szívvel, de elindult a tábor felé. Három nap. Három nap múlva kiderül, segít-e neki a tündér. Három nap múlva kiderül, hogy meggyógyul-e, megtalálja-e újra a bátorságát.