Kicsilány írni kezd...

Ahogy beléptek a házba, Miklós kíváncsian körbenézett. A falak mellett régi szekrények álltak, a gerendákba vert szögekre szárított gyógyfű csokrokat akasztottak, a szoba közepén álló asztalon réz és porcelán edények sorakoztak takaros rendben.

– Maga javasasszony?

– Hm, olyasmi. Az volt az anyám is, a nagyanyám is, meg annak a nagyanyja is, de van, aki boszorkánynak tart. Mint azok a kölkök, akik megdobáltak, pedig mindet kikúráltam már valami nyavajából.

Az asszony kinyitotta az egyik régi szekrényt, keresgélt a polcokon, aztán fogott egy üveget, amiben barnás színű folyadék volt.

– Tessék! – nyomta Miklós kezébe.

– Ez micsoda?

– Útifű szirup. A gyerekek nagyon szeretik. Minden nap adjon három evőkanállal a kislánynak. Reggel, délben és este. Lehet magában is, vagy hígítva, mindegy, de igya meg az utolsó cseppig. Ettől jobban lesz, és nem súlyosbodik a betegsége, amíg maga összegyűjti a gyógyszerre valót.

– Köszönöm szépen, de én nem tudok érte fizetni...

– Ó, dehogynem – mondta a cigányasszony mosolyogva. – Jöjjön velem!

Kilépett az udvarra, Miklós követte, és megálltak a ház hátsó sarkánál.

– Látja azokat a rönköket? – mutatott egy nagy halom tüzifára az udvar végében.

– Látom.

– Na, azokat szépen felhasogatja nekem, aztán bepakolja ide a fáskamrába, és ki van fizetve az orvosság. Jó lesz így?

– Igen.

– Akkor lásson hozzá!

Miklós levette a kalapját, a kabátját felakasztotta az eresz alá, egy kiálló szögre, feltűrte az inge ujját, és nekigyűrkőzött a munkának. Újra és újra lecsapott a baltával, a homlokán és a hátán csorgott az izzadság, de nem törődött vele. Csak arra tudott gondolni, hogy minden egyes fejszecsapással aprítja a bajt, közelebb kerül a céljához, és meggyógyítja a kislányát. Amikor végzett a munkával, elköszönt az öreg cigányasszonytól, és hazasétált. Zsuska a kapuban várt rá, már nem tudta, hol maradt a férje olyan sokáig.

– Te meg merre jártál?

– Csak a faluban, de tovább tartott, mint gondoltam.

– Az meg micsoda? – bökött az üvegre.

– Útifű szirup.

– Ezt adta a patikus? – kérdezte gyanakodva.

– Nem... nem adta ide hitelbe az orvosságot. Egy javasasszonytól kaptam.

– Csak nem a Lakatos Bözsitől?

– Hát... nem tudom a nevét.

Zsuska megcsóválta a fejét.

– Nem is ismered, és csak úgy elfogadtad tőle?

– Nem volt más választásom.

– Mit kért érte?

– Felhasogattam neki néhány öl fát.

Zsuska jót kuncogott magában.

– Úgy látom, ennyi év alatt nem változott semmit sem. Látod? A nagy ijedtségben nem jutott eszembe, hogy hozzá is fordulhatnánk.

– Te ismered?

– Persze. Kislány koromban meggyógyította a nővéremet, amikor leesett az almafáról és eltört a karja. Az orvos nem volt akkor a faluban, ezért őt hívatta apám, de tőle sem fogadott el pénzt.

– Neki is fát kellett vágnia?

– Dehogy – nevetett Zsuska. – Azt kérte tőle, hogy a vasárnapi istentiszteletet az ő tiszteletére mondja el. Volt ám nagy csodálkozás, amikor bevonult a templomba, és leült az első sorba, apámmal szemben, mert addig mindenki azt hitte, Bözsi nem hisz sem Istenben, sem emberben.

– Nekem jó asszonynak tűnt.

– Az is, csak a modora hagy némi kívánnivalót maga után.

Miklós elgondolkodva forgatta a kezében az üveget.

– Gyere, adjuk be kicsi Zsuskának az orvosságot, aztán meglátjuk, mi lesz.

folyt.köv.

Miklós döbbenten nézte az idős cigány asszonyt, ahogy ökölbe szorított kézzel hadonászott, és eltorzult arccal kiabált a három suhanc után. Tarka, virágos szoknyájának a hátulján néhány barna színű folt éktelenkedett, kosara a földön, a tartalma kiborítva. Miklós odasétált hozzá, és elkezdte felszedegetni az almákat. Az asszony csak mondta a magáét, amíg kiadta a mérgét, aztán megfordult, és hátrahőkölt:

– Maga meg mit csinál?

– Gondoltam, segítek.

– Csak úgy?

– Csak úgy. Mi történt?

– Ezek az ördögfiókák megdobáltak lószarral, és felborították a kosaramat.

– És mégis miért?

– Mer' boszorkánynak tartanak.

Miklós meglepődött, de folytatta a pakolást. A cigányasszony gyanakodva méregette, amíg mindent összeszedett. Sokat látott, szúrós, barna szemével bizalmatlanul figyelte a mozdulatait. Talán tolvajnak nézte a férfit, vagy csak nem hitte el, hogy vele is történhet jó dolog ebben az életben, ki tudja.

– No, ezzel megvolnék – egyenesedett fel Miklós. – Merre lakik? Hazakísérem.

– Aztán mér?

– Nehéz ez a kosár, ne cipekedjen.

– Cöcöcö. Mégis mit gondol, eddig ki hozta el, he?

– Hát maga. De biztos elfáradt már, mire ideért vele.

Az asszony közelebb lépett hozzá, és tetőtől talpig jó alaposan végigmérte.

– Hogy híjják?

– Boros Miklós.

– Hun lakik?

– Nem messze a falutól, a Suskár dűlő végén.

– Hm, akkor azér' nem ismerem magát. Arra nemigen volt dógom. Na jöjjön, nem lakok messze.

Azzal nagy peckesen elindult Miklós előtt, majd pár perc séta után megállt egy apró, de igen takaros ház kerítésénél.

– Itt vónánk.

– Hova vigyem a kosarat?

– Sehova. Csak tegye le ide a kapuba.

– Szívesen beviszem a házba.

– Hogyisne, még a végén megszólnak a szomszédok, hogy mindenféle idegen férfi jár hozzám. Tegye csak le!

Miklós engedelmeskedett, aztán megemelte a kalapját.

– Minden jót magának!

– Várjon! Nem vagyok én olyan ember, aki kihasználja mások jószívűségét. Mutassa a tenyerét!

Miklós meglepődött. Hallott már róla, hogy a cigányok tudnak tenyérből jósolni, de nem hitt benne, asszonyok babonájának tartotta világéletében.

– Mutassa a tenyerét!

Nagy kelletlenül kinyújtotta a karját, és hagyta, hogy az asszony végig simítson a vonalakon.

– Maga sokat látott ember. Sokfelé mászkált már ebben az országban. – Kérdőn a férfira nézett, de Miklós nem szólt semmit, ezért folytatta: – Egyszerű, dógos életet él. Ha vótak is nehézségek, azt mindig megódotta. De most egy fekete felhőt látok, ami lassan egyre nagyobbra nő.

– Beteg a kislányom...

– Hm, értem. Nemsokára útra kel, de a sors akadályokat gördít maga elé. Vigyázzon a cifra menyecskével, az csak a vérét szíjja.

Miklós jóízűen felnevetett.

– Ugyan már, milyen cifra menyecskével? Nincsen nekem olyanom.

– Én csak azt mondom, amit itten látok – berzenkedett az asszony. – Vigyázzon vele! Nehéz lesz az út, de végig kell mennie rajta, és a kalapácsos ember majd segít magának.

– Kalapácsos ember?

– Az.

Miklós kétkedve csóválta a fejét, és elhúzta a kezét.

– Köszönöm.

– Nincs mit. Mi baja a gyereknek?

– Megfázott, és nagyon köhög. A feleségem adott neki mézet és hársfateát, de nem használt.

– Doktor látta?

– Igen. Írt fel orvosságot, de nem tudtam kiváltani...

– Mér' nem?

– A patikus nem adja ide hitelbe...

– Ó, hogy a fene essen abba smucig gazemberbe! Mintha beledöglene egy kis patikaszerbe! Na, jöjjön csak befelé, és hozza a kosaramat!

– És mi lesz a szomszédokkal?

– Mit érdekel az engemet! Azt gondónak, amit akarnak. Na, jöjjön már!

Kinyitotta a kiskaput, és belépett az udvarra. Miklós fogta a kosarat, és szó nélkül követte.

folyt.köv.

– És mégis mit akarsz csinálni? – kérdezte Zsuska meglepetten.

– Elmegyek a szomszéd falvakba, és körbekérdezek, hátha kell valakinek új kemence, vagy a régit megjavítani.

– Évek óta nem foglalkoztál ezzel...

– Nem számít. Ezt nem lehet elfelejteni.

– Nem tudom, hogy jó ötlet-e...

– Nagyon az, biza. Majd kérek előleget a munkára, és abból kifizethetem a gyógyszert.

– És ha nem találsz munkát?

– Biztosan találok, ne aggódj! Minden rendben lesz.

Másnap reggel Miklós korán felkelt, gyorsan bement a faluba, nyitásra oda is ért a patikához. Ahogy belépett az üzletbe az orrát megcsapta a jellegzetes illat. A polcok és a vitrinek tele voltak mindenféle gyógyszeres tégelyekkel, gyógynövényes dobozokkal. Levette a kalapját, és idegesen szorongatta a kezében.

– Jó napot! Mit adhatok? – kérdezte az alacsony, kopaszodó, fehér köpenyes férfi.

– Erre a gyógyszerre lenne szükségem. A kislányom nagyon beteg...

– Értem, mutassa csak!

A patikus megigazította a szemüvegét, és figyelmesen elolvasta a receptet.

– Más nem lesz?

– Nem, csak ez.

– Rendben. Délután jöhet érte, addigra elkészítem.

– Köszönöm szépen.

Miklós tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra, nem tudta, hogy kezdjen bele a mondandójába.

– Valami baj van? – kérdezte a patikus

– Én csak... most nem tudok fizetni... De ha összegyűjtöttem az árát...

A férfi rosszallóan végigmérte.

– Kemencekészítő vagyok... hamar meglesz a pénz... Pár nap alatt megkeresem...

– Nem segíthetek – mondta a patikus kimérten.

– Kérem szépen... Csak pár napról lenne szó... Adjon nekem annyi haladékot! Nem akarom becsapni. Gyógyszer nélkül a kislányom...

– Nézze, uram! Nagyon sajnálom, hogy beteg a gyereke, de nekem is van családom, akiket el kell tartanom. Ha mindenkinek hitelben adnám a gyógyszert, elég hamar becsukhatnám a boltot. Hagyja itt a receptet, én elkészítem az orvosságot, maga meg jöjjön vissza érte, ha megkereste a rávalót.

– Rendben, úgy lesz – mondta beletörődve.

Miklós nagyot sóhajtott miután becsukódott mögötte a patika ajtaja. Mégis mikorra sikerül neki összegyűjtenie ennyi pénzt? Kicsi Zsuskának most kellene az orvosság. Szomorúan indult hazafelé, és olyan görnyedt volt a tartása, mintha a világ összes gondja az ő vállait nyomná. Éppen befordult a templom előtt a faluból kivezető útra, amikor hirtelen felkapta a fejét a dühös kiabálásra.

– Ó, hogy száradna le a tökötök, mihaszna kölkei! A ragya verje ki a pofátokat, hogy egy lány se álljon szóba veletek, ha felnőttök! Nem szégyellitek magatokat, koszos kis senkiháziak?!

folyt.köv.

Miklós az egész délutánt azzal töltötte, hogy átnézte a ház körül és a földeken használt szerszámait, hátha akad olyan, amit mégis eladhatna, de nem talált semmit. Aznap este nem beszélgetett a Jóistennel, úgy érezte, cserben hagyta az Úr. Szótlanul megette a vacsoráját, és lefeküdt aludni. Sokáig forgolódott a dunyha alatt, de nem jött álom a szemére, inkább kiült a konyhába. Kis idő múlva halkan nyílt a szoba ajtaja, és Zsuska is kijött utána.

– Nem tudsz aludni?

– Nem.

– Jutottál valamire?

– Sajnos nem. Megnéztem mindent, de nem találtam semmit, amit el tudnánk adni.

Az asszony gyengéden megsimogatta az arcát és leült mellé.

– Én igen.

– A malacot és a tyúkokat nem adhatjuk el. Akkor mit eszünk a télen?

– Nem a jószágra gondoltam.

Miklós meglepődött, el sem tudta képzelni, mit talált ki a felesége. Zsuska nagyot sóhajtott, lehúzta az ujjáról a karikagyűrűjét, és odatette a férje elé az asztalra.

– Ezt eladhatjuk. Biztos kapunk érte annyit, amennyi elég a gyógyszerre, és lenne belőle egy kis tartalékunk is.

– Szó sem lehet róla! Biztos van más megoldás.

– Nincsen. Ezzel megmenthetjük a lányunkat.

– De...

– Semmi de. Azt hiszed, nyugodt szívvel tudnám tovább hordani, ha kicsi Zsuska...

– Ki ne mondd! – tette az ujját az asszony ajkaira. – Az nem történhet meg! Nem hagyom! Nem engedem!

Miklós megfogta Zsuska kezét, és finoman végigsimított a világos csíkon.

– Húsz éve vagy a feleségem, és még sosem vetted le...

– Dehogynem – nevetett Zsuska.

– Igazán? És mégis mikor?

– Kenyérsütéskor. Nem szeretem, ha dagasztás közben alá megy vagy ráragad a tészta.

A kemenceajtó kémlelőnyílásán át a pislákoló tűz fénye halványan megvilágította a sötét konyhát. Miklós elgondolkodva nézte az ajtót, és a mellé állított fahasábokat, amik oda voltak készítve a másnapi főzéshez. Határozottan bólintott, kézbe vette a karikagyűrűt, és felhúzta Zsuska ujjára.

– Miért húztad vissza? – kérdezte az asszony csodálkozva.

– Azért, mert már tudom, hogyan fogok pénzt szerezni a gyógyszerre.

folyt.köv.

Másnap reggelre kiderült, nem az lesz Miklós legnagyobb gondja, hogy mit meséljen estére a gyereknek. Kicsi Zsuska bágyadtan feküdt az ágyában, hiába keltegette az anyja, nem akart felkelni. Haja csapzottan tapadt a homlokára, szemei láztól csillogtak, a betegség élénk piros rózsákat rajzolt az orcájára, és nehezen vette a levegőt. A reggelijét sem ette meg, pedig tejbegrízt főzött neki Zsuska, amit nagyon szeretett. Egy kis meleg teát sikerült belediktálni, semmi mást.

A fiúk tanácstalanul figyelték az apjukat, ahogy fel-alá járkált a konyhában.

– Most mit csináljunk, édesapám? – kérdezte Marci.

– Menjetek, fejjétek meg a tehenet, aztán etessétek meg a malacot és a csirkéket.

A fiúk határozottan bólintottak, és mentek a dolgukra. Kis idő múlva Zsuska is kijött a szobából, és remegő kézzel tette le a teásbögrét az asztalra.

– Nagyon beteg. Én nem tudom meggyógyítani.

Könnybe lábadt a szeme, szorosan átölelte Miklóst, aki finoman simogatta a hátát.

– Jól van, jól van, semmi baj, elmegyek orvosért.

Fejébe csapta a kalapját, felvette a kabátját, és gyorsan bement a közeli faluba. Szerencsére otthon találta a doktor urat, aki befogatott a kocsijába, úgy mentek vissza a Boros tanyára. A kútnál megmosta a kezét, aztán alaposan megvizsgálta a kis beteget. Megnézte a torkát, meghallgatta a tüdejét, és megmérte a lázát. Mikor végzett, gondterhelten csóválta a fejét.

– Menjünk ki a konyhába, ott beszéljünk.

Zsuska és Miklós idegesen követték az idős férfit.

– Doktor úr, mondja, mi baja a kislányomnak? – kérdezte Miklós.

– Csúnyán megfázott, és a gyulladás kezd ráhúzódni a tüdejére.

Zsuska ijedtében felsikoltott, majd szája elé kapta a kezét, nehogy a gyerek meghallja a szobában.

– Van rá gyógyszer?

– Van, a patikus el tudja készíteni maguknak, de minél előbb be kell adni a kicsinek, nehogy vizenyős legyen a tüdeje.

– Értem, köszönöm szépen, doktor úr. Mivel tartozom?

Az orvos megmondta az árat, Miklós kifizette, aztán kikísérte a férfit. Amikor visszament a konyhába, Zsuska az asztalnál ült, és az üres pénzes dobozt bámulta.

– Miből fogjuk kifizetni az orvosságot?

– Majd megoldom valahogy.

– Megoldod? És mégis hogyan? Nincs több tartalékunk, és terményünk sem, amit eladhatnánk.

Miklós odalépett hozzá, és átölelte a vállát.

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Kitalálok valamit, és a Jóisten megsegít minket.

folyt köv.