Kicsilány írni kezd...

Nemrég volt egy éve és kilenc hónapja, hogy regisztráltam az oldalon. Azóta megismerkedtem virtuálisan és személyesen kedves, a verseket, az életet szerető, értő emberekkel. Sok biztatást és támogatást kaptam a tagtársaimtól. Ezen az oldalon találkoztam a Szerelmemmel. Nekem ezt jelenti a Poet.hu.
Egy 15 éves ifjú hölgy hat napja regisztrált az oldalon. Tegnap jelent meg az első verse. A véletlen, vagy a balsors úgy intézte, hogy egy hetek óta markolat nélküli pengeként kommentelő tagtárs látómezejébe került. Egy ifjú hölgy, aki keresi az útját, a válaszokat, az élet értelmét, rövid szóváltás után ma törölte az oldalát. Nem olvashatjuk a verseit, nem ismerhetjük meg a gondolatait, nem láthatjuk a fejlődését, és ő sem fog olvasni minket. Nem tudta megtapasztalni, milyen érzés az, ha egy támogató közösséghez tartozhat, melynek tagjai jótanácsokkal, építő jellegű kritikával segítik, mint a fecskepár a repülni tanuló fiókát. „Szar a versed.” Neki ezt jelenti a Poet.hu.

Kedves Dávid, foglalj helyet, ha van hozzá kedved, beszélgethetünk.

viharban bolyongóknak

Húzódj be, Vándor, hideg eső elől
az eresz alá vagy kemence mellé,
szárítsd meg gyorsan viharvert kabátod.
Egy tányér leves, pár jó szó, és eldől –
ha az élet lelked kockára tenné –,
vélt ellenséged a felebarátod.



2023. március 10.

Sokan nem szeretik a telet, mert hideg van. De ha ránézünk a naptárra, nincs min csodálkozni. Annyi történt, hogy a novemberi tavaszt felváltotta a decemberi tél. Előkerültek a kötött sapkák, sálak, kesztyűk, és csizmába bújtak a fázós lábak.

A kiserdő az utcánkban már majdnem teljesen kopasz, csak itt-ott látni pár makacs falevelet, melyek még ragaszkodnak az ágakhoz. Ma reggel csodaszép zúzmarás volt minden. Holle anyó mifelénk még nem rázta a párnáját, de egy fagyos fuvallat, ami végigsöpört a fákon tüskés mázat hagyva maga után, idecsempészett egy kis téli hangulatot.

Mikor szoktunk le róla, hogy észrevegyük a tél szépségeit? Ha hideg van, a fűtés számla miatt aggódunk. A hóesésről rögtön a hólapátolás és a vacak közlekedés jut az eszünkbe. Mikor lett a karácsonyi készülődés egy kötelező mosolyfesztivál és türelmetlen bevásárló dömping? Miért nem követjük a természet példáját, és lassulunk le egy kicsit télen? Miért nem figyelünk egy kicsit befelé? Miért nem követjük a gyerekek példáját, és ássuk elő magunkból a régen elfelejtett gyermeket? Építsünk hóembert, készítsünk angyalkát a hóba, csúszkáljunk a befagyott pocsolyákon, szánkózzunk a domboldalon, díszítsük fel a lakást és a lelkünket az ünnepekre. És utána is. A munkát akkor is el kell végezni, a csekkeket akkor is be kell fizetni, az utakat akkor is le kell takarítani, ha ezeket nem tesszük meg, és mindenen morgolódunk. De ha megtesszük, talán egy picit jobb kedvvel futjuk a kötelező köreinket.

Én azt vettem észre, a gyerekek értékelik, ha egy felnőtt benne van az ilyen bolondságokban. Ha le mer szállni az "én vagyok a komoly felnőtt" piedesztálról – ahová saját magát állította, ki tudja miért –, és mer újra gyerek lenni. A közös élmények, a közös bohóckodások felejthetetlenebb ajándékok, mint a ma még fontos, holnapra már elfeledett méregdrága kütyük. Az együtt töltött idő az, ami megmarad kedves emlékként. A sok nevetés, a csillogó szemek, a szívből jövő, meleg ölelések, a közös játék, a jó hangulatú közös ebédek, vacsorák.

A zúzmara csodaszép a fákon. Az emberek szívén már nem annyira. Ne engedjük, hogy egy jeges fuvallat megdermesszen minket belülről. Habár kint röpködnek a mínuszok, és sajnos egyre keményebb az élet mindenkinek, mi akkor is, „csakazértis” őrizzük meg a belső melegségünket. Talán így melegebb lesz a világ is. Egy icike picikét.

2019. december

Ködbe burkolózott ma reggel a város. Derekasan küzdött a hőmérő higanyszála, de alig tudta feltornászni magát 0° fölé. Legalábbis a mi utcánkban. Mondjuk ez nem mérvadó, mert az erdő mellett mindig pár fokkal hűvösebb van, mint bent a városban. Ez nyáron nagyon jó, télen nem annyira, a fűtés miatt, de nem panaszkodom. Én is elővettem a télikabátomat, mert az őszi-tavaszi átmeneti kabátot már kevésnek éreztem. Sapkát, kesztyűt húztam, csizmát még nem, és elindultam dolgozni. Próbálkozott a napocska, hogy megmutassa magát, de a ködfátyol szívósabbnak bizonyult, nem adta meg magát, így furcsán derengő napsütésben tekertem az irodánk felé.

A kishíd előtti zöld területen apró csodát láttam. Szorgos pókok szőtték be hálójukkal a fűszálak tetejét, amit eddig nem lehetett látni. De ma igen. A pára lecsapódott a fonalakra, a kukucskáló napsugarak megcsillantak a sok száz apró gömbön, az egész úgy nézett ki, mint egy csillogó gyöngyszőnyeg. Csodaszép látvány volt. Ahogy tekertem tovább, a híd korlátjánál hasonló szépség fogadott. Az acél elemek közötti részt szőtték be gondos póklábak. Mintha kiterítették volna száradni a gyöngyszőnyeget. A pókfonalak eddig is ott voltak, de ha nincs ez a ködös-párás reggel, sose látom meg ezeket a rejtett csodákat. A repülő rovarok érdekképviselete biztos nem osztaná lelkesedésem, hiszen rájuk nézve ezek mégiscsak halálos csapdák, de nekem nagyon tetszett a látvány. És a köd is eloszlott délelőtt.

2019. november