Kicsilány írni kezd...

Őszi erdő kavarog,
vihar készül hamarost,
nézi hallgatag tömeg,
lábikrájuk megremeg.

Célkeresztben riadt őz,
ne gondolkozz, csak vetkőzz!
Néma sikoly, döbbenet,
miért teszi ezt veled?

Tollával ejt új sebet,
átkozza, ki mást szeret,
elporlasztja az időt,
élteti a hitszegőt.

Hiába zeng bölcs tanács,
tovább izzik rőt parázs,
indulata lángra kap,
de utána mi marad?

Homályos a szemgödör,
ki tudja, bent mi gyötör...
Rég feledett ölelés,
de jó is volt... csak kevés.

Kopasz erdő rejtekén,
rozsda nő a toll hegyén,
befedi már sok levél,
mit letépett őszi szél.


2023. október 13.

Oly sok cicamica sétál ma az utcán,

az ott éppen emészt, mégis megd.gnám.

A szívem keserű vagy a reggeli kávé?

Az én terhem nagyobb vagy talán a másé?

Álarcban vagy anélkül telnek a napok,

még mesél a tegnap, de holnap hol vagyok?

Új szemüveg kéne, nem ilyen sötét,

újra olvashatnám Baudelaire egy dögét.

Játszok egy partyt, szólót vagy párost,

megyek az erdőbe, unom a várost.

Életet ígérnek a pattanó rügyek,

az út szélén kurvák és ártatlan szüzek

őrzik a tüzet vagy éppen eloltják,

őszinteségüket magukba fojtják,

semmit sem adnak, mindig csak kérnek,

nevetve bólogat felém a beléndek,

fülembe kúszik vidám gyerekkacaj,

nyugtat vagy bosszant e féktelen zsivaj?

Hosszú volt az utam, recseg már a térdem,

oly távolinak tűnik a gyermeki énem...

Ha egy darabkáját meglelném magamban,

már nem számítana, mit egykor feladtam,

várnának kalandok, új álmok és vágyak,

bátran nekivághatnék a nagyvilágnak.

Szikla szélén pihen a megfáradt lélek,

a jövő még ködös, emlékem temérdek.

Valamikor végre rendet kéne rakni,

ami fontos, marad, a többit ki kell dobni.

Friss tavaszi szellő lengeti a fákat,

kicsit elfelejtem a fehér pirulákat,

lassan megnyugszom, már csak a föld morog,

és újra rácsodálkozom: még mindig forog.

2023. március 7-9. Mentoromnak írtam köszönetképpen

viharban bolyongóknak

Húzódj be, Vándor, hideg eső elől
az eresz alá vagy kemence mellé,
szárítsd meg gyorsan viharvert kabátod.
Egy tányér leves, pár jó szó, és eldől –
ha az élet lelked kockára tenné –,
vélt ellenséged a felebarátod.



2023. március 10.

Levélhegyek, kopasz ágak,

lassan vége a világnak.

Kár, kár, vészmadár,

sötét a látóhatár.

Hideg szelek kavarognak,

az emberek mind vacognak.

Kár, kár, vészmadár,

csendben üvölt a sakál.

Itt a cukor, hol a cukor,

lassan üres minden csupor.

Kár, kár, vészmadár,

mindent feldúl a tatár.

A bödönből elfogy a zsír,

éhes gyermek, egyre csak sír.

Kár, kár, vészmadár,

eltörött a fakanál.

A nincstelen ázik, fázik,

urakkal nem parolázik.

Kár, kár, vészmadár,

a rabszolga szalutál.

Nem hiszik el az igaz szót,

az utolsó hinti a sót.

Kár, kár, vészmadár,

bezárul minden határ.

Rakéta az adventi fény,

hull a leány, hull a legény.

Kár, kár, vészmadár,

kerülgeti a halál.

Nem halkuló ágyúdörgés,

megszületett már a döntés?

Kár, kár, vészmadár,

bárcsak béke lenne már!

2022. november 17.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy a blogba csak prózát teszek fel. Sajnos az élet átírta a forgatókönyvet, és aktuális lett egy régi versem.

Háborús idők

Ropognak a fegyverek,

sikoltoznak az emberek,

lelkem mélabús,

mert háborús időket élünk.

Ropognak a fegyverek,

némán sírnak a gyermekek,

cafatokban lóg a hús,

mert háborús időket élünk.

Ropognak a fegyverek,

meggazdagszanak a gengszterek,

még a barát is gyanús,

mert háborús időket élünk.

Ropognak a fegyverek,

ezt megszokni nem lehet,

de megszökni nem merek,

mert háborús időket élünk.

1999. április 21.