Kicsilány írni kezd...
NovellaFalhoz állítva
Olyan gyorsan szaladok keresztül az udvaron, ahogy csak bírok. Ma reggel nem állíthat meg senki. Most is győznöm kell! Muszáj! Tegnap hiába győztem az iskolai válogatón, mégis Tomit tették be a futócsapatba. Könnyű neki, az apja az egyik szponzor. De most nincs itt az apja, le tudom győzni. És le is fogom győzni. Ma reggel én érek előbb az öltözőbe.
Berontok az ajtón, a tüdőm megtelik klórszagú levegővel. Utálom ezt a szagot. A frissen levágott fű illatát szeretem a focipályán. Ott jó szaladni, nem ezen a szűkös folyosón, ahol megint nem kapcsolták fel a lámpákat. Tompa félhomály van, csak a nyitott öltözőajtón szűrődik ki egy kis fény. Hirtelen elvágódok. Az állam nekicsapódik a padlónak. Az ütéstől összekoccannak a fogaim. Legalább öt métert csúszok a hasamon, mire megállok. A folyosó végén egy nő a haját fésüli és engem néz. A falba épített ablakon keresztül látom a medence kék vizét. Egy rövidnadrágos férfi úszik el az üveg előtt. De nincs idő nézelődni, gyorsan felpattanok a földről és megfordulok. Tomi ott áll mögöttem, vigyorog és lendül a karja. Elhajolok az ütése elől, aztán nekinyomom a falnak. Olyan mérges vagyok rá, hogy nem gondolkodom, ütöm és rúgom, ahol érem. Ő sem kímél engem, gyomorszájon vág és megpróbál lefejelni. Majd hirtelen abbahagyja a gyepálásom, csak tovább vigyorog. Teljes erőből sípcsonton rúgom. Erre hangosan felkiált. Most én vigyorgok elégedetten. Aztán meghallom a nevem a hátam mögül.
– Lakatos Béci! Már megint te?!
A tanító néni a folyosó elején áll, körbeveszik a lányok, nem tud lépni tőlük.
– Ott marad mind a kettő a fal mellett! – mutat felénk kinyújtott karral. – És egy mukkanást sem akarok hallani tőletek! Megértettétek?!
Tomi bólint, kihúzza magát és vár. Elengedem a pulóverét, és kicsit görnyedten odaállok mellé. Megint csőbe húzott.
Utálom őt. Elsőben kipécézett magának, azóta állandóan szekál. Négy éve nem száll le rólam. Lopva ránézek. Magabiztosan várja a szokásos műsort. Nekem össze-vissza cikáznak a gondolataim. Nem kaphatok megint beírást. Akkor apám egy hétig nem enged edzésre. Az edző bá' megmondta a legutóbbi után, hogy az volt az utolsó. Hiába szórom a gólokat, ha megint intőt kapok, akkor kirak a csapatból. Arra gondolok, ez nem igazság.
– Ez nem igazság!
Akkor is ezt kiáltottam, amikor megkaptam az első osztályfőnökimet másodikban. Akkor is Tomi miatt büntettek meg. Ellopta az uzsonnámat, én hozzá akartam vágni a cipőmet, de nem találtam el. Helyette betörtem a termünk egyik ablakát. Apám értem jött, kifizette a kárt, és egész úton nem szólt hozzám, amíg hazasétáltunk. Aznap este nem kaptam vacsorát. Amikor megkérdeztem tőle, miért nem, apám azt válaszolta:
– A vacsorád árából fizettem ki a törött üveget.
– Ez nem igazság – motyogtam, és nagyon éhes voltam.
– Az élet igazságtalan, fiam. Minél előbb megtanulod, annál egyszerűbb lesz az életed.
Azóta sok bejegyzés van az ellenőrzőmben, és az életem nem lett egyszerűbb. Anyám mindig azzal vigasztal, hogy lehetne rosszabb is. Igaza van, az egyik csapattársamat mindenért megveri az apja. Vajon Tomi is azért ilyen kötekedő, mert otthon elverik? Nem érdekel, akkor is utálom őt.
Jönnek a srácok és röhögve kerülgetnek minket. Örülnek, hogy most nem ők vannak soron. Tomi kihasználja a kavarodást és a lábamra lép. Úgy csinál, mintha csikket taposna el. Nagyon fáj, legszívesebben jól szájon vágnám. Elégedetten kuncog mellettem. Tudja, hogy a tanító néni nem látott semmit az egészből. A többi fiú bemegy az öltözőnkbe. Jó nekik. Átöltöznek, aztán mehetnek játszani. Én meg csak itt állok és próbálom megúszni a büntetést. Valamit ki kell találnom!
A lányok pusmognak és kuncognak, ahogy elsétálnak előttünk. Az ő öltözőjük messzebb van a miénktől. Biztos azért, hogy ne tudjunk leselkedni utánuk. Persze szoktunk, de eddig még nem kaptak el minket. Lencsi hirtelen megáll előttem. Szerintem ő a legszebb lány az osztályban. Kihúzom magam és a szemébe nézek. Vár egy kicsit, de nem mond semmit. Látom az arcán, hogy csalódott bennem. Pedig jól ismer engem, tudhatná, hogy most sem én vagyok a hunyó. Nagyon okos lány, de matekból szoktam neki segíteni. Ő meg nekem segít magyarból. Szeretek vele tanulni, jól el tudja magyarázza a dolgokat. És sokat olvas, de mindig csak a szünetekben. Én órán is szoktam olvasni, ha unatkozom. Mondjuk csak képregényeket. Eddig még nem buktam le. Lencsi egyszer azt mondta, könyveket is olvassak, és kezembe a nyomta A koppányi aga testamentumát. Nagyon tetszett. Nekem nincsenek könyveim. Egyszer volt egy jutalomkönyvem, még elsőben kaptam év végén. Apám tavaly elégette a kályhában, mert elvesztettem az ebédpénzemet. Igyekeztem nem sírni, amíg figyeltem a megfeketedő lapokat. Amikor megkérdeztem tőle, miért csinálta, csak annyit mondott:
– Hogy megtanuld, milyen érzés a veszteség.
Igazából nem vesztettem el a pénzt. Tomi lopta el tőlem, de nem tudtam bebizonyítani. Úszás után megkérem Lencsit, hogy adjon kölcsön egy másik könyvet. Ha kiolvastam, majd beszélgetünk róla az egyik szünetben. Még mindig nem mond semmit, csak nézi az arcomat. Aztán tovább sétál az öltözőjük felé. A szemem sarkából látom, ahogy Tomi utána fordul, de Lencsi rá se néz. Most én mosolygok.
– A helyedben nem vigyorognék így, édes fiam!
A tanító néni majdnem odaér hozzánk. Szerencsére Jancsi bácsi megállítja. Nem hallom, miről beszélgetnek, biztos az óránkról. Jancsi bácsi jó fej, letudjuk a kötelezőt, aztán játszhatunk. A másik edzőt, Bandi bácsit nem szeretem. Sokat kiabál, és ha ő tartja az úszást, kiköpjük a tüdőnket óra végére, úgy meghajt bennünket. A foci az más, azt jobban szeretem. Érzem a kapu, mindig ezt mondja nekem az edző bá', amikor megdicsér.
Tomi belecsíp az oldalamba, de nem érdekel. Megmakacsolom magam. Nem lehet, hogy mindig én húzzam a rövidebbet. Nem számít, mit gondolnak a többiek, de Lencsinek hinnie kell nekem. Valamit ki kell találnom! Elmondom az igazat. Hátha most nekem hisz a tanító néni. Nem szabad feladnom! Az a mérnök is azt mondta, hogy sosem szabad feladni. Tavaly nyáron találkoztam vele, amikor én vittem apámnak az ebédet az építkezésre. Rajzok voltak a kezében, úgy magyarázott a kőműveseknek. Amikor elment, a melósok csak annyit mondtak: öltönyösök, és köptek egy nagyot a földre. Nem értettem miért mondták. Az a férfi pólóban és farmerban volt. Utána szaladtam. A kocsija mellett állt és telefonált. Megvártam, amíg befejezte, aztán megkértem, hogy mutassa meg a rajzokat. Egy ház tervei voltak, apámék annak rakták a falait. Amikor megkérdeztem tőle, mit kell csinálnom, hogy én is ilyeneket rajzolhassak, azt válaszolta:
– Sokat kell tanulnod. És soha nem szabad feladnod, bármilyen igazságtalan is az élet.
A tanító néni megáll előttünk. Tomira néz, aztán rám.
– Már megint mit csináltatok ti ketten?
Most! Most kell megvédenem magam!
– Tanító néni, az úgy volt, hogy... – magyarázkodom, de Tomi hangja elnyomja az enyémet.
– Tanító néni, az úgy volt, hogy ez a hülye Béci futott a folyosón, én utána, egyszer csak megállt, megfordult, elkapta a pulóveremet, nekinyomott a falnak és ütni meg rugdosni kezdett. Tessék megnézni a sípcsontomat! Még most is látszik a nyoma!
Felhúzza a nadrágja szárát, mutatja a piros foltot. A tanító néni felém fordul.
– Béci, veled mindig csak a baj van.
– Tanító néni, nem úgy volt, én...
– Csend legyen! Nem érdekel a mentegetőzésed!
Megint ez van, felesleges bármit is mondanom.
– Elnézést, de nem úgy történt, ahogy a szőke hajú kisfiú mondta.
Hirtelen felkapom a fejem az ismeretlen hangra. A nő, aki a folyosó végén fésülködött, most ott áll mellettem. Nagyon magas, komoly az arca. Tomi csak toporog velem szemben. A tanító néni csodálkozva a magas nőre néz.
– Ön látta, hogy mi történt?
– Igen, pont erre fordultam, miközben fésülködtem, és láttam. A barna hajú kisfiú elöl szaladt, mögötte futott a szőke hajú kisfiú. Nem tudta megelőzni és hátulról elgáncsolta. A barna hajú kisfiú elesett, nagyon megütötte magát és elég sokáig csúszott a padlón. Aztán felállt, és elkezdtek verekedni egymással. Kis idő múlva a szőke hajú kisfiú hirtelen abbahagyta a verekedést, mintha várna valamire. Akkor jelent meg ön és a többi gyerek a folyosó elején.
– Nem igaz, nem így történt! – kiáltja Tomi.
– Ne hazudj, láttam! – szól rá a magas nő.
Nem hiszek a fülemnek. Tominak még soha senki nem mondta, hogy hazudik. Mindig neki hisznek, nem nekem. Óvatosan a nőre nézek. Kedvesen rám mosolyog. Nem tudom, mit kellene tennem. Rám nem szoktak mosolyogni az emberek.
– Köszönöm a segítséget – hálálkodik a tanító néni.
– Igazán nincs mit.
Mosolyogva bólint, aztán elsétál. Én meg csak bámulom. Még életemben nem láttam ilyen magas nőt.
A tanító néni szigorúan köhint egyet. Felé fordulok, érzem, hogy izzadni kezd a tenyerem.
– Béci, menj be az öltözőbe, öltözz át, aztán irány a medence! Tomi, hozd az ellenőrződet!
Nem hiszem el, hogy ez történik velem. Tomi sem, hangosan tiltakozni kezd.
– De tanító néni, én nem...
– Azt mondtam, hozd az ellenőrződet!
Belépek az öltözőbe, Tomi mögöttem kullog. A többiek már átöltöztek, csak mi ketten vagyunk. Hirtelen szembefordulok vele. Zavartan rám néz, aztán csak kotorászik a táskájában. Tudja ő is, hogy én győztem.
(2021. október; Íróműhely novella)
A huszonhatodik férfi
Lulu megigazította a vörös szájfényt az ajkán és cuppantott egyet a levegőbe. Ujjaival lazán kifésülte tökéletesen vágott barna tincseit, majd meredten bámulta magát a fürdőszoba falitükrében. Barna szemeit hibátlanul keretezte a füstös szemkontúr. A maszk tökéletesen sikerült most is, ahogy minden alkalommal. Oldalra fordult, hogy ellenőrizze fekete koktélruhája cipzárját. A tizenhármas elég türelmetlenül húzta le, de nem romlott el. Gúnyosan mosolygott, mert a tizenhármas nem csak türelmetlen volt, hanem gyors is. Szerencsére.
Feje fölé emelte a karjait és ráérősen nyújtózkodott egyet. Ellazította, majd megmasszírozta a nyakát, ami kicsit zsibbadt volt. Sajgott az alfele, de nem annyira, hogy befújja lidocainnal. Ránézett az órájára, hajnali fél kettőt mutatott. Késésben volt az eredeti tervhez képest, de ennyi még belefért.Mindig precíz lánynak tartotta magát, most is előre végiggondolta az időbeosztást. Este nyolc órakor kezdtek, mindenkinek tíz percet engedélyezett. Volt, akinek elég volt ennyi, volt akinek kevés, pihent is közben egy keveset, majdnem sikerült tartania a kitűzött időpontot. Fél óra csúszás nem számított. Legalábbis a munkájában.
A részletek fizetésénél nem nézték el a késést. A lakáshitelét már sikerült törlesztenie, amire nagyon büszke volt. Sose fogja elfelejteni azt a napot, mikor kifizette az utolsó részletet is. Szerette a pici, belvárosi lakását, mert jó környéken volt és az ablakai a parkra néztek. A lepusztult külvárosi lakótelep már csak egy rossz emléknek tűnt, amit igyekezett elfelejteni. A kocsi csak félig volt az övé. Viccelődtek is a barátnőivel, hogy a másik fele még az ismert bankvezéré, fel kellene hívnia, hátha némi ellenszolgáltatásért cserébe elengedné a tartozását. Vehetett volna olcsóbb modellt is, de mindig szeretett volna egy prémium márkás autót, ezért vett egy tűzpiros coupé-t. Jó lakás, jó kocsi. Egész életében erre vágyott. Bármi áron.
Nagyot sóhajtott és fásultan nézte a mosdópult szélére kitett lapokat. Évekkel ezelőtt találta ki ezt a játékot, miután egy legénybúcsún a férfiak nem tudták eldönteni a sorrendet, és összeverekedtek miatta. Az eset után kis piros szívecskékre felírta a számokat, ahányan voltak, egy zacskóba tette és összekeverte őket, majd csábosan körbesétált. Mindenki húzott egyet, így a szerencsére volt bízva a sorrend, nem vesztek össze rajta, ki kapja meg őt előbb. Természetesen volt ennek egy praktikus oka is. Amikor a soron következő férfi odalépett hozzá, mindig elkérte tőle a sorszámot. Onnan tudta, mennyit kell még kibírnia. Egyszerre csak egy. Ehhez ragaszkodott. Az elmúlt évek felnőtt filmjei miatt egyre durvább dolgokat kértek az ügyfelek, de ő mindig nemet mondott. Egyszerre csak egy. Ez volt az alapszabály.
Azzal nem foglalkozott, ha a többi nézte közben. A szemérmességet régen kiölték belőle, még kislány korában. Nem kellett volna elmennie aznap a diszkóba, de annyira vágyott rá. A többi lány mindig azzal dicsekedett a suliban, milyen jó buli, hány fiú kérte fel őket táncolni, és miket csináltak az épület mögötti bokrokban. Hitte is, meg nem is ezeket a történeteket, de hajtotta a kíváncsiság. Addig könyörgött a szüleinek, amíg elengedték. Tizennégy éves volt, szeretett táncolni, és barátokkal ment. Mi baj lehetne? Előtte sosem ivott, aznap este is csak egy üdítőt. Nem vette észre, hogy belekevertek valamit. Sok minden ködös arról az estéről, csak emlékfoszlányok voltak. Ahogy többen állnak körülötte, valaki rajta fekszik, az éles fájdalom az altestében, a részeg nevetés. Aztán egy másik alak, majd még egy és még egy... Nem tudta, hányan voltak. Amikor a barátai rátaláltak, már nem volt ott senki, csak ő, kiterítve a földön, mint valami zsákmányállat a vadászat után. Otthon a szüleinek sírva mesélte, mi történt vele, de elintézték annyival, hogy minek ment oda, és itták tovább a szokásos napi adagjukat.
Elhessegette a komor emléket. Ez már a múlt, nem számít. Most a ma estére kell koncentrálnia. Hogy ügyes legyen. Jó híre volt a szakmában, kézről-kézre adták, mert gyakran vállalt csoportokat. Ez is ugyanaz, mint akkor este a diszkó mögött, csak most fizetnek érte, nem ingyen használják a testét.
Megint a szívecskékre pillantott. Öt szám volt előtte: 21, 22, 23, 24, 25. Nézte egy darabig a piros lapokat, majd egyesével összetépte őket apró darabokra, és mindet lehúzta a WC-n. Mindig ezt csinálta, miután végzett az ügyfelekkel. Megkönnyebbült tőle.
Újra nagyot sóhajtott, és a számon gondolkodott. Huszonhat. Még sosem volt egy este ennyi kuncsaftja. Huszonhat. Ennyien voltak az osztályában középiskolás korában. Huszonhat megálló van a huszonnyolcas villamos vonalán. Kívülről tudta a megállók nevét. Huszonhat foga nincs betömve. Huszonhat gyertya égne a születésnapi tortáján, ha lenne születésnapi tortája. Hirtelen összerándult a gyomra. Mindig ez történt, ha ideges volt. Öklendezett párat, de nem jött ki belőle semmi. A gyomra viszont megnyugodott annyira, hogy ne liftezzen. Már csak egy férfi maradt. Ezzel nyugtatta magát. Már csak egyet kell kibírnia, és hazamehet. Mosolyt varázsolt fáradt arcára és kilépett a fürdőszoba ajtaján.
Ahogy belépett a nappaliba, csodálkozva vette észre, hogy a többiek elmentek. Csak a huszonhatos ült egyedül a kanapén, és egy újságot olvasott. Mikor meglátta, hogy visszajött, felállt, begombolta a zakóját és várt. Lulu nagyon meglepődött, mert sosem viselkedtek vele udvariasan az ügyfelek.
– Úgy tűnik ketten maradtunk… – Kacéran mosolygott, közelebb lépett a férfihoz, és elvette tőle a huszonhatos szívecskét.
– Úgy tűnik.
– És mit szeretnél, mit csináljak? – Gyengéden megérintette a mellkasát.
– Mennyi időnk van?
– Tíz percünk vagy egy kicsivel több, amennyire szükséged van. Nem vagyok túl szigorú… – Sokat ígérően mosolyogva lejjebb csúsztatta a kezét, de a férfi megfogta a csuklóját.
– Kérem, foglaljon helyet! – mutatott az egyik fotelra.
Lulut meglepte ez a fajta viselkedés. Vajon mit akarhat tőle? Kényelmesen elhelyezkedett, és keresztbe tette fekete harisnyába bújtatott lábait.
– És most mit fogunk csinálni?
– Amit szeretne. Beszélgetünk, hallgatunk, ön dönt.
Az első perc némasága felüdülést jelentett fáradt testének. A második perc után kezdte zavarban érezni magát. A harmadik perc végén már feszengett. Sokféle férfival volt dolga, de ez a csendes üldögélés kezdett az idegeire menni. Gyorsan essenek túl rajta, aztán hadd menjen. De a huszonhatos nem csinált semmit, csak figyelte őt. Nem bírta tovább a szótlan várakozást és hirtelen felpattant.
– Na jó, mi ez az egész?
– Semmi.
– Akkor miért bámulsz így rám?
– Nem bámulom magát. Nem mondott semmit, hogy mit szeretne. Ezért arra gondoltam, biztos csak üldögélne, csendesen. Fárasztó estéje volt…
– Fárasztó este? – Kényszeredetten felnevetett. – Ezt akkor mondjuk, mikor hazamegyünk a gyárból az esti műszak után.
– Az is munka, amit maga csinál.
– Úgy gondolod? – kérdezte gúnyosan.
– Igen. Testileg megerőltető, lelkileg romboló munka.
Lulu tanácstalanul nézett rá. Nem értette, mit akart tőle.
– Na ne süketelj itt nekem! Mondd meg mit szeretnél, aztán haladjunk!
– Nem az a fontos, hogy én mit szeretnék, hanem az, hogy maga mit szeretne. Ezt kellene eldöntenie.
Meglepetten végigmérte a férfit. Magas volt, szőke hajú, kék szemű, őszinte, nyílt tekintetében nem látott mást, csak együttérzést.
– Mi vagy te? Szociális munkás?
– Nem. Pszichológus.
Kínosan elnevette magát.
– És meg akarsz menteni?
– Én nem tudom magát megmenteni. De segíthetek, ha úgy dönt, változtatni szeretne az életén.
– Változtatni? Na persze. Mintha olyan könnyű lenne ennyi év után…
Odasétált az ablakhoz és csendben figyelte a pesti éjszaka fényeit. Behunyta a szemét, de nem engedte, hogy az emlékek magukkal rántsák. Hirtelen megfordult és gyanakodva nézett a férfira.
– Azért ez furcsa.
– Micsoda?
– Hogy pont te vagy a huszonhatos.
– Én a tizenhármas vagyok, csak számot cseréltünk.
– Miért?
A férfi ránézett az órájára.
– Letelt a 10 perc. – Felállt a kanapéról, és elindult a lakosztály ajtaja felé.
– Várj! Még nem válaszoltál. Miért cseréltél? – Idegesen követte, mert tudni akarta a választ.
A küszöb előtt megállt és komolyan a nőre nézett. Benyúlt a belső zsebébe, kivett egy hófehér papírlapot és átnyújtotta neki.
– Ha készen áll a beszélgetésre, kérem hívjon fel! Viszontlátásra.
Lulu összezavarodva bámulta a csukott ajtót. Hirtelen annyira öregnek és fáradtnak érezte magát. Túl volt rajta. Megcsinálta. Próbálta elképzelni, ahogy eldicsekszik a lányoknak a ma estével, de nem volt kedve dicsekedni. Csak egy forró fürdőre vágyott és aludni akart. Visszament a fürdőszobába, letette a huszonhatodik szívecskét és a névjegyet a mosdópultra. Pár percig tanácstalanul nézte őket, majd összetépte mindkettőt és lehúzta a WC-n. Fogta a táskáját, átvágott a nappalin, lekapcsolta a villanyt, az ajtóból még visszanézett, majd hangtalanul becsukta maga után. A folyosón rezzenéstelen arccal várt rá a két verőlegény, ahogy mindig. Nem látszott rajtuk, hogy órák óta nem mozdultak el a helyükről. Szótlanul lekísérték az autójához, átadták a borítékját, aztán elmentek jelenteni a főnöknek.
A kihalt utcákon hamar hazaért. Lerúgta a cipőjét, kibújt a ruhájából ,és engedett magának egy forró fürdőt. Az illatos víz simogatása kellemesen ellazította fáradt tagjait. Épp lefekvéshez készülődött, mikor pittyegett a telefonja. Tudta kitől jött a szokásos üzenet. Ügyes kislány :-). Jöhet a következő. Fásultan nézte a kijelzőt, majd bebújt a paplan alá. Sokat forgolódott, nehezen aludt el. Álmában újra ott volt a diszkó mögött. Ezúttal tudta, hányan voltak. Huszonöten. És mindegyik férfi arcát gúnyosan vigyorgó smile maszk takarta.
Szombat reggel szikrázó napsütésre ébredt. Kényelmesen megreggelizett, lezuhanyozott, fogat mosott, egyszerű sminket tett fel, és töprengve állt a gardróbszekrénye előtt. Nem tudta, melyik ruháját válassza. Fehéret nem illik, feketét pláne. Legyen piros? Az túl feltűnő. Nem akart kitűnni a tömegből. Most nem. Sokáig nézegette a kínálatot. Végül egy krém színű, ujjatlan selyemruha mellett döntött, aminek a szoknyarészét cseresznyevirágok díszítették. Egy régi ügyfele hozta neki Japánból, szívesen viselte. Piros tűsarkúba bújt, majd szigorúan végignézett a tükörképén. Piros táskájával tökéletes volt az összhang.
Nem volt kedve vezetni, inkább telefonon taxit rendelt, és lesétált az utcára. A kellemes nyári idő kicsalogatta a környék gyerekeit a friss levegőre. Önfeledten szaladgáltak a parkban, nevetésük betöltötte a régi házfalak közötti teret. Furcsa ürességet érzett a mellkasában, ahogy figyelte őket.
– Talán mégsem kellett volna kidobnom a névjegyet... – tűnődött szomorkásan.
Elbújt fekete napszemüvege mögé, és az életén gondolkodott, amíg várt. Vajon máshogy alakul, ha aznap este otthon marad? Vagy mindenképpen így végezte volna? A magafajta lányoknak ez a sorsa? Vagy tudna változtatni? Tényleg csak akarnia kell? Mindegy. Már nem számít. Összetépte a névjegyet, így döntött, innen nincs visszaút. Csak pihennie kell pár napot és folytatja.
A sofőr türelmetlen dudálása rángatta vissza a valóságba. Beült a hátsó ülésre, és szótlanul bámult kifelé a kocsi ablakán. Gyorsan haladt a kora délutáni forgalom, hamar odaértek. Fizetett, kiszállt a taxiból, megállt az út túloldalán és várt. Nem volt hosszú szertartás. Egy nagy hársfa árnyékából figyelte a násznépet, ahogy az emberek mosolyogva kisétáltak a templomból. Nézte, ahogy a szépen kisminkelt nők belekaroltak a férfiakba, akik pár nappal korábban még az ő testét használták. Vajon tudják, mi történt? És ha tudják, érdekli őket? Vagy ez is csak afféle férfi huncutság, amivel nem kell foglalkozni? Ami felett szemet kell hunyni? Mindenki tudja, de senki sem beszél róla? Hiába ment el az esküvőkre, ezekre a kérdésekre sosem kapott választ.
Megint hányingert érzett. De most ettől az álságos, képmutató világtól fordult fel a gyomra. Nekidőlt a fa törzsének, mély levegőt vett, és próbált megnyugodni. Amikor jobban érezte magát, újra az emberek felé fordult. Őt kereste a tekintetével, a huszonhatost. Kis idő múlva észrevette. Távolabb állt a tömegtől, nem volt vele nő. Mosolygott, néha odaintett valakinek, de nem ment közelebb a társasághoz. Aztán, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, felé fordult. Látta az arcán, hogy felismerte őt. Bizonytalankodott pár másodpercig, majd elindult, de nem tudott átkelni az úttesten a forgalom miatt. Lulu hirtelen megrémült. Nem akart beszélni vele. Nem mert. Ellökte magát a fa törzsétől és elindult, szinte szaladt a járdán. Mindegy hova, csak el onnan. Minél hamarabb.
Gyorsan lépdelt, amennyire tűsarkú cipője engedte. Az ideges kipkopok mintha azt kántálták volna: hü-lye, hü-lye, hü-lye. Így igaz, hülyeség volt idejönnie, nem változtat semmin. Vagy mégis? Úgy érezte, ez most más. Ez most valamiért más… Ismeretlen utcákon lépkedett, nem érdekelte, merre megy, nem számított. Hirtelen befordult egy kapualjba, megállt és várt. Nem hallott lépteket. Óvatosan kinézett, senki nem járt az utcán, senki nem követte. A szíve őrült tempóban vert, pár percig eltartott, mire sikerült megnyugodnia. Behunyta a szemét és nyugalmat erőltetett magára. Ebben profi volt. Akkor is képes volt nyugodt maradni, ha a legnagyobb viharok dúltak a lelkében. Ő is összekoccantotta piros cipőjének a sarkait, mint Dorothy. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Ezzel nyugtatta magát, majd kinyitotta a szemét, és abban a pillanatban meglátta. Nem volt hivalkodó, ha nem épp szemben áll vele, észre sem veszi. Fehér színű tábla, rajta dőlt betűkkel ugyanaz a felirat, mint a névjegyen. Tanácstalanul bámulta pár másodpercig. Nem volt nála sem toll, sem papír, hogy felírhatta volna a címet és a telefonszámot. De nem is kellett. Egy huszonegyedik századi modern nő lefotózza, ami fontos. Nagyot sóhajtott, és elővette a telefonját.
(2020. február; Trivium Egyesület - Kincsvadászat novellapályázat, februári forduló)
Pályaválasztás
Hanna ábrándozva nézett ki a terem ablakán. Az udvaron álló hársfa levelei lassan megadták magukat a csípős, őszi szélnek, és tarka szőnyegként terültek szét az aszfalton. Szerette az őszt, nem az elmúlás jutott róla az eszébe, hanem a születés. Az örök körforgás, aminek mindenki a része.
– Boros Hanna! Válaszolnál végre?
Az osztályfőnök hangja visszazökkentette a valóságba.
– Elnézést, mi volt a kérdés?
– Hova mész önkéntes munkára?
– A Segítő Kezek Alapítvány gyermekotthonába.
– Segítő kezek? Az nekem is jól jönne. – A szomszéd padban ülő srác hangosan felröhögött, és félreérthetetlen mozdulatot tett a kezével.
– Poplig Máté! Senki sem kíváncsi a megjegyzésedre!
– Igenis, tanárnő – mondta vigyorogva.
– Tehát Segítő Kezek. A szüleid beleegyeztek?
– Igen, támogatják a döntésemet.
Ez persze nem volt igaz. Amikor a vasárnapi ebédnél bejelentette, hogy szociális munkásnak szeretne tanulni, bankár apjának a kezében megállt a kanál.
– Kislányom, büszke lehetsz magadra. Ez mégis hogy jutott az eszedbe?
– Szeretnék segíteni az embereknek.
– Igazán dicséretes, de örömmel venném, ha olyan foglalkozást választanál, amiből meg tudsz élni. Ebből nem fogsz – mondta kimérten, és tovább kanalazta a húslevest.
A csengő hangja véget vetett az osztályfőnöki órának. A diákok felszabadultan tódultak ki a teremből, elkezdődött a várva várt hétvége. Hanna belebújt a kabátjába, nyaka köré tekerte a sálját, és elsétált a gyermekotthonba. A portásnak megmondta, hogy miért jött, majd felment az igazgatónő irodájába, aki lelkesen üdvözölte:
– Nagyon örülök, hogy minket választottál. Nem sokan jelentkeznek hozzánk. Foglalkoztál már sérült gyerekekkel?
– Még nem.
– Akkor ez jó gyakorlás lesz.
– Én is így gondolom.
– Ma moziba megy egy csoportunk. Lenne kedved elkísérni őket?
– Igen.
– A mozijegyedet nem tudom kifizetni, sajnos szűkös a költségvetésünk.
Hanna belenézett a pénztárcájába. Még volt annyi zsebpénze, hogy futotta belőle mozijegyre és egy hamburgerre.
– Nem probléma, meg tudom oldani.
– Jó, akkor menjünk!
Lesétáltak az aulába, ahol egy tucatnyi gyermek izgatottan várta a nagy kalandot. Miután az igazgatónő bemutatta a csoport kísérőinek, villamosra szálltak, és meg se álltak a közeli plázáig. Alig léptek be az épületbe, az egyik hatéves forma kislány szólt, hogy pisilnie kell. Hanna kézen fogta, és elkísérte a mosdóba. Útközben a kislány hirtelen megállt, és elvarázsolva nézte a vitrinbe kitett plakátot.
– Ezt a mesét fogjuk megnézni?
– Igen, az a címe, hogy A szépség és a szörnyeteg.
– Jaj, már nagyon várom, még sose voltam moziban.
Amíg a mosdóban várakoztak, egy hasonló korú kislány lépett melléjük, és kíváncsian nézte őket.
– Anya, neki miért olyan fura a szeme?
– Ne foglalkozz vele, csak egy fogyatékos – vetette oda foghegyről a nő, miközben telefonált. – Ne kiabálj velem! Nem neked mondtam! Szóval ott tartottam, hogy …
Hanna nem hallotta a mondat végét, mert a nő kiviharzott a WC-ből, maga után húzva a kislányt, aki integetett nekik az ajtóból, majd ő is eltűnt.
A mese nagyon tetszett a gyerekeknek, és jó hangulatban utaztak hazafelé, de Hanna magában őrlődött. Később, amikor a Meki felé sétált, azon tűnődött, talán mégis az apjának van igaza, nem neki való ez az egész.
A Meki előtt egy pillanatra megtorpant. A bejárat mellett egy hajléktalan férfi ült összekucorodva. Rongyokba bugyolált lábánál egy kalap, mellette kartonpapír. Nem a szokásos kunyerálós szöveg volt rajta, csak egy név és két szám: Máté 7:12. Van egy ilyen nevű próféta. Nem is, evangélista. Hétvégén át kell néznie ezt a tételt.
– Mi az kislány?
– Tessék?
– Nagyon elgondolkodtál.
– A feliratot néztem.
– Tudod mit jelent?
– Nem.
– Én se tudtam, de egy szociális munkás hölgy megmondta. Ő írta rá nekem a papírra.
– És segített?
– Igen. Azóta többet adnak az emberek. Mondott egy másikat is, valami korintusi levélből, de arra már nem emlékszem, csak a végére, hogy a legfontosabb a szeretet.
– Igen. Az a legfontosabb.
Hanna belenyúlt a pénztárcájába, kivette a maradék zsebpénzét és beledobta a kalapba.
(2020. november; Trivium Egyesület 10 szavas játék - novemberi novellák)
Valentin napi légyott
Anna idegesen lépkedett a havas járdán. Már ott kellett volna lennie a találkozón, de megint túl sokáig készülődött. Egy pillanatra megállt az elegáns étterem előtt, benézett az ablakon, és meglepődve vette észre, milyen sokan vannak odabent. Megigazította a frizuráját, nyugalmat erőltetett magára, és belépett az ajtón. Ahogy megpillantotta a férfit, furcsa bizsergést érzett a bensőjében, mint azon a napon, amikor először találkozott Balázzsal az erdészházban. Miközben lassan lépkedett az asztal felé, próbált nem törődni a hátába fúródó tekintetekkel. Levette a kabátját, és leült a férfival szemközti székre.
– Bocs, hogy késtem. Régóta vársz?
– Ne aggódj, szintidőn belül vagy. Mit iszol?
– Mentes vizet kérek.
Balázs átnyúlt az asztal felett, és finoman megszorította a kezét.
– Olyan feszült vagy.
– Tudom, hogy butaság, de még sosem csináltam ilyet.
– Egyszer ezt is el kell kezdeni. – Bátorítóan végigsimított a kézfején. – Minden jól alakul majd, feleslegesen izgulsz.
A férfinak igaza lett, jó hangulatban telt az este, csak a számla magas végösszege miatt aggódott picit.
Miután távoztak az étteremből, Balázs mosolyogva kérdezte:
– Min gondolkodsz olyan nagyon?
– Ennyi pénzt kiadni három falat ételért…
– A menő séfek ezt művészetnek nevezik.
– Szerintem csak pénzkidobás.
A férfi kérdőn nézett rá.
– Éhes maradtál?
– Ühüm.
– Jól van, mindjárt megetetlek rendesen.
Kart karba öltve sétáltak a kis budai utcában, amikor Anna hirtelen megtorpant. Az aprócska arab büféből ínycsiklandozó illatok szálltak a levegőben.
– Hihetetlen, hogy ez a hely még megvan. Egyetemista koromban gyakran jártam ide.
– Bemenjünk?
– Igen.
Miután jóízűen megették a shawarmát, jóllakottan taxiba ültek, és meg se álltak az elegáns Duna-parti szállodáig. Kiszálltak a kocsiból, és kézen fogva sétáltak a recepcióhoz. A férfi elvette a mágneskártyát, és elindultak a liftek felé. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Anna szenvedélyesen megcsókolta Balázst, és elkezdte kigombolni a kabátját.
– Ezt mindig ki akartam próbálni – suttogta sejtelmesen a fülébe.
– Szívem, nem vagyok semmi jónak az elrontója, de vesz a kamera.
– Tessék?
– Tudod, a liftben van biztonsági kamera.
– Úristen, tényleg! – Érezte, hogy fülig elvörösödött. Az arcát belefúrta a férfi kabátjába. – A biztonsági őr most biztos rajtam röhög.
– Szerintem nem. – Megpuszilta az orra hegyét. – Inkább engem irigyel, hogy ilyen dögös bombázóval fogok ágyba bújni.
– Húsz éve kellett volna elhozzál, akkor még nem voltak kamerák – kacsintott rá pajkosan.
Két órával később összebújva feküdtek a puha ágyban. Anna finoman cirógatta a férfi mellkasát, majd kis idő múlva gondterhelt arccal pillantott rá.
– Nem, nem! – intett a fejével Balázs. – Ismerem ezt a nézést. Ma este csak mi vagyunk. Te meg én. Fél évig spóroltam rá, ne rontsd el a játékot!
– Egy rövid hívást. Utána ígérem, azt csinálhatsz velem, amit csak akarsz.
– Jól van, de hangosítsd ki, hogy én is halljam.
Gyorsan tárcsázott, és letette az ágyra a telefont.
– Szia, kicsim, minden rendben?
– Igen.
– Az öcséd mit csinál?
– Need for sped-del játszik.
– Ne hagyd, hogy sokáig üljön a gép előtt. Ettetek?
– Igen, már vacsoráztunk.
– Hannát megfürdetted?
– Igen, békésen alszik.
– Jól van. Ügyelj rá, hogy rendesen be legyen takarva. Még csak hat hónapos.
– Anya, én meg tizennyolc éves vagyok, nem dedós. Inkább apával foglalkozzál! Puszi!
– Reggel találkozunk… – Meglepődve nézte az elsötétült kijelzőt. – Nem hiszem el. Kinyomott a saját lányom!
– Jól tette. Na, gyere ide, te bevállalós csaj! – Szorosan átölelte, és finoman belecsókolt a nyakába. – Hm, imádom az illatod.
– Jöhet a második menet, nagyfiú?
Balázs hangosan felnevetett.
– Kérek még öt percet, hogy magamhoz térjek. Addig mesélj valamit!
– Rendben. Miről szóljon?
– Mindegy. Lehet vicces, romantikus sztori is, ha már Valentin nap van, de szex legyen benne.
– Oké.
Végigsimított a férfi karján, gondolkodott egy kicsit, és elkezdte a történetet:
– Kriszti idegesen lépkedett a havas járdán. Már ott kellett volna lennie a találkozón…
(2021. február; Trivium Egyesület 10 szavas játék - februári novellák)