A tükör mögött

Csak egy hulláma vagyok a tengernek...az életének... 

Sokszor kisebbnek, olykor nagyobbnak érzem magam, csupán önbizalom kérdése,de végtelennek tűnő utam megannyi kaland színesíti napról napra. Amikor kitalálták az égiek, hogy játszak el egy szerepet a földön, talán ők sem gondolták át pontosan melyiket szánták nekem, hiszen az első felvonásban mint egy fa, helyhez kötve, gyökeret eresztve éltem meg a hétköznapok kihívásait - s megálltam a helyem - közben két csemetét kineveltem, a második felvonás kelléktárába egy vándorbot és egy üres füzet tartozott, amelyet nekem kell tele írnom a heted hét határon túl játszódó új mű etüdeivel.

Így lettem én is - mint oly sokan - gyökereitől messze szakadt patrióta,akit még sok hullám követ és már sok van előtte. Ahogy a többiek, én is vívom a magam szélmalom harcát többnyire egyedül, mivel a segítő kezek távoliak,  ujjaim nem érinthetik azokat. Előfordult már,  hogy a szeretet éhségem megküzdött a magánnyal és volt már úgy,  hogy az éjszaka sötétje kicsavart néhány könnycseppet a lelkemből... senki nem látta. De hát " ilyen ez a popszakma ",  tartják a közhelyek, s a soron következő reggeleken mindig újult erővel álltam,  állok a rajtvonalhoz, hogy minél magasabbra törhessek,  mivel itt nincs hátszél ami támogatást nyújtana. A magasságot kizárólag a kvalitás határozza meg. Természetesen a füzetemben még rengeteg az üres, bejegyzésekre váró oldal s ahogy halad előre az idő, egyre szívesebben élem itteni életem, hiszen a kezdeti nehézségek múlásával mindig nagyobb élményt, biztonságot ad. Már nem vágyom másik szerepre,  ennek szeretném megélni minden pillanatát és ha utam végén egyszer megszelidülök, tudok majd mit mesélni az unokáknak. No de addig még sok van....

Ólomcipőben ballag az idő, 

komótosan jár, ketyeg az óra, 

néha megáll egy baráti szóra, 

láthat még csodás napokat, midőn 

ólomcipőben ballag az idő. 

Monoton kattogva lépked tovább 

a mutató, ezernyi körön túl, 

megannyi pillanatot töltött úgy 

e zaj,mint masírozó katonák, 

monoton kattogva lépked tovább. 

Elrejt magában múltat és jelent, 

számtalan történet néma őre, 

ha tudná, leírhatná egy kőre,

s porral befedve emléket teremt, 

elrejt magában múltat és jelent.

 Hozzám bújt este egy gondolat mikor szemem lehunyni készültem, kicsit megborzongatta testem és lassan álomba ringatott. Éppen alfa útját jártam, rám tört a világbéke érzés, izmaim ernyedten hagytak magamra, szerencsére ágyam alattam feküdt,nem érintettem nagyobb mélységeket.

Csend van.

Csak az idő rohan, néma ámokfutó, kit nem állíthatok meg soha. Szembe jönnek jövőbeli emlékek, melyeket ébren majd „ dejavu”-ként újra megélek. S hogy hova visz az álomvonat? Nem tudhatom.

Nincs hozzá menetrend sem útvonal és ezen misztikus világnak kifürkészhetetlen labirintusában nincs két egyforma pálya sem. Talán épp ettől annyira izgalmas. Egyik állomáson várakozom, a  másikon vágyakozom, a harmadikon menekülök, a negyediken szerelmes vagyok  és csak szívom magamba az élményeket, melyektől reggel majd frissen vagy csapzottan ébredek. Meglehet  emlékszem majd néhány megállóra.

   Elgondolkodom. Vajon jó úton járok most? Vagy másikon kellene haladnom? Ki tudja?!

De az idő előbb-utóbb megadja rá a választ. Nincs két egyforma pillanat, hát hadd éljem meg mindet, mielőtt maguk alá gyűrnek kopott közhelyek.

  Majdan hálás leszek a világnak, hogy oly sok mérföldkövet érinthettem és gondolataim sem maradtak el nyomtalanul. Aki ért, az megért!

Nem kell hozzá apró betűs utóirat.

 Kisvirág

 

Apró kis magból sarjadom én,

Gyökeret vertem e földtekén,

Életem csírzik, furakodom,

Megnőni nagyra, azt akarom.

 

Felinni felhők könnycseppjeit,

Élvezni mézét, oly mennyei,

Érezni szelek vad szárnyait,

Látni környékem szép tájait.

 

Kidugom levelem nézzétek,

Napsugarak fűszerezzétek,

Hadd ízleljem az élet ízét,

Nemcsak egy napét, és nem tízét.

 

Virágom csodálja az eget,

Visszanéznek rám felhők, hegyek,

Egy lassú dallam ringat engem,

Csak egy szellő lelt társra bennem.

 

Bibémnél méhek bíbelődnek,

Olykor egymással kergetőznek,

Meleg nyár jön, szomjaztat, éget,

Fogy belőlem lassan az élet.

 

Száram megfásult, erem szikkadt,

Lényem már teljesen kitikkadt,

Értem nyúl egy kéz, egy emberé,

Szerencsére nem szeptemberé.

 

Díszes lakásban egy kis asztal,

Vázában állok sok társammal,

Nem ázom, nem fázom az őszben,

És nem kell elbújnom a ködben.

 

Ha látnak, csodálnak, dicsérnek,

Magasztos, hogy szépnek ítélnek,

Ha lankadok, vízzel kínálnak,

Ha hervadok, könnyek szitálnak.

 

 2010-10-31

  Időszámításom előtt  -   midőn lélekországban soromra vártam,hogy eljöjjön a fogantatás, mely magával ragad egy más-világba, - kezdődik történetem.

  A naponta kijelölt vándorcsoport tagjai a lélekcsatorna előtti váróteremben vártak a hangra, amely szólítja őket és elindítja földi pályájukra. Így történt ez ’72 novemberének derekán is. Sokan ültünk egymás mellett, mindenki izgatott volt és másról sem tudtunk beszélni, vajon milyen testet kapunk, fogunk-e találkozni odaát, vagy egymástól távol fogunk élni ismeretlenül? Ezernyi kérdés foglalkoztatott bennünket és csak találgatni tudtuk mi vár ránk, - ám ekkor engem szólítottak. Tudtam mennem kell, még egy utolsó pillantást vetettem sorstársaimra és elindultam az ismeretlenbe, a lélekcsatornában.

  Emlékszem félhomály volt, talán csend is, valahonnan a távolból szívdobogás hallatszott. Ahogy haladtam előre, egyre sötétebb lett és a szívhang is erősödött, egyre csak erősödött, közben melegséget kezdtem érezni és akkor már tudtam, megérkeztem. Apró kis test-kezdemény volt amit rám bíztak. Biztos voltam abban, hogy mi ketten majd jól kijövünk egymással. Napokig, hetekig néztem ahogy növekszik és észre sem vettem, hogy ez idő alatt teljesen megkedveltem. Meg persze ő is engem, hiszen soha semmi jelét nem adta ennek ellenkezőjéről. No ha már ekkora a szimpátia – gondoltam – legyünk mi ketten eggyé, elfoglaltam a nekem kijelölt helyet. Hát, talán várhattam volna még néhány hetet, mert elég szűkösen voltam. De az élet megy tovább, illetve most kezdődik el és ettől a pillanattól kezdve egy szaporább szívdobogás ritmusa is kergette a perceket, órákat, napokat. A Mi szívdobbanásunké. Jó érzés hallgatni. Azóta a helyem is nagyobb lett már, szépen összeszoktunk. Hol alszunk, hol játszunk vagy éppen forgolódunk ebben a bőrgömböcben. Valahogy el kell ütni az időt, nem igaz?

  Teltek-múltak a hetek, hónapok. Egyszer csak nyugalmamat szorító érzés zavarja meg, ami egyre sűrűbben jön, aztán még sűrűbben, már szinte folyamatosan szorít. Nyilvánvaló,hogy itt valami nagy dolog készül,teljesen feje tetejére áll a világ, szívdobogásom is egyre gyorsabb, a másik szívhang is sokkal szaporább. Úgy érzem, mintha fejemre egy szűk sapkát akarnának húzni, pedig csak egy újabb csatorna, ahová menekülnék az ismétlődő szorítások elől. Én csak próbálkozom, meg próbálkozom…………és …………és………..és igen! Sikerült!!! Na de……mi ez? Mi ez a világosság? Óóó……..ilyet még nem láttam. Hűvös érzés ébreszt a csodálkozásból,hát én fázom! Kiabálok: áááááá……..meg csodálkozom: óóóóóó…….fázom: áááááá…….. aztán kombinálom: oáááááá……..oááááááá. Furcsa homályos figurák futkoznak körülöttem, valami hideg tárggyal elvágják azt a hosszú szalagot, amivel ott bent szoktam játszani. Most már ez is csak olyan kicsi bütyök lett, mint a másik. Aztán még futkoznak körülöttem, vagy éppen velem és azt gondolhatják, hogy nem vagyok tiszta, mert egyből a csap alá dugnak. Erre nem számítottam. Azonnal bekékülök úgy fázom. Ha lenne fogam biztos vacogna! Kisvártatva az ágyon fekvő csodálatos, bár kissé csapzott, könnyeivel küszködő nő keblére fektetnek és betakarnak. Én még görcsösen ordítok, ő gyengéden simogat engem, beszél hozzám és mellén fekve újra hallom azt az ismerős szívdobogást, amit sokáig, sokkal hangosabban hallottam. Ő az! Megismerem! Az Anyukám! Már nem kiabálok, nem fázom, érzem itt biztonságban vagyok és megnyugszom. Majd ő vigyáz rám. Végigszaladnak előttem az elmúlt percek képei, mi is történt velem?

Hűűűűű…… MEGSZÜLETTEM!

 

2011-04-24