Hevocka próza blogja

Amikor az álom elkerül, az idő kereke oda-vissza forog, sok gondolat bevillan és egyidőben  tér is változik. Az elmének nem számít, velem történt-e vagy csak hallottam róla, ontja a villámképeket. Így születhet meg az embermese.

 

Gabi néni édesapám unokahúga. Kislányként sokat volt együtt a nála jóval idősebb unokabátyjaival. Egy szem lányként a családban igen el is kényeztették. Törékeny játékszer volt a három legénynek, öreglegénynek. Egy alkalommal szőlőből jövet hoztak neki különlegességet, egy kis siklót. Ijesztésnek szánták, de Gabikánál ez nem jött be. Fogta a siklót és a nyakába tekerve kiállt a kapuba, büszkén viselve az új szerzeményt.  Egy katonatiszt a feleségével arra sétált. A tisztné megszólította a kislányt – Milyen szép nyakéked van neked- és már nyúlt is felé. A sikló megmozdult, az asszonyt meg fel kellett mosni az ijedtségtől.

 

Van egy kedves barátom. Arany van a kezébe, számolatlan. Ilyen gazdagságot ritkánál is ritkábban láthat az ember.  Csodálatos tehetség. Amit lát, és amit kérnek tőle mindent képes megjeleníteni, beleadva a lelkét. Idős Édesanyjával él szerény körülmények között, napi gondokkal küszködve, biztos egzisztencia, megélhetés, a létezés jövőképe nélkül.  A pénz nem az ő világa, nem ért a nyelvén. Hiányzik belőle a hétköznapok realitásának gyakorlatiassága. Nem erre született, hanem alkotásra.

Hogyan lehet elindulni nagyon lentről felfelé. Hogyan lehet a „sárga veszedelmet” hónapról hónapra visszaverni. Hogyan lehet az önbecsülést megőrizni.

 

Másik barátom élvezi, külföldön élő ritkán látott unokáival együtt tölthető időt. Képes volt kilépni a pénz taposómalmából és megtenni azt, amit a gyerekeinél még nem igazán tudott, csak rájuk figyelni. Számlálgatni az együtt töltött perceket és nem a kiesett jövedelmet. Ő változott, vagy már megengedheti magának, vagy mégsem csak megteszi, mert érzi a múló idő visszahozhatatlanságát. Az unokák lassan mennek haza. „Nem, nem haza. Haza ide jönnek.” Bonyolult, no nem a tartózkodás helyszíne, hanem az érzéseké.

 

Tizenhat éves lány, inkább még kislány. Nem találja helyét ebben a kusza világban. Színvilága a sötét. Szőke haját is befesti. Családi háttere, az egyedül nevelő robot anya, kisebb testvér, hét évvel ezelőtti válás, vendég apa. Kinek kellek én. Zavaros fiú ügyek. Tiltás, becsapás. Pszichiátria. Új fiú, ottani egymásratalálás. Hova, merre indulás. Hogyan éli meg ezt az anya, és az apa. Mi lesz veled emberke.

 

Az emberi kapcsolatok és érzelmek kuszasága óriás méreteket ölt. Olyan ez, mint egy gombolyag fonal, amivel a macska játszik, a vége meg van, de  kilehet ezt egyáltalán bogozni.

 

Az élet legtöbbször már csak csupa szerepjátszásból áll, mintha mind színészek lennénk. Végül is miért ne, szín meg ész   Színek vannak válogatás nélkül, sötét feketék, láthatatlan szürkék,  irigy sárgák, harag vörösek, méreg zöldek, elvétve látszik némi öröm rózsaszín is. Az ész meg egyre jobban elhagyni kész, ezt az egészet.

 

Nem velem van baj. Nem kell rám ragasztani ezt a hangulatot. Ebben élünk mind, vegyük már észre, hogy  változás kéne. 

Hogyan !?

 

Álmodjunk és kész.

Álommanó jót ígér,

És mosoly még.  

 

Milyen könnyű magunkat szavakkal elvarázsoltatni.

Mikor az unokám azt mondja „Agyi”  ez felér a világ hét csodájával. Nekem ez egy csoda, hogy a maga módján kimondja, azt a nevet, amit rám ragasztott.

 

Mikor azt mondják, SZERETLEK.

Mit érzünk akkor?

Boldogságot, örömet, megnő az önbizalmunk, biztonságban érezzük magunkat, egy pillanat alatt minden könnyű és csodás lesz.

 

Mikor azt halljuk, utállak, ki nem állhatlak, nem vagy jó semmire.

Mit is érzünk akkor?

Összemegyünk, megsemmisülünk, az önbizalmunk negatív csúcsot dönt, félünk, remeg a gyomrunk, fázunk.

 

Hogyan reagálunk rá, amikor azt halljuk SZERETLEK?         

Mosolygunk, nevetünk, magunkhoz ölelnénk a világot, mindenkihez kedvesek vagyunk.

 

Hogyan reagálunk, amikor azt halljuk utállak, gyűlöllek, nem vagy jó semmire?

(Kinek-kinek a vérmérséklete szerint) Magunkba zárkózunk, falakat emelünk, vagy átkozódunk, káromkodunk, agresszívek leszünk, és mindenkibe „bele rúgunk”

 

Beszélek/beszélünk, gondolunk össze-vissza mindent, pillanatonként, és közben „varázsolunk”, vagyis teremtünk, jót vagy rosszat.

A korlátlan gondolataink szabadságát talán, határozottan „korlátozni” kéne, és terelgetni a jó varázslat, vagyis a jó teremtése felé.

 

Mágikus szavak,

A gondolat kimondva,

Teremt jót, és nem…

                             

 

2010-02-27

 

 

 

Két gondolat átadó elme tolmácsolja, Müller Péter és Eckhart Tolle.

 

Most az életem bibliái: Új Föld

                                   Gondviselés

 

Ez a két cím együtt már sokat mond.

Négy gondolatébresztő szó:

 

Új                    Tiszta lap (tiszta lappal….)

            Föld                 Én, és ami körülöttem van. (az én világmindenségem……)

           

            Gond               Problémák (megoldásra váró feladatok, megoldása, változatása, …..)

            Viselés             Hordás (megfelelően, jól viselni, azaz hordani..…)

 

            Új Föld            Tiszta Énkörnyezet. (Letisztult, megtisztult….

Én … vagyis testem, a lelkem,

Minden, ami körülöttem van/volt/lesz…..)

 

Müller Pétert azért szeretem, mert szavai áradnak a lelkembe, és mossák az agyamat.

 

Eckhardt Tollet azért szeretem, mert gondolkodásra késztet, (a fordítás miatt is érzem, bár csak

tudnám eredetiben olvasni), agytornára, ami a lelkem is feltölti.

 

.

 

U

Hagyom, hogy megtörténjen, megérintsen. Azután nem tudom, mit is kezdjek vele. Akarjak-e bármit is. Mert nem csak úgy rám talált ez, hanem én hagytam, - ráhagytam.

(Most már tudom nem kellett volna. Te se hagyj rá senkire olyat, amit nem tudsz elfogadni, ami megfelelésre kényszerít. Akarj, merj, rendet tenni. Mert annak kisebb az „ára”, mint a megfelelésnek)

 

Hogy hol kezdődik az akaratom és hol van annak a vége?

Nem tudom.  Van az, amit hagyok, hogy csak úgy történjen, úgy ahogy akarja a másik. 

A hagyom is akarat, az enyém. Hagyom történni.

De hol van az én döntésem? Sehol.

 

Az akarat vajon mire elég?

Mindenre és semmire. Az én akaratom találkozik másokéval és mi lesz az eredménye. Az erősebb érvényesül. De mit ér az egész, ha a valóság, így nem tud érvényesülni. Meddig érdemes szembeszállni? Vagy inkább hagyni, és törődni mással.

 

Szeretném tudni, mi járhat a másik fél fejében ilyenkor, az akaratról, akarásról, a harcról, elengedésről. De nem tudom, nem tudhatom, ha ő nem mondja.

 

Hogyan éljem meg ezt?

Jó, ha elfogadom. De mi van akkor, ha ez nem sikerül nekem, legbelül. csak úgy teszek - látszólag, mintha elfogadnám.

Lehet ezt tenni. Egy biztos, ennek semmi értelme nincs. Nem is lehet, mert meg kell érni rá, mint a zöldszilvának kékségre, úgy nekem is, meg az eseménynek is.  Másképp nem működik. Időt kell hagyni.

De addig is hogyan tovább? Hogyan tegyem?

 

Hiába mondja meg más, hogy ne hagyjam magamat. Legyek erős, mutatva saját erejét példaként, és biztosítva a támogatásáról, de attól én még erőtlen maradok. Mástól meríthetek erőt, de nem használhatom az övét. Az nem megy. Akkor már nem az én akaratom az, ami érvényesül, ebben az esetben csak megfelelhetek.

De akarom én ezt?

 

Amit akarok, az a lelki béke és megértő emberek. Akik a döntésemben támogatnak, megértik, átérzik, hogy ebben most gyenge vagyok, erőtlen, nem vagyok képes akarni, nem tudom felvállalni a harcot, a bizonytalan küzdést.

Lehet így is szenvedni fogok a másik fél akaratától, akarnokságától. Nem tudom.

 

Az akaratos világban akaratlanul - akarattalanul élni.

 

2010-02-07.