Hevocka próza blogja

Írok.

 Amit a lelkem diktál. Addig is itt vagy velem.

Kettőnk kapcsolatának sajátom oldalát mutatom és vállalom a kockázatát is a balfogásnak.

 Nem sokat beszélgettünk, talán nem is igazán úgy, hogy a lelkünk összeért. Vagy talán nem is fog? Nem látok beléd. Vannak megérzéseim és bizonyosan tév-érzéseim. Kicsit keveset mutatsz magadból. Biztosan meg van rá a jó okod.

Néha az az érzésem mintha „bujkálnál”. Előlem, önmagad elől??

Nem láttam még egyetlen festményedet sem, pedig nagyon vágyom rá. Amit láttam belőlük/belőled érzeteti velem, hogy nem fogod félre értelmezni, amit  olvasol.

Nem sok idő telt el az első találkozásunk óta, de engem megérintettél,  mióta megláttam a festményeidet a neten. Az volt az érzésem, hogy akinek ilyenek a képei a lelke is szép. Elvarázsolt. Nem láttalak és érzelmileg elkezdtem kötődni hozzád. Ez van. Azóta is.

Nem tudom a te oldaladról most mi van közöttünk.

Egy kialakuló kapcsolat vagy délibáb?    

Karácsony megbonyolított mindent. Elvette az ismerkedés hétköznapjait. Felfokozódott a szeretet vágy. Nem biztos, hogy mindketten ugyanarra vágyunk.

Lehet én érzéki kapcsolat vagyok a számodra, érzelmek nélkül.  Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akarsz-e kapcsolatot, kötöttséget.

Nem kell nekem a világ, csak egy kis darabja, jóban-rosszban, vállalva egymást és körülményeit.

Te gondolsz ilyesmire?

Arra, hogy két ember mindenre több, mint egy.

Nem akarom az éltem magányban, de még társas magányban se tovább élni. Fontos akarok lenni valakinek, és ő is nekem. Nem ásó-kapa…. Csak addig amíg működik, egy perccel sem tovább.

Arról amit szeretnék a hátra levő életemre. Életemben először vagyok egyedül és a magam ura. Nem függök és nem vagyok felelős, nincs kötelességem.

Hirtelen elengedett minden. Sokszor vágytam arra, hogy én legyek a főszereplő a saját életemben, de soha nem vágytam egyedüllétre.

Szeretnék egy igazi normális társ/párkapcsolatot, ahol fontos a szeretet, a másik annyira mint önmagam. Olyan kapcsolatra ami a legjobbat hozza ki belőlem és a másikból is. Olyat ahol nem kell alakoskodni, megfelelni. Ami könnyebbé, könnyűvé teszi az életünket. Amiben összefogással a nehézségek is legyőzhetőek. Ahol mindketten elfogadjuk a másikat és körülményeit. Nem akarunk nevelni és átnevelni. Ahol segítünk egymásnak és nem gáncsolunk. Együtt és egyformán vagyunk képesek gondolkodni. Nem kompromisszumokat kötünk, hanem konszenzusra törekszünk, úgy hogy egymás álláspontjához közelítünk. Nem megtörünk hanem meghajlunk…..

 2007. január

Korán ébredtem és rögtön  megvillantak, abszolút nőies, össze-vissza
gondolataim. Rohamozott a holnap,a közelmúlt és a most. Még szerencse, hogy
nem kimondanom kellet, ami a fejemben járt, mert a nyelvem ezt a strapát
semeddig sem bírná el. Néha azért, jó lenne semmit gondolni, de ha a semmire
gondolok, akkor az a semmi, a valami.
Napindítóként, kedves barátnőm meghívott egy méregtelenítő pletyka partis
infraszaunára. Tudjátok milyen csodás kiizzadni a mindent, ami problémás,
aztán könnyedén galoppozni haza, a várakozó porszívóhoz. A takarítás mindig
élmény, közben szépeket lehet "álmodni". Megálmodni az életem tökéletes
oldalát, újra élni utazást, nyaralást, születést, az unokámét. Ő a legjobb
dolog a világon. Kedves, szép, mosolyogós, igazi kis gazfickó.
Nászasszonyom msn-en: Mit csinálsz? Megyek az unokánkhoz. Gyere te is, öt
perc múlva ott vagyok érted.  Lehet ilyen invitálásnak ellen állni. Jót
játszottunk a gyerekszoba szőnyegén, a tárlatvezetés után, amit Gergő tart,
amikor oda érünk. Mindet helyiséget bemutat és a maga hablaty nyelvén
kommentál. Egészen addig el van velünk, míg az Apja kezében meg nem látja a
fúrógépet. Akkor mi kiesünk a kosárból, indul szerelni.
Sötét van mire haza érek. Újra élesztem a cserépkályhát, mert hozzák utánam
Gerit.  A szülei kirúgnak a hámból, így most enyém a legjobb pasi.
Alszik, Activity és a net segít kivárni míg felébred.
Hát ilyen nekem egy nem szokványos szombat "láz" nélkül.

Mindig egy nap van.
Ez az életünk, nem több.
Jól megélni - cél.

Esztergom, 2007. január 22.

Olvadó latyakban indultam el Esztergomból gyanútlanul, a menetrendszerinti járattal Székesfehérvárra. Az út felétől már vízszintesen esett a hó. Csak néztem ilyen szokatlanságot még nem láttam. Bicske után sűrűsödött a hóesés és könyörtelenül fújt a szél. A narancsszínű hófogók, már ahol még voltak, csak szűrték a havat, nem fogták.  Mégis simán elértük Vértesboglárt

   Csákvárig, már buckásodott a hó az úton. A busznak meg sem kottyant.  Néha ködszerű hófelhőbe kerültünk, mintha repülőn lennék. Előttünk egy kis fehér furgon, mintha lassúzna, Jobbra-balra „lépeget” El-eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Mintha felröppent volna, mint egy kismadár. Lámpái sem látszanak, csak tudjuk, hogy ott van. Zámoly előtt a kőrforgalom elzárt területén rendőrautó várakozott.  Gondoltam valakit keresnek és lesben állnak.  A falu felé közeledve a szél már igencsak tette a magáét.  Zámoly Fehérvár felőli kijáratánál rendőrautó áll keresztben. Negyedik- ötödik autó a sorban,  a mi buszunk. Várakozunk. A gépkocsivezető kiszáll és információért elsétál a rendőrökhöz. Semmi jó hírrel nem tér vissza. Lezárták az utat Fehérvár felé és Csákvár felé sem járható az út. Ami kisség furcsa volt, mivel onnét jöttünk.

Várakozunk. Nézem a Nemzeti zászlónkat tépázza, pörgeti, rángatja a szál. Néha pillanatokig semmit sem látni. Néhány autó visszafordul.

Fényeket látunk. Hurrá megindul a forgalom. Egy hókotró megy el mellettünk. Aztán egy ideig semmi. Végre pár autó lámpáját látjuk feltűnni. Akkor biztosan egyirányúan engednek bennünket. Várunk semmi.  A rendőrautó le van cövekelve. Szimpatikus, fiatal gépkocsivezetőnk újra megküzd a széllel a rendőrökig. Néhányan közben leszállnak dohányozni.

Rendőr információ a busz mikor indulhat kérdésre. Semmikor. De szembe miért jöhetnek. Válasz, mert nekik négy kerekük van. Jó, de a busznak meg hat.

Elkezdődött a telefonálgatás. Mindenki hívta ilyen-olyan ismerősét a megoldásért. Jöttek az infók. Közben a gépkocsivezető, versenyzőkhöz méltó rutinnal megfordította a buszt.

Egyik hölgy azt az információt kapta, hogy Söréd és Lovasberény felé be tudtak menni Fehérvárra.

A melegedő hely helyett indulás vissza a körforgalomig.

Az utazó ifjúság bulira vette ezt az egészet. Jobbnál jobb nevettető megjegyzéseikkel oldott hangulatot teremtve. Közben még felvettünk az úton rekedőket, akikért nem jött a buszuk.

Söréd felé rendőrautó zárja le az utat.  Néhány személykocsit átenged, de a busz marad. Már erősen alkonyodik. Mi lesz velünk? A net nem betölthető. A gépkocsivezető sem kap hivatalosan segítséget.

Megkérdez bennünket, mi legyen. Csak halkan jegyzem meg kitűnően működött a demokrácia.

Megszavaztuk irány Csákvár Lovasberény.

A szél még fokozódott. A hóbuckák nőttek az úton, meg megdobta a buszt. Előttünk pár autó is vesztegelt. Egy az árokban. Segítséget nem kértek. A vezetőnk ügyes manőverének köszönhetően, simán kikerültünk, elkerültünk mindent.  Szerencsésen beértünk Csákvárra. És láss csodát, az út tökéletesen letakarítva.  A házak felfogták némileg a szelet és még nem hordta vissza a havat.

Kiérünk Csákvárról az álom útra. Alig van hó. A fák mindent felfognak. Csak pár helyen van némi át fúvás. Lovasberényig szép úton megyünk. Azt hiszem, a nyáron a Balaton felé menet még egyszer végig fogom járni, gyönyörködve.

Lovasberény után, már erősen sötétedik. Egy benzinkút előtt elhaladva a vezetőnk felajánlja, hogy toalettre megáll.  Egyöntetű válasz, menjünk, amíg valamennyire világos van.

Jó a csapat. Vidám összetartó, összefogó.

 Nyugodt tempóban megyünk. Körülfog a fehérhomály. Ez más, mint a köd. Valahogy idegen, távolságtartó, szokatlan, nem „földi jelenség”.

Fényeket látunk. Hurrá Fehérvár…..  Helyett oda-vissza álló kocsisor. Teherautók, buszok közé zsúfolódott személykocsik. Kész, befuccsolt. Vége. Beragadtunk. Még van nem egész fél tank üzemanyag talán reggelig nem fagyunk meg. Elcsendesedik a társaság.  Párhuzamosan velem ülő fiatal srác, rögvest veszi elő a tabletet.

Az információk szerint kb. hat kilométerre vagyunk Fehérvár határától. Szerencsénkre a google mást mond.  Talán 600 méter a távolság. De gyalog elindulni kockázatos.

Gépkocsivezetőnk közben megtudja, egy kamion be van fordulva az útra nem lehet kikerülni.

Istenem add, hogy sikerüljön beérni a városba.

 Várakozunk. Várakozunk. Várakozunk.

Csendesedik a busz. A Veszprémieknek valami megoldást találnak majd, mert nem mennek buszok, és semmi sem.  Le van zárva minden.

Kell, hogy legyen foganatja a visszafordulásunknak, a gépkocsivezetőnk küzdelmének.

 Végre mozdul a sor. Elindulnak a személykocsik.

Mi lesz velünk. A kamion mellett elférnek a kis kocsik, de mi lesz a nagyokkal.  Mozdul az előttünk levő busz. Reménykedtem, hogy nem csak félre áll. Közben mellettünk elhalad a szembe menetrendszerinti járat. Aztán nagyon lassan araszolunk mi is…..

Sok fény, valóságos rivalda. Benn vagyunk a városba.

Kívánság műsor van. Mindenit letesz a busz, ahol le akar szállni. Kivéve engem. Örömébe és beszélgetve egy másik utassal engem tovább vitt.  Nem messzire letett a börtön közelében.

 Számítottam rá, de erre nem lehetett.  Bőröndöstől szinte felkapott és vitt a szél.

Toronyiránt elindultam a Babsziék felé, közben hívtam őket, hogy leszálltam a buszról.

Sötétben, úttalan úton toronyiránt, némileg tájékozódva, apró rózsabokrok közt botladozva, keresve az járdát, bizonytalanságban az irány miatt. Minden más volt most, a viharban.  Szerencsémre a kutyások sétáltatnak ítéletidőben is. Ketten segítettek útra találni, ott ahol már többször jártam.

 Kiértem a fénybe és szembe jött velem Babszi.

Eljöttem eléd, hátha eltévedsz.

NAGYON JÓL ESETT.

HÁLÁS KÖSZÖNETEM, AZ ISMERETLEN GÉPKOCSIVEZETŐNEK, hogy ÉPSÉGBEN és AZ ÚTVISZONYOKHOZ KÉPEST IDŐBEN LESZÁLLÍTOTT SZÉKESFEHÉRVÁRRA 2013. MÁRCIUS IDUSÁN, A TOMBOBOLÓ TÉLBEN . 

 2013. március 14.

Elindultam egy útra, ami sorsfordulónak tűnt, de mára „csak” tapasztalás, egyel több a gyűjteményemben. Pár eltöltött évtized után, abban a hitben vagyunk, hogy már mindent tudunk. Tévedés. Itt csak sorsfeladatok megoldása van, vagy inkább próbálkozás rá.  Ezért vagyunk itt a Földön

Nézem a vonatból a havas, tovafutó tájat. Nem látni messzire, de ami közel van az is összemosódik a sebességtől.

Azt hiszem így látunk mi bele, a nagybetűs életünkbe is. Semmi nem áll meg egy pillanatra sem. Minden folyamatosan változik. Ezt ma már tudom, de még inkább érzem.

Zúzmarák lógnak a kopasz fákon, minden fehér, kevés a szürkeség. Ez mind illanó valóság, mint ahogy az is, hogy marad, ami jó, - ami reményt keltő, vagy inkább, csak ami annak tűnő. Lehetett volna az is, tökéletes, de valamiért elbicsaklott.

Talán rajtunk szereplőkön múlt. Nem jól játszottunk. Pocsékul rögtönözhettünk.  Talán mind ez nem is számít, mert a „Nagy Életrendező” más utasítást adott. Mindegy. Akkor is már egy fokkal előbbre vagyok, csak esetleg nem felfelé.

Kár, alakulhatott volna jobban is.

Mégis sokat kaptam ettől a helyzettől. Megismertem valakit, akit eddig csak más szemén keresztül láttam. Egy kedves, ösztönös, szeretetre méltó embert, aki utálhatott volna engem, a helyzet fonáksága miatt, de mégsem tette. Reális, korrekt, aki két kézzel ad szeretet, és inkább szolgál, a szó nemes értelmében, minthogy elvár.

Tanulság nekem a másik ember, akire ráaggattam a nem valós reményeimet. Elképzeltem vele egy sima, szép, hétköznapi életet- együtt. A sors csak fintorog ezen, és jót nevet magában, én győztem.

Lehet, hogy a Sors győzött, de én nem érzem mégsem vesztesnek magam, inkább másnak, mint amilyen tegnap voltam.

Nem vagyok tökéletes. Tudom, csak emberként létezem, ilyen-olyan tulajdonságokkal. Rossz azt tudom, éreznem, hogy nem vagyok  mindenki számára az. Ahogy Te is, csak ugyanilyen vagy.

A vonat rohan, picit lassít, egy percre megáll, ahogy a sorsunk is teszi, és vágtázik tovább.

A másik szereplő,- akivel ketten egy „sorscsapás” vagyunk,- vagy majdnem az. Lelkében bizonytalan, az örök kereső. Keresi a jobbat, a megfelelőt, a tökéletest.

Aztán egy pillanatra beleláttam a lelkébe, a szemén keresztül, mikor az utunk végén kiszálltunk a kocsiból. Még aznap tovább akartam indulni hazafelé. De megláttam a szemében, a magányt, a „kisgyereket” akit egyedül a sorsára hagynak, és maradtam.

De semmi nem változott.

Talán most dönteni kell, esetleg a szívünkre, lelkünkre, hallgatva, vagy csak arra, amit az eszünk diktál. De vajon mit diktál?  Tovább, tovább, majd a másik lesz a jó. Még őt nem ismerted meg. Most fog jönni. Ez a mostani nem tökéletes. Sőt megfelelni sem akar. Nem hallgat a jó, nem jó szóra. A saját életét akarja, nem az enyémet. Nem hajlandó átformálni magát. Ráadásul, még úgy sem csinálja, hogy nekem legyen jó. Pedig áldoztam is rá. A csodába is, ez tökéletesen még sem szolga.

Igen nem vagyok az. Le sem akarom írni, hogy mi. Nem akarok elvárásoknak sem megfelelni, főleg nem olyannak, ami szeszélyes, nem követhető. Amikor, az sem jó, ha lélegzem, és az sem, ha nem.  Alkalmazkodni szükséges az emberi kapcsolatokban, de nem mindenáron. Nem szolgáltathatom ki magamat senki pillanatnyi hangulatának. Ha nem követhető, ha nem kiszámítható valami, akkor csak az elvárásnak való megfelelés létezhet. Kiszolgáltatott helyzetben sok mindenre képes az ember, de ha nem az, akkor minek. Minek valaki elképzelésének megfelelni, ha az nem logikus és nem ésszerű.

Nem tudtam eldönteni melyik székre üljek le. Az egyiken útban vagyok gondoltam, a másik meg nem lehet az enyém. Mégis megtettem, bár ne ültem volna le. Ha meg álltam, akkor kicsi volt a hely és nem fért el tőlem. Tenni vagy nem tenni, ez volt a fogós kérdés. Egyik sem volt nyerő.

A legrosszabb az, amikor levegőnek néznek, és még azt sem tudom miért. Nem lehet a másik fejébe belelátni, csak következtetni lehet, elképzelni, hogy mit fog lépni. Ezt is csak akkor, ha valamilyen mértékben következetesen cselekszik, ha nem akkor semmi sem tud működni. Ha nem működik, akkor jön a szemrehányás, leszólás, oktatás, kritika és bírálat.

Pedig én igyekeztem, igaz nem mindenben. Talán az volt a legnagyobb baj.

Alkalmatlan vagyok a megfelelésre. Legalábbis máséra, az enyém az más.

Kár Lehetett volna jó is. Működhetett volna, ahogy én elképzeltem, a két már nem fiatalembert együtt, kellemesen, lazán, elnézően, egymásért. Nem lettem volna itthon egyedül, bizonytalanságban. Neki lehetett volna igazi társasága, mozgalmasabb élete.

Vagy így is az van neki. De értékben melyik a több?

Keresgélni,vagy……

2010-01-19.