Hevocka próza blogja

Hevocka•  2015. október 26. 08:53

Csesznek



Felvenni a bakancsot, érezve merev tartását, biztonságot adó minden lépését és közben szembesülni, az elveszett ruganyosság vegyes érzésével, érdekes tapasztalás. Valaha kirándulós önmagam talán visszatér.
Csesznek várát megmászni nem kihívás, élmény. Régi lovag kor emlékét megélni, vezetőnk alapos korismertetőjének köszönhetően bele élni magunkat abba a korba ahol még egyszerűbb, de keményebb volt az élet. 
Hallgatni a fiatalok enyhe neheztelését a hiány-kényszer okozta tünetelvonások magyarázgatását. Sehol wi-fi, mert legfontosabb dolog az életben a net, a telefon, és a harmadik, ami nekem már ok ként meg sem jelenik a gondolataimban. Sajnos, szerény elvárások, kevés fantázia és szókincs, ami agymosásnak kitett generációnkat élteti... de nem lesz ez sokáig így, mert ébredeznek...
A várból lefelé jövet szemlélni a kis falu koros és új, kortalan létét. A régi egyszerű szépséget és az új rendezett más világot, ami szépen megfér egymás mellett. 
Kemény kihívás az avarral borított nedves talajon erősen meredeken lefelé, a lábunknak biztos talajt és vékonyka faágakon némi támogatást remélve araszolni a látványért. Az Ördög-árok önmagáért beszél, csak tapasztalni lehet a már nem egészen érintetlen természet élményét, beleérezve a régi korok embereinek, néha megszállott,  megélhetést biztosító élményeibe. Mert a természet az maradt ami volt, csak az idő haladt. 
Kényelmes új buszunk, kedves szimpatikus sofőrjével kicsit távolabb a falu szélén parkolt, a rendezett, békés kis temető szomszédságában. Itt lehetett megkóstolni az igazi magyar ivóvizet, amitől sajnos sokan félnek, mert hitük a műanyagpalackba zárt átlátszó folyadék biztonságában van. Pedig újat próbálni, kóstolni még nem a vég.
Egy kis „kocsmázás” evés, pihenés után indulás a Bakony már kicsit ősz ízű erdejébe pici kóstolóra a fák, gombák, a föld, a levegő, a természet alkotta művészet szemlélésére, mert ez az élet maga. Kissé fáradtan testben, de felüdülve lélkeben indultunk hazafelé. 
A társaság remek, valahogy valamiért összetartozó emberek gyülekezete. Éreztem őszinte, magányos lelkeket, kicsit vágyva a másik társaságára, tapasztaltam a befogadás egyszerű érzését, az egymáshoz igazodás szépségét. 
A nap „koronája” a Csákvár híres cukrászdája, élményt nyújtó, látványban és ízekben. Hihetetlen gyorsasággal ment a kiszolgálás, ezt példaként kéne állítani sok szolgáltatást nyújtó helynek. Talán kicsit harsányak voltak a kiszolgálóink, de ez betudható hamvas fiatalságuknak és talán kissé nem igényes betanítóiknak. Mindez nem számít, ha ízlelőbimbóink teljes mértékben ki lettek elégítve... sőt....
Lassan, kényelmesen, egymás után, kinek hol a legpraktikusabb tett le a busz mindenkit. Közben búcsúzgattunk, mindenki, bár a fáradtság jeleit kissé látni véltem, mégis mosolyogva lépett le a buszról. 
Minden simán flottul ment, ami a szervezők és vezetők hozzáállásának köszönhető és a rugalmasságnak, amit lazán gyakoroltak.
Remek nap volt.
 2015. október 25.


Hevocka•  2013. március 22. 18:45

Életem legkalandosabb buszos útja

Olvadó latyakban indultam el Esztergomból gyanútlanul, a menetrendszerinti járattal Székesfehérvárra. Az út felétől már vízszintesen esett a hó. Csak néztem ilyen szokatlanságot még nem láttam. Bicske után sűrűsödött a hóesés és könyörtelenül fújt a szél. A narancsszínű hófogók, már ahol még voltak, csak szűrték a havat, nem fogták.  Mégis simán elértük Vértesboglárt

   Csákvárig, már buckásodott a hó az úton. A busznak meg sem kottyant.  Néha ködszerű hófelhőbe kerültünk, mintha repülőn lennék. Előttünk egy kis fehér furgon, mintha lassúzna, Jobbra-balra „lépeget” El-eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Mintha felröppent volna, mint egy kismadár. Lámpái sem látszanak, csak tudjuk, hogy ott van. Zámoly előtt a kőrforgalom elzárt területén rendőrautó várakozott.  Gondoltam valakit keresnek és lesben állnak.  A falu felé közeledve a szél már igencsak tette a magáét.  Zámoly Fehérvár felőli kijáratánál rendőrautó áll keresztben. Negyedik- ötödik autó a sorban,  a mi buszunk. Várakozunk. A gépkocsivezető kiszáll és információért elsétál a rendőrökhöz. Semmi jó hírrel nem tér vissza. Lezárták az utat Fehérvár felé és Csákvár felé sem járható az út. Ami kisség furcsa volt, mivel onnét jöttünk.

Várakozunk. Nézem a Nemzeti zászlónkat tépázza, pörgeti, rángatja a szál. Néha pillanatokig semmit sem látni. Néhány autó visszafordul.

Fényeket látunk. Hurrá megindul a forgalom. Egy hókotró megy el mellettünk. Aztán egy ideig semmi. Végre pár autó lámpáját látjuk feltűnni. Akkor biztosan egyirányúan engednek bennünket. Várunk semmi.  A rendőrautó le van cövekelve. Szimpatikus, fiatal gépkocsivezetőnk újra megküzd a széllel a rendőrökig. Néhányan közben leszállnak dohányozni.

Rendőr információ a busz mikor indulhat kérdésre. Semmikor. De szembe miért jöhetnek. Válasz, mert nekik négy kerekük van. Jó, de a busznak meg hat.

Elkezdődött a telefonálgatás. Mindenki hívta ilyen-olyan ismerősét a megoldásért. Jöttek az infók. Közben a gépkocsivezető, versenyzőkhöz méltó rutinnal megfordította a buszt.

Egyik hölgy azt az információt kapta, hogy Söréd és Lovasberény felé be tudtak menni Fehérvárra.

A melegedő hely helyett indulás vissza a körforgalomig.

Az utazó ifjúság bulira vette ezt az egészet. Jobbnál jobb nevettető megjegyzéseikkel oldott hangulatot teremtve. Közben még felvettünk az úton rekedőket, akikért nem jött a buszuk.

Söréd felé rendőrautó zárja le az utat.  Néhány személykocsit átenged, de a busz marad. Már erősen alkonyodik. Mi lesz velünk? A net nem betölthető. A gépkocsivezető sem kap hivatalosan segítséget.

Megkérdez bennünket, mi legyen. Csak halkan jegyzem meg kitűnően működött a demokrácia.

Megszavaztuk irány Csákvár Lovasberény.

A szél még fokozódott. A hóbuckák nőttek az úton, meg megdobta a buszt. Előttünk pár autó is vesztegelt. Egy az árokban. Segítséget nem kértek. A vezetőnk ügyes manőverének köszönhetően, simán kikerültünk, elkerültünk mindent.  Szerencsésen beértünk Csákvárra. És láss csodát, az út tökéletesen letakarítva.  A házak felfogták némileg a szelet és még nem hordta vissza a havat.

Kiérünk Csákvárról az álom útra. Alig van hó. A fák mindent felfognak. Csak pár helyen van némi át fúvás. Lovasberényig szép úton megyünk. Azt hiszem, a nyáron a Balaton felé menet még egyszer végig fogom járni, gyönyörködve.

Lovasberény után, már erősen sötétedik. Egy benzinkút előtt elhaladva a vezetőnk felajánlja, hogy toalettre megáll.  Egyöntetű válasz, menjünk, amíg valamennyire világos van.

Jó a csapat. Vidám összetartó, összefogó.

 Nyugodt tempóban megyünk. Körülfog a fehérhomály. Ez más, mint a köd. Valahogy idegen, távolságtartó, szokatlan, nem „földi jelenség”.

Fényeket látunk. Hurrá Fehérvár…..  Helyett oda-vissza álló kocsisor. Teherautók, buszok közé zsúfolódott személykocsik. Kész, befuccsolt. Vége. Beragadtunk. Még van nem egész fél tank üzemanyag talán reggelig nem fagyunk meg. Elcsendesedik a társaság.  Párhuzamosan velem ülő fiatal srác, rögvest veszi elő a tabletet.

Az információk szerint kb. hat kilométerre vagyunk Fehérvár határától. Szerencsénkre a google mást mond.  Talán 600 méter a távolság. De gyalog elindulni kockázatos.

Gépkocsivezetőnk közben megtudja, egy kamion be van fordulva az útra nem lehet kikerülni.

Istenem add, hogy sikerüljön beérni a városba.

 Várakozunk. Várakozunk. Várakozunk.

Csendesedik a busz. A Veszprémieknek valami megoldást találnak majd, mert nem mennek buszok, és semmi sem.  Le van zárva minden.

Kell, hogy legyen foganatja a visszafordulásunknak, a gépkocsivezetőnk küzdelmének.

 Végre mozdul a sor. Elindulnak a személykocsik.

Mi lesz velünk. A kamion mellett elférnek a kis kocsik, de mi lesz a nagyokkal.  Mozdul az előttünk levő busz. Reménykedtem, hogy nem csak félre áll. Közben mellettünk elhalad a szembe menetrendszerinti járat. Aztán nagyon lassan araszolunk mi is…..

Sok fény, valóságos rivalda. Benn vagyunk a városba.

Kívánság műsor van. Mindenit letesz a busz, ahol le akar szállni. Kivéve engem. Örömébe és beszélgetve egy másik utassal engem tovább vitt.  Nem messzire letett a börtön közelében.

 Számítottam rá, de erre nem lehetett.  Bőröndöstől szinte felkapott és vitt a szél.

Toronyiránt elindultam a Babsziék felé, közben hívtam őket, hogy leszálltam a buszról.

Sötétben, úttalan úton toronyiránt, némileg tájékozódva, apró rózsabokrok közt botladozva, keresve az járdát, bizonytalanságban az irány miatt. Minden más volt most, a viharban.  Szerencsémre a kutyások sétáltatnak ítéletidőben is. Ketten segítettek útra találni, ott ahol már többször jártam.

 Kiértem a fénybe és szembe jött velem Babszi.

Eljöttem eléd, hátha eltévedsz.

NAGYON JÓL ESETT.

HÁLÁS KÖSZÖNETEM, AZ ISMERETLEN GÉPKOCSIVEZETŐNEK, hogy ÉPSÉGBEN és AZ ÚTVISZONYOKHOZ KÉPEST IDŐBEN LESZÁLLÍTOTT SZÉKESFEHÉRVÁRRA 2013. MÁRCIUS IDUSÁN, A TOMBOBOLÓ TÉLBEN . 

 2013. március 14.


Hevocka•  2011. május 22. 08:50

Butaságokat irkálok….. története

 Bolondul a gépem, a kurzor teljesen megőrült. Képtelen vagyok két szót rendesen leírni miatta . Össze-vissza ugrál. Leginkább vissza, ahogy úri kedve diktálja. Pc nagyis módon próbálok állítgatni rajta, már amennyire telik tőlem… Nézzük mit sikerült. Próba:  Az ujjaim mozognak:            -          Az agyam jár: Tegnap még voltam valaki ­- Ja, talán voltam… a fene eszi javíthatok…
Ma már nem érzem -   Nem érzek semmit… csak idegességet, nem marad a helyén a nyavalyás…
Kedvem átléptem -  Kedvem az aztán nincs,…. főleg visszaugrálni javítani…
Rám mosolyog valaki - Ez meg honnét a fenéből jutott eszembe…
Nem tudok érte hálálkodni - Tán vissza kellett volna mosolyognom..
Pedig jól érzem - Jól érzem…. csináltam valamit, de még mindig ugrál
És jól értem, hogy - Jól értem a súgót?… mégse csinálja amit kéne….     
A tegnapi valaki -  A tegnapi valaki… VALAKI… az biztos nem én….
Még most is várja  - Várhatja…mint én a javulását…A csodát, a beteljesülés óráját - Csoda, beteljesedés… elment az eszem….
Ami csak várat magára - Várat… a kurzor is, hogy megjavuljon…
Nem ugrik az ember nyakába - Nem ugrik!…. mondom nem ugrik… Marad!… nem örömünnep kurzorkám!
Hát mert velem van - Velem van… nem kellett javítanom..        
Csak nem érzem okosan - Okosan…
Amíg várok - Várok, hátha jó…
Addig nem látok - Nem látok a pipától…
Egy mai szépséget - Szépség lenne, ha jól működne…
Örömet, életet - Öröm az élet…. leírtam két szót…
Csak sárgulok, sápadok - A franc essen bele… kezdi…
Butaságokat irkálok - Semmire nem haladtam, csak sok hülyeséget leírtam.
 Vagy mégse, …..(??? a tudatalattim működött!?)...  felteszem a Poétra…. majd kiderül…. 2011. május 22. 

(Sokadszorra próbálom feltenni. Ha most is szétdobja a formázást feladom, és marad, ahogy marad.)

Hevocka•  2010. június 2. 14:28

Remény és valóság.

 

Elindultam egy útra, ami sorsfordulónak tűnt, de mára „csak” tapasztalás, egyel több a gyűjteményemben. Pár eltöltött évtized után, abban a hitben vagyunk, hogy már mindent tudunk. Tévedés. Itt csak sorsfeladatok megoldása van, vagy inkább próbálkozás rá.  Ezért vagyunk itt a Földön

 

Nézem a vonatból a havas, tovafutó tájat. Nem látni messzire, de ami közel van az is összemosódik a sebességtől.

Azt hiszem így látunk mi bele, a nagybetűs életünkbe is. Semmi nem áll meg egy pillanatra sem. Minden folyamatosan változik. Ezt ma már tudom, de még inkább érzem.

 

Zúzmarák lógnak a kopasz fákon, minden fehér, kevés a szürkeség. Ez mind illanó valóság, mint ahogy az is, hogy marad, ami jó, - ami reményt keltő, vagy inkább, csak ami annak tűnő. Lehetett volna az is, tökéletes, de valamiért elbicsaklott.

Talán rajtunk szereplőkön múlt. Nem jól játszottunk. Pocsékul rögtönözhettünk.  Talán mind ez nem is számít, mert a „Nagy Életrendező” más utasítást adott. Mindegy. Akkor is már egy fokkal előbbre vagyok, csak esetleg nem felfelé.

Kár, alakulhatott volna jobban is.

 

Mégis sokat kaptam ettől a helyzettől. Megismertem valakit, akit eddig csak más szemén keresztül láttam. Egy kedves, ösztönös, szeretetre méltó embert, aki utálhatott volna engem, a helyzet fonáksága miatt, de mégsem tette. Reális, korrekt, aki két kézzel ad szeretet, és inkább szolgál, a szó nemes értelmében, minthogy elvár.

 

Tanulság nekem a másik ember, akire ráaggattam a nem valós reményeimet. Elképzeltem vele egy sima, szép, hétköznapi életet- együtt. A sors csak fintorog ezen, és jót nevet magában, én győztem.

Lehet, hogy a Sors győzött, de én nem érzem mégsem vesztesnek magam, inkább másnak, mint amilyen tegnap voltam.

Nem vagyok tökéletes. Tudom, csak emberként létezem, ilyen-olyan tulajdonságokkal. Rossz azt tudom, éreznem, hogy nem vagyok  mindenki számára az. Ahogy Te is, csak ugyanilyen vagy.

 

A vonat rohan, picit lassít, egy percre megáll, ahogy a sorsunk is teszi, és vágtázik tovább.

 

A másik szereplő,- akivel ketten egy „sorscsapás” vagyunk,- vagy majdnem az. Lelkében bizonytalan, az örök kereső. Keresi a jobbat, a megfelelőt, a tökéletest.

Aztán egy pillanatra beleláttam a lelkébe, a szemén keresztül, mikor az utunk végén kiszálltunk a kocsiból. Még aznap tovább akartam indulni hazafelé. De megláttam a szemében, a magányt, a „kisgyereket” akit egyedül a sorsára hagynak, és maradtam.

De semmi nem változott.

Talán most dönteni kell, esetleg a szívünkre, lelkünkre, hallgatva, vagy csak arra, amit az eszünk diktál. De vajon mit diktál?  Tovább, tovább, majd a másik lesz a jó. Még őt nem ismerted meg. Most fog jönni. Ez a mostani nem tökéletes. Sőt megfelelni sem akar. Nem hallgat a jó, nem jó szóra. A saját életét akarja, nem az enyémet. Nem hajlandó átformálni magát. Ráadásul, még úgy sem csinálja, hogy nekem legyen jó. Pedig áldoztam is rá. A csodába is, ez tökéletesen még sem szolga.

 

Igen nem vagyok az. Le sem akarom írni, hogy mi. Nem akarok elvárásoknak sem megfelelni, főleg nem olyannak, ami szeszélyes, nem követhető. Amikor, az sem jó, ha lélegzem, és az sem, ha nem.  Alkalmazkodni szükséges az emberi kapcsolatokban, de nem mindenáron. Nem szolgáltathatom ki magamat senki pillanatnyi hangulatának. Ha nem követhető, ha nem kiszámítható valami, akkor csak az elvárásnak való megfelelés létezhet. Kiszolgáltatott helyzetben sok mindenre képes az ember, de ha nem az, akkor minek. Minek valaki elképzelésének megfelelni, ha az nem logikus és nem ésszerű.

 

Nem tudtam eldönteni melyik székre üljek le. Az egyiken útban vagyok gondoltam, a másik meg nem lehet az enyém. Mégis megtettem, bár ne ültem volna le. Ha meg álltam, akkor kicsi volt a hely és nem fért el tőlem. Tenni vagy nem tenni, ez volt a fogós kérdés. Egyik sem volt nyerő.

A legrosszabb az, amikor levegőnek néznek, és még azt sem tudom miért. Nem lehet a másik fejébe belelátni, csak következtetni lehet, elképzelni, hogy mit fog lépni. Ezt is csak akkor, ha valamilyen mértékben következetesen cselekszik, ha nem akkor semmi sem tud működni. Ha nem működik, akkor jön a szemrehányás, leszólás, oktatás, kritika és bírálat.

Pedig én igyekeztem, igaz nem mindenben. Talán az volt a legnagyobb baj.

Alkalmatlan vagyok a megfelelésre. Legalábbis máséra, az enyém az más.

 

Kár Lehetett volna jó is. Működhetett volna, ahogy én elképzeltem, a két már nem fiatalembert együtt, kellemesen, lazán, elnézően, egymásért. Nem lettem volna itthon egyedül, bizonytalanságban. Neki lehetett volna igazi társasága, mozgalmasabb élete.

Vagy így is az van neki. De értékben melyik a több?

Keresgélni,vagy……

 

2010-01-19.

 

  

Hevocka•  2010. június 2. 14:22

„Elfogtam egy levelet”


Köszönöm a szülinapi leveled és mindent, amit írtál benne. Melengette a lelkemet.

Időnként jól jön, ha az embert szembesítik önmagával. ÉLNI, ez az,amire nem győzzük, elégszer felhívni egymás figyelmét Sajnos nem mindig jut az eszembe, amikor egy "rászorulóval" beszélek. Legyen az bárki is, akivel verbális kommunikációba kerülök. Most adtál nekem egy lökést, hogy fokozottan figyeljek erre.
Az, hogy az éveink száma több, nem jelent semmit. A visszaszámlálás nem tudjuk hány napnál, évnél vagy óránál tart. Ez benne a szép. – Csak sikerülne ezt folyamatosan szem előtt tartani.

Számomra legfontosabb a lelki béke, amire törekszem. Ezt csak a szeretet útján, ami időnként igencsak lejtős és meredek, lehet megszerezni. Megszerezni, azért, mert mindben a "munka" van.

Jól teszi mindenki, aki ÉL, és van olyan szerencséje, hogy ez nem egy szerep a számára, hanem a valóság illúziója. Hányszor hisszük a "valóságot". -  Nem is ez a lényeg, hanem inkább, ami utána van, mikor kiderül róla az illúzió. Hát ekkor van szükség a teljes lelki békére.
Más semmi nem fontos......
Kell, hogy átsegítsen ekkor ezen az "útszakaszon" mindig valami, valami ami fogódzkodó.

Ja, ilyenkor van az, hogy lemegyek alfába  :))

Hol kezdődik az alfa?

Valahol fenn, közel a csillagokhoz, de mégis lenn közel a realitás illúziójához is. Egy csendes kora éjszakán, az út szélén, biztonságban egy kocsi kényelmes ülésén. Ez a hely, ami a régi időket  hozva vissza, egy valóságos magyar király rezidenciájának egyik útja, amit nem emberi agy jelölt ki, hanem az emberi ösztön. Ez egy lélekút. Egy út, ami a lelkemet hagyja felfelé szárnyalni, elfeledve a mindennapokat.  Felfelé vezetve a csillagokba.

A világon a legcsodásabb dolog a csillagfényes éjszakai égbolt, méltóságával, hívogatásával, fényeivel, világító sötétségével, titokzatosságával, és végtelen nyugalmat árasztó látványával. Nem kell mást tenni csak lélegezni, beszívni az élet levegőjét, az erdőjét, és a világmindenségét egyszerre. Csak ülni és együtt rezegni a pillanattal, amikor eltűnik minden "részlet és forma". Csak lenni kell. Amikor rájövök arra, hogy az idő egy felesleges dolog, ami nem hoz örömet. Semmi mást nem tesz, csak tekeri a saját kerekét, hol előre, hol hátra, a jelen valóságának meghazudtolására. Most lehet érezni igazán, hogy mennyire nincs neki értelme, jelentősége, mert nekem, nekünk, csak a pillanat marad. Nincs is semmi más.

Valahol lenn látszanak az urbanizáció fényei. Innét nézve melegséget árasztva. Elfeledtetve a mindennapok zűrjeit, felesleges nyavalygásait, valamire várakozásait. Eltávolodva a földi emberi
lét valóságától, az ego trükkjeitől és játszmáitól. Innét nézve, érezve csendes békés minden odalenn. Lágyan hömpölyög a Duna, hagyva magán lovagolni a városka fényeit. Elfogad, befogad. Nem mérlegel és nem vár el semmit. Hagy játszadozni. Nem mutatja félelmetes hatalmát. Szelíd, kedves, egy kicsit mosolyog is rajtunk embereken. Sokkal többet élt meg, mint mi, sokkal több a tapasztalata. Minden egyes vízcseppje maga a történelem, az emlékezés, az élet.

Megérezni, megtapasztalni ezt a csodát, csak úgy hagyva, hogy megtörténjen, megérintsen. Érezni a biztonságot, és egy kicsit a duált. Hallgatni a másik lélegzését, halk moccanását. Együtt rezegni egyszerre mindennel. Nem félni, csak lenni, lenni önmagam.

Ez az, ami nekem az "alfa".

Hogy visszatérjek a most pillanatába. Köszönök mindent, és nagyon hiányoznak a tartalmas beszélgetések és a szép esték.

A döntéseim belülről jönnek, és már nem akarok harcolni ellenük. Sokszor megtettem azelőtt, már nem megy Van úgy, hogy nem vagyok képes mindenben a másik hullámhosszát maradéktalanul felvenni. Ez vagyok, ahogy Te is, csak másképp.

Kívánom, hogy ÉLJ továbbra is, de engedj teret a benned levő változásnak is.

 (Változás –nálam, amire gondoltam: az elfogadás, nem elvárás, el nem várás, másság, boldogság nem akarás. - Egyáltalán az akarás elhagyása. Itt nem az akarattalanságra, a cselekedetek mindenek felett levő passzivitására gondolok, hanem inkább az engedésre, engedékenységre, a belülről jövő teret engedésére.)

Mivel csak egyetlen állandó dolog van az életünkben, és az nem más, mint a változó.

Szeretettel gondolok rád……


2010-02-22


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom