Csirpike blogja
VersVariációk
1.
Játszik a fény a tengeren...
Nevetve játszik a fény a tengeren,
Égő viasz fanyar illatát sodorja a szél,
Mely füstben úszó hajó tatja körül zenél...
Számomra szép jövő többé már nem terem,
S élőhalott lelkem e gyászos sorsban elveszejtem...
Már nem hiszem, hogy táptalaj nélkül is megél.
Nevetve játszik a fény a tengeren...
Halványan pislákol e percben élet-mécsesem,
Lángjában gyengén téblábol a távoli remény,
Szárnyain fölrepít, magasba emel e tünemény,
Így segítve kínban fetrengő, nyúzott lelkemen...
S közben nevetve játszik a fény a tengeren...
(2011. augusztus 22.)
2.
Fény-vég-játék
Halotti lepel kényszerít némaságba.
Suttogó ajkak nyögnek értem imát.
Korhadó testem még életért kiált
Bele a halott, csillagtalan éjszakába!
Szemeim nyugszanak örökre lezárva,
S majdan jéghideg, göröngyös föld ölel át...
Halotti lepel kényszerít némaságba...
Csöppnyi mécses pislákol a szobában,
S árnyakkal festi ki komor falát,
Viaszgyertyák tengere füstöt, kormot okád,
S fényük kialvó, végső sóhajára
Halotti lepel kényszerít némaságba...
(2011. augusztus 22.)
3.
Szárnyalnék
Ej, nem bírom én a kötöttségeket...
Ha szellemem szárnyalna, de nem lehet,
Ha röpülhetnék szántók, hegyek felett,
Mint terjengő füst, lángoló erdők mentén lebegek,
Mégis a föld porába sújtanak egyesek,
S nyugalmat többé nem lelek...
Ej, nem bírom én a kötöttségeket!
Bánatomban a zúgó tengernek megyek,
A halál csontarcába is bátran belenevetek,
Bár a viasz szétfolyik, a mécses eltörik, lehet...
Könnyekig facsarom fönt a gúnyos felleget!
Ej, nem bírom én a kötöttségeket!
(2011. augusztus 23.)
4.
Fény-törés
A kristálygömb darabokra hull...
Aranyozott húrokat penget a szív,
Mint szirének éneke, mely tengerfenékre hív!
Halott emlékek füstje fehérré fakul,
A gondolat alvó mécsese lángra gyúl...
Mondd, szilánkokra tört kincseiért miért sír?
A kristálygömb darabokra hull,
Lényem hazug tekintetek szikrái közé szorul.
A vigasztalan sodrás nekem mégis gyógyír,
Zokogásom lelkembe sajgó betűket ír.
S mikor a tiszta látomás viaszos fénybe borul,
A kristálygömb nyomban darabokra hull!
(2011. augusztus 24.)
Kozmikus álom
Kozmikus katasztrófát álmodtam:
A Hold felém közeledett!
Perverz vágyait erőltette Földanyánkra,
Izzó, buja csókot követelt!
A Föld sírva remegett,
Keble hullámzott, rengett,
Fogait csikorgatta, és sóhajtva suttogta:
"Ne közelíts! Csókod nem kell nekem!"
De a Hold közeledett...
Megunva udvarhölgy-létét,
A másodhegedűs szerepét,
Örökös vágyódását az elérhetetlenért.
Küzdeni akart, s már nem félt!
Olthatatlan szerelem űzte!
A világ sóhaját kalapjára tűzte.
Kiáltott utána a Mars, a bátor,
De az elszánt nem tartott haragjától,
Szívében elvakult érzelem lángolt!
Tombolva okádta a dühöt magából!
S a Hold közeledett!
Felszított olvadó tüzet,
Az égre szürke félelmet festett,
Ember-lábakat a földhöz szegezett...
S én csak álltam,
Kábultan csodáltam,
Reszkető térdekkel vártam
Pusztító nászát e világban!
Sikító extázis forgatagában,
Menny s pokol eltorzult kapujában
Fajtalan szellemlét állapotában,
Hogy a két gigász összeolvad...
Nincs már szó, elapadt a gondolat.
Megszűnt minden lét,
Becstelen foltot sebezve mart,
S a kihalt űr hidegét
Meztelen talpam tapossa,
Míg az álom háborgó tengere lelkem
Az ébrenlét partjaira mossa...