Csirpike blogja
GondolatokKardok tánca
Kardok tánca
Mint csillogó, gyémántos hószitálás,
Zúgó, vad tánccal a levegőbe ér,
Karcos fényű kristályszemcse-villanás:
Surrogó lelkekben zihál, küzd a vér.
Csapongva, forogva keringőt járnak,
Sebes szelük forrón lélegez ködöt,
Villogó, sistergő szikrákat hánynak
Holt szirmokat ontó faágak között.
Őszi lehelet hűs sóhaja tör föl,
Elsöpri végül árnyak buzgó vágyát,
S csöndesen piheg már a kihűlt földön
A Szerelem, mit múlt pengéje vág át...
(2012. szeptember 9.)
Csak egy pillanat...
Csak egy pillanat
(Tyndal-sugarak)
Felhőkön megnyíló ablakok fátyla
Mint fénylő, rózsálló szatén függönyök,
Aranyat áraszt az ábrándos világra,
Selyem leplében fehérbe öltözöm.
Napkorona-glórián úszva hagyom
Fodrossá habartan pihegő lelkem,
És gyöngyszem-kavicsként guruló sóhajom
Szivárvány vágyhídjain tovalebben.
(2012. szeptember 8.)
Dacos idő
Dacos idő
Fohászod nyújtsd a zord Idő felé,
Mely monoton falja föl drága perceid,
Adjon meg mindent, bármit is kérj,
Mielőtt kárhozatban égő lelked elveszi!
Teljen önsanyargatott, csöndes nyugalomban,
Rezzenetlen fogadjon be minden új tudást,
Megátkozta már a léted, agóniájában
Ne sorvasszon el rajtad kívül semmi mást!
Ám élted filmkockáiban képről képre
Felhagyott vágyaidért megváltást ne kérj!
Könyörögj csak kíntól vonagló testtel:
Múló, dacos Idő! Véget soha ne érj!
(2011. augusztus 10.)
Üresség
Üresség
Álmodom álmok nélkül,
Szárnyalok szárnyak nélkül.
Szólnék, de elhagytak a hangok,
néznék, de szemeim vakok!
Keresem a forrást, mely éltet,
lelkem gyökerét ha elértem,
az igazságot két kézzel mérem,
s nem értem!
Miért oly nehéz?
Mit adhat két kinyújtott kéz?
Közöttük is elsiklik a gondolat;
Üresség, csupán az maradt
az enyém, befogadom a "mindent",
mely semmiség, mert
helye végtelen, van elég,
hisz üresen kong, tátong mélyen a lét...
(2012. március 19.)
Sír az ég
Sír az ég
Zeng az ég!
Arra keltem én,
hogy szívem,
mint ijedt kismadáré,
rémülten zakatol!
Sír az ég!
Habos, piszkosszürke
párnákkal takarja
könnyektől ázó,
sápadt arcát.
Vele sírok én...
Remegve,
mert reszketve sóhajt
most a világ is!
Fáj a lét!
Fájnak a köves sziklák,
a hegyek, a vizek,
a folyók, tengerek,
sötét barlangok remegnek,
erdők, völgyek rettegnek,
zokogva temetnek
lelket, vágyakat, álmot!
Zúgó szelek feszítik
a megrázott világot...
Fájdalmát üvölti
dalba az ég,
s a sűrűn hulló cseppek zenét
klimpíroznak
a Föld égő, izzó,
sajgó húsába!
Szimfóniát írnak
Pusztító hangszerekkel,
rettenetes fényekkel
a végzet színpadán.
Sír az egész világ,
s könnyekkel telik meg a nyár...
(2011. július 30.)