Csirpike blogja

Szunnyadó gyermek

Ólomkristály-szürke égbolt leple alatt
Ezüstös sugár játékosan áthatol,
Tétován elözönli a csöndes házfalat,
S odabenn egy gyermek szunnyad valahol...

Pilláit fésülő szelíd fények árnya
Simogató-lágyan vetül csukott szemére,
Tükrében könnyű tollpihe-álmokat
Csókol a csillagok mágikus reménye...

Surrogó lélegzet pengeként hasítja
Holdfényben csillanó tündéri mosolyát,
S pajkosan görbülő szájzugába csalja
Az ébrenlét utolsó csintalan hangulatát.

(2012. július 23.)

Emlékszem...

/H. L. vajon Te emlékszel?  :))/


Kristálytisztán emlékszem még,
mily kék, s derűs volt fölöttünk az ég!
Mikor az iskolából hazakísért,
alig szólt hozzám, annyira félt.
Kisfiúsan csillogtak a jég-szürke szemek,
ragyogtak bennük a szerelem-fények!
Oly gálánsan kedves és igéző volt,
tekintetén remény, s vágy uralkodott.

Szégyenlősen szorongatta kezem,
vitte volna táskám is, ha engedem.
Rajongón bandukolt mellettem, s félszegen...
- sokszor mulattam is az emlékeken...
Szerelmes voltam-e? Talán... nem tudom.
Az újdonság varázsa reám is hatott...

Aztán megálltunk egy nagy épület mögött,
hogy haza ne érjünk még idő előtt.
S ott, hirtelen erőt vett magán,
úrrá lett rajta az édes "kánaán"!
Ajka az ajkamhoz hozzátapadt,
szívem úgy vert, hogy majd' belehalt!
Forró volt a csók és olvadó,
szomjas, mint a kiszáradt folyó.
Szinte felfalt, fogyott a levegőm,
testemet elhagyta minden erőm...

De egy hang szólt... és elfüstölt az idill!
Arcomat elfutotta halvány rózsaszín pír...
Ijedten rebbentünk, hallván a kiáltást:
"Hékás! Engedted el rögvest a más lányát!"
Zavart vigyorral az ajkunkhoz kaptunk,
S cinkosan kacagva az úton elszaladtunk...

...Sok-sok csókom csendült az évek során,
bár nem osztogattam őket ostobán.
Volt szenvedélyes, és szelíden szerelmes,
Vad, szívet tépő és lágy, engedelmes.
Söpri az élet, s mind homályba vész,
De az elsőt elfeledni nem lehet, míg élsz!

(2012. március 13.)

Legközelebb...

(..."ami nem öl meg, erősebbé tesz"...)

Valaha rég oly szerelmes voltam!
Rózsaszín, cukros felhőkön lovagoltam.
Lebegtem a föld felett magasan.
Arra nem gondoltam
Óh, Kegyelmes Ég!
Mily keserű is lehet olykor az édesség!
Jólesett szeretve lenni, ölelni,
Önfeledt csókokat csenni,
S nagyszülém hiába perlekedett velem:
"Hát ilyen bozontos, szakadt ruhás
Fiú kell neked, gyermekem?"
De én csak nevettem.

Hisz a szív nem robot!
Nem irányíthatod!
Nem programozhatod!
Ki sem kapcsolhatod!
Ha dobogni kezd vadul valakiért,
Hiába kérdezed, hogy miért!
Ha csalódástól meg is szakad,
Mert a "Nagy Ő" horogra nem akad,
Te akkor is túlélheted!
Bár megváltozik az életed,
Mégse feledd!
Mikor mélyébe rejted erejét,
Kincsként őrizheted azt,
Belőle meríthetsz vigaszt,
S a bölcsességet, amivel megáld,
Legközelebb okosabban használd!

(2012. március 6.)

Hamis mámor

Lopott csókokban sziporkázó,
tovafutó, kibomló, piruló tűz,
mely felemészti teljes valómat, óh,
a féktelen láng, mely hozzád fűz!

Bennem éltél mindig a farsang díszében,
bár karjaimban olykor mást öleltem.
Ám buja álmaim képzelt regényében
folyton te voltál a mindenem!

S a fölvillanó, igéző fénysugár,
melyet szemeidben néha még láttam,
s amely minden visszatérő alkalommal
az egekig szította feltüzelt vágyam:

Végtelennek tűnő, táguló térben is
suhanva, sebesen közelít felém,
s bár biztosan tudom, érzem én,
hogy valójában hozzám soha el nem ér!

Boroshordóból merített mámorban úszva
a valóság kiélezett peremén
szökellünk egymás ölelő karjába,
pedig számunkra nincsen már remény!

Kergetőzhetünk így önfeledten
milliárdnyi játékos csillag között,
s megkeseredve fut el az idő,
elrepül megtévedt fejünk fölött...

S ha végül az igazság kedvünket szegi
e véget nem érő forrongó táncban,
álomlétből lassanként felolvadunk
egy elfeledett, tünékeny, hamis románcban...

(2012. február 16.)

Morcos reggel


Gonosz óra!
Te vad-kegyetlen!
Belehasítasz a reggelbe!
Lelkembe!
Melynek álom-szárnyait
hangod penge-élével
levágod,
Szürke-mogorvává fested
a meghitt, tünde-fényű
világot.
Az álmot vérbe borítod,
eltaszítod...
Megölöd!
Lázadhatok,
de ketyegsz tovább rendületlen!
Kiáltásod hiába némítom,
tompítom...
Tudom,
az időt meg nem állíthatom,
Sodor bele
a végtelen,
homályos-ködlepte
ismeretlenbe...

(2011. július 28.)