Monológjaim

Hiányzol :'(
Veled akarok lenni! Szeretném, hogy mögüllem átölelj, és, hogy ugyanazt érezd, mint én irántad.
Hogy szorosan magadhoz húzz és ne engedj el.Hogy érezzem, a szíved dobogását. Akár meg is fordíthatnál, hogy Te is érezd az enyém, hiszen ha Veled vagyok annyira dobog a szívem, hogy az egész testem lüktet tőle. Szeretném, hogy - mikor  félnék, hogy vége lesz - felemeld ujjaddal az állam, hogy a szemembe tudj nézni. Szeretném, hogy azt súgd a fülembe, hogy ˝Sosem hagylak el! Szeretlek!˝ ,hogy mosoly kerülhessen végre az arcomra. Szeretnék Veled lenni, hogy mindketten boldogak lehessünk. Szeretnélek ölelni és boldoggá tenni.
Mindig itt vagyok Neked, ha szükséged van rám! Te is itt vagy nekem? Hiányzol! Az ajkam bizsereg. Vágyok egy csókra. Az elsőre Tőled! Annyira hiáynzol. Bárcsak hallhatnám a hangod. Azt a kis furcsa mosolyt a hangodban, mikor butának tartassz, vagy azt mondod lekicsinylőn ˝drágám˝. Bárcsak érzelem is lenne mögötte. Fogni szeretném a kezed! És Te ish foghatnád az enyém! Szeretlek!
Mikor fogod Te ezt mondani végre nekem?
Soha. Most ettől félek.

... Leültem a bejáratiajtó elé...

Kinéztem rajta, de te nem jöttél.

az utca elejét fürkésztem,
s elkezdtem gondolkodni.

Miért ültem ide? Őrült vagyok?

Vártalak, vártalak... Mióta anyámék lerakták a fejüket az ajtó előtt ülök.

Hol lehetsz?

Miért ülök itt?

Tudom, hogy nem jöhetsz erre, de mégis itt ülök az ajtóban.

Nem vagyok normális. Mit keresek itt?

De nem válaszoltál arra amit írtam. Már 4 órája nem válaszolsz.

...Ne!.. Ez mi? Könnyek... Ne! Erősnek kell lennem! Mindig erős vagyok!

Mostmár mindegy... Anyámék alszanak.. nem fognak róla tudni... Hiányzol!

Talán ha lecsukom a szeme, akkor valahogy idekeveredsz és letörlöd a könnyeim.

Nem.. ez se normális.. mit várok? a lehetelent? 

Nem hiszem el! Ez nem lehet! Ezt nem bírom ki. Hisz alig egy hete tudom, hogy Te is szeretsz engem.

Miért nem bírom ki?

Nemsokára együtt leszünk. De addig is.  

...Nem alszom 4 napja normálisan, s most a Szilveszterem is érdekes lett...

Azt hittem fogok aludni,  de... nem. Ébren vagyok mióta tegnap felkeltem.

Nem válaszolsz msn-en. Miért?

El se köszöntél. Vagy talán mégis, de ez a program már megint nem küldte el az üzeneted?!

Nem baj... Mostmár itt várok. Nem tudok ezzel mit kezdeni.

És most itt ülök az ajtóban, s azt lesem hátha a házunk felékever a sors...

De Te kinn vagy Ausztriában. Miért ülök itt?

Inkább kimegyek... Habár még sötét van... Lehet, hogy akkor jönni fogsz?

Nem!   Nincs értelme ilyen agyatlan dolgokon gondolkozni. Miért is jönnél ide?

Szeretlek!

Mit csinálok én idekinn? Reszket minden tagom.   Esik az eső... Jól esik ahogy lehűti könnyeimtől felforrt arcom.

Csak Anyáék meg ne lássák mikor felébrednek...

hmm.. inkább be kéne menni...

Hátha írtál...

Mindenki használ, és senkit sem használhatok.

Kimerülök.

Már betegszem egyre jobban, a testem se bírja már lelkem nehézségit. S most mégis önzőnek érzem magam. Mint ki ellöki barátai segély kéréseit, s csak magára figyel.

Le vagyok terhelve.

Tanulnom kell, de be kell szkennelnem barátnőmnek a törit, barátomnak ki kellett javítanom az angolt, közben lelket kell tartanom a többi barátomban.
Ma nem voltam iskolában. Senkit sem érdekel, hogy hol voltam. Hogy orvosnál voltam és azért mert beutalt vérvételre, szemészetre EEG-re meg még ki tudja mi mindenre. Senki nem törődik ezzel. Ez már megint egy olyan önző nap.

Nehezedik a mellkasom.

Apám mindjárt ordítani fog, hogy menjek már enni, de még mindig én vagyok a pillér barátaim lelkének. Anyám fáradt és nem msoogattam el... Tény, hogy nővéreim itthon voltak, de senkit nem zavar ez.

Félek.

Egész nap a kórházban vártam, aztán próbáltam megértetni a dokival mi a bajom. Majd órákat szenvedtünk még Pesten és cs utána kevertem haza. Gyorsan ettem és már mentem ish edzést tartani. Tizennyolc 3-4-es gyerek edzése... Mit ne mondjak. fárasztó volt.

Ideges vagyok. Aludni akarok. Tanulnom kell.