Monológjaim

Mindenki használ, és senkit sem használhatok.

Kimerülök.

Már betegszem egyre jobban, a testem se bírja már lelkem nehézségit. S most mégis önzőnek érzem magam. Mint ki ellöki barátai segély kéréseit, s csak magára figyel.

Le vagyok terhelve.

Tanulnom kell, de be kell szkennelnem barátnőmnek a törit, barátomnak ki kellett javítanom az angolt, közben lelket kell tartanom a többi barátomban.
Ma nem voltam iskolában. Senkit sem érdekel, hogy hol voltam. Hogy orvosnál voltam és azért mert beutalt vérvételre, szemészetre EEG-re meg még ki tudja mi mindenre. Senki nem törődik ezzel. Ez már megint egy olyan önző nap.

Nehezedik a mellkasom.

Apám mindjárt ordítani fog, hogy menjek már enni, de még mindig én vagyok a pillér barátaim lelkének. Anyám fáradt és nem msoogattam el... Tény, hogy nővéreim itthon voltak, de senkit nem zavar ez.

Félek.

Egész nap a kórházban vártam, aztán próbáltam megértetni a dokival mi a bajom. Majd órákat szenvedtünk még Pesten és cs utána kevertem haza. Gyorsan ettem és már mentem ish edzést tartani. Tizennyolc 3-4-es gyerek edzése... Mit ne mondjak. fárasztó volt.

Ideges vagyok. Aludni akarok. Tanulnom kell.