Black blogja

                                                                      A FA

Tán emlékszel a napra,

Mikor ráleltél egy magra.

Megörültél neki,

Hamar zsebre is raktad.

Haza vitted aztán,

És elástad a földbe,

Öntözted, vártad,

Mi lesz majd belőle.

Kinőtt végre a kis fa,

Gondoztad serényen,

Figyelted mindennap,

Ahogy cseperedett szépen.

Levelei jöttek,

És virágba borult tőled.

Ha beteg volt ápoltad,

Permettel gyógyítottad meg.

De sok volt a gond, s az időd kevés

Lehullott ősszel a sok levél

Már nem tetszett annyira,

Már nem néztél felé.

Tavasszal a gyom vette körül,

Tetvek támadták,

Lombja nem nyújtott

A nap tűzétől védelmet

Meguntad, végül kiástad a fát.

Darabokra vágtad,

Tűzbe hajigáltad,

Nézted, ahogy elég

Nem éreztél fájdalmat,

Megkönnyebbültél.

Hamu lett belőle,

Felkapta a szél,

Messzire fújta,

Elterítette, a földön szerteszét.

/ZS/

Ne nézz így rám kérlek, kedves
az elején szóltam én nem vagyok jó, se rendes.
Tán mert nappal sinek közt jártam,
Éjszaka gyötrő álmokkal háltam,

Már nem folyhat vér az ereimben,
Egy vár épül szívem helyén,
nincs híd mi összeköt.
megvéd ez téged is,
nem ismered meg az ördögöt

/Zs/

Ne kérdezz!!!

Ne tudj meg mindent, ami bánt!
Ne szólj!
Tudom.
Már bánom, s nagyon fáj!

Itt állok!
Csak várok!
Várok rád,hogy végre...
megbocsáss!
Hogy lemossam könnyeidet,
simítsa kezem arcodat!

Soha!
Soha nem elég!
Soha nem elég ...belőled!

Szeretnék repülni veled!
A tiszta kék égen, mindenek felett.

Láttam a fájdalmat,
a szenvedésünket,
csókjaink között.

Nem akarom,
Nem szeretném,
soha,
SOHA TÖBBÉ
LETÖRÖLNI A KÖNNYEKET.

Csak állok.
Csak nézlek,
Szeretlek téged.

/És boldog csak akkor lehetsz igazán, ha szabadon engedlek , végleg/

Egy dal alapján, szabadon ,ajánlom ..

                                                                  A Rab  

Tankok jönnek szépen sorban,

Pontos a parancs, a feladat kemény,

Végezni mindenkivel, akiben él a szabadság utáni remény.

Eljöttek értem is, a feladatot megkapták,

A bélyegüket rám rakták

Húsomba izzó vas ég

Szabadságom mostantól a régmúlté.

Egy rab vagyok, már csak magamba zárva,

Örök némaságra ítélve a halálra várva.

De a kín erős, az őrület küszöbén,

Faltól falnak rohanva,

Ágyat, széket török szét,

Üvöltök, sírok nevetek,

A cellám ajtaja soha nem enged.

A szabadság, nem tudom rég mit jelent.

Csak egy rab vagyok,

Aki csendesen üldögél,

Sorsába belefáradva,

Örök sötétségbe zárva.       

/zs/

                                                            Marad a csend

Kialudt a fáklya.

Az alagút mélyén, sötétben élünk,

És csak bízni tudok benne,

Hogy egyszer, újra fénybe érünk.

Egyedül nem megy,

Segíts, benne kérlek!

Ha te is szeretnéd,

Ha én is szeretném,

Egy kis szikrát találunk még.

A lánc mely még összeköt,

Lakatra zárva rég.

A kulcs hogy kinyissuk végre,

Ott van mindkettőnknél.

Maradjunk így?

Összezárva, a sötétben?

Vagy gyújtsunk újra tüzet

És nézzünk egmás szemébe?

Dobjuk el a láncot örökre!

Kérdés, és válasz.

Benned és bennem.

Hallgatunk, elfordítva arcunk

Messze száll a tekintet.

Marad a csend