Black blogja

                                                             Eljön az idő

 

 

Ne gondolkodj!

Ne gondolj semmire!

Kapcsold ki az agyadat végre,

Ne hallgass senkire!

 

Húzódj be a házba!

Zárd be az ajtót,

Ne nyisd ki senkinek.

 

Bogarat ültettek a füledbe,

Viszket, és egyre mar.

Rossz, rossz, rossz,

Ezt mondják, mind ezt suttogják.

 

Már te is elhiszed,

A fejedben áramkörökként

Kering a sok ideg.

Menj, zárd be az összes ablakot,

Ne lássanak be a szomszédok.

 

Várj! Várakozz!

Eljön a te időd is,

Mikor kinyithatsz majd,

Minden ajtót, és ablakot.

 

 

Elmegy az ősz, elmegy a tél

Eljön a tavasz,

Eljön a mosoly, eljön a fény.

/neked/

 

Elnyúlsz egy, rét közepén

Hallgatod a csendet,

Felhőket kerget feletted a szél,

Föléd, kúszik, simogat,

Átkarol, a napsütés

/ma még/

 

Madarak szállnak az égen,

Messzi földről, haza tértek,

Elhozták, a tavasz üzenetét.

/kinek?/

 

Virágok, fák, bokrok,

Nyugalom, béke,

Csodálatos,

Valóban szép festmény

Tetszene nekem is, ha mindez én lennék.

   Bertold Brecht:                                                      

  A SZEGÉNY B:B- RŐL

 

 

 

Én,Bertold Brecht a fekete erdőkből származom.

Anyám a városba vitt,

Midőn méhében feküdtem. S az erdők hűvösségét

Megőrzöm magamban halálomig.

 

 

Az aszfaltváros az otthonom.Valamennyi

Halotti szentségét magamhoz vettem:

Újságokat.És dohányt.Pálinkát.

Gyanakvón, lustán és végül elégedetten.

 

Barátságos vagyok az emberekhez,

hordom mint ők a keménykalapot.

Azt mondom mind egész különös szagú állat.

S azt mondom nem számít én is az vagyok.

 

Üres hintaszékeimben néhány asszonyt

Ületek délelőttönként néhanap.

Godtalan elnézem őket s így szólok: A tiétek

Vagyok, de bennem bíznotok nem szabad.

 

Este férfiak jönnek.”Gentleman”-nek

Szólítjuk egymást milliónyiszor.

Lábukat felrakják asztalomra,

S”lesz még jobb sorunk is”-mondják.És én nem kérdem, mikor.

 

Reggel a szürkületben a fenyők vizelnek,

És férgük-a madárhad-jajgatásba fog.

A városban poharamat ekkor hörpintem ki,

Eldobom a csikket s nyugtalan álomba zuhanok.

 

Könnyelmű nemzedék, ültünk, és azt gondoltuk:

Nem dőlhetnek romba fejünk fölött a házak.

(így építettük Manhattan szigetének felhőkarcolóit,

A az Atlanti Óceánt mulattató karcsú antennákat)

 E városokból az marad, mi rajtuk átfütyül: a szél! boldog, mert házainkat üresre zabálja végre. Tudjuk, hogy előfutár mind,aki ma él,  És ki utánunk jön , nem méltó említésre.

 

A jövendő földrengésekkor remélhetőleg