Barackvirágok

Mikor először besétálsz egy számodra ismeretlen házba, eleinte szemlélődsz. Megnézed, hol van a fürdő, a hálószoba, a konyha, merre rejtőzködnek a titkos zugok, szegletek, majd megfigyeled, hol tartják a kenyérpirítót, a hajszárítót, a ruhacsipeszt, és idővel egyre jobban felfedezed az egész építményt. Szinte kezd egész otthonossá válni. De valóban így van?

Aztán jönnek a ház lakói. Megismered őket; a szokásaikat, gesztusaikat; tanulmányozod, hogyan kenik meg a pirítóst, miként öltözködnek, ki az éjjeli bagoly, vagy a pacsirta. Már nem idegenek többé, információk tömkelege tölti fel az fejedben lévő listákat és tudod, kitől mire számíthatsz.

Volt egy ház, mely tán az otthonom is lehetett volna. Voltak emberek, kik az ismeretlenség ködéből kievickélve a bajtársaimmá is válhattak volna. De semmi sem pótolta az űrt, melyet a múlt kísértete vájt lelkembe, s szüntelen éreztette velem, mit is vesztettem. A legjobban az árulás mellett az fájt, hogy ott kellett hagynom a barátaimat és a valódi otthonomat. De az élet csöppet sem hasonlít a filmekben lévő cicomás, "happy end forever" és egyéb csili-vili maszlaghoz. Kemény, kíméletlen és magasról tesz róla, hogy te mit szeretnél. 

Ha boldog vagy, egy szempillantás alatt romba dönt mindent és már soha nem lesz olyan az életed, mint azelőtt. Amilyen gyorsan jött az új család, olyan hamar el is illant az egész, és lett belőle egy szirom nélküli kóró. Volt rózsa, nincs rózsa.

A jelenlegi helyzetben egyet dolog nyújtott valamelyest felüdülést, az álarcváltogatás közti káoszban. 

Megtelt a hely élettel. 

Azt hinné az ember, ha élete nagy részében álarccal takarta mivoltát, és sminkkel fedte az arcára kiülő bánatot; nem okozhat neki gondot, ismét feltenni a már jól ismert maszkot. 

De ez nem így van. 

Egyre nagyobb teherként nehezedett a vállamra, a lelkemre, a súly, mely szinte kezdett belülről, egészében elemészteni. Veszettül küzdöttem az igazi énem ellen, és azért is, hogy szét ne roppanjak.

Először is a bosszú vezérelt, mely zubbonyként fogta körbe testem, és alatta fulladozva esdekeltem a levegőért. Nem tudtam, mikor fog enyhülni, de még nem is akartam, hogy lazuljon a szorítás. Engem tönkretett az a két ember, kire az életemet is rábíztam volna. Fájt. Kínzott. Gyötört az érzés, mely szinte elporlasztotta lelkem. Hogy miért tették, mióta folyt, és egyéb kérdésekkel, már nem is vesződtem, hisz felesleges volt.

A célom eléréséhez szerepeket kellett játszanom. Szerepeket melyek közt volt egészen álnoki, gyomorforgató, és mocskos.

Én voltam a naiv jókislány, a plázacica, a szajha, a feketeözvegy, a bosszúszomjas bestia, a hatalomra éhes úrihölgy, és bármi mást is magamra tudtam ölteni, akár egy rejtőzködő kaméleon, ha a helyzet úgy kívánta. Egy undorító játékba kerültem, hol a tisztességtelen szabályok domináltak.

Egy dologra kellett csak ügyelnem

Meg kellett őriznem a szívem mélyén, valahol a rejtett kis kápolnában pislákoló fényt, mely azt mutatta, ki is vagyok én valójába.

Hogy féltem-e?

Rettegtem, de nem volt választásom. Ebből a játékból kilépni már nem lehetett.

Mezítláb odasétáltam a falon lévő, ezüstkeretbe foglalt tükörhöz. A lány, aki visszanézett rám, teljesen megrémített, ahogy bosszútól izzó szempárral meredt, melyben a fénynek nyoma sem volt.

Egykoron tündérek, nimfák, angyalok közt éltem, mára démonok, lidércek, rémek lettek társaim. A hercegnőből így vált sötét szirén, és a mesevilágból így lett apokalipszis.

Üvöltő titkom
zöld lepellel betakart, 
néma csendesség

Virágos réten,

Fehér lepke zöldre száll.
Üvegszilánk volt.

Pici tavacska.
Apró kövecske csobban,
elhallgat a csend.

Senki sem közöl.
Műveli dolgát rendre,
s némán elillan.

Sötét kriptában, 
sivár falak közt élő, 
fehér pillangó.

Múltban burjánzott,
jövő felé kacsintó,
Édes reményünk.

Ígérgetések,
ékköves szókoszorúk.
Kár, hogy mit sem ér.

Úgy hittem itt van.
Nap melege táncot járt,
a tél elűzte

Kicsi kulcs - kézben,
Ujjaimmal szorítom,
vérem vele hull.

Kemény pajzsomon,
alattomosan fúr rést,
néma szeretet.

Lágyul a lélek,
Eszement szerelemmel,
Az ész elpusztul.

Vágytam rá szívből,
éjt s nappal sóvárogva,
- tejcsokoládé

Nyüszít ha rab lesz,
Üvölt ha visszatartod,
Vad kíváncsiság.

Érzések bennem,
Égetnek és éltetnek,
Mind a részeim.

Van ami fájó
Van ami melengető,
Elmúlik minden.

Mimóza lelkünk
zordon ködben hunyorog,
Várja a Napot.