Barackvirágok
Herceg
Életem során most éreztem magam először igazán biztonságban. Tudtam, hogy többé nem kell félnem semmitől, hogy többé nem kell álarc mögé rejtenem a valódi érzéseimet, és nem kell tartanom attól, hogy ha felébredek mindez szertefoszlik. Sok lány azt hiszi, mindez csak a tündérmesékben létezik, de én biztosíthatok mindenkit, ilyen igenis van, csak várni kell, míg a sors az utunkba gördíti a megfelelő herceget.
Példa
A barna takaróval lefedett ágyon hevertem, testem belesüppedt, a mocsárként elnyelő matracba, és bámultam az ablak sarkában szövögető apró pókot. Milyen szorgos élőlény; precízen egy-két óra alatt - mely az ő életéhez viszonyítva több évnek számít –, elkészít egy remekművet. Gondosan megtervezi, szabályos, sűrű mintát épít fel, hogy a legcsekélyebb esélye legyen annak, hogy az áldozata kikerüli csapdáját. Erről szól az egész élete. Ettől függ, él-e vagy hal. Majd hirtelen lecsap egy nagy erejű szél, és az egész romba dől. Mégsem adja fel, újat sző. Példamutató élőlény, nekünk embereknek is.
Kétely
Újra átjártak azok érzések, amiket akkor éreztem. A sokk, a szomorúság, a kétségbeesés. Végigsimítottam az arcom ugyanott, ahol a könnyek gördültek végig, mikor a sötétben kucorogva rájöttem a vélt igazságra. És ekkor megjelent Ő. A feketeségből előbújva, mint egy éjszakai vad, ki prédára vár. Hízelegve, kedvesen, majd megmutatva igazai arcát, levetve jelmezét lecsapott. És én voltam az áldozat. A kétely áldozata.
Üveggömb
Először az ember mindig bízik, bízik az emberekben, a jóságban, a becsületben, majd ahogy halad előre, és felnő, mindez halványodni kezd.
A hitet felváltja a kételkedés, a jógásat a hamisság, a becsületet, az álnokság, s amiben eddig bízott, mind szertefoszlik, és marad helyette, egy nagy űr, s a folytonos hátranézés.
Mindenki hittel születik, majd jön valami, ami ezt a törékeny üveggömböt széttöri, és csak a szilánkok maradnak.
Ezekbe kapaszkodik, ezeket próbálja összerakosgatni, egésszé formálni, s bár belülről tudja, hogy e törékeny képződmény sohasem lesz már olyan, mint volt, mégis vért izzadva építget.
Remény
Kezdtem átváltozni.
Kezdtem olyan lenni, ami sosem akartam.
Álnok, sötét és gonosz.
Szívtelen, aljas marionett bábu.
Életemben nem éreztem még akkora fájdalmat, mint akkor, ott, a számomra ismerősen idegen szobám falai közt kuporodva. Kínzott, gyötört, nyomorgatott a magány, s a sötétség hívogatott csendben, nyugalmat kínálva.
Megfordult a fejemben a gondolat; hogy elég, ennyi volt, feladom.
Mégis mit hittem? Hogy, én egyedül majd, mindenkit átverve megmutatom, hogy is kell ezt csinálni? Szembeszállva a legnagyobb kutyákkal, bájosan mosolyogva kijátszom valamennyit?
A szoba padlóján, a falnak dőlve meredtem a semmibe, és már sírni sem tudtam.
Üres, sivár, kihalt szívvel léteztem, mint egy porcelán baba.
S ekkor döntöttem.
Én. Innen. Felállok.
Nem voltam többé gyenge. Nem engedtem a félelmet keltő érzéseknek, melyek a mélybe rántottak. A magam ura lettem.
De mit tesz a királynő ha sakkban van?
Menti, ami még menthető. És reménykedik, hogy a végén a fehér oldal győz.