Árvai Emil blogja

(A szenvedélybetegségekben testet öltő életviteli zsákutcákkal naponta szembesül dr. Zacher Gábor toxikológus. A napi munkája mellett minden idejét a drogban, alkoholban és egyéb függőségekben jelentkező veszélyek elleni felvilágosító munkának szentelő, országszerte ismert szakembert kérdezte Sz. I., a Világgazdaság /2014.I.6./ újságírója, általános lelki, egészségi állapotunkról ) .
Részletek a válaszokból:

Dr. Zacher Gábor főorvos:

"... Amit látunk, hogy - amint mondják - magyar magyarnak az ellensége, nagyon sokszor előjön még napjainkban is. Tulajdonképpen egymás ellen dolgozunk, amit én nem tartok igazán jó dolognak. Miért kell folyamatosan kritizálnunk egymást? Ez elég rossz hangulatot tud ebben a világban, a Kárpát-medencében teremteni. (...)

Van bennünk valami türelmetlenség, hogy holnaptól minden jó legyen. Nos, ilyen nem lesz. (...)

A mai fiatalok pontosan olyanok, mint mi voltunk annak idején, csak a világ változott meg jelentősen körülöttünk. Valljuk be őszintén, erről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Úgy harmincöt év után szépen bearanyozódik egy kamaszkori berúgás. (...) És ma nagyon jót derülünk rajta. (...)
Igazából a körülményeink, a világ változott meg nagyon. (...)
Amikor itt beszélünk, a mai estén háromszázötvenezren fognak valamiféle tudatmódosító szert használni Magyarországon. (...)

Ha én merek, tudok valamire nemet mondani, az egy értékrendet jelent... (...)
De ha belegondolunk abba, hogy ma az otthoni kommunikáció elég gyatra dolog, és egy átlagfelnőtt egy átlaggyerekkel átlagosan naponta hét, azaz hetes percet kommunikál, akkor azt mondom, ne csodálkozzunk azon, hogy ilyenek a gyerekek. (...)
Egy egyszerű példát hadd mondjak erre. Itt vannak a közlekedési táblák. Hányan tartjuk be az előírásaikat, például a városok határán belül nagyon fontos sebességkorlátozást? Ha mi alapvető dolgokra nem tudunk nemet mondani, miképpen várjuk el a gyerektől? (...) A kereteket ugyanúgy próbálják megsérteni, mint mi. (...)

De jó lenne, ha mi, felnőttek is tudnánk változni, akik sokszor megmaradunk a 'bezzeg az én időmben, fiam!' című mondatnál. (...) "

Túrmezei Erzsébet: HÁTHA MÉG UTOLÉR!

Ahogy az afrikai teherhordók
hajszolt menet után
egyszer csak leültek,
se parancsra, se fenyegetésre
nem indultak tovább,
mert be akarták várni,
amíg "a lelkük utoléri őket":

huszadik századvégi rohanók,
nem kellene egy kicsit megállnunk?
Mért ez a tempó, hova a rohanás?
Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek!
Jó volna megállni és várni!
Hátha még utolér!