Árvai Emil blogja

Általános iskolás koromban nagy "fillentő" voltam, vágyaimat sokszor valóságként meséltem osztálytársaimnak.

Nem volt tévénk; én azt mondtam, hogy van, persze a Keravill kirakatában kinézett tetszetős "Kékes" típusú.

Nagy vágyam volt a lovaglás, de nem volt benne részem; ősszel mégis azt meséltem, hogy nyáron a vidéki rokonoknál keresztül- kasul lovagoltunk a határban.

.

Mégsem ez nyomta a lelkiismeretemet később, hanem az, hogy elloptam egy szögmérőt a sarki Ápisz-ban.  Bedugtam a leporellós vécépapír lapjai közé; az árát azért annak is a markomban szorongattam lebukás esetére: hogy azt füllenthessem, nem volt szándékos.

.

És csodák csodája, még mindig papírbolt van ugyanott (Pirex). 

Nos, hatvan év után (!) fogtam magam, és "visszaloptam" egy szögmérőt, hogy jóvátegyem néhai bűnömet.

Jobb így.

"A gyakran hallott, Cicerónak tulajdonított mondást hibásan, hiányosan idézik: 

Varietas delectat, vagyis: A változatosság gyönyörködtet. 

Csakhogy a mondatnak van folytatása, mely így hangzik: 

… sed stabilitas beatificat, azaz:  ... de az állandóság tesz boldoggá."

(internetről)

Tükörbe nézek: nem tartom magamat kissé nagyra, hogy faragott mondataim számára koszorút keresek? Nem temetőbe, nem! Győztesnek járó babért. 

De miért? Többet mondok-e én, díszítve rímmel, ritmussal szavam?

Nem. Csak akkor, ha gyötrődve, vajúdva, könnybe mártott tollal írok, 

mint hattyú, a dalt.

FÉSZKÉBŐL KIPOTTYANT KISMADÁR

Fészkéből kipottyant kismadár,
nem gondoltad szegény, majd mi vár:
nélküled ring bölcső szélbe' fenn,
itt minden idegen és félelem.

MISI ÉS GERGŐ
(olvasónapló - Móricz Zs.: Légy jó mindhalálig, Móra F.: Kincskereső kisköduimön)

Kimondva-kimondatlanul, de nagyon sokszor a jó és a rossz harcáról szól az élet, és az irodalom.
”Légy jó mindhalálig” – hirdeti már címében egyik klasszikusunk.
”A szeretet az élet.” – mondja ki csöndben a mű végén a Kincskereső kisködmön írója.
Elmélkedve a két könyvön és összehasonlítva őket, új gondolatokat jegyeztem föl, elsősorban a magam számára.

Emlékeim szerint a Légy jó mindhalálig-ban a „jó”-t Misi többnyire egyedül képviseli, a „rossz”-at akár többen is, a közömbösek ill. ingatagok pedig hol itt, hol ott rúgnak labdába. Misi magányos hős a maga ártatlanságával és jóságával, vele senki nem ér föl ezen a téren. Szinte predesztinálva van sorsára, az elszigetelődésre, az ártatlanul való meghurcoltatásra, elítéltetésre. Ártatlan bárány, de nem messiás. Szenved, de nem győz. Megmenekül, mert a legvégén megérkezik az ő saját, még nagyobb messiása, aki már győzni is tud, és kimenti, kiemeli a fojtogató magányból, kálváriából. 
Kit akar tanítani Misi arra, hogy „légy jó mindhalálig”? A rosszakat? Az ingatagokat? A jókat? Nem emlékszem, hogy valakinek is az élete gyökeres fordulatot vett volna ebben a regényben. Számomra most úgy tűnik, hogy Misi a jókat akarja erősíteni, vagy mintha csak önmagát biztatná erre: légy jó mindhalálig…

Aztán újra átlapozva a könyvet, más gondolataim támadtak: nem is jók és rosszak állnak itt szemben egymással, hanem az ember magányossága és meg-nem-értettsége a főszereplő, amit a gyermekkor és gyermeki lelkület csak fölerősít, már-már rossz álomként szenvedve az életet.
Van, akinek megadatik oázisként a családi melegség, másnak (éppen) nem. És ebben a miliőben minden kedves gesztus kincset ér, egy jó szó már örömkönnyeket csal a gyerek szemébe. A mű nem évülő érdeme szerintem, hogy arra tanít: a jóságnak nincs elfogadható alternatívája. Jónak lenni, jó-vá lenni: ez az egyetlen megoldás, és magamon kell kezdeni.

A túlérzékeny, gátlásos, naivul fecsegő ám jólelkű Misinek könnyen megbocsátom apró, "ártatlan", (többnyire félelem vezérelte) füllentéseit; nem úgy a főbűnös Török Jánosnak, aki égbekiáltó gaztettét még förtelmes hazugsággal tetézve, a poklok poklába taszítja kis főhősünk életét. A szélhámos úrfi hepiendet előidéző végső bűnvallását kárörömmel veszem tudomásul, úgy kell neki, végre kiderült az igazság.
A rossz senkit sem boldogít, Misit meg végképp nem, és hiába dobja el a "véletlenül" eltulajdonított bicskát, be nem vallott tette végig nyomasztja, tüskeként ott marad lelkében és falként a két érintett gyerek között.
Mit is mondott édesanyja? "Fiam, mindig úgy viseld magad, mintha látnálak... Gondold azt, hogy az én szemem lát, s akkor soha nem teszel semmit, ami nem helyes."

---

"Megéreztem, hogy egy láthatatlan szempár vigyázza minden lépésemet, és csak akkor mosolyog rám, ha úgy viselem magam, hogy a ködmönnek ne legyen oka szorítani." - olvassuk a másik könyvben a hasonló gondolatot.

A Kincskereső kisködmön lapjain, átlagos emberek és gyerekek közt, nem kevésbé izgalmas a küzdelem. Viszont a Kincskereső kisködmön más képet tár elénk a jó és a rossz harca kapcsán. Számomra érdekesebbé válik a nagy kaland azzal, hogy itt a főhős szíve a csatamező, Gergőben, Gergőért folyik a háború.
„Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.” – olvassuk mindjárt az első fejezetben a bűntudat szép irodalmi megfogalmazását, majd pár sorral később: „Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek.”
Így kezdődik. Hogy rádöbben: „nem vagyok jó”. És folytatódik a nagy küzdelem, pl. pár fejezettel később, amikor szorítani kezd a ködmön… Vagy a végén, amikor farkasszemet néz az égbelátóval:
”- No, most mi lesz, te csaló Gergő, te hazug Gergő? – nézett a lelkem fenekébe az üvegszem.
- Hát az lesz, hogy… megmondom neki, hogy rosszat tettem, és megkérem, hogy bocsásson meg.”

---

Ha fájdalom ér, hamar az igaztalanul bántott Misi-nek képzelem magam, és az én megmentő nagybácsimat is szívesen meglátnám már... Ó, az ártatlanul szenvedés gyötrő víziója! - akár jogos az érzés, akár nem.
Nos, ebben a lelkiállapotban résen kell lennem, mert könnyen megfertőzhet egy alattomos betegség, az önsajnálat. Az önsajnálat pedig torzképet mutat, és becsap.

Más lesz, tisztább a kép, ha Gergő jelmezében nézek a tükörbe.
A józan önkontroll és önkritika mindig a lelki egészség egyik jele.
Nem öröm rájönni, hogy rosszat tettem. De nagy kegyelem, ha rájövök.

Misiben szeretnék magamra ismerni néha. Józanabb óráimban be kell hogy lássam: én inkább Gergő vagyok. 
Beismerésem nyomán kisüt a nap, enged a ködmön szorítása, mosolyra derül az égbelátó, még talán a körte-muzsika szép hangja is fölcsendül… újra…

...........................................

(olvasónapló - Móricz Zs.: Légy jó mindhalàlig, II.)

Megjegyzés az előző, Misi és Gergő című bejegyzéshez:

Misi ábrándozó művészlélek, a könyvek és az irodalom érdekli, verset farag, ezzel is kilóg a sorból. És mikor szenved, azzal vigasztalja magát, hogy majd ha egyszer híres ember lesz belőle, akkor majd bocsánatot kérnek tőle azok, akik most bántják; a rossz nebulók meg beszekundáznak, ha nem tudják fölmondani az ő versét... Szóval ilyen kis ábrándos lélek, aki ráadásul mindenen sír, ha összeszámolnánk a regényben, több vödör megtelne a könnyeivel... Szegény: ő bizony az író áldozata. A szerző saját bevallása szerint is ki akarta írni magából a sérelmeket, mondhatnánk, hogy ebben a regényben kisírja magát az Író. De mivel nagyon jó író, és gyermeki környezetben játszódik a mű, hát ifjúsági irodalom lett belőle. A gyerekek még föl sem fogják a mélységeit, felnőttkorra meg elfelejtik a részleteket... No, most egy kicsit lefújtam róla a port...