Alice99 blogja

Aznap ismét meghalt egy részem. Tulajdonképpen valaki megint megölte egy lényem. Meghaltam és ez ellen semmit sem tehettem. Kongó üresség borított el. Menthetetlen zuhanni kezdtem. Naiv voltam, gyáva és gyönge. Azt hittem, ha szeretek egyszer viszontszeretnek majd. Elhittem, hogy a kapcsolatok örökké tartanak. Mindegy kivel és hol, mit és hogyan. Nem számít mikor, csak az, hogy miért. De, ugyan, ez is önámítás! A barátok valóságos átkok, a szeretett személyek sem mások. Mind-mind csupán öncsalások! Az emberek elárulják egymást, bűnöznek. Én ember vagyok, napról-napra nagyobb a vétkem. Félek, sosem érthet meg senki sem. Lelkem útvesztő, múltam kísérteties, dermesztő. Bűnöm egetrengető; megöltem a kislányt, ki magányosan részeg apja mellett sírdogált.

 - Apa! Apa, kérlek ne tedd ezt velem! Mondd, mit vétettem ellened, hogy nem szeretsz?

- Hagyd abba, ne légy gyenge! Állj fel, ha mondom! - üvöltöttem vele. Pedig csak egy ártatlan gyermek volt. Tele kreativitással, de én ezt ki akartam ölni belőle szánt szándékkal. - Ne merészelj megtörni, te szerencsétlen! Erősebb vagy, mint azt hiszed! Kelj már fel, kérlek! Elég a pityergésből, gyermeteg lélek! Küzdj és harcolj! Hagyd ott! Menj el tőle! Kezdj új fejezetet! 

- De... elhagyott. Nem anyut és nem is az otthonunkat. Hanem engem! Lemondott rólam! Miattam lett beteg is - szipogta a kislány. - Én vagyok minden rosszért a felelős... mindenki ezt mondja...

- Mért nem érted?! Apu örökre leragadt a múltban, iszik, hogy felejteni tudjon. De nem fog soha! Téged akar elfelejteni! Számára hiba voltál a rendszerben!

- Ne mondj ilyet! Szeret engem! Szeretem aput!

- Tudom, de én már nem. Sok időbe telt ezt belátni; én gyűlölöm aput. Felnőve másként fogod látni. Most még könyörögsz, hogy szeressen. Majd elátkoznád, a pokolra kívánnád. Sőt, ha tehetnéd, másvilágra küldenéd.

 - Nem! - pityergett a lány. - Apu a maga módján igen is szeret engem! Tudom, hogy számítok neki! Az egyetlen lánya vagyok!

- Ki mondta ezt neked? - horkantottam fel keserűen. - Csak nem anyu? Ő is a maga módján szeret. De te később sosem fogod őszintén őket. Nem is tudsz majd szeretni.

 - Hazudsz! Te csak tönkre akarsz tenni, mert téged már tönkretettek!

 - Hidd el, hogy így lesz. Sajnálom. Talán könnyebb lesz. Nem tudsz majd bízni, sem megfelelően, egészségesen kötődni. Mentorokat fogsz keresni. De jól vigyázz; mind el fog árulni! Teher leszel számukra is, kislány! Nem tartozol senkihez és sehová!

 - Nem! - tiltakozott hevesen a pici lány. - Nem leszek olyan, mint te! Sosem leszek az!

- Pedig most is az vagy. Mi egyek vagyunk. Mindig is azok voltunk. 

- Voltunk - jelentettem ki én, kinek több része is meghalt a mai napon. - Tanultam belőled, megkeseredett, mazochista jelenem és drága, törékeny múltam. Már nem leszek egyikőtökkel sem összekötve! Nem támaszkodom tovább illúziókra! Csalódtam már eleget. Itt az idő, hogy a miértekre többé soha se keressek válaszokat. Elhagytatok! Barátaim, kiket azoknak hittem! Mentoraim, kikben megbíztam feltétlen! Már nem pityergek kislány képében. Az a gyermek nincs többé e földkerekségen. Erős vagyok, talán törhetetlen. Bár ember lévén sajnos törékeny, de nem számít, míg ereimben vér folydogál. Küzdök, mert meghalnék, de már nem tudok.

Sötétség honolt a dohos szobában, sivár képet adott önmagában. Riasztó volt és bűzlött. Embertelen mocsok tartotta uralma alatt a helyiséget. Italszag terjengett a levegőben, megszáradt ételdarabok hevertek a koszos szőnyegen. Kiürült borosüvegek hanyagul az előszoba parkettáján landoltak, tartalmuk itt-ott bíborvörös foltokat hagyott. A falakról lepattogzott festék alatt penész ütötte fel a fejét, paraziták és gomba spórák keletkeztek a valamikor szép időket élt, mostanra sorsára hagyott pálmanövény helyén. Nyoma sem volt életnek, még kevésbé létező személynek. Ekkor hideg fuvallat söpört végig a lakásban és táncra perdültek a régi újságkivágások a polcokon megtelepedett porral együtt. A hely szelleme bús hörgést hallatott, majd mély megdöbbenésemre egy idős ember álomittasan kászálódott ki a rongyok közül.

 - Mit akarsz? - kérdezte tőlem gorombán. Majd kikászálódott a szőrmekabát és a szakadt pokróc alól.  Láttam, próbál rám fókuszálni. Szemei alatt mély táskák és sötét karikák húzódtak. Képtelen voltam felelni. Hangtalanul megráztam a fejem. Reméltem, nem fog támadólag fellépni ellenem, hisz bemerészkedtem a területére.

 - Én csak… - haboztam. - Nincs hová mennem. Kint szakad az eső.

 - Na és aztán? - mordult fel a férfi. - Itt sincs ám melegebb!

 - Tudom - bólintottam.

 - Miért vagy itt? - kérdezte. Miközben az adu-ász válaszom latolgattam, a szívem a félelemtől vadul kalapált. A férfi imbolyogva felállt és elindult felém.

 - Mit akarsz tőlem??? - rivallt rám dühösen. Ijedten hátrálni kezdtem.

 - Nem akarok semmit sem - mondtam megszeppenve.

 - Menj innen! Eredj haza, kölyök! Hagyj engem békén! Tűnj innen! - üvöltözte tébolyodottan. A férfi szájából fröcsögött a nyál. Rémülten felsikoltottam és futásnak eredtem. Felrohantam az omladozó lépcsőn, de megbotlottam és lebucskáztam, vissza a földszintre. Az öreg sántítva kibicegett a szobából.

 - Még mindig itt vagy? - mordult fel rám. - Nem megmondtam, eridj haza!? Semmi keresnivalód itt!

 - Nekem nincs otthonom - feleltem szomorúan és felültem.

 - Badarság! - mondta mogorván. - Mindenkinek van otthona!

 - Ez nem igaz - ingattam búsan a fejem. - Hiszen, hát magának sincsen! - Odakint süvített a szél, a megmaradt ablaküvegen kopogott egy faág.

 - Tévedsz - sóhajtott fáradtan a férfi és leült velem szemben egy korhadozó kis fa székre. - Nem voltam mindig hajléktalan. Egykor mindenem megvolt. Szerető feleségem, két szép gyermekem, rokonaim, barátaim és unokáim. Sőt még üzleti karrierem is volt egy cégnél. - Láthatóan a múltba révedt. A félhomályban láttam, szeme könnyben úszott. - Aztán harminc év munkaviszony után megszűnt a munkahelyem és munkanélküli lettem, segélyeken éltem. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak. A drága feleségemet pedig elvitte a tüdőrák. Megöregedtem, italba fojtottam a bánatom. Kötekedős lettem és magamra maradtam. Elittam a nyugdíjam. Kilakoltattak. Most pedig mindig máshol húzom meg magam a zord idő elől.

 - Miért nem a gyerekeihez ment? Biztosan befogadták volna - mondtam szánakozva.

 - Ó, te buta! Mily naiv vagy még! - nevetett fel keserűen az öreg. - Ha egy ajtó bezárul, végleg zárva marad.

 - Nem így szól a mondás. Mindig kinyílik egy másik - érveltem. - Maga csak túl büszke. Szégyellte a helyzetét. Inkább elmenekült.

 - És te most mit is csinálsz? Ugyan azt! Megfutamodtál. Akárcsak én egykor.

 - Valaha nekem sem kellett menekülnöm - mondtam.

 - Menekülni? - horkantott fel az öreg. - Ugyan mitől, ostoba lány?

 - Mindentől - vontam meg a vállam. - De sehol sem lett jobb. Valamiért mindig megtalált a baj.

 - A nagy fenét, mindentől! Magad elől nem bújhatsz el! Hát nem tanultad még meg? Nézz meg engem, gyermekem. A gondolatok még mindig cikáznak a fejemben! Vén vagyok már... - zsebéből elővett egy cigarettát és meggyújtotta. A füstfelhő lassan oszlott el a levegőben. Mintha valamiféle vékony fátyol lett volna, úgy telepedett meg felettünk.

 - Mi elől menekülnél tulajdonképpen? A családod elől? Mert bármily furcsa, nem csupán illúzió. Lehet csonka, mégis család.

 - Nem attól - ráztam meg a fejem. - Inkább attól, ami az elmémben van.

 - Ugyan, édes lányom! Nem lehet megállítani őket! Mindenestül bekebeleznek. A gondolatok, azok az átkozott gondolatok.

 - Tudom. De ez megöl.                                                             

 - Engem is, kölyök! Engem is!

 - Valami megoldásnak kell lennie! Muszáj...

 - Van is. Mégpedig az öngyilkosság.

 - Nem! Nem! Ez teljességgel kizárt! - tiltakoztam hevesen. – Ez őrültség!

 - Hogyne. Őrültek vagyunk mindnyájan, egy őrülten mocsok világban! Ha felüvöltesz magadban, azt hiszik, bolond vagy. Honnan is tudnák, mi történik benned? Hogy csordultig vagy mindennel?

 - Meglehet - bólintottam. - Apám szerint az emberek rosszak és gonoszak.

 - Egyetértek - pöfékelt az öreg. - Ocsmány egy világot élünk. Ha nem lenne bennem félsz, eldobnám ezt az életet.

 - Ugyan már! Hiszen eddig sem tette!

 - Mert gyáva vagyok! Egy részeg disznó, életösztönökkel! Nem akarok élni, de meghalni sem tudnék.

 - Hazugság! - mondtam határozottan. - Így nem akar élni! Nem az életet nem akarja, csupán ezt az életvitelt!

 - Na, és aztán? Mit számít ez?

 - Nagyon is sokat, hiszen még él magában a remény!

 - Remény? Ugyan kié? Mert a magamé már rég elillant. De te menj. Menj tovább! Én öreg vagyok már. Hagyj magamra, te lány. - Elcsendesült a vihar. Kipakoltam a táskámból mindent, amit magammal vittem és levettem magamról a bundakabátom.

 - Hát, legyen. Ha így szeretné, nem ellenkezem. Viszont ezek nekem már nem kellenek. Otthon mindenem megvan.

 - Mégis csak van otthonod? - kapott a szón a férfi.

 - Már tudom, hogy van - mosolyodtam el és megöleltem az öreget. - Mert magának is van.

A lány fáradtan sóhajtva lecsukta laptopját. Egy kávézóban ült, írói válsággal küzdve. Fogalma sem volt, miért nem tudja motiválni magát a történet továbbírására. Úgy érezte, meghalt az énje. Legszívesebben sírt volna az anyja vállán, mint egy kislány, aki másra sem vágyik csak a gondoskodásra, feltétlen szeretetre. Tudta, minden megváltozott. Semmi sem lesz már ugyanolyan, mint egy évvel ezelőtt volt. Mostanra önmaga urává vált. Csupán egy nap alatt felnőtté lett. Tulajdonképp jogilag vált csak függetlenné. Valójában még lélekben gyermek volt, habár testben tinédzser. Amint átlépett egykori otthona küszöbén, világosan látta, nincs többé visszaút számára. Eltűnt mellőle örökre a biztonság, az otthon melege. Minden, mely egykor körbevette. Egyedül van, s ki tudja meddig lesz még így.

 - Hálátlan dög! - hallott egy gyűlölettől elvakult hangot. - Hogy merészeltél meglopni kölyök??? Ezért megfizetsz, te kis nyomorult! Ha ezt megboldogult anyád tudná, a sírjában forogna! Takarodj! Gyerünk, hordd el magad! Soha többé ne lássalak meg! Eredj innen!

Könnybe lábadt a szeme, mikor nevelőapja utolsó hozzá intézett szavára gondolt. Megrázta a fejét, remélte, ezzel kiűzi a negatív, nyomasztó gondolatokat belőle, de tévedett. Kavarogtak benne a múlt eseményei, minden, akár egy színes vásznon jelent meg előtte. A hangok fülét mardosták, a szagok és illatok tüdejét egyre csak kínozták. Körültekintett, körülötte a kávézó megtelt emberekkel. Az idő elszaladt, mialatt szorgos gépelés helyett gondolataiba révedt. Meglepődve konstatálta, hogy az égbolt kivilágosodott, a hajnal tovatűnt. Fáradtnak érezte magát, kialvatlannak és nem utolsó sorban gondterheltnek. Félt, sőt rettegett. Nem tudta merre induljon, kihez forduljon. Rémült volt, alighanem pánikolt. Félelme teljességgel érthetetlen, tökéletesen irreális volt. A szívverése felgyorsult, úgy érezte, kihagy egy másodpercet, majd megállás nélkül percekig dobog tovább abban az iramban, amit ez idáig sosem tapasztalt. Az oldala minden egyes levegővételnél fájt, mintha késsel szurkálnák. Összefolyt előtte a kávézó és benne a sok ember. Úgy vélte, egy sötét árnyék felé vetette az irányt. Egy arctalan, éjfekete suhanó alakot látott maga előtt. Szemei kitágultak, nem bírta elhinni, amit lát. Székét hátralökve talpra szökkent. Ajka artikulálatlan ordításra nyílt, majd mintha elvágták volna a kapcsolatot közte és a világ között, elsötétült előtte minden.

 - Miért? - kérdezte magától kétségbeesve.

 - Mert nincs más út visszafele - érvelt jobbik énje.

 - Miért? - ismételte magát könnyeit nyeldekelve.

 - Hát nem érted? Nincs már hova menned.

 - Miért? – Most már sírt a szörnyű felismeréstől. Érezte, kövér könnycseppek gördülnek az arcáról.

 - Leomlott az illúzió, ugye? - kérdezte egy hang a távolból. - Tudnod kell az igazat. Túl makacs voltál, sajnálom.

 - De, hát csak kihozott a sodromból! Megérdemelte, amiket mondtam! - tiltakoztam hevesen. – Ezzel nem tettem rosszat! Felnyitottam a szemét!

 - Hogyne, hogyne - helyeselt csúfondárosan az énje. - Elérted vele, hogy kidobjon. Most aztán már fel is út, le is út.

 - Azt hittem, ezzel megoldok mindent. Legalább is azt akartam, hogy kicsit emberségesebb legyen.

 - Túl naiv vagy. Ostoba és meggondolatlan.

 - Mi vagy te, talán valami utálatos bíró, hogy ítélkezz felettem?! - rivallt rá a lány idegesen.

 - Mit számít, mi vagyok? Egyébként meg, én te vagyok.

 - Nem... - suttogta megsemmisülten. - Az nem lehetséges.

 - Pedig így igaz. Tulajdonképpen benned lakozom.

 - Ezt nem értem... én egy személy vagyok. Nincs alteregóm - vetette ellen.

 - Gondolkozz! - mordult rá a hang. - Csak számodra létezem. A fejedben vagyok!

 - Tehát a lelkiismeretem lennél?

 - Nem tudom. Neked kell tudnod.

 - Rendben. Értem. Szóval elment a maradék józan eszem?

 - Nem feltétlen. Most már, ugye tudod, mit kell tenned?

Ekkor a lány magához tért.

 - Helyre kell hoznom a hibám! - kiáltotta döbbenten. - Köszönöm, bárki is voltál a fejemben! - A körülötte lévő emberek félszegen, rosszallva méregették tekintetükkel. Egy pincér felsegítette és felajánlotta, hogy mentőt hív, de ő megrázta a fejét és közölte, semmi szüksége segítségre.

 - Tudom, mit kell tennem! - kurjantotta és a holmijait összepakolva visszaindult otthonába.

 

Félek, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Erősen verejtékezem és teljes légszomjban szenvedek. Úgy zihálok, mintha többezer kilométert futottam volna le. Érzem, hogy elvesztem a kontrollt önmagam felett. Már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Zokogva a fürdőszoba kövére hajtom a fejem. Kezemben a konyhakés, elmémben teljes a káosz. Egész testemen végigvonaglik a belső remegés. A fogaim másodpercenként koccannak össze, panaszos nyikorgást hallatva minden egyes ütődés után. Számomra nem létezeik mentség, egy lélek sincs körülöttem; akár le is írhatnám magam. Szánalmas emberi teremtmény, botor s gyönge. Vesződni sem kéne vele. Ekkor észreveszem, valami nyomja a zsebem; egy mobiltelefon. Semmirekellő, hasztalan kütyü… vagy… ez lehet a mentőövem! Tárcsázom a pszichológusom számát. Most mégjobban szorongok, mint eddig, de tudom, hogy egyedül nem vagyok képes megbírkózni a démonjaimmal. A vonal kicsörög, majd egy lágy női hang szól bele.

– Tessék, itt dr.Evelin – mondja, de nem merek felelni. Rettegek tőle, hogy szembesüljek a problémával, önmagam suicid démonjával. Viszont meg kell tennem. Le kell győznöm, és tudom ehhez szakember segítségére van szükségem.

– Halló, ki beszél? – Hallom a doktornő hangját.

– Az egyik páciense vagyok, Amy Craven – mondom remegő hangon. – Azt mondta hívhatom, ha… – Nem bírom befejezni a mondatot. Szinte fuldoklom a zokogástól. Pedig annyira elszeretném mondani, hogy mire határoztam el magam, és miért akarom annak ellenére megtenni, hogy pusztán a gondolatától is viszolygok. Tudnia kell, hiszen joga van hozzá, de én még olyan gyenge vagyok, olyan fáradt. Legszívesebben aludnék, már ha a történtek után nyugodtan tudnék.

– Valami baj van, Amy? – A pszichológusnő hangja rejtett feszültségről árulkodik.

– Én-én nem tudom… Minden olyan zavaros… Mintha álmodnék… Pedig tudatomnál vagyok… Nem őrültem meg, de mégis azt érzem…

– Jól van, figyeljen rám. Először is meg kell nyugodnia. Menni fog? – kérdezi.

– Igen – felelem rekedten.

– Vegyen egy mély levegőt – utasít engem. – Most mondja el a legelejétől kezdve, hogy mi történt Önnel. – Igyekszem összeszedetten fogalmazni. – Rendben, értem. Hol van most? – kérdezi a doktornő. Hangján érezhető az erőltetett nyugalom mögött megbúvó aggodalom.

– A lakásomban, a fürdőszobában – válaszolom.

– Mondja el, kérem, hogy mi a szándéka.

– Nem tudom... csak itt van ez a kés...

– Milyen kés? – szúrja be a kérdést óvatosan a pszichológusnő. – Amy, megsebezte magát? Tudnom kell, ha kárt akar magában tenni!

– Én nem akarok öngyilkos lenni… Meg szeretnék gyógyulni…

– Ne féljen, rendbe fog jönni. Azt kell csinálnia, amit mondok. Figyeljen, ez nagyon fontos. Le kell győznie önmagát. Tegye le szépen a kést. Megtette?

– Igen... Sikerült – mondom  őszintén meglepődve a saját szavaimon.

– Nagyon jó – helyesel dr. Evelin. – Most megszeretném kérni rá, hogy menjen ki a fürdőszobából. Meg tudja tenni, anélkül hogy visszakozna és a késért nyúlna?

 – Igen. Azt hiszem, menni fog.

 – Amy, bármi baja van azonnal szóljon és értesítem a mentőket. – Minden erőmet bevetem a művelet végrehajtásához.

– Egy kicsit mintha szédülnék – mondom a telefonba.

– Fogyasztott alkoholt esetleg valamilyen tudatmódosító szert? – kérdezi aggódva a pszichológusnő.

– Azt hiszem, nem – felelem kissé bizonytalanul.

– Rendben. Bízzunk benne, hogy ez így is legyen. A legjobb lenne, ha aludna egy keveset. Próbálja meg altató nélkül. Csak akkor alkalmazza a gyógyszert, ha nagyon muszáj. Amint felébred, kérem hívjon fel és értesítsen az állapotáról – mondja a doktornő.

Megköszönöm a segítségét és leteszem a telefont. Érzem, lassan megnyugodok. A szívverésem fokozatosan lassul, majd a nappali kanapéján elalszok. Egyelőre minden rendben van. Most, hogy segítséget kaptam, már sokkal jobban érzem magam. Nem szégyellem többé a betegségem. Emlékszem, honnan jöttem, de tudom merre tartok. Nem számít, ki voltam, mostmár önmagam vagyok.

 

                                                                             

 

-              Mindig történik valami - motyogta ősz bajsza alatt az aggastyán nagyapa. - Ez most sem lesz másképp - és fellapozta a dohányzóasztalon lustán heverő újságot. Egy kis ideig némán olvasgatott, aztán hirtelen felhorkantott.

-               Mi érdekeset találtál, nagyapa? - kérdezte kíváncsian az unokája, majd letelepedett az öregúr mellé a kanapéra és várakozón nézett rá. - Mi az a rablógyilkosság? - bukott ki belőle, amikor megpillantotta az újságon a szalagcímet.

-              Az, fiacskám, amikor azért halsz meg, mert megvéded a tulajdonod egy illetéktelentől - felelte a nagyapa. A kisfiú értetlenkedve felvonta a szemöldökét. - A könnyebb érthetőség kedvéért tegyük fel - folytatta az öreg -, hogy te egy rabló vagy, aki épp engem szemelt ki áldozatnak. Mivel fürge vagy és fiatal, én pedig gyenge és idős, így veled szemben hátrányban vagyok, mert jobbak az esélyeid nálam. A kunyhóban békésen alszom, amikor rám töröd az ajtót. Odakint hideg éjszaka uralkodik, körülöttünk civilizáció nincs, csupán a több hektárnyi erdő. Rajtunk kívül egy jó szándékú lélek sem tartózkodik a rengetegben. - A fiú izgatottan figyelte nagyapját, még levegőt is elfelejtett venni, olyannyira koncentrált, hogy minden részletet megértsen, s egy mondatról se maradjon le.

-              Kérlek, papa folytasd! - fészkelődött növekvő kíváncsisággal. Az öregúr feltolta orrnyeregén fekete keretes szemüvegét, miközben arcán félmosoly játszott.

-              Türelem, Misi, türelem. Tudod ez mindennek a kulcsa. Szóval - fordította komolyra a szót -, betörsz a házamba és az ingóságaimat igyekszed átkutatni, az értékes tárgyaimat pedig a hátizsákodba mélyeszted. Csakhogy áthúzom a számításaidat, mert még távozásod előtt felébredek. Vajon mit tehetek, hogyan óvhatom meg a tulajdonomat? - kérdezte cinkosan kacsintva. A kisfiú hosszasan gondolkozni kezdett. Különböző ötletek és azok számtalan variációja futott át az elméjén. A jelenetet maga elé képzelte, szinte annak résztvevője volt.

Látta, amint egy suhanó alak behatol a házba és ekkor hirtelen megörülve csavaros észjárásának felkiáltott. - Nagyapa, akkor hát miért nem csinálsz semmit? Csinálj semmit és lesz semmi! - ugrott fel a székéből hirtelen. Azt hitte, nagyapja majd megdicséri, hogy ilyen okos gondolatot osztott meg vele, de csalódnia kellett. Ugyanis az öreg hangos, krákogó nevetésben tört ki. Unokája vele együtt nevetett, úgy gondolta, most végre sikerült megfognia őt.

-              Fiacskám, olyat nem lehet csinálni, hogy semmi! - mondta és finoman megsimogatta a gyermek hamvasszőke haját. A fiú arcára mély döbbenet ült ki.

-              De, hát - szólalt meg vontatottan. - Biztosan lehet! Hiszen most semmit sem csinálunk!

-              Nos… - tétovázott a nagyapa. Mondd csak, jár a szád beszéd közben? Dobog a szíved, miközben lélegzel? Önkéntelenül pislogsz, amikor rám nézel?  Izgulsz, ahogy a válaszomra vársz? - A kisfiú a felismeréstől kikerekedett szemekkel bólintott.

-              Akkor, hát mégis csinálunk valamit - mondta kedvszegetten és visszahuppant a fotelba.

-              Igen, fiam az ember mindig csinál valamit, soha sem semmit. Öntudatlanul cselekszünk, még akkor is, amikor alszunk.

-              De, nagypapa! - csóválta a fejét a fiú. - Ez nem lehet igaz!

-              Márpedig így van. Amikor alszunk, álmodunk, az pedig szintúgy az evés, ivás ugyancsak a járás egy tevékenység. Az elménk továbbra is dolgozik, akár a szívünk. A szemünk csukva van az éj folyamán, mégis alvás közben intenzíven mozog a szemhéjunk.

-              Értem - bólintott figyelmesen a gyermek. - Akkor semmi nem létezik. De viszont senki igen! - kurjantott fel örömében. - Senki biztosan létezik.

-              Attól tartok, tévedsz matrózom - mosolygott az öreg, majd kezével a dohányzóasztal felé nyúlt és elvette róla vastag szivarját. Kinyitott egy gyufásdobozt és az egyik szállal meggyújtotta a szivarvéget. Hangosan pöfékelt, s lassan fújta ki a füstöt, mint megrögzött dohányos élvezte a rítust. - Azt kell, hogy mondjam, senki sincsen - szólalt meg végül. A kisfiú zavarodottan összeráncolta a homlokát.

-              Miért ne lehetne? - kérdezte értetlenkedve.

-              Hát, mert te is egyvalaki vagy a sok-sok ember közül! - csapta össze a tenyereit az öregúr. - Valaki vagy valakik közül. Tehát valaki nem lehet senki - szögezte le. - Mivel mindenki valaki, így nem létezhet senki. - A fiúcska szájtátva meredt a nagyapjára.

-              Akkor ahhoz, hogy semmit csináljak, szörnyen lustának kell lennem.

-              Nem igazán. Semmit valójában nem tehetsz, így csak ahhoz kell mérhetetlenül lustának lenned, hogy ne valld be még önmagadnak sem, hogy öntudatlanul mindig cselekszel - mutatott rá a nagyapa.

-              Én ezt értem, de valamit elfelejtettél, papa!

-              Mi lenne az? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian az öreg.

-              Hát, a történet vége!

-              Igaz! - kapott a fejéhez. - Hol is tartottam?

-              Azt kérdezted tőlem, hogy mit tennék a helyedben! A válaszom, hogy semmiképpen sem semmit! - Az öregúr őszintén felkacagott és összeborzolta a fiú haját.

-              Hogy, te milyen elmés kisfiú vagy!