Téboly

 

Félek, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Erősen verejtékezem és teljes légszomjban szenvedek. Úgy zihálok, mintha többezer kilométert futottam volna le. Érzem, hogy elvesztem a kontrollt önmagam felett. Már nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Zokogva a fürdőszoba kövére hajtom a fejem. Kezemben a konyhakés, elmémben teljes a káosz. Egész testemen végigvonaglik a belső remegés. A fogaim másodpercenként koccannak össze, panaszos nyikorgást hallatva minden egyes ütődés után. Számomra nem létezeik mentség, egy lélek sincs körülöttem; akár le is írhatnám magam. Szánalmas emberi teremtmény, botor s gyönge. Vesződni sem kéne vele. Ekkor észreveszem, valami nyomja a zsebem; egy mobiltelefon. Semmirekellő, hasztalan kütyü… vagy… ez lehet a mentőövem! Tárcsázom a pszichológusom számát. Most mégjobban szorongok, mint eddig, de tudom, hogy egyedül nem vagyok képes megbírkózni a démonjaimmal. A vonal kicsörög, majd egy lágy női hang szól bele.

– Tessék, itt dr.Evelin – mondja, de nem merek felelni. Rettegek tőle, hogy szembesüljek a problémával, önmagam suicid démonjával. Viszont meg kell tennem. Le kell győznöm, és tudom ehhez szakember segítségére van szükségem.

– Halló, ki beszél? – Hallom a doktornő hangját.

– Az egyik páciense vagyok, Amy Craven – mondom remegő hangon. – Azt mondta hívhatom, ha… – Nem bírom befejezni a mondatot. Szinte fuldoklom a zokogástól. Pedig annyira elszeretném mondani, hogy mire határoztam el magam, és miért akarom annak ellenére megtenni, hogy pusztán a gondolatától is viszolygok. Tudnia kell, hiszen joga van hozzá, de én még olyan gyenge vagyok, olyan fáradt. Legszívesebben aludnék, már ha a történtek után nyugodtan tudnék.

– Valami baj van, Amy? – A pszichológusnő hangja rejtett feszültségről árulkodik.

– Én-én nem tudom… Minden olyan zavaros… Mintha álmodnék… Pedig tudatomnál vagyok… Nem őrültem meg, de mégis azt érzem…

– Jól van, figyeljen rám. Először is meg kell nyugodnia. Menni fog? – kérdezi.

– Igen – felelem rekedten.

– Vegyen egy mély levegőt – utasít engem. – Most mondja el a legelejétől kezdve, hogy mi történt Önnel. – Igyekszem összeszedetten fogalmazni. – Rendben, értem. Hol van most? – kérdezi a doktornő. Hangján érezhető az erőltetett nyugalom mögött megbúvó aggodalom.

– A lakásomban, a fürdőszobában – válaszolom.

– Mondja el, kérem, hogy mi a szándéka.

– Nem tudom... csak itt van ez a kés...

– Milyen kés? – szúrja be a kérdést óvatosan a pszichológusnő. – Amy, megsebezte magát? Tudnom kell, ha kárt akar magában tenni!

– Én nem akarok öngyilkos lenni… Meg szeretnék gyógyulni…

– Ne féljen, rendbe fog jönni. Azt kell csinálnia, amit mondok. Figyeljen, ez nagyon fontos. Le kell győznie önmagát. Tegye le szépen a kést. Megtette?

– Igen... Sikerült – mondom  őszintén meglepődve a saját szavaimon.

– Nagyon jó – helyesel dr. Evelin. – Most megszeretném kérni rá, hogy menjen ki a fürdőszobából. Meg tudja tenni, anélkül hogy visszakozna és a késért nyúlna?

 – Igen. Azt hiszem, menni fog.

 – Amy, bármi baja van azonnal szóljon és értesítem a mentőket. – Minden erőmet bevetem a művelet végrehajtásához.

– Egy kicsit mintha szédülnék – mondom a telefonba.

– Fogyasztott alkoholt esetleg valamilyen tudatmódosító szert? – kérdezi aggódva a pszichológusnő.

– Azt hiszem, nem – felelem kissé bizonytalanul.

– Rendben. Bízzunk benne, hogy ez így is legyen. A legjobb lenne, ha aludna egy keveset. Próbálja meg altató nélkül. Csak akkor alkalmazza a gyógyszert, ha nagyon muszáj. Amint felébred, kérem hívjon fel és értesítsen az állapotáról – mondja a doktornő.

Megköszönöm a segítségét és leteszem a telefont. Érzem, lassan megnyugodok. A szívverésem fokozatosan lassul, majd a nappali kanapéján elalszok. Egyelőre minden rendben van. Most, hogy segítséget kaptam, már sokkal jobban érzem magam. Nem szégyellem többé a betegségem. Emlékszem, honnan jöttem, de tudom merre tartok. Nem számít, ki voltam, mostmár önmagam vagyok.