Valójában a valóság

Sötétség honolt a dohos szobában, sivár képet adott önmagában. Riasztó volt és bűzlött. Embertelen mocsok tartotta uralma alatt a helyiséget. Italszag terjengett a levegőben, megszáradt ételdarabok hevertek a koszos szőnyegen. Kiürült borosüvegek hanyagul az előszoba parkettáján landoltak, tartalmuk itt-ott bíborvörös foltokat hagyott. A falakról lepattogzott festék alatt penész ütötte fel a fejét, paraziták és gomba spórák keletkeztek a valamikor szép időket élt, mostanra sorsára hagyott pálmanövény helyén. Nyoma sem volt életnek, még kevésbé létező személynek. Ekkor hideg fuvallat söpört végig a lakásban és táncra perdültek a régi újságkivágások a polcokon megtelepedett porral együtt. A hely szelleme bús hörgést hallatott, majd mély megdöbbenésemre egy idős ember álomittasan kászálódott ki a rongyok közül.

 - Mit akarsz? - kérdezte tőlem gorombán. Majd kikászálódott a szőrmekabát és a szakadt pokróc alól.  Láttam, próbál rám fókuszálni. Szemei alatt mély táskák és sötét karikák húzódtak. Képtelen voltam felelni. Hangtalanul megráztam a fejem. Reméltem, nem fog támadólag fellépni ellenem, hisz bemerészkedtem a területére.

 - Én csak… - haboztam. - Nincs hová mennem. Kint szakad az eső.

 - Na és aztán? - mordult fel a férfi. - Itt sincs ám melegebb!

 - Tudom - bólintottam.

 - Miért vagy itt? - kérdezte. Miközben az adu-ász válaszom latolgattam, a szívem a félelemtől vadul kalapált. A férfi imbolyogva felállt és elindult felém.

 - Mit akarsz tőlem??? - rivallt rám dühösen. Ijedten hátrálni kezdtem.

 - Nem akarok semmit sem - mondtam megszeppenve.

 - Menj innen! Eredj haza, kölyök! Hagyj engem békén! Tűnj innen! - üvöltözte tébolyodottan. A férfi szájából fröcsögött a nyál. Rémülten felsikoltottam és futásnak eredtem. Felrohantam az omladozó lépcsőn, de megbotlottam és lebucskáztam, vissza a földszintre. Az öreg sántítva kibicegett a szobából.

 - Még mindig itt vagy? - mordult fel rám. - Nem megmondtam, eridj haza!? Semmi keresnivalód itt!

 - Nekem nincs otthonom - feleltem szomorúan és felültem.

 - Badarság! - mondta mogorván. - Mindenkinek van otthona!

 - Ez nem igaz - ingattam búsan a fejem. - Hiszen, hát magának sincsen! - Odakint süvített a szél, a megmaradt ablaküvegen kopogott egy faág.

 - Tévedsz - sóhajtott fáradtan a férfi és leült velem szemben egy korhadozó kis fa székre. - Nem voltam mindig hajléktalan. Egykor mindenem megvolt. Szerető feleségem, két szép gyermekem, rokonaim, barátaim és unokáim. Sőt még üzleti karrierem is volt egy cégnél. - Láthatóan a múltba révedt. A félhomályban láttam, szeme könnyben úszott. - Aztán harminc év munkaviszony után megszűnt a munkahelyem és munkanélküli lettem, segélyeken éltem. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak. A drága feleségemet pedig elvitte a tüdőrák. Megöregedtem, italba fojtottam a bánatom. Kötekedős lettem és magamra maradtam. Elittam a nyugdíjam. Kilakoltattak. Most pedig mindig máshol húzom meg magam a zord idő elől.

 - Miért nem a gyerekeihez ment? Biztosan befogadták volna - mondtam szánakozva.

 - Ó, te buta! Mily naiv vagy még! - nevetett fel keserűen az öreg. - Ha egy ajtó bezárul, végleg zárva marad.

 - Nem így szól a mondás. Mindig kinyílik egy másik - érveltem. - Maga csak túl büszke. Szégyellte a helyzetét. Inkább elmenekült.

 - És te most mit is csinálsz? Ugyan azt! Megfutamodtál. Akárcsak én egykor.

 - Valaha nekem sem kellett menekülnöm - mondtam.

 - Menekülni? - horkantott fel az öreg. - Ugyan mitől, ostoba lány?

 - Mindentől - vontam meg a vállam. - De sehol sem lett jobb. Valamiért mindig megtalált a baj.

 - A nagy fenét, mindentől! Magad elől nem bújhatsz el! Hát nem tanultad még meg? Nézz meg engem, gyermekem. A gondolatok még mindig cikáznak a fejemben! Vén vagyok már... - zsebéből elővett egy cigarettát és meggyújtotta. A füstfelhő lassan oszlott el a levegőben. Mintha valamiféle vékony fátyol lett volna, úgy telepedett meg felettünk.

 - Mi elől menekülnél tulajdonképpen? A családod elől? Mert bármily furcsa, nem csupán illúzió. Lehet csonka, mégis család.

 - Nem attól - ráztam meg a fejem. - Inkább attól, ami az elmémben van.

 - Ugyan, édes lányom! Nem lehet megállítani őket! Mindenestül bekebeleznek. A gondolatok, azok az átkozott gondolatok.

 - Tudom. De ez megöl.                                                             

 - Engem is, kölyök! Engem is!

 - Valami megoldásnak kell lennie! Muszáj...

 - Van is. Mégpedig az öngyilkosság.

 - Nem! Nem! Ez teljességgel kizárt! - tiltakoztam hevesen. – Ez őrültség!

 - Hogyne. Őrültek vagyunk mindnyájan, egy őrülten mocsok világban! Ha felüvöltesz magadban, azt hiszik, bolond vagy. Honnan is tudnák, mi történik benned? Hogy csordultig vagy mindennel?

 - Meglehet - bólintottam. - Apám szerint az emberek rosszak és gonoszak.

 - Egyetértek - pöfékelt az öreg. - Ocsmány egy világot élünk. Ha nem lenne bennem félsz, eldobnám ezt az életet.

 - Ugyan már! Hiszen eddig sem tette!

 - Mert gyáva vagyok! Egy részeg disznó, életösztönökkel! Nem akarok élni, de meghalni sem tudnék.

 - Hazugság! - mondtam határozottan. - Így nem akar élni! Nem az életet nem akarja, csupán ezt az életvitelt!

 - Na, és aztán? Mit számít ez?

 - Nagyon is sokat, hiszen még él magában a remény!

 - Remény? Ugyan kié? Mert a magamé már rég elillant. De te menj. Menj tovább! Én öreg vagyok már. Hagyj magamra, te lány. - Elcsendesült a vihar. Kipakoltam a táskámból mindent, amit magammal vittem és levettem magamról a bundakabátom.

 - Hát, legyen. Ha így szeretné, nem ellenkezem. Viszont ezek nekem már nem kellenek. Otthon mindenem megvan.

 - Mégis csak van otthonod? - kapott a szón a férfi.

 - Már tudom, hogy van - mosolyodtam el és megöleltem az öreget. - Mert magának is van.