Újjászületés

Aznap ismét meghalt egy részem. Tulajdonképpen valaki megint megölte egy lényem. Meghaltam és ez ellen semmit sem tehettem. Kongó üresség borított el. Menthetetlen zuhanni kezdtem. Naiv voltam, gyáva és gyönge. Azt hittem, ha szeretek egyszer viszontszeretnek majd. Elhittem, hogy a kapcsolatok örökké tartanak. Mindegy kivel és hol, mit és hogyan. Nem számít mikor, csak az, hogy miért. De, ugyan, ez is önámítás! A barátok valóságos átkok, a szeretett személyek sem mások. Mind-mind csupán öncsalások! Az emberek elárulják egymást, bűnöznek. Én ember vagyok, napról-napra nagyobb a vétkem. Félek, sosem érthet meg senki sem. Lelkem útvesztő, múltam kísérteties, dermesztő. Bűnöm egetrengető; megöltem a kislányt, ki magányosan részeg apja mellett sírdogált.

 - Apa! Apa, kérlek ne tedd ezt velem! Mondd, mit vétettem ellened, hogy nem szeretsz?

- Hagyd abba, ne légy gyenge! Állj fel, ha mondom! - üvöltöttem vele. Pedig csak egy ártatlan gyermek volt. Tele kreativitással, de én ezt ki akartam ölni belőle szánt szándékkal. - Ne merészelj megtörni, te szerencsétlen! Erősebb vagy, mint azt hiszed! Kelj már fel, kérlek! Elég a pityergésből, gyermeteg lélek! Küzdj és harcolj! Hagyd ott! Menj el tőle! Kezdj új fejezetet! 

- De... elhagyott. Nem anyut és nem is az otthonunkat. Hanem engem! Lemondott rólam! Miattam lett beteg is - szipogta a kislány. - Én vagyok minden rosszért a felelős... mindenki ezt mondja...

- Mért nem érted?! Apu örökre leragadt a múltban, iszik, hogy felejteni tudjon. De nem fog soha! Téged akar elfelejteni! Számára hiba voltál a rendszerben!

- Ne mondj ilyet! Szeret engem! Szeretem aput!

- Tudom, de én már nem. Sok időbe telt ezt belátni; én gyűlölöm aput. Felnőve másként fogod látni. Most még könyörögsz, hogy szeressen. Majd elátkoznád, a pokolra kívánnád. Sőt, ha tehetnéd, másvilágra küldenéd.

 - Nem! - pityergett a lány. - Apu a maga módján igen is szeret engem! Tudom, hogy számítok neki! Az egyetlen lánya vagyok!

- Ki mondta ezt neked? - horkantottam fel keserűen. - Csak nem anyu? Ő is a maga módján szeret. De te később sosem fogod őszintén őket. Nem is tudsz majd szeretni.

 - Hazudsz! Te csak tönkre akarsz tenni, mert téged már tönkretettek!

 - Hidd el, hogy így lesz. Sajnálom. Talán könnyebb lesz. Nem tudsz majd bízni, sem megfelelően, egészségesen kötődni. Mentorokat fogsz keresni. De jól vigyázz; mind el fog árulni! Teher leszel számukra is, kislány! Nem tartozol senkihez és sehová!

 - Nem! - tiltakozott hevesen a pici lány. - Nem leszek olyan, mint te! Sosem leszek az!

- Pedig most is az vagy. Mi egyek vagyunk. Mindig is azok voltunk. 

- Voltunk - jelentettem ki én, kinek több része is meghalt a mai napon. - Tanultam belőled, megkeseredett, mazochista jelenem és drága, törékeny múltam. Már nem leszek egyikőtökkel sem összekötve! Nem támaszkodom tovább illúziókra! Csalódtam már eleget. Itt az idő, hogy a miértekre többé soha se keressek válaszokat. Elhagytatok! Barátaim, kiket azoknak hittem! Mentoraim, kikben megbíztam feltétlen! Már nem pityergek kislány képében. Az a gyermek nincs többé e földkerekségen. Erős vagyok, talán törhetetlen. Bár ember lévén sajnos törékeny, de nem számít, míg ereimben vér folydogál. Küzdök, mert meghalnék, de már nem tudok.