NErzsi blogja

Edina falusi kislány volt. Apja kemény, humortalan ember, anyja a vallásban keresett vigaszt. Többet foglalkozott a templom díszítésével, mint a gyereke gondjaival.

Edinát szigorúan nevelték, szobájában mindig rendnek kellett lenni, senkivel nem barátkozhatott. Koraéretten lavírozott, hamar megtanulta, hogy egy kis képmutatással a dolgokat a saját javára fordíthatja. Később a közeli kisváros gimnáziumába járt, tanítás után fiúkkal mászkált, aztán rohant a buszra, otthon azt hazudta, hogy tanulószobán vagy szakkörön volt, aztán a szobájába húzódott, és irigyen gondolt osztálytársaira, akiknek nem volt külön lakrészük modern bútorokkal, nem voltak szép ruháik, de nem kötötték őket a szigorú családi szabályok. Edina nagyvárosi életről és szabadságról álmodott, ezért keményen tanult és a megyeszékhely egyetemére jelentkezett. A gólyatáborra nagy izgalommal készült. A szülőknek fogalma sem volt arról, hogy mi is az valójában, azt gondolták, valami előkészítő lehet.

Edina végre szabadon szórakozhatott, ment a többiekkel, itta a mézes pálinkát, részt vett az egyre durvuló „feladatokban”. Utolsó este őt és egy ismeretlen fiút sorsoltak ki, testüket csoki krémmel kenték be, amit le kellett nyalogatniuk egymásról. Edina kicsit meghökkent, a fiú félszegen vigyorgott, de már röpködtek is az utasítások, dübörgött a zene, Edina látta a fiú csodáló szemét, érezte nyelve érintéseit és őt is elragadta a hangulat. Kuncogva nyalogatták egymást és – talán a pálinka hatására – az ágyban kötöttek ki, sietősen, lázasan szeretkeztek. Edina reggel megrettenve nézte az alvó fiú nyomorék lábát, és az ágy mellett heverő merevítőt. Sietve kapkodta magára a ruháit és meglógott. Délelőtt összefutottak, a fiú mosolyogva intett, de Edina egy zavart helló után sietett tovább. Idegenkedett a fiú sérült lábától és szégyenkezett az éjszaka miatt.

Szeptemberben elfoglalta helyét a kollégiumban. Apja az indulás előtt, a vasárnapi ebéd közben komoran nézte, „aztán semmi kurválkodás”, vetette oda.  Edina ijedten hallgatott.

 A lány lelkesen vetette bele magát az egyetemisták felszabadult világába. Az otthoni szigor és bigott vallásosság után szinte lubickolt a szabadságban. Nappal előadásokat hallgatott, éjszakánként a folyóparton ülve nézte a csillagokat vagy a téren a szökőkutat. Buliba és kocsmákba járt, fiúkkal ismerkedett, úgy érezte, végre kinyílt számára a világ.

Szeptember végén egymás után két reggel hányingerrel ébredt, és rosszul lett az egyik előadás alatt. Kétségbeesetten kezdett számolgatni, és rájött, hogy a menstruációja már hat hete késik. Nem akarta tudomásul venni, minden nap azzal biztatta magát, kizárt, hogy teherbe esett.

Azóta sem látta a fiút, fogalma sem volt, hol találja, azt sem tudta, hogy hívják. Emlékezett a nyomorék lábára és nem tudta elképzelni, hogy bármi köze legyen hozzá. De a tényeket nem lehetett tagadni, a terhességi teszt pozitív lett. Ezt már komolyan kellett venni. Nem tudta mihez kezdjen, hát megkereste a fiút, mert segítségre volt szüksége. Amikor megszólította, a fiú szeme felcsillant, kedvesen mosolygott, csak akkor komolyodott el, amikor közölte vele a hírt. Kábán nézett és egyre azt kérdezgette: biztos?

A fiú anyjához fordultak tanácsért. Edina viszolyogva nézett szét az egyszerű kis panellakásban. Együtt mentek el az asszony nőgyógyászához, aki a vizsgálatok után megerősítette, a lány valóban gyereket vár. Három lehetőségetek van, mondta a fiú anyja: Abortusz, örökbeadás, vagy, hogy felneveljék a gyereket. Gondoljátokk át, hiszen mindketten alig 19 évesek vagytok.

De mindenekelőtt tájékoztatni kell a szüleidet a helyzetről. Edina sírva tiltakozott, képtelen lenne hazamenni, az apja megölné. A fiú felajánlotta a segítségét, de Edina a nyomorék lábára utalva elutasította. Végül az asszony és a fiú is elkisérte.

Csak az anyja volt otthon. Edina sírva vallotta be, hogy terhes. Az asszony tajtékzott, mindennek elmondta a lányt. Tudtam én, hogy nem lesz jó vége ennek a nagy tanulásnak! Mert csak a kurválkodáson jár az eszed! A fiú anyja próbálta csitítani, de ez csak olaj volt a tűzre, a lánynak azonnal el kellett hagynia a házat. Sírva csomagolta össze ruháit, az anyja szenvtelenül néhány bankjegyet nyomott a kezébe és rettegve sürgette, hogy tünjenek el, mert ha az apja hazaér, megöli. Haza ne gyere a fattyúval, hogy szégyent hozz a fejünkre! – mondta gőgösen.

Hallgatagon utaztak vissza a városba. Edina magában megfogadta, hogy soha többé nem fog a szülei közelébe se menni.

Nem sokat mérlegelt. Nem akarta a gyereket. Bulizni akart és élni. Néhány nap múlva felkereste a fiút és pénzt kért az abortuszra. A fiú rémülten kérte, hogy ne tegye, de az anyja váratlanul Edina mellé állt. Ne erőltesd, mondta, ez komoly és felelős döntést igényel.

A fiú elkeseredetten hallgatott. Másnap Edina egész délelőtt a városban kószált és az abortuszra gondolt. Kirázta a hideg a gondolatra, hogy mi vár rá. Nem mert elmenni, pedig tudta, az asszony ott várja.

A hét eltelt, a rosszullétek elmúltak, Edina próbálta kizárni a gondolataiból a terhességet, de amikor egy jóképű fiú randira hívta, hirtelen szembesült a valósággal. Nem élhet, míg a problémát – így nevezte magában a terhességet - meg nem oldja. Újra felkereste a fiút, az asszony szó nélkül kisérte az abortuszt intézni. Ott aztán hideg zuhanyként érte az orvos kijelentése, hogy kifutott az időből, már nem lehet a gyereket elvetetni. Edina sírt, könyörgött az orvosnak, hogy csináljon valamit, az nem lehet, hogy nincs megoldás, de az orvos keményen rendreutasította. Edinának be kellett látnia, hogy saját halogató magatartása miatt gyereket kell szülnie. Összetörve ment haza, egész éjszaka sírt.

Másnap reggel a kollégium előtt a fiú várta. Bevallotta Edinának, hogy szereti őt, örül a gyereknek, mindent meg fog tenni, hogy neki és a babának normális életet biztosítson. Most is dolgozik a tanulás mellett, ezután sem fog gondot okozni. Kivesznek egy albérleti szobát, ha kell, a tanulást is abbahagyja egy időre, minden rendben lesz. Edina úgy érezte, hogy a fiú a legdrágább ember a földön. Kézen fogva mentek a fiú lakására, hogy a családját tájékoztassák. Anyja és testvére is meglepően megértő volt, nem kellett albérletbe menni, a fiú anyja és húga egyik, Edina és a fiú pedig a másik szobában rendezkedett be. Kifestették, a bútorokat átrendezték, gyerekágyat állítottak be, közben mindketten tanultak, a fiú dolgozott is, időről időre kis ajándékokkal lepte meg a lányt. Hol egy szép takarót, hol egy új lámpát szerzett be. Edina szinte megszerette a fiút, aki minden kívánságát leste. Együtt jártak vizsgálatokra, terhes-gondozásra, tornára. A szülés a megfelelő időben megindult és négy órás vajúdás után megszületett a kisfiú. Edina megkönnyebbülten nézte, úgy érezte a nehezén már túl van. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

A fiú szemmel láthatóan boldog volt a gyerekkel, örömmel gondozta, de Edina egyre nehezebben viselte a gyerek miatti kötöttségeket. Képtelen volt az idejét úgy beosztani, hogy mindent el tudjon végezni, hiszen otthon, a szüleinél semmit sem kellett csinálnia. A gyerek sokat aludt, de a szűk szobában nem lehetett mellette tanulni, minden zajra felébredt és Edina nem birta a sírást. Néha elborzadva gondolt arra, hogy ebből a helyzetből nincs kiút.   

Egy hónapos volt a kisfiú, amikor az egyik oltás után egész éjjel lázasan sírt, az apja pedig nem volt otthon, hogy segítsen, mert éjszakai munkát vállalt. Amikor reggel fáradtan hazaért, Edina rátámadt, kiabált vele, azt mondta, cserben hagyta. A fiú próbálta csitítani, vigasztalta, hogy ez csak átmeneti gond, majd elmúlik. A család többi tagja is hallotta a lány kiborulását, és felajánlották a segítségüket. A fiú anyja átvállalta a háztartási munkákat, a mosást, vasalást, testvére a bevásárlást, Edinának ezután csak a gyerekkel kellett foglalkoznia. A babát néhány éjszakára átvitték a másik szobába, úgyis hét vége volt, így Edina végre kialudta magát, és ismét szeretettel foglalkozott a kisfiával. Szép májusi idő volt már, a parkban sétáltatta a kicsit, más kismamákkal beszélgetett, aztán visszament a lakásba, megszoptatta a babát, együtt aludtak, aztán Edina tanult, délután megjött az apa és Edina tudott egy kicsit magával is törődni.

Már úgy tünt, minden szépen a helyére került, amikor Edina teje egyik napról a másikra elapadt. A védőnő és a fiú anyjának útmutatásai alapján bébiételt kellett készítenie, tápszert mérni, cumisüvegből etetni. Edinának hányingere volt a tápszer szagától, a látványától is rosszul volt, az étel elkészítését és a vele járó mosogatást utálta. Mindig elhatározta, hogy reggel, mielőtt a gyerek felébred, elkészíti a tápszert, de sose tudott időben felkelni, mindig vissza-aludt, a gyerek ébresztette a sírásával, aztán kapkodni kellett, az éhes gyerek mohón evett, az étkezés során túl sok levegőt nyelt, hányt és fájt a hasa. Edina szép lassan kezdett újra kikészülni, és egy nap újra kiborult. Kiabált a fiúval, amikor az hazaért, igazságtalanul támadta, azt kiabálta, hogy utálja a szűk szobát, a koszlott bútorokat és az egész életet, amit a fiú miatt kell elviselnie. Ekkor a fiú testvére nem birta tovább, ő meg Edinára kezdett kiabálni, szembesítette vele, hogy a gyerek születéséhez két ember kell, ha depressziós menjen orvoshoz, de ne rajtuk vezesse le a rosszkedvét, emlékeztette, hogy már az egész család őt próbálja kiszolgálni, mindenki áldozatot hoz a pici miatt, hát kapja össze magát, mert nem talál még egy olyan balek társaságot, akik ennyit tesznek a kényelméért. Edina sírva kért elnézést, hiszen tudta, hogy igaz, amit a lány mondott. Kibékültek, de a feszültség megmaradt.

Edinát egyre jobban nyomasztotta a helyzete, úgy érezte, ő egy áldozat és ezt senki sem veszi észre. Dühvel töltötte el, amikor hallotta a többiek nevetgélését, gügyögését a gyerekhez, nem tudott velük álmélkodni a gyerek suta mozdulatain, furcsa hangjain. Nem értette, hogy tudnak élni ebben a szörnyű összezártságban, hogy lehetnek olyan elégedettek ebben kopott panel-lakásban, ő nem ehhez szokott, nem képes ezt megszokni.

A baba alig múlt három hónapos, amikor egyik este Edina elment a barátnőivel egy kicsit lazítani. A fiú boldogan helyeselt, menjen csak, mondta, ráfér a kikapcsolódás.

A háztartási pénzes dobozból titokban magához vette a pénz nagyobb részét és egy ismerőséhez költözött. Soha többé nem ment vissza. A fiú mindenhol kereste, de ő bujkált előle és a gyámügyhöz ment, bejelentette, hogy a babát örökbe adja, mert nem képes róla gondoskodni. Ott megtudta, hogy ehhez az apa hozzájárulása is kell, ezért kénytelen volt felkeresni. A fiú hallani sem akart az örökbeadásról, kérte a felügyeleti jogot. Edina megkönnyebbülten mondott le a gyerekről. A fiú sápadtan és szomorúan megnyugtatta, hogy nem haragszik rá, ettől felmentve érezte magát. Egy albérleti szobába költözött, egy pizzériában vállalt munkát, közben készült, hogy ősszel letegye az elmaradt vizsgáit és folytassa a tanulmányait.

Augusztus végén az egyik vendég randira hívta Edinát, akinek tetszett a sármos üzletember, örömmel ment. A város legjobb cukrászdájában üldögéltek, kiderült, hogy a férfi nem helybeli, csak néhány napig marad. Aztán Edina rohant dolgozni, de férfi oda is követte, zárás után hazavitte, szenvedélyesen csókolta, Edina boldog volt. Szabadnapot vett ki, egész nap strandoltak, a férfi nem tudta róla levenni a kezét, folyton simogatta, csókolgatta, este a szállodai szobájába vitte. Edina megrettent, nem szeretett volna újra teherbe esni, de férfi nevetve mondta, hogy ő nem kisfiú, gondolt a védekezésre. Csodás éjszakát töltöttek együtt, Edina most először élte át a szeretkezés örömét, szinte nem is a földön járt. Az utolsó nap még szenvedélyesebben telt, aztán a férfi csomagolt és elutazott.

Edina még be sem ért a munkahelyére, amikor csörgött a telefonja, máris hiányzik, mondta a férfi, ahogy lehet, jön vissza hozzá. Ezután minden nap beszéltek, a férfi mindig elmondta, hogy mennyire hiányzik neki, vágyik rá, aztán két hét múlva újra eljött. Az éjszakát együtt töltötték, másnap a férfi újra elment, Edina sírva ölelte. Néhány hét múlva újra találkoztak, a férfi ajándékot hozott a lánynak, egyre azt mondogatta, hogy nem tudja itt hagyni, aztán elment. Edina úgy érezte, nem tud a férfi nélkül élni, ezért átjelentkezett a dunántúli város egyetemére. A férfinak nem szólt, meglepetésnek szánta.

Januárban átköltözött a másik városba. A vasútállomásról vidáman telefonált a férfinak, aki rövid csend után azt mondta, várjon ott, azonnal indul. Edina nem is érzékelte hangjában a kelletlenséget. Amikor megérkezett, idegesen közölte a lánnyal, hogy nem volt jó ötlet a váratlan látogatás. Edina elárulta, hogy végleg itt marad, átiratkozott az itteni egyetemre. A férfi kénytelen volt bevallani, hogy nős, nála nem lakhat és ne is keresse. Éjszakára egy panzióban helyezte el, kérte, hogy oldja meg a gondjait egyedül, és némi pénzt nyomott a markába. Edina egész éjjel sírt a csalódottságtól, és a megaláztatástól, reggel a csomagjával az egyetemre ment, ahol próbált kollégiumhoz jutni, de nem volt üres hely, várólistára került. A faliújságon többen is kerestek lakótársat, délutánra már volt albérlete, ahol a lányok kedvesen fogadták. A maradék pénzéből kifizette a havi lakbért, aztán ott maradt egy fillér nélkül, összetört szívvel és szétfoszlott álmokkal. Azonnal munkát keresett, végül egy szupermarketben lett éjszakai pénztáros. Este 10-től reggel 6-ig dolgozott, aludt egy-két órát és rohant az órákra. Késő délután bekapott valamit, aludt egy kicsit, és már indult is dolgozni. Teltek a hetek, közeledett a vizsgaidőszak, Edina kezdett kétségbe esni, de valahogy átvergődött a vizsgákon. Már tavaszodott, amikor találkozott a férfival, aki miatt a városba költözött, azonban alkalmi találkáknál többet nem remélhetett. Az év végi vizsgák után Edina besokallt, felvette a fizetését, és anélkül, hogy bárkitől is elköszönt volna, Pestre utazott. Már nem akart tanulni, ambícióit elvesztette. Újra egy multinál talált állást, és egy olcsó, lepusztult albérletbe költözött a Havannán, amit több lánnyal osztott meg, ahol pörgött az élet, amit Edina nagyon élvezett. Dolgozott, bulizott és azzal biztatta magát, hogy egy-két év múlva folytatja tanulmányait. Majd gyűjt pénzt, akkor az egyetem mellett nem kell dolgoznia, legfeljebb néha valami alkalmi munkát. De szinte minden este bárokba jártak a lányokkal, a pénz elment italra, ruhákra, nem igazán tudott spórolni. Férfiakkal ismerkedett, kereste az igazit, de mindig rosszul választott. Egyik agresszívan rátámadt és megütötte, a másik a pénzét szedte el, a harmadik az alkohol rabja volt. Két év telt el, Edina albérletről albérletre vándorolt, és egy fillér megtakarítása sem volt. Egyre nyugtatgatta magát, hogy van még ideje, semmi gond. Egy nap e-mailt kapott kisfia apjától. Izgatottan nyitotta ki és ellágyulva olvasta a gyerekéről szóló beszámolót, nézte a képeket. Kisfia első napjait töltötte az óvodában. Edina keservesen sírt, most először hiányzott neki a gyerek. A férfi magáról egy sort sem írt, levele kizárólag a gyerekről szólt. Edina válaszában megköszönte a képeket, igérte, hogy ő is fog küldeni. Néhány nap múlva a Margitszigeten sétálva, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkért egy hölgyet, hogy készítsen róla néhány képet, majd ezeket elküldte a kisfia részére. Ez a levélváltás kissé felrázta apátiájából, elhatározta, hogy valami rendes munka után néz, végül is csak elvégzett két évet az egyetemen. Önéletrajzokat készített és beadta minden szóba jöhető vállalathoz és megkeresett egy-két közvetítőt is. A szerencse mellészegődött, egy gazdasági társaság ajánlott munkát ügyfélszolgálati munkatársként. Ez azért már egy elegánsabb munka volt, és jobban meg is fizették, mint a multinál az árufeltöltést. Edina új albérletet keresett. Elege volt a folytonos bulizásból és a selejtes férfiakból. Egy nem túl előkelő lakótelepen talált szállást egy középkorú nőnél, akivel egész kellemes kapcsolatot alakított ki, jól kijöttek egymással, az asszony sokszor megkínálta vacsorával, Edina pedig sütit vagy sört vett hozzá. Egy év telt el nyugalomban, Edina gyűjtögette a pénzét, hogy tanulhasson, és nagy terveket szövögetett. Néha levelet kapott gyermeke apjától képekkel, beszámolókkal. Mindig válaszolni akart rájuk, de nem tudta mit írjon, halogatta, néha hetek, hónapok is elteltek, mire válaszolt. Már az egyetemre készült, amikor a főbérlője váratlanul meghalt. A lakást az örökösök eladták, Edinának költöznie kellett. Mivel a pénzét nem szerette volna felélni, házimunkáért keresett lakást. Talált is egyet az Üllői út környékén, egy idős, morózus házaspárnál. A szobája pici volt, dohos és nyirkos, a főbérlők nem akartak sokat költeni a fűtésre. Edina éjszaka sírt a hidegtől, de próbált megbékélni a helyzettel, hét végén aztán kezébe vette az irányítást, az öregember morgolódásával mit sem törődve bekapcsolta a fűtést, kitakarította az elpiszkosodott konyhát, ebédet készített az idős embereknek, akik meghökkenve, de szégyenlős örömmel vették tudomásul a változásokat. A néni főzés közben a felmelegedett konyhában üldögélt, régi életükről mesélt, amikor még tudott takarítani és kalácsot sütni az urának, és a betegségről, ami megfosztotta őt a tevékenykedés örömétől. Edinát megérintette a két kis öreg elesettsége, munkába indulás előtt kávét készített nekik, délután vacsorát főzött, hétvégeken kitakarította, szellőztette a lakást, letörölgette a kopott bútorokat, kimosta a függönyöket, az ablakpárkányra zöld növényeket, a vázába virágot rakott. A függőfolyosóra lócát kerített, ahova a két kis öreg örömmel ült ki a tavaszi napsütésben.

Ahogy telt az idő, Edina egyre jobban kötődött a házaspárhoz, életében először tiszta szívből szeretett valakit. Egyre többet gondolt kisfiára, aki lassan iskoláskorba ért. A férfi időről-időre írt a gyerekről, fényképeket küldött, Edina szivesen válaszolt volna, de nem tudta mit írjon, hogyan közeledjen a gyerekéhez, akit elhagyott. Így csak megköszönte a képeket, a leveleket, de magáról semmit sem tudott írni. Már három éve dolgozott az ügyfélszolgálaton, a monoton munka elkeserítette, de kellett a pénz, és más nem adódott. Az egyetemről már végleg lemondott, a tanulásra félretett pénz lassan elszivárgott. Már vagy két éve férfi sem volt az életében, minden idejét a fogadott szüleivel töltötte, akik hálával vegyes szeretettel vették körül.

Először a papa halt meg, váratlanul, egy ijesztő rosszullét után a kórházban, majd alig egy év múlva a mama is követte. A házaspár külföldön élő fia hazajött a temetésre, megköszönte Edina segítségét és felajánlotta a lakás hosszú távú bérletét elég méltányos díj mellett. Edina örömmel maradt a lakásban. Kicsit átrendezte, felfrissítette és élte egyik napot a másik után tervek és ambíció nélkül.

Éppen a karácsonyi ügyeletből hazaérve találta meg e-mailjei között kisfia első levelét, melyet saját maga írt. A kisfiú boldog karácsonyt kívánt, írt az iskoláról és arról, milyen ajándékot készített az édesapjának. Kérte az anyját, írja meg, ő milyen ajándékot kapott. Edina elérzékenyülten írta meg azonnal a választ. A kisfiú másnap újra írt, így megindult a kommunikáció közöttük. Jöttek a fényképek, Edina a környezet alapján rájött, hogy ez már nem az általa ismert panel-lakás. A férfiről nem hallott semmit. Tudta már jó ideje, hagy nagyon megbántotta annak idején, és maga sem értette, miért nem tudott megbékélni a helyzettel, miért tette pokollá a környezete életét. Borzasztóan sajnálta, hogy nem maradt ott és nem nevelte a kisfiát.

Tavasszal Edina a kisfia leveleiből megtudta, hogy kertes házba költöztek és van kiskutyája. A képen a gyerek boldogan vigyorgott a csulafülű korccsal. A levelet azzal zárta, hogy nagyon szeretné meglátogatni az anyukáját. Edina izgatottan készülődött, süteményt készített, gyümölcsöt vásárolt, a szebb szobában szállásolta el őket.

Amikor megérkeztek, Edina elámult. Kisfia egészséges, nyitott gyerekké vált, a férfi hajában, fiatal kora ellenére ősz szálak csillantak, mindketten ápoltak és jól öltözöttek voltak. A gyerek idegenkedve nézte a régimódi berendezést, a töredezett csempét és a kopott lépcsőházat. A hangulat nehezen oldódott, végül a kisfiú elmesélte, hogy az IC-vel jöttek, mert még soha nem utazott vonaton, hazafelé pedig távolsági busszal mennek, hogy azt is kipróbálhassa. A férfi hallgatagon figyelte anya és fia ismerkedését. Ebéd után a Duna-parton sétáltak, megnézték a parlamentet, majd a férfi vacsorázni vitte őket. A gyerek feloldódott, a felnőttek is vidámabban beszélgettek, de mindketten kerülték a személyes vonatkozású témákat. Másnap Edina már kora reggel felkelt, finom ebédet főzött, az idő gyorsan telt, a vendégek már indultak is. Edina arról álmodozott, hogy kisfia egyre közelebb kerül majd hozzá, és talán eljön az idő, amikor együtt élhet vele.

Pár nap múlva kisfia meghívta Edinát, hogy látogassa meg őt. Edina boldogan tett igéretet, és néhány hét múlva vonatra ült. A gyerek és a férfi az állomáson várta. Kisfia vidáman futott hozzá, a férfi bicegve követte. Edina meghökkent az elegáns autó láttán, aztán ámulva nézte, hogy a legfelkapottabb kertváros felé tartanak. A férfi háza meglepetésként érte. A szépen gondozott kertben hinta, mászóka, csúszda és medence is helyet kapott. A teraszon kerti bútorok, a légkondicionált házban ízléses és kényelmes berendezés. A férfi gyors és finom ebédet készített a grillen, kisfia rutinosan segített, látszott, nem először dolgoznak együtt. Később Edina és kisfia a medencében játszottak. Edina a férfit is hívta, de ő szabadkozott. Edina rájött, hogy a férfi nem akar levetkőzni, biztosan emlékszik még a lábára tett megjegyzéseire. Fájt a tudat, hogy annak idején megbántotta. Délután fagyizni mentek, Edina elérzékenyülten bámészkodott az ismerős városban.

Késő este a teraszon ültek kettesben, Edina kérte a férfit, mesélje el, hogyan sikerült ilyen csodás otthont varázsolnia. A férfi félszegen mosolygott, azt mondta, az egyetem elvégzése után szerencséje volt a munkahelyével, és azóta már saját vállalkozása is van, elég jól jövedelmez. Edina elmesélte, hogy nem fejezte be az egyetemet, majdnem kisiklott az élete, most próbálja megvetni a lábát. Érezte, hogy magyarázattal tartozik a férfinak, elmondta, hogy nagyon megbánta, amiért magára hagyta a gyerekkel, nem hitt abban, hogy a férfi sikeres lesz, türelmetlen volt és igazságtalan, nagyon sajnálja, hogy szétdúlt mindent. A férfi megnyugtatta, hogy a gyerek szereti őt, csak fel kell építeni a kapcsolatukat egy kis türelemmel. Bármikor szívesen látják. Edina azt mondta, hogy nem a gyerekkel való kapcsolatáról beszél, hanem a kettőjükéről, de a férfi csak legyintett, és szomorú mosollyal azt mondta, hogy az csak az ő képzeletében létezett, de szerencsére sikerült belőle felébredni.

Edina ekkor értette meg, mekkora hibát követett el, amikor nem értékelte a férfi emberi tulajdonságait, és a lényegtelen testi hibája miatt nem adott neki esélyt sem. De azt is látta, hogy a férfi már lezárta a múltat.

A látogatás után Edina a lakásához közeledve élesen látta a különbségeket a férfi és a saját élete között. A dohos kapualjból lassan sétált fel a málló vakolatú lépcsőházban a lakásba. Az elavult bútorok, a szűk és levegőtlen szobák éles ellentétben álltak a férfi tágas és napfényes otthonával. És még ez sem az övé, innen is bármikor kirakhatják, ha a sors úgy hozza. Sírva zuhant az ágyára. Tudta, nincs esélye, hogy a gyerekét nevelhesse. Belátta, hogy nem szakíthatja ki biztonságos otthonából és nem veheti el a férfitől, aki ezt megteremtette neki.

Bekapcsolta a számítógépet és üzenetet küldött kisfiának. Vidám levelet írt a vonaton látott érdekességekről és megköszönte a vendéglátást, miközben potyogtak a könnyei. A válasz most is, mint mindig, szinte azonnal érkezett. „Anya, úgy örülök Neked, remélem, sokszor látjuk egymást”. Edina hálásan gondolt a férfira, aki igazán szerette őt, és boldog gyereket nevelt a fiukból.

Másnap képeslapot vásárolt, megcímezte a férfinak és ennyit írt rá: köszönöm.

A jegyző

 

A kis falunak, amelynek egyik első embere volt, minden házát és minden lakóját ismerte. Tisztelet és megbecsülés övezte, mióta hazatért. Csak ő nem becsülte magát. Sokszor úgy gondolta, ha ismernék az életét, a többiek talán egy tekintetre se méltatnák.

Egy szép nagy házban lakott a főutcán, egyedül, szülei meghaltak. Itt nőtt fel, innen ment egyetemre, és az elcseszett élete után ide tért vissza, hogy megkapaszkodjon, és ne csússzon tovább a lejtőn.

Ő maradt utolsónak a hivatalban, már mindenki elment, a takarítók is befejezték a munkát, minden helyiség tisztán várta a következő munkanapot.

De még előtte ott a karácsony.

Az ő életében a legnehezebb napok sok éve már.

A délelőtt még elég jól telt. El volt foglalva a karácsonyi csomagok és a meleg ételek osztásával. Önként vállalta, hogy azoknak, akik nem tudnak érte jönni, eljuttatja a község kis furgonjával. Amikor már mindenki megkapta a neki járó csomagot, elkezdte bepakolni azokat, amelyeket már nagyon várnak. A tavalyi esetből okulva, most megtoldotta az adományt még pár dologgal a saját pénzéből.

Maga elé tette a címek, nevek listáját, aztán elindult. Alig múlt dél.

Először a tanyavilágban lakókat kereste fel, mert később, ha besötétedik, eltévedhet, vagy elakadhat a rossz utakon.

A legtávolabbi tanyába hajtott először. Ez a biztos. Töpörödött öregember csoszogott ki a kutyaugatásra. Rajta sapka, kabát, mellény, garbó és gumicsizma.

Megbökte a homlokát, és zavartan ácsorgott, míg oda nem hívta.

- Itt a meleg étel, bátyám! – nyújtotta a két részes edényt, amiben babgulyás és töltött káposzta volt. – Ez meg itt a többi. – A szatyorban tartós élelmiszereket adott át. – Krumplija van?

Az öreg bólintott.

- Van. Meg répám és gyökerem is. Csak disznót tartani nem tudok már. Nagyon drága lett a takarmány…

A nagy ládákban kotorászott, és egy kilós kiszerelésű vákuum-csomagolt virslit vett elő és az öreg kezébe nyomta.

- Ha van kelkáposztája, főzzön frankfurti levest. Tudja hogy kell? – az ember bólintott – Két darab elég lesz bele. Aztán csináljon paprikáskrumplit, és abba is daraboljon vagy kettőt. Süthet belőle reggelire is, tojással. Kenyere van elég?

- Van, vettem két kilót!

Intett, és ment tovább. A következő tanyát félve közelítette meg, de nem hagyhatta ki. Az itt lakók néha egészen kifordultak magukból, sose lehetett tudni, hogy fogadják. Nem is állt be az udvarba, félig megfordult, hogy adott esetben gyorsan elhúzhasson. Megnyomta a dudát, és várt. Kövér, fejkendős asszony jött ki csípőre tett kézzel, és amikor meglátta őt, befelé kiabált valamit. Hárman indultak felé, az asszony és két tizenéves fiú, és ő szorongott.

- Jó napot! – próbált mosolyogni – Meghoztam a karácsonyi kaját. Négy adag levest, és ugyanannyi töltött káposztát adott az egyik fiú kezébe, a nagy szatyrot a nő felé nyújtotta.

- Négy adag? Amikor hatan vagyunk? Mondhatom, szép is ellátás! – a nő kezdte magát felhúzni.

- Bőséges adagok, elég lesz hat embernek is! – próbálta nyugtatni, de a nő már káromkodott. Mindig ez történt, akármit hoztak, akármit kaptak, a nőnek semmi sem volt elég.

- A szatyorban van még tartós élelmiszer! És itt egy kis zsák burgonya is! – remélem ez elég lesz.

A nő és a fiú már befelé indult, a kajás edényeket és a szatyrot cipelve. A másik fiú lépett oda, elvette a krumplis zsákot

- Köszönjük! – motyogta, és a szeme bocsánatkérően rebbent. Látszott, szégyelli anyja viselkedését.

- Jártok iskolába? – kérdezte tőle, és a gyerek tétován bólintott, aztán hozzátette – Csak én.

- Hova jársz?

- Szakiskolába. Növénytermesztő leszek. Ha sikerül elvégezni…

- Ha elvégzed, keress meg, és munkát kapsz az önkormányzat kertészetében. – biztatta, és látta, amint a gyereknek felcsillan a szeme.

Beült a furgonba, még éppen idejében, mert a ház felől újra közeledett a nő és az idősebb fiú. Nem túl gyorsan, de lendületesen kanyarodott ki a földútra, és hajtott a főút felé. Nehogy azt gondolják, hogy menekül…

Ezt megúsztam! – lélegzett fel. Ha egy kicsit késik, ezek a jóemberek fele cuccot leszedték volna a kocsiról.

Balra kellett kanyarodnia. Takaros kis tanya felé közeledett. A kéményből füst szállt fel, ez jó, gondolta, a másik két helyen még nem volt begyújtva. Beállt az udvarra, megnyomta a dudát.

Mosolygós, idős asszony jött elé!

- Jónapot Edinácska! – köszöntötte – Mi jót hozott?

- Babgulyást és töltött káposztát! – vette elő az edényeket, és az asszony nevetett. – Na, akkor ma az uram biztosan elégedett lesz. Jön is mindjárt, csak éppen a kemencét rakja. És annak sora van, ha azt akarjuk, jól égjen és tartsa a meleget.

Tényleg jött is a férfi, aki magas volt és erősnek tünt a törékeny asszony mellett. Ő is mosolygott.

- Fogja csak! – adta a kezébe a szatyrot. – Van fagyasztójuk? – kérdezte.

- Van egy kicsi a hűtő alatt! – mondta az asszony.

- Na, akkor még ezt is itt hagyom! – mondta, és a ládából két csomag virslit szedett elő. – Hogy állnak krumplival?

- Köszönjük, az van! Termelünk mi, amit tudunk… - mutatott körül az udvaron. – Be is főztünk egy csomó mindent. Akarja látni? És megihatna egy teát is, látom, át vagy fagyva már…

Tényleg fázott.

- Hát jó, csak egy teára! – fogadta el a meghívást, és szétnézett az udvaron. Egy fészerben felhasogatott fát és kévébe kötött napraforgó-szárat látott, kis baromfi udvart, és kertet gyümölcsfákkal.

- Szép itt! – dicsérte – És nyáron még szebb lehet.

A két ember büszkén bólogatott. A tea hamar elkészült, közben az asszony a kamrában elhelyezett befőtteket, lekvárokat mutatta, a férfi pedig arról magyarázott, honnan és mennyi szalmát és napraforgószárat tudott venni, hogy a kemence mindig meleg legyen.

- Nem csak fűtésre jó az! Az asszony kenyeret süt és lángost! Ha sikerül hurkát-kolbászt venni, azt is ott készítjük el. Így spórolunk a palackos gázzal. Sajnos egyre nehezebb a megélhetés, de még birjuk…

Amíg a következő tanya felé tartott, azon elmélkedett, hogy a szegénységnek hányféle arca is van valójában. Ezek az emberek mind szegények, de mégsem egyformán.

Ahova most érkezett, hajlott hátú öregasszony nyitott ajtót. Ahogy meglátta őt, azonnal sírni kezdett, a szemét a köténye sarkával törölgette.

- Jaj, jegyzőasszony! Hát nem feledkeztek meg a beteg öregasszonyról? Az isten áldja meg magukat! Nem is tudom, mi lenne velem, ha maguk nem lennének.

A házban hideg volt.

- Hova tegyem az ételt. Még meleg. És itt a tartós élelmiszer is. Látom, hűtője nincs, de hagyok itt még konzerveket. Löncshús és májkrém, meg lencsefőzelék kolbásszal!

Az asszony bólogatott, és mindent tízszer megköszönt.

- Miért nem gyújtott még be? – kérdezte. - Már lassan este van! Éjjel fagyni fog.

Már be van készítve a fa a kályhába, csak magát vártam az étellel, de most már gyújtom is meg a tüzet.

A kályha elé térdelt, és tényleg meggyújtotta a bekészített tüzelőt.

Segített még elpakolni a tartós élelmiszert, aztán még egy kis zsák krumplit is behozott. A kályha felől már áradt a meleg. Megnyugodott. A fás kosárban még bőven volt tüzelő, a nénike nem fog megfagyni.

Még vagy négy tanyán járt, teljesen besötétedett, amikor elérte a falu határát. Lassan hajtott végig az utcákon. A boltok, kocsmák már bezártak, hiszen szent este van, csak a templom ajtaján szűrődött ki fény és énekszó.

Megállt és ő is bement. A mise a vége felé közeledett. Az emberek békésen énekeltek, aztán kifelé indultak. Utolsónak maradt, intett a plébánosnak, visszaült a furgonba és behajtott a polgármesteri hivatal garázsába.

Gyalog ballagott hazafelé. Nem sietett, inkább húzta az időt.

Ahogy belépett az impozáns, nagy házba, rászakadt a magány. Levetette a csizmáját, kabátját, a nappaliba ment, felkapcsolta a karácsonyfán a fényeket, bekapcsolta a tévét, legalább ne legyen csend. Épp a híradó ment. Nem igazán érdekelte, csak az időjárásjelentést várta meg. Fagyok várhatók országszerte, mondta az időjós, de hóra nem lehet számítani.

A konyhapulton ott volt az étel, amit még reggel vett ki a fagyasztóból. Most csak át kell melegíteni a mikróban, aztán megvacsorázik, keres valami filmet, ha nincs, akkor zenét hallgat… Fázott. Úgy érezte, hideg van a házban, bár a hőmérő 22 fokot mutatott.

A gondolat, ami ott motoszkált a tudata peremén, fájt, hát inkább kerülte. Bármi más jobb volt, mint ARRA gondolni. Többször próbált már vele szembe nézni, de az mindig balul sült el. Mert olyat, amit ő tett, senki sem tesz. És helyrehozni sem tudja már soha.

Szinte megrémült, amikor a telefonja megszólalt. Azonnal tudta, ki keresi. És mint mindig, most is félve vette fel. Mert, hátha most… Most jön a számonkérés.

- Szia Anyu! – a hang vidám volt, és ő megnyugodott.

- Szia! De jó, hogy hívtál. Éppen most értem haza.

- Merre jártál? – akarta tudni a fiú, és ő készségesen válaszolt.

- Adományt osztottam a tanyavilágban.

- Ez veszélyes! – komolyodott meg a fiú hangja – Remélem, vittél valakit magaddal és nem egyedül mentél?

- Nem voltam veszélyben! – mondta, hogy kikerülje a választ. – Te hol vagy most?

- Itthon vagyok Apuéknál. És nem egyedül. Tudod, van egy barátnőm. Komoly, apuék már ismerik, ezért arra gondoltam, meglátogatnánk holnap, hogy ti is megismerjétek egymást. Persze, ha más programod van…

- Dehogy van! Gyertek csak! Legalább együtt ebédelünk.

A fiú csak egy percig tétovázott.

- Ebéd után mennénk…

- Ahogy nektek jobb! – mondta, nehogy a fia meggondolja magát. – Várlak benneteket.

Alig, hogy kinyomta a telefont, elkapta a sírás. A fia megint csak néhány percre, vagy talán egy órára jön el, és ő ezért is hálás lehet.

Hiszen eldobta magától, és amikor később a fiú felvette vele a kapcsolatot, akkor sem állt a helyzet magaslatán. Mert rossz volt szembesülni azzal, hogy amit, azaz inkább, AKIT ő nem értékelt, mert felületes volt és beképzelt, az többet ért az összes későbbi pasinál, akivel az élet összehozta.

A férfi szerette őt, de neki ez kevés volt. Mindent akart! Egyszerre. Klassz pasit, szórakozást, szerelmet, szexet, tanulást, de közbe jött váratlanul a gyerek. A szülei kidobták, a gyereke apja befogadta. Támogatta és segítette. De ő viszolygott az érintésétől. Mert a férfi teste nem volt tökéletes. Az egyik lába nyomorék volt. És ő elhagyta. És vele együtt a gyerekét is. Nyolc évig felé sem nézett. Ez alatt az idő alatt megjárta a poklot. És tényleg próbált talpra állni.

Ekkor kereste meg a fia. És ő boldog volt. Mert a gyerek okos volt, gyönyörű és elfogadó. Imádta. Azt hitte, minden rendbe jön. A gyerek hozzá költözik és lesz végre valaki, aki szereti, és akit ő is szerethet. A férfire nézni se nagyon mert. De azt látta, hogy mindketten jól öltözöttek, a férfi vacsorázni vitte őket, és nem látszott, hogy gondot okozna a számla kifizetése.

Amikor a kisfia meghívta őt az otthonukba, egy olyan élet bontakozott ki előtte, amilyet mindig is szeretett volna élni. A férfi háza tökéletes volt, a kertben grillező-terasz és medence, gyümölcsfák és dísznövények, autó és drága műszaki cikkek. És maga a férfi is elbűvölte. A válla széles, a dereka karcsú, és kedves, jóképű, elragadó. De a két nap alatt, amit együtt töltöttek, nem vált meg a hosszú nadrágjától egy percre sem. Tudta, miért. Emlékezett az ő lenéző megjegyzéseire, amit a fogyatékossága kapcsán a fejéhez vágott anno…

Megpróbált bocsánatot kérni, beismerte a bűnt, amit elkövetett ellene és a kisfia ellen, a férfi megbocsátott, de ennyi. A kapcsolat nem éledt újjá.

És ő megint elbukott. Keserűséggel töltötte el, hogy a férfinak sikerült az, ami neki nem, hogy a gyereke nem őt választotta, és az alkoholba menekült. Selejt férfiakat szedett fel, balhézott a házban, ahol lakott, míg a tulajdonosok meg nem unták, és ki nem rakták.

Ekkor a férfi sietett a segítségére. Vállalta, hogy munkát és lakhatást szerez neki egy távoli nagyvárosban, segít a tanulmányai befejezésében, mert azt szeretné, hogy a gyerekük büszke lehessen az anyjára. Akkor nagyon akarta, hogy mindez sikerüljön, és valahol élt benne a remény, hogy sikerül visszaszereznie a férfit. De mire megszerezte a diplomát, a férfi megházasodott, és látszott rajta, hogy őrülten szerelmes a feleségébe.

Megint az alkoholhoz nyúlt, mert úgy érezte, ő már nem kell senkinek, és úgy sincs értelme az életének. Váratlanul érte az anyja telefonhívása.

- Gyere haza, - mondta – Apád meghalt. Nem haragszom már rád.

Tudta, hogy az anyja elsősorban azért hívja, hogy a támasza legyen, de nem érdekelte. Ő meg azért ment, hogy normális lakásban élhessen. Előbb a közeli kisváros egyik cégénél helyezkedett el, mint jogtanácsos, és végre felhagyott az ivással. Két csendes év után pályázta meg a falujában a jegyzői állást, amit azóta már öt éve tölt be. Az emberek nem tudják, milyen életet élt, mielőtt itt kötött ki. Két éve már, hogy anyja is meghalt, és ő néha úgy érezte, beleőrül a magányba, szinte zsibbadtak az ajkai, annyira vágyott az italra, de eddig még mindig megállta, és nem nyúlt az üveghez. De, ha most nem hívja a gyerek, talán megint elbukott volna.

Állva ette meg a vacsoráját, közben azon töprengett, mivel kínálja meg a vendégeket. Talán sütni kellett volna valamit… Mint a kés, úgy vágott bele a felismerés. VENDÉG! Így nevezi magában a saját gyermekét.

Már nem is próbálta visszatartani a könnyeket. Az ételt eltolta magától, a nappaliba ment, ahol a fotelbe dobta magát és sírt keservesen.

Ha lenne itthon alkohol, most biztosan inna. De ő elővigyázatos, még véletlenül sem tart itthon semmit, ami visszadobná az italhoz. A sírástól bedugult az orra, és valami olyan közöny szállta meg, amit még soha nem érzett.

Elcsesztem… elcsesztem… - zakatolt a fejében a gondolat.

Csengettek. Előbb azt hitte, rosszul hallotta. De a csengő újra megszólalt. Óvatosan nézett ki az ablakon, a ház előtt, a járdán egy férfi állt. A kapucni a fejére húzva, nem látta az arcát. Aztán megfordult és a kerítés felett nézett befelé. Amikor meglátta őt az ablakban, integetni kezdett. A falugazda volt.

Mi a fenét akarhat? – dohogott magában, miközben magára terített egy vállkendőt és belelépett a kinti cipőjébe.

A kerítéshez slattyogott.

- Baj van? – kérdezte.

- Semmi, csak beszélni akartam veled. És most rászántam magam… Mert se Neked, se nekem nincs semmi dolgunk. Remélem.

Nevetett. A férfi mindig ilyen volt. Furcsa, de neki bejött a humora, díjazta a szókimondó természetét. Jó volt vele együtt dolgozni.

- Gyere be! – intett neki és előtte kocogott be a lakásba.

A férfi eldobta magát a fotelba, aztán csak ült ott, és nézte a karácsonyfát, a mennyezetet, és mindent, csak rá nem vetett egy pillantást se.

- Mondd már, mit akarsz! – szólt rá.

- Talán egy teát. Vagy kávét…

- Ne hülyülj már, valamiért csak idejöttél… És az biztos, hogy nem tea vagy kávé.

- Azért jöttem ide, mert máshova nem mehettem. Kidobtak otthonról.

Csak bámult rá.

- Ki dobott ki? Hiszen a saját házadban laksz…

A férfi bánatosan lógatta a fejét.

- Anyám dobott ki…

- De miért?

- Hogy végre eljöjjek hozzád… - a férfi ekkor ránézett, aztán vállat vont. – Anya tudja, hogy mi a helyzet…

Nem kérdezte, milyen helyzetről van szó, hiszen nem volt hülye, és sorra jutottak eszébe a jelek, melyeket eddig a tudata mélyére száműzött. Mert a férfi fiatalabb volt néhány évvel, és úgy gondolta, nem lehet komoly a vonzalma. Most szinte ijedten érezte, hogy hatással van rá a vallomás.

- Hülye vagy! – mondta végül – Öreg vagyok, és az élet által megviselt. Vagy tíz évvel nézek ki idősebbnek, mint amennyi vagyok, és legalább tizenöttel többnek, mint Te. Mit akarsz tőlem?

- Csak téged…

Kínjában nevetett.

- Nem is ismersz! Fogalmad sincs, milyen vagyok valójában.

- Tudom, amit tudnom kell… - makacskodott a férfi és nem adta semmi jelét, hogy el akarna menni.

- Jó, akkor mondd el, milyennek látsz engem.

A férfi csak megvonta a vállát, aztán motyogta: - tökéletesnek…

- Alkoholista vagyok. Csak most nem iszom. Egy kortyot sem, mert félek, hogy akkor nem tudnám abbahagyni. Elhagytam a gyerekemet három hónappal a születése után, és később el akartam venni az apjától, aki felnevelte. Csoda, hogy nem utál… Huszonkét éves. Te hány éves is vagy?

- Harminckettő. Pont jó. Lehetünk haverok a fiaddal.

- Ne komolytalankodj! – kérte – Inkább köszönjünk el egymástól, menj haza és mindketten elfelejtjük ezt az estét.

- Szóval kidobsz… - állt fel a férfi és az ajtó felé indult. – Majd alszom a kocsimban.

Nevetett a tragikus bejelentés hallatán, de a férfi elővette a mobilját, kihangosította.

- Anyaaa… - mondta a telefont felvevő nőnek, aki azonnal, emelt hangon válaszolt.

- Megmondtam, nem jöhetsz haza addig, amíg nem tisztázod az érzéseidet Edinával! Elegem van az évek óta tartó nyűglődésedből. – azzal kinyomta a telefont.

Ismerte az asszonyt, tudta, hogy komolyan beszél. Döbbenten nézett a férfira. Tényleg a kocsiban kellene aludnia?

- Na, jó… Megmutatom, hol tudsz aludni. De, amit a szerelemről mondtál, azt gyorsan felejtsd el. És reggel el kell menned, mert jön a fiam és a barátnője…

Mégsem hagyta hidegen a „helyzet”. Már évek óta nem volt férfi az életében, a vallomás feldúlta a lelkivilágát. És a férfi nem állt le.

Hozzá lépett, végig simította a karját, kezébe fogta az ujjait és megcsókolta, egyiket a másik után.

- Azért legalább egy csókot engedhetnél. Csak, hogy egy pillanatra érezzük… egymást.

Ő is kívánta a csókot, és mielőtt tiltakozhatott volna, a férfi cselekedett.

A karácsonyfa fényénél szeretkeztek, és az ő ágyában aludtak el.

Reggel rémülten menekült ki a szobából. A szíve majd’ kiugrott a mellkasából. Soha nem volt még ilyen éjszakája. A gyermeke apjával egy éjszakát töltött el a gólya-táborban, és azonnal teherbe esett. Nem is nagyon emlékezett rá, mi történt ott. Talán ezért nem is tudott kötődni hozzá. A többi férfi csak kihasználta, vagy inkább használta, és egy sem mondta, egyszer sem, hogy szereti. De ez a férfi MONDTA! És meg is mutatta… Pont karácsony éjjel. Talán az élet utolsó ajándékaként.

Reszkető kézzel készítette fel a kávét, amikor megjelent a férfi. Lendületesen átölelte, belecsókolt a nyakába és felszabadultan nevetett. Aztán a konyhaszekrényhez lépett, csészéket keresett, őt lenyomta a székre és szervírozta a kávét.

Nem tehetett róla, mosolyognia kellett, és boldogságot érzett. Feltette magának a kérdést. Miért is ne lehetne néhány felhőtlen, vidám napja.

- Itt maradsz? – kérdezte merészen, és a férfi arca felderült.

- Ameddig csak akarod. – csókolóztak.

- Jaj, istenem! – riadt fel. Mindjárt dél, és jönnek a gyerekek! Nincs itthon semmi, amivel megkínálhatnám őket. Én nem vagyok egy konyhatündér…

- Mikorra várhatók?

- Délután…

- Addigra rendben leszünk. Most haza rohanok, elhozok pár dolgot, fél óra múlva itt vagyok.

Összerámolt a nappaliban, rendbe hozta a hálószobát, tett-vett, és most örömét lelte benne. Eltelt fél óra, és ő szorongani kezdett. A férfi nem jött vissza. Tehát neki is csak egy numerára kellett, mint a többieknek… Fojtogatta a sírás. Nem kellett volna elhinni egy szavát se.

Autó állt meg a ház előtt, a férfi trappolt a kapuhoz, kinyitotta, bevágódott a kormány mögé és behajtott az udvarra. Mikor meglátta őt, csókot dobott.

Mintha egy szikla gördült volna le a mellkasáról.

- Gyere, segíteni! – kiáltott a férfi – Egyedül egy óráig eltart, mire mindent behordok…

- Mi a francot pakoltál be? Nem volt róla szó, hogy beköltözöl…

- Ja! Azt hittem te itt akarsz maradni. De mehetünk hozzám is. – a férfi hangja olyan természetesen csengett, hogy lassan hinni kezdte, komolyan akarja őt.

Szó nélkül fogta az egyik sporttáskát és a hálószoba felé indult. A férfi követte. Fél óra múlva minden a helyén volt, ők pedig csókolózva dőltek az ágyra.

- Nem érünk most rá erre! – kászálódott fel. – Készülnöm kell…

A férfi ment vele a konyhába.

- Na, nézzük, mi van itt! – nyitotta ki a hűtőt, majd a fagyasztót. – Gyümölcs, tej, tojás… Liszt van?

- Van…

Tejes pitét sütöttek. Máskor a hideg rázta volna, most élvezte a sütést.

- Van még leveles tésztám is… - mondta és a férfi szeme felcsillant.

- Láttam itt virslit valahol…

Két tálcára rendezték a virslivel töltött leveles tésztát, és a gyümölcsökkel megszórt tejes pitét. Ásványvizet és üdítőt hűtöttek be, aztán vártak.

Két óra körül hallotta, amint a fia autója bekanyarodik a felhajtóra. Boldog izgalommal szaladt elé. A fiú egy törékeny lányt segített ki a kocsiból.

- Anyu, ő a barátnőm!

A fiatalok egymáshoz simulva ültek a kanapén, ő a fotelban, a férfi pedig a fotel karfájára telepedett.

- Ő a… munkatársam… – látta, amint a férfi arcán feszültté válik a mosoly – És egyben a barátom… - fejezte be a mondatot.

- Nahát, nagyon örülök! – kiáltott a fiú – Örülök, hogy boldog vagy!

Az étkezőasztalnál már oldottabb volt a hangulat, a fiú a megismerkedésükről mesélt, a lány csak mosolygott, a férfi sztorizott, ő meg csak nézte őket. És évek óta először nem érezte az alkohol hiányát.

---

Újra elérkezett a karácsony. A férfival járták be a tanyavilágot. Biztonságban érezte magát mellette. Siettek haza, gyorsan vacsoráztak és az ágyba bújva tévéztek.

- Holnap jönnek a gyerekek! – sóhajtotta. – Már majdnem fél éve nem láttam a fiamat.

- De most itt lesznek két napig! – simogatta a vállát a férfi. – Anyáskodhatsz felette. Meg felettem is…

Nevetve borzolta össze a haját.

A férfi már mélyen aludt, ő meg az elmúlt évre gondolt. A tavalyi karácsony mindent megváltoztatott az életében. A férfi szerelme boldoggá tette, és ez mintha a fiára is hatással lett volna. Máskor évekig nem kereste, idén kétszer is telefonált, és nyáron is eljött egy vasárnapi ebédre. Most meg bejelentette, hogy két napra érkeznek.

Végig gondolta a tennivalókat. A süteményeket fel kell szeletelni, a töltött húst meg kell sütni, a krumplisaláta már a hűtőben pihen. Vett egy üveg pezsgőt is. Azért, mert ő nem kér belőle, a többieknek jól fog esni…

Már nem fél, hogy az ital elcsábítja.

Reggel kávé-illatra ébredt. A férfi már a reggelit állította össze. Csészével a kezében végig sétált a ház minden helyiségén. Régen gyűlölte ezt a helyet, alig várta, hogy megszabaduljon. Amikor visszatért, a kényszer hozta. De most örült a tágas lakásnak, ahol boldogan él a párjával, és ahol most kényelmesen vendégül láthatja a fiát és a barátnőjét.

Letusolt, szépítkezett, jól akart kinézni. És jól is nézett ki. Boldog volt. Hiszen két napig élvezheti a szerettei társaságát.

Még tíz óra sem volt, amikor a fiatalok megérkeztek.

- Érezzétek itthon magatokat! – invitálta őket befelé, és remélte, hogy végre tényleg megtörténik. Ez a ház a fia otthona is lesz…