NErzsi blogja

Mióta az eszét tudta, sose azt csinálta, amit KELLETT volna. Szerette a saját tempójában, a saját elképzelései szerint megoldani a dolgokat.

Szerencsére szülei nem háborgatták feleslegesen, elfoglalta őket saját karrierjük, nem is volt gond egészen addig, amíg iskolába nem került. A kötöttségeket nem birta, az órákon folyton mással foglalkozott, nem emlékezett, hogy van-e, és ha van, akkor mi a lecke, otthon felejtette a felszerelését, elhagyta a ruhadarabjait. Közepes eredménnyel végezte el az általános iskolát, nem érzett nagy kedvet a tanuláshoz és nem is érdekelte, mi lesz majd négy, vagy húsz év múlva. Szülei értelmiségi emberek voltak, de hiába próbálták valamilyen hivatás felé terelgetni, Adél kedvesen hallgatta, aztán a mondanivaló közepén észrevették, hogy az esze máshol jár, nem is figyel arra, amit mondanak neki.  Így hát egy átlagos gimnáziumba íratták, mert valahova muszáj volt.

Néha ugyan aggódtak miatta, csóválták a fejüket, életcélokat próbáltak kitűzni elé, de egy idő után feladták.  Hivatásuk lefoglalta őket, így Adél élt, ahogy jól esett neki. Jó memóriája és felfogóképessége révén az órán elsajátított ismeretek megóvták a bukásoktól, a tanárok nem zrikálták, délutánonként a lányokkal a „börgerkingben” vagy a „mekiben” lógtak, hétvégeken bulizni mentek. Adél 16 évesen rúgott be először, és hosszú ideig utoljára is, mivel ez az élmény sokkolta. Kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezte magát, ő nem élvezte a gondtalan kábulatot, amit mások éreztek. Ugyanígy járt a később kipróbált füves cigivel is. Míg mások vihogva élvezték a lebegést, őt rémület kerítette hatalmába, mert úgy érezte, nem ura a cselekedeteinek. Így aztán óvatos duhajként lavírozta át ezeket az éveket, szülei nem kis megkönnyebbülésére.

Más volt a helyzet a pasikkal. Még 15 éves sem volt, amikor először szerelmes lett egy menő harmadikosba, aki egy zenekarban játszott, aminek következtében nagy népszerűségnek örvendett. A srácban ugyan nem dúltak lángoló érzelmek, de tetszett neki a szép lány feltétel nélküli csodálata, kellemesen érintette a rajongás, szívesen vitte magával mindenfelé, amerre ment.

Adél szeméről viszonylag hamar lekerült a rózsaszínű szemüveg, rájött, hogy a ragaszkodása egyoldalú, és ez kijózanította. Először még kételkedett egy kicsit, mert rossz volt belátni, hogy tévedett, de a pasi egy társaságban tett gúnyos és lekezelő megjegyzése végre átbillentette az érzelmi válságon, és a csalódás miatt érzett dühében a „szerelme” fejére öntötte egy hamutartó tartalmát és megfejelte egy fél üveg sörrel, majd, mielőtt bárki is észhez tért volna a döbbenetből, becsapta maga után az ajtót. Szomorú volt és dühös, de legalább a méltóságát megőrizte. Szülei örvendeztek. Nem lesz itt gond! A lány megoldja a személyes problémáit! Bár a pályaválasztásban is ilyen határozott lenne…

Már az érettségi évében jártak, de még mindig nem körvonalazódtak Adél tervei, fogalma sem volt, mihez fog kezdeni.

Szerelmi élete is romokban hevert, túl volt már két-három nevetnivaló randizáson, szakított, vagy szakítottak vele, megtapasztalta a szexualitást, amit kellemesnek talált ugyan néhány esetben, de úgy vélekedett, nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki, mint amennyit megérdemel.

Érettségi után néhány hét pihenőt tartott, aztán – szülei nyomására – munkát kellett keresnie.

- Ha nem tanulsz, dolgoznod kell! – mondták neki szigorúan, mert hát a látszatra adni kell, ugye…

És Adél álláshirdetéseket böngészett, munkalehetőségek után kutatott, önéletrajzokat küldözgetett, állásinterjúkra járt, és a nyár végén el is helyezkedett egy árvízvédelemmel és folyószabályozással foglalkozó vállalatnál, mint adminisztrátor. Külön öröm volt számára, hogy munkahelye nem a központi nagy irodaházban, hanem a folyó árterében helyezkedett el, egy betonlábakon álló kis építményben, amely előtt kis stég helyezkedett el, és lapos tetejére ki lehetett mászni. Adél szívesen időzött itt, tavasszal innen nézte az áradó folyót, nyáron napozott, ősszel elandalodott az idő múlásán. Jó időben bringával járt, télen felvette a céges terepjáró, úgy ment dolgozni.

Egy technikussal végezték a munkát az irodában, aki kb. az apja lehetett volna, de jól kijöttek egymással. A férfi jó kedélyű volt és elfogadó, a munkaidő laza, a munka könnyű… Alig néhány hónap alatt már félszavakból értették egymást, szinte kitalálták egymás gondolatait. Adél zenét hallgatott, a pasi keresztrejtvényeket fejtett, olvastak, kávét főztek, vagy teát, és időről időre elküldték a vízállás-jelentést - vagy mit - a központnak, a napi mérések alapján, szépen, táblázatokba rendezve. Adél ugyan az égvilágon semmit sem értett ezekből, de nem is érdekelte. A lényeg az volt, hogy jól érezte magát, és minden hónapban megkapta a fizetését.

Két év telt el így, békében és nyugalomban, de a következő tavaszon hatalmas árhullám vonult le a folyón, elöntötte az árteret, homokzsákokkal kellett erősíteni és megemelni a töltést, a bringázásnak lőttek, és a céges autó sem tudta megközelíteni a munkahelyet. A jelentéseknek azonban mennie kellett, sőt, fontosabb volt, mint valaha, és Adél némi csodálkozással ébredt rá, hogy a munkájuknak van valami értelme. Így a vállalati motoros kishajó kivitte őket, majd két összecsukható vendégággyal és pár zacskó élelmiszerrel kötött ki a stégnél. Túlóra lesz, mondta a szakaszmérnök, éjjel is jelenteni kell két óránként, mert a helyzet fokozódik.

A várható túlóra díja és pótlékai felvillanyozták őket.

- Aratunk! - vigyorogtak, és jókedvűen rendezkedtek. Egyik ágyat az irodába, a másikat a kiszolgáló helyiségbe tolták, a kajákat a hűtőbe, és az irattartó szekrénybe gyömöszölték és felkészültek a megfeszített munkára. Azonban hamarosan napvilágra kerültek az ellátmány hiányosságai.

- Ezek nem hoztak keresztrejtvényeket! - háborgott a technikus.

- Bakker, nincs tusfürdő! - mérgelődött Adél - Mivel fürdünk?

Valahogy be kellene szerezni ezeket, töprengtek, keresztrejtvények és újságok nélkül megöl itt az unalom bennünket, és ráadásul megbüdösödünk. Fel kellene hívni a központot, de milyen lenne már… A tusfürdő még hagyján, de a keresztrejtvény…???

Rocsó hangját hallották.

- Józsi! – kiabálták és egymást taposva a folyó felőli ablakhoz rohantak. A halász, nem törődve az áradással, ott pöfögött a folyón. Az integetésre, füttyögésre hozzájuk kormányozta a rozoga alkotmányt.

- Mi a probléma testvéreim? - kérdezte. Azonnal átlátta a helyzet tarthatatlanságát, és felvette a megrendelést.

- Dél körül itt vagyok! - mondta, és tartotta is a szavát, hozta a cuccot. Meg valami mást is. A rocsó alján kis, két-három literes demizsonok sorakoztak.

- Mi ez, Józsi? - kérdezte a technikus? A férfi büszkén kivillantotta mindhárom fogát.

- Ez bizony frankó szeder- meg áfonyapálinka, testvéreim. - mondta. - Én főztem stikában, viszem a gátőrnek, de be ne mószeroljatok, - vigyorgott - mert ha kirúgják a havert, az vízbe fojt bennünket.

- Mennyiért adod? – kérdezte a technikus. És Józsi megmondta. - Hát nem vagy szívbajos! - nézett nagyot a férfi az árát meghallva.

- De ebben aztán nincs egy gramm cukor se! Élesztőt se látott! Ez úgy pálesz, ahogy az isten megadta! - védte pálinkáját mélyen megbántva a halász. - Kóstold meg, aztán beszélj!

Azzal előkapott egy kisebb butykost az ülés alól.

- Na, hozzatok csak poharat! - adta ki az utasítást, fensőbbségesen, és Adél két kávés pohárért futott.

- Ez tényleg nem semmi! - lehelte a technikus, amikor végre levegőhöz jutott, a húzóra lehajtott méregerős ital után. - De van valami csodás aromája. Adj egy demizsonnal!

Így felszerelkezve engedték útjára a halászt, aki elégedetten nyugtázta a szakmai sikert. Adél vagy fél órán át révetegen vigyorogva ült az asztalnál, mire a két korty pálinka hatása lassan múlni kezdett.

Nap közben szorgalmasan készítették a táblázatokat, ami néha negyedóráig is eltartott, elküldték a kért jelentést, aztán Adél vajas kenyeret kent, a technikus pedig hagymás tojásrántottát készített sült szalonnával – csak a kontraszt kedvéért, és megettek egy kilónyi kenyeret. Előtte – utána pálinkával lazították a nehéz ételt.

Ezen az estén Adél úgy találta, hogy a technikus kivételesen jó humorérzékkel rendelkezik, rettentő jó vicceket mesél, valami teljesen eredeti módon. Majd’ bepisilt a nevetéstől.

A technikus úgy találta, hogy Adélnak, akit eddig kislánynak tartott, az elmúlt órákban valami csoda folytán, eszméletlenül nőies idomai fejlődtek ki, ráadásul olyan édesen tud nevetni, hogy az embernek megcsókolni támad kedve. És nagyon érti az ő humorát, amit eddig senki sem méltányolt eléggé.

Vacsora után kávét ittak, hogy biztosan ébren maradjanak, tekintettel a várható feladatokra. Levegőzök egyet, mondta Adél a röhögéstől pihegve és felmászott a tetőre.

Nézte az áradó folyót, míg úgy nem érezte, hogy kitisztul a feje. Mindjárt dolgozni kell. Észnél kell lenni. Nagyot fújt, és visszament. A technikus éppen keresztrejtvényt fejtett az íróasztalánál, Adél leült a sajátjához és elkezdte előkészíteni a táblázatot. A technikus elvégezte a méréseket, a számításokat, Adél kitöltötte a táblázatokat, aztán elfaxolta a központba. Vártak. Az éjszaka egyre hűvösebb lett.

- Főzök egy teát. - tápászkodott fel Adél és a kiszolgáló helyiségbe slattyogott.

- Öntsünk bele egy kis páleszt, - javasolta a technikus, - mert befagy a seggünk. Még éjfélkor és kettőkor is kell küldeni jelentést. Csak aztán alhatunk vagy három órát… Mert reggel hatkor minden újra kezdődik.

Adél vacogva ült az asztal mellett. Félálomban töltötte ki a táblázatot, elküldte, aztán az ablaknál állva próbálta kiverni az álmot a szeméből.

- Főzzek kávét? – kérdezte.

- Nem kell! - rázta a fejét a technikus. - Inkább iszok egy kis pálinkát, hogy felmelegedjek.

Adél is ivott egy pohárral.

-Játsszunk! - javasolta.

- Mit?

- Tyúkbelezzünk…

Röhögve húzgálták a vonalakat. A férfi nyert.

- Csaltál! - vádolta duzzogva Adél, de a férfi kinevette.

- Mégis főzök egy teát, mondta a győzelemtől feldobódva.

Keresztrejtvénye ott hevert az asztalon. Adél bosszúszomjasan felkapta a tollat és kitöltött néhány mezőt obszcén szavakkal, aztán ártatlan képpel visszaült a helyére. Megitták a teát. Itt az idő, sóhajtott a technikus, megyek, megcsinálom a méréseket, aztán végre alhatunk. Hamar visszaért, elvégezte a számításokat és visszaült a keresztrejtvényhez, míg Adél elintézte az adminisztrációt.

- Mi a franc… motyogta, aztán Adélra nézett, aki röhögve indította el a faxot. A férfi észrevette a meggyalázott sorokat.

- Na, ezért megfizetsz! - pattant fel, és Adél után vetette magát, aki nevetve próbált kitérni az útjából.

- Hagyjál, te bolond! - kiabálta, amikor a férfi derekánál fogva felkapta és az asztalra dobta.

Talán a pálinka, vagy ki tudja mi okozta, de az ártatlan játék egyszerre tele lett izgalommal. A férfi szemében vágy lobogott, Adél érezte az izmait az ing alatt, és nem tiltakozott, amikor a férfi magához húzta. Lázasan csókolták egymást, a férfi az öléhez rántotta, a szenvedély elborította őket. Adél tért magához először, feje a férfi vállán pihent, lábai a derekát ölelték. A férfi remegett.

- Ne haragudj! - hallotta a férfi szinte kétségbeesett hangját.

Adél az átélt érzésektől zavartan, nevetésben tört ki. Megfogta a férfi füleit, kicsit eltolta a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- No para… szedek gyógyszert! - mondta, és a férfinak leesett az álla. – Aludjunk! - indítványozta Adél, és a kiszolgáló helyiségbe szaladt. Leginkább azért, nehogy újra a férfira tapadjon.

A takaró alá bújt és azonnal elaludt. Fél hatkor ébredt. Gyors zuhany után magára kapkodta a ruháit és az irodába ment. A technikus még aludt. Hagyta. Dúdolgatva főzte a kávét, közben néha belesett az ajtón, és az alvó férfit nézte. Ha a viharos szeretkezésükre gondolt, a bőre bizseregni kezdett. Bevallotta magának, hogy ilyet még soha nem élt át. Lekuporodott, a férfi mellé, kicsit megrázta, és az orra elé tartotta a kávét. A férfi felült, zavartan túrt a hajába, finom, morogta és a kávéra bökött. Nézték egymást, aztán Adél elnevette magát.

- Szerintem ne igyunk több pálinkát…

A férfi is elmosolyodott.

- Jó ötlet. – mondta - Köszi

Egész nap alig beszéltek. Adél úgy tett, mint aki elmélyülten szerkeszti a táblázatot, fél óráig kenegetett egy szelet kenyeret, kiült a tetőre, a férfi megszállottan fejtette meg egyik sudokut a másik után. Valahogy átvergődtek a napon, és újra este lett. A levegő lehűlt, és ma valahogy hiába volt a két kis fűtőtest, Adél vacogott, a férfi a karját dörzsölgetve járkált fel-alá.

- Mégis igyunk egy kortyot! - vetette fel, és Adél már ugrott is a poharakért.

- Csak egy nyeletet! - mondta a férfi és félig öntötte a poharakat. Az ital melege átjárta a testüket.

- De jó… - mondta Adél - hozok kávét.

Éjfélig valahogy elvergődtek, aztán jött a holtpont. Még két órát ki kell birni, aztán három óra alvás.

- Játsszunk.

- Mit?

- Felelsz – vagy mersz?

- Az jó.

A férfi kezdett. Általános és vicces kérdések váltakoztak.

- Mikor voltál először szerelmes? – tette fel a kérdést végül. És Adél őszintén válaszolt. A szakítás körülményei megnevettették a férfit. Aztán Adél kérdezett.

- Hány éves vagy?

- Harmincnyolc.

- Nős vagy?

A férfi elvörösödött.

- Félig…

Adél a fejét rázta.

- Ez nem válasz!!!

- Válunk…

Itt már a beszélgetés komolyra fordult.

- De miért? – kérdezte Adél.

A férfi vállat vont.

- A feleségem szerint unalmas vagyok és humortalan, és ő izgalomra vágyik.

- Hülye az a nő? – szaladt ki Adél száján.

A férfi felnevetett.

- Hát tényleg nem vagyok valami nagy szám…

- Én nem így látom. - jelentette ki Adél dacosan - Nagyon is … spontán vagy és… izgalmas is. - kihívóan nézett rá - Ezt bárkinek tanusíthatom.

- Te berúgtál! - nevetett a férfi, de elöntötte valami meleg érzés. - Na, gyerünk dolgozzunk, aztán aludjunk.

- Akkor is igazam van. - morgott Adél és a férfi mosolyogva csóválta a fejét. Hamar végeztek, bújtak az ágyba. Óriási csattanás…

- Mi volt ez? – ijedt fel Adél.

A férfi káromkodott.

- Összedőlt ez a kurva ágy…

Adél már röhögött. Próbált felülni és az ágy összecsuklott…

- Mi volt ez?

- Semmi! - nyögte. - Az ágy…

- Várj, felállítom… - hallotta a férfi hangját, és már jött is.

- Nem kell, - mondta Adél, - még a végén rám esik ez az izé… Majd leterítem a matracot a földre. Neked is ezt ajánlom.

Kuncogva aludtak el. Reggel alig tudtak felkelni, kóvályogtak az álmosságtól, és az elfogyasztott pálinkától.

- Nem tudom értelmezni ezeket az adatokat, de meddig kell még itt maradnunk? – kérdezte Adél elkeseredve.

Nyűgös volt és kialvatlan. Az éjjel a férfival álmodott. Végig se merte gondolni, miket…

A férfi szótlan volt. A lánnyal álmodott. Az egész teste sajgott, annyira kívánta. Úgy tett, mint aki elmélyülten számol.

- Megkezdődött az apadás, már éjjel nem kell dolgoznunk, és talán holnaptól a töltésen is át lehet menni…

- Ideje.

Másnaptól visszarendeződtek a dolgok, Adél felpattant a bringájára, hazatekert, hosszan ült a kádban, reggel kipihenten ébredt és ment dolgozni. Megfőzte a kávét, a férfi közben a munkája után nézett, elkészítették a jelentéseket, délelőtt kiültek egy kicsit a tetőre, élvezték a bágyadt napsütést, ebéd után összerámolták a cuccokat, amelyeket a kényszerű itt tartózkodásuk idejére hoztak nekik, biztos nemsokára jönnek érte. Aztán folytatták a jelentések készítését, minden ment, mint a karikacsapás.

Csak valami mégsem olyan volt, mint máskor. Adél arra eszmélt, hogy miközben a férfi a víz áramlási sebességét méri, ő a fenekében gyönyörködik. Pedig nem is láttam igazából! - gondolta dühösen. Mi a fene van?

A férfi nem mert a lányra nézni. Mert folyton a testére gondolt. Vajon milyen lehet? A tenyerében érezte a karcsú hátát. Többet akart. Ott rezgett a vágy és még valami más a levegőben.

Adél ehhez a helyzethez is úgy állt hozzá, mint eddig mindenhez. A végére akart járni. Csak éppen nem tudta, hogy hol kezdje. Azt mégsem kérdezheti meg a férfitől, hogy nincs-e kedve meztelenül szerelmeskedni? Mert ő erre vágyik.

A férfi komoran ült az asztalánál. Fel kellene állni, de testének egy része már megelőzte a felállásban, nem akarta a lányt kínos helyzetbe hozni, és szégyellte, hogy nem tud a testén uralkodni.

- Idehoznád a kávémat, kérlek? – nyögte, és Adél lendületesen közeledett a poharakkal, szeme csillogott, az egész lány egy ötven kilós csábítás volt. A betyárját… Ilyen még nem volt.

- Kiszellőztetem a fejem… - motyogta és a stégre menekült. - Legyen már négy óra! - fohászkodott, és nem értette magát. A lányom lehetne! – emlékeztette magát két percenként. Mi a fene történt, hogy most ennyire ráindultam?

Végre letelt a munkaidő, Adél felkapta a hátizsákját.

- Elmentem! - kiabált, és már rohant is. Muszáj, gondolta, mert még a végén megkérem, hogy… ajaj…

A férfi nagyot sóhajtott. Ha még öt percig itt marad ez a lány, hát ő nem áll jót magáért. De basszus, mindjárt itt a következő nap… Addigra csinálni kell valamit… Tanácstalanul nézett maga elé.

Adél becsukta maga mögött a szobája ajtaját, neki támaszkodott, vett egy mély levegőt. Na! Akkor most ezt helyre tesszük, határozta el. Elment futni. Aztán jógázott egy órát. Aromaterápiás fürdőt vett, és az ágyban relaxációs gyakorlatokat végzett, miközben CD-ről a tenger mormolását és a bálnák, delfinek énekét hallgatta. A bálnák lágy torokhangja a férfi gyönyörének hangjaira emlékeztette, teste lüktetni kezdett. Az egész délutáni relax egy perc alatt oda lett. Tanácstalanul ült fel. Most mi a francot csináljak???

A férfi ült az albérleti szobájában és képtelen volt az agyát kikapcsolni. Felhívta a kislányát, a gyerek csacsogása megnyugtatta, mosolyogva hallgatta az iskolai sztorikat, szombaton megyek érted, kicsim, mondta neki, aludj jól… Bár én is tudnék. – gondolta.

Reggelig vagy tízszer felriadt, mert mintha a lány illatát érezte, a sóhajtását hallotta volna. Hajnalban úgy érezte, elég volt… Lement az edzőterembe és kifulladásig dolgoztatta magát. Úgy érezte, eléggé lefáradt, nem kisérti már meg a lány.

Amikor beért az irodába, a lány éppen a kávéfőzővel babrált.

- Szia! – emelte fel a fejét mosolyogva. A férfi csak intett, és az asztalához száguldott, hogy titokban maradjon a teste reakciója. A fene ette volna meg Józsit a pálinkájával együtt… - kesergett titokban. - Ha az nincs, most nem lenne semmi gondja…

Adél hallotta megérkezni a férfit. Próbált könnyedén mosolyogni, de akkor meglátta a szinte kétségbeesett arcát és a dudort a nadrágja elején, amitől libabőrös lett. - Rohadt életbe… - gondolta. Sose fog ez elmúlni?

Egész nap úgy kerülgették egymást, mint macska a forró tejet. Legyen már délután…

- Elmentem! – kiabált a férfi és kiszáguldott az ajtón.

Adél bénultan nézett utána. Hét vége következik, és el se köszönt… Nem, mintha eddig nagyon búcsúzkodtak volna, csak… Akár mennyire nem akarta tudomásul venni, belezúgott ebbe a pasiba. Jól nézek ki, gondolta, valahogy ki kell ebből keveredni, a férfi láthatóan nem akarja őt, hiába a testi vonzalom.

A férfi a kocsi kormányát markolta. Hétvége következik, nem fogja látni a lányt… Már most hiányzik neki. Úgy hagyta ott, hogy azt se mondta, viszlát… Becsapta a kocsi ajtaját és visszafelé indult. Nagy léptekkel vágott át a rampán, szinte berúgta az ajtót. A lány ijedten fordult meg, aztán elindult felé…

Adél rémülten hallotta, amint kivágódik az ajtó, aztán meglátta a férfit. Fenébe a gondolkodással, határozottan lépkedett, a végén szinte szaladt és a karjába vetette magát. A férfi a testéhez szorította. Álltak szótlanul, egymásra fonódva.

- Jól benne vagyunk a pácban! – foglalta össze Adél az érzéseiket. Sose gondoltam, hogy egyszer ez megtörténhet közöttünk, de megtörtént és nekem elegem van abból, hogy nem mondjuk ki…

- Mit kellene kimondani? – a férfi hangja keserűen csengett. - Az apád lehetnék…

- Feltéve, ha 18 évesen teherbe ejtettél volna valakit… - elnevették magukat.

- Na, jó, hát majdnem az apád lehetnék. - Még ki se keveredtem a házasságomból és most itt állok ezzel a reménytelen helyzettel…

- Miért lenne reménytelen? – kérdezte Adél. - Mondtam én, hogy el kell venned feleségül? Érzések vannak közöttünk és szenvedély, amit nem tudunk elfojtani. Miért ne szerelmeskedhetnénk? Ha egyikünk ki akar lépni, majd megbeszéljük. - Tudta, hogy hazudik, nem tudná őt elengedni, de meg akarta hagyni a férfinak a menekülési lehetőséget.

A férfi határozatlanul bólintott. Most mondja, hogy ez több annál, mint, hogy megkívánta a fiatal testét? Semmilyen módon nem kötheti magához, maradjon meg a lehetősége a tovább lépésre. Majd utána ő elrendezi magában. Ha tudja…

- Akkor most mi legyen? Én a szüleimmel lakom, közölte Adél. Oda nem mehetünk.

- Én egy albérleti szobában, ahol még mások is laknak. Még nem tudtuk eladni a lakást…

Tanácstalanul néztek egymásra, aztán szinte egyszerre a tetőre. A férfi felkapta a takarókat, Adél már sietett is fel a lépcsőn… Kapkodva vetkőztek, lázasan szerelmeskedtek, a szenvedély lassan csillapodott. A férfi Adél haját, testét simogatta, gyengéd csókokat nyomott az arcára, szemére, Adél keze a férfi fenekét térképezte fel.

- Végre! – mondta. - Fogalmad sincs, ezt mennyire szerettem volna már megtenni…- Kuncogtak. - Kezdek fázni, menjünk…

És mi lesz ezután? Nem tudták.

- Még hónapok, mire pénzhez jutok, mondta a férfi, aztán még mikor találok valami lakást…

- Nem baj, megoldjuk.

Izgalmas, boldog hónapok következtek, végezték a munkájukat, rendszeresen kimásztak a tetőre szerelmeskedni, nyáron a stégről a folyóba ugráltak, éltek lazán és vidáman, mintha kívül rekedtek volna a világon. Már szinte haza se jártak, az irodában laktak, az ott felejtett vendégágyak összetolt matracain aludtak, és a kutya se törődött velük.

Már az ősz kopogtatott, amikor egy nap értekezletre hívták őket a központba. Kicsit meglepődtek, amikor kiderült, csak ők ketten voltak ott és a vezérkar.

Ezek rájöttek a kapcsolatunkra? – szeppent meg Adél. A férfira sandított, akiből csak úgy áradt a feszültség.

A vezér azonban a technika fejlődéséről magyarázott valamit, és hogy a telepített műszerek, a mérések gyakorisága meg a pontosság…, szóval az ő munkakörük a jövő hónaptól megszűnik. A technikus más beosztást kap a gépészeti üzemágban magasabb fizetéssel és előléptetési lehetőséggel, Adélnak viszont jelenleg nem tudnak álláslehetőséget felkínálni, kivéve, ha vállalja egy számítógépes tanfolyam vagy egy felsőfokú informatikai képzés elvégzését. Az előbbivel adminisztrátori feladatokat láthat el, az utóbbival jobb lehetőségei lennének a számítástechnikai csoportnál. A hónap közepéig van ideje megfontolni. Szinte sokkos állapotban tértek vissza a kis ártéri irodába.

Adél sírt. Ez milyen szívás már… Végre van az életében egy férfi, akit szeret, akivel kiteljesedett az élete, aki nem akarja bántani, és nincsenek felé teljesíthetetlen elvárásai, aki elfogadja őt olyannak, amilyen, középszerűnek és bolondosnak, erre tessék! – a kurva technika közéjük áll.

A férfi is szótlan volt. Tudta ő, hogy eljön az idő, amikor el kell engednie a lányt, de most úgy érezte, nem fog tudni nélküle létezni. Mert ő az, aki vidámságot hozott az életébe, aki mellett az lehet, aki valójában, akit akkor ölelhet, amikor csak akar, mert egyforma szenvedély lobog bennük…

A hónap végén letörten készülődtek.

- Hogy döntöttél? – kérdezte a férfi. - Melyik képzést választod?

- Egyiket se. - Adél nem nézett a szemébe. Mert akkor a férfi kiolvashatná belőle a kétségbeesést. - Igénybe veszem a munkanélküli segélyt, aztán főiskolára megyek, nappali tagozaton. Az idő éppen elég lesz, hogy felkészüljek a felvételire.

- Értem! – bólintott a férfi. Úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon rúgta volna. Mosolyt erőltetett az arcára, magához ölelte a lányt. - Sok sikert. Remélem, látjuk még egymást…

Adél bőgve tekerte a bringát. A férfi alig látott a szemébe szökő könnyektől. Lefékezett a híd lábánál, próbált megnyugodni…

Adél napokig letargikus hangulatban tett-vett. Tanulni próbált, jógázott, mindent elkövetett, hogy végre kiverje a fejéből a férfit. Nem sikerült. A tanulás ugyan elterelte a figyelmét – nappal. De aztán jöttek az éjszakák, vele az álmok és a vágyak. Már becsavarodok lassan! - gondolta. Márciusban beadta a felvételi kérelmet, május elején megírta a felvételit. Várt.

A nyár már tombolt, a vízhez vágyott, de nem volt kedve strandra menni. Ilyenkor mindenki ott van, nem volt kedve felületes csevegéshez. Kimegyek a régi kis irodához, gondolta, és a stégen napozok, a folyóban úszok. Nem zavarok ott senkit.

Ahogy a töltésre ért, meghökkent. A kis iroda sehol sem volt. Vagyis ott volt az, de már nem volt ugyanaz. A lapostető város felőli részére cseréptető került, tetőablakokkal, a régi irodai ablakok helyén megnagyobbított nyílászárók. Letámasztotta a bringáját, óvatosan megkerülte a házat. A folyóra vezető stég kopott deszkái lecsiszolva, pácolva. Mi van itt? Kisétált a móló végére, onnan is megnézte a házat. Az ablakok helyén kétszárnyú ajtó, előtte terasz, félig leburkolva… Valaki itt építkezik!!!

Elárasztotta a düh. Ha nem temetkezik a bánatába és észnél van, talán ő is megvehette volna egy kis szülői segítséggel. Valaki megelőzte. Valaki más fog itt lakni, azon a helyen, ahol ő ott hagyta a szívét. A férfira gondolt. Vajon ő tudja? Mi lehet vele, hogy élhet?

Ült a stégen, a lábát a vízbe lógatva és potyogtak a könnyei. A férfi már biztosan tovább lépett, talált egy komoly, magához való nőt, és boldog. Csak ő ilyen nyomoronc! Miért nem tudja elfelejteni? Vagy miért nem tudta azt mondani neki, akkor, hogy ő nem akarja elhagyni? Miért nem kérte, hogy maradjon vele?

- Úgy látom, működik a telepátia! – hallotta a férfi hangját.

Ijedten nézett fel. A férfi felrántotta, keze a derekát ölelte, és Adél a nyakába kapaszkodott.

- Én nem akartalak elhagyni! - mondta panaszosan. - Szerelmes vagyok beléd! Miért nem tartottál vissza? - A férfi ringatta. - Nem is kerestél! – folytatta. - Egyáltalán nem is hiányoztam neked? Biztosan elfelejtettél! – vádolta indulatosan.

A férfi lecsókolta a könnyeit.

- Tőletek jövök. - mondta. - Épp ma kerestelek. Mert beszélnünk kell. Megvettem ezt a kis ingatlant, átalakítottam. - Kezénél fogva húzta maga után. - Az iroda helyén van a nappali, kilátással a folyóra. A régi kiszolgáló helyiségből lett a konyha és a fürdőszoba. A tetőtérben van a háló, előtte terasszal, és a gyerekszoba.

Adél ámultan követte.

- Én is pont így csináltam volna meg! - lelkesedett. Álltak az üres házikóban. A férfi ölelte.

- Meg sem kérdezted, miért kerestelek…

Adél szemei csillogtak.

- Azt akarod, hogy én rendezzem be!  - jelentette ki vigyorogva. - Velem akarsz élni!

A férfi a fejét csóválta.

- Francba…, pedig már olyan szépen kigondoltam, hogy foglak erről meggyőzni…

- Roppant kíváncsi vagyok, - válaszolta Adél, - ne fogd vissza magad. Imádnám, ha meggyőznél.

---

Adél a folyót nézte. Jégtáblák úsztak el a kis ház előtt. Tanulni kellene, mélázott, jövő héten ZH-t kell írnia. A töltés felől kopácsolás hallatszott. Beburkolózott a takaróba és kinyitotta az ajtót. Két férfi dolgozott ott, a rámpa megemelésén.

- Elnézést, csókolom, - mondta az egyik, - de ez nem megy zaj nélkül…

- Semmi gond, csak megkínálnám magukat egy teával, vagy kávéval…

- Jöhet! - vigyorogtak az emberek.

- Kész vagyunk! - jelentették be egy óra múlva - Nézze meg. Most már bármilyen magas a folyó vízállása, ki tudnak menni a városba…

---

Hallotta, amikor a férfi megérkezett. Friss, hideg, tavaszi levegő áramlott be vele a szobába.

- Minden rendben? – kérdezte és kezét Adél hasára simította.

- Aha! Holnap kismama torna, el ne felejtsd!

- Ki nem hagynám…

---

- Adééél! - kiabált a férfi nagylánya. - Gyere, mert az öcsi csupa szar! Én ugyan hozzá nem nyúlok!

- Hát én nyúljak hozzá? Panírozok! – kiabált vissza Adél. - Utána hogy eszed meg?

Röhögtek.

- Apa!!! – ordította a lány - Gyere, dolgod van…

---

- Mi van már? – suttogta Adél sürgetően. - Befagy a seggem!

A férfi óvatosan ügyeskedte be az ajtón a méretes fenyőt.

- Te csak hallgass, nem te díszítetted a fűtetlen tárolóban! Meddig csináljuk még ezt? – morogta. - A gyerek már úgyis tudja, hogy nem a Jézuska hozza…

- Jó, de annyira élvezi ezt a játékot.

Eligazították a fát, csendesen suttogva rakták alá a csomagokat.

- Tökéletes lesz, ha felkapcsoljuk a fényeket… A férfi magához húzta, csókolóztak.

- Mi lenne, ha felmennétek enyelegni? – hallatszott a lány hangja a kanapéról. - Elmúlt éjfél! Aludnék!!! Vihogva araszoltak fel a lépcsőn és magukra csukták az ajtót.

---

- Hoztál kenyeret? – kérdezte a férfi.

- Te nem hoztál? – kapta fel a vizet Adél.

- Hogy hoztam volna? – Te vitted el a kocsit.

- Kétszáz méterre van a bolt!!! Negyedóra!!!

- Izé… hát itt volt Józsi…

Adél fürkésző szemekkel nézte a kissé zilált férfit.

- Pálinkát hozott, mi? A férfi bűnbánóan bólogatott.

- Ittatok is…                                   

- Hát egy kicsit…

- Hol az a pálesz?

A férfi a konyha felé intett a fejével.

Adél bemasírozott, meglátta a két poharat és a félig telt kis demizsont.

- Kicsit… - morgott. - Ez nektek kicsi? Megittatok legalább három decit…

Töltött egy pohárba, belekortyolt. Érezte az aromát, emlékek kúsztak az agyába… Éppen itt, ezen a helyen szerelmeskedett először a férjével… Felhajtotta az italt, a poharat a konyhapultra csapta.

- Hol vagy? – kiáltotta.

A férfi tétován érkezett, bánatos kiskutya szemekkel próbálta megbocsátásra birni. Adél a férfi után nyúlt, magához húzta.

- Még egy csókot sem kaptam, mióta hazaértem, mondta szemrehányóan. A férfi megkönnyebbülten tapadt a szájára.

- Menjünk fel, súgta.

- Előbb rendelek pizzát, - kotorászott a telefonja után Adél, - mert mire ide kihozzák, lemegy a nap…

---

A férfi a szendergő feleségét nézte. Már tizenöt éve tart ez a semmihez sem hasonlítható szerelem. Adél hasra fordult.

- Simizzééél… - kérte álmosan.

A férfi keze bejárta a testét, hallgatta a mélyülő lélegzetét, fejét lehajtotta és megcsókolta a nyakszirtjét. Adél libabőrös lett. A férfi várt… Adél lassan fordult felé.

- Nem hagysz aludni, - panaszkodott, de a szemében már ott volt a vágy és a nevetés. A férje őszülő hajába markolt, úgy húzta magához.

---

Bezárta a kocsit és a lépcsőket kettesével véve szaladt fel a töltés oldalában elhelyezkedő lépcsőkön. Végig futott a rampán, benyitott a házba.

- Na? – kérdezte. - Mi a helyzet? A férje és a gyerek a számítógép előtt ült.

- Bent vagyok! – a fiú hangja hitetlenkedve csengett. - Csak egy ponttal a határ felett, de bent vagyok!!!

Adél megkönnyebbülten nevetett.

- Te nem is örülsz? – nyomkodta meg a fotelban ülő férje vállát.

- Minek örüljek? – adta a haragost a férfi. - Hogy ez a taknyos leköröz? Én csak technikus vagyok, ő meg mérnök lesz…

Adél lehajolt és megcsókolta a nyakát. Tudta, hogy nem gondolja komolyan, csak a meghatottságát és az örömét próbálja palástolni.

- De hülye vagy! - súgta neki, és a férfi már nevetett.

---

Adél a borospohár felett a férjét nézte.

- Hát megint ketten vagyunk! - mondta. Elérzékenyült, a szemét könnyek égették, a férje is gyanúsan pislogott. A nagylány külföldön, a fiú Pesten, az egyetemen.

- Ne búslakodj, fogta meg a férfi kezét. Inkább örüljünk. Húsz év óta most először vagyunk itt megint kettesben.

- Csak én közben megöregedtem! - lógatta a fejét a férfi. - Rögtön hatvan éves leszek. Mi lesz, ha… - elharapta a mondatot.

- Mikor mi lesz? – kérdezte Adél hatalmas műmosollyal.

- Hát, ha esetleg, Te még…  én meg már nem…

- Micsoda hülyeség ez??? De válaszolok. Igen, én, még nagyon… De Te meg nagyon igen… És, ha minden kötél szakad, szólunk Józsinak, és hoz egy kis pálinkát…

 

 

Megint záróráig maradt. Pedig megfogadta, hogy ma ellenáll az ital vonzásának, csak beszélget egy keveset, iszik egy pohár bort, hogy elmúljon a remegése, aztán hazamegy és vacsorát főz. Este felhívja a gyerekeket, akik majd csodálkoznak, anya, te ma nem ittál? - Nem hát! Megmondtam, nem? Akkor hagyom abba, amikor akarom. Nem vagyok alkoholista, hiába bizonygatjátok…

De ez ma sem sikerült. Érezte, hogy nagyon részeg. Az alkohol hatására valami delíriumos félálomszerű állapotba került és nem tudott tovább menni. Egy padra ült, és érezte, el fog aludni. Akkor pedig megfagy… Talán jobb is lenne. Előkotorta a telefonját és kikereste az egyetlen nevet, akiről tudta, fel fogja venni. Mások ezt már régen nem teszik meg. Még a gyerekei sem.

- Halló! - szólt bele a férfi, ő meg sírni kezdett. - Hol vagy? – kérdezte sürgetően.

- Nem tudom… - nyögte artikulálatlanul. - Valahol a… - próbálta betájolni magát. Végre talált egy üzletet, ami támpontul szolgálhatott a férfinak.

- Maradj ott! Érted megyek.

Jó vicc, gondolta. Nem is tudok menni…  Elbóbiskolt…

---

Gyönyörű lány volt. Olyan szép, hogy bárkit megkaphatott volna, de ő valahogy nem vágyott párkapcsolatra. Ahhoz túlságosan szerette a szabad életet, a bulikat, a koktélok okozta enyhe mámort. Hogy nem kellett felelősséget vállalni…

Néha engedett a szexuális vágynak és hagyta magát boldoggá tenni egy csinos fiú által, de aztán lerázta magáról, mint kutya a vizet, és ment tovább.

Ápolónőnek készült, és tényleg szerette is a szakmáját, könnyen tanult, képezte magát és szépen haladt előre. Tervei nem voltak a magánéletét illetően, elég volt, hogy jól érzi magát a bőrében. Húsz éves volt, előtte állt az élet.

Aztán egy napon öt perc alatt minden megváltozott.

- Menj, csinálj gyorsan egy EKG-t! – kérte a főnővér futtában. - Siess, a professzorról van szó!

Kata morgott, volt éppen elég dolga. Nem ismerte azt, akit el kellett látnia, kissé dühösen rántotta el a függönyt az ágy elől, és előtte feküdt a férfi. A teste kisportolt, a szeme, mint a hegyi tavak, mosolygó szája maga a csábítás. A szemük összekapcsolódott, és ő szeretett volna ráborulni és csókolni, míg levegőt kapnak. Ijedten próbált kijózanodni, szinte reszketett.

A vizsgálat alatt a férfi nem vette le róla a szemét, a végén ránézett az EKG lapjára, bólintott, mint aki meg van elégedve, aztán megfogta Kata kezét.

- Keressen meg, ha vége a műszakjának. - mondta, és ő csak bólintani tudott.

Lerohant a dohányzóba, hogy megnyugodjon, közben égett a teste és úgy dobogott a szíve, majd’ kiugrott. Próbált értelmesen gondolkozni. A férfi sokkal idősebb, mint ő. Ráadásul a kórház egyik vezető egyénisége. Nős, és gyerekei vannak.

A munkaidő végén mégis a prof. szobája felé indult.

Úgy érezte, most már nyugodt lélekkel állhat elé, hiszen mindent átgondolt. De ahogy benyitott és meglátta, máris borzongani kezdett. Akarta ezt az embert. Ha egyszer, akkor egyszer. De csókolni akarta a száját, magán és magában érezni a testét.

Amikor a férfi felé indult, tudta, mi fog következni, és boldog volt. Alig estek szavak. A testük mintha már ismerte volna egymást, a harmónia tökéletes volt, az extázis mindent elsöprő.

Egymás száját tépve próbálták elnyomni a kiáltásokat, és a gyönyör nem akart csillapodni. Késő éjszakáig szeretkeztek.

- Megismételjük? – kérdezte a férfi, amikor végül hazafelé indult. - Nekem nem volt elég.

Kata azonnal bólintott.

- Sose lesz elég… - súgta.

A férfi felnevetett.

- Jó, holnap várlak ugyanitt.

És elkezdődött valami, amit Kata sose hitt volna. Ő, a húsz éves, tökéletes alakú, gyönyörű bombázó, akit fiatal, jó testű férfiak akartak feleségül, halálosan szerelmes lett egy közel ötven éves férfiba, aki elkötelezett volt a családja mellett, és ezt meg is mondta. Nem érdekelte. Semmi sem érdekelte. Csak szeretni akarta, és sírt, ha egy nap nem látta. És a férfi sem tudott távol maradni tőle.

És neki valahogy kinyílt a füle, azonnal meghallotta, ha mások a férfiről beszéltek. A tanult, okos és szép feleségéről, aki csodásan neveli a gyerekeket, aki mintapedagógus a helyi gimnáziumban.

A tökéletes gyerekekről, akik tanulmányi versenyeket nyernek, jótékonysági futásokon vesznek részt, és nyitótáncot táncolnak a szalagavatón.

Aztán más nőkről, akikkel a férfi szerelmi kapcsolatot tartott, majd elhagyott. Ez sem érdekelte.

- Engem is el fogsz hagyni? - kérdezte a férfit évődve, aki nevetett.

- Épp most gondoltam rá, hogy nézni kellene neked valami lakást, ahol normális körülmények között együtt lehetünk…

Kata boldog volt. A nővérszálló után csodás volt a kis garzon a hatalmas franciaággyal, nem kellett az orvosi szoba keskeny heverőjén szexelni, sietni, valaki rájuk ne kopogjon, és óvatosan eltünni, nehogy a pletyka felüsse a fejét.

Ezután már minden csodás lett. Lusta, élvezetes és szenvedélyes szeretkezések, ágyban elfogyasztott vacsorák és pezsgők, a férfi vágya nem csökkent, és ő minden nappal egyre szerelmesebb lett.

És egy nap új pletyka kezdett keringeni a kórházban.

- Na, most mi lesz? – kérdezgették a rosszmájú nővérek.

Nem mert érdeklődni. Szinte szavanként szedte össze az információt. A férfi egy régebbi szeretője, akitől gyereke is született, itt van az onkológián, az esély a gyógyulásra szinte nulla. És van egy nyolc év körüli gyereke, akinek ő az apja. Ez kicsit megrázta.

Műszak után vásárolt. Sonkát, bagettet, pezsgőt és őszibarackot. Hiszen a szerelmét várja…

A férfi vidáman érkezett. A karjába kapta, szinte tépte le róla a ruhát, csókolta, ahol érte, és ő már nem gondolt a többi nőre és a gyerekekre, kit érdekel, hányan voltak… Megitták a pezsgőt, vagyis leginkább ő ivott, a férfinak ma el kellett mennie. És akkor mégis megkérdezte:

- Miért nem vagy azzal a nővel? Hiszen szenved.

A férfi hallgatott.

- Nincs már közünk egymáshoz. - mondta aztán.

Másnap Kata, mielőtt haza indult, bement az onkológiára. Célzottan ment a férfi régi szerelmének kórterme felé. Az ágyban egy meggyötört nő feküdt, sápadt arccal, lehunyt szemekkel. Haldoklik, gondolta. És akkor meglátta a férfit, aki a kórterem mosdójából jött ki. Hát mégis látogatja! – gondolta, és örült ennek.

Alig, hogy hazaért a férfi is megjelent. Szenvedélyesen, szinte durván szeretkeztek. Mintha mindketten a stresszt akarták volna leküzdeni.

Néhány hét múlva meghalt a nő, és újra fellángolt a pletyka. A nővérek mindent tudtak. A főorvos és a felesége magukhoz veszik a halott szerető gyerekét. Együtt fogják felnevelni. Micsoda nagyszerű asszony, mondták. Az öreg meg mekkora kujon, azt mondják, megint van valakije. Majd azt is megunja, és akkor koppan ő is…

Kata hallgatott, de amikor egymásba gabalyodva pihegtek, győztesnek érezte magát. Titokban abban reménykedett, hogy a szerelme, és a férfi szenvedélye elég lesz, hogy egyszer felvállalja őt, és közös életük legyen. Engem szeret, gondolta. hiszen már egy éve is elmúlt, hogy találkoztak, és a szenvedély azóta sem csökkent közöttük. Az élete a kórház, a tesco és a lakás közötti háromszögre korlátozódott. Sehova nem járt, mindig otthon volt, hogy ha a férfi jön, ő ott legyen. Nem akart idegeskedni a néha hiábavaló várakozás alatt, laza és vidám akart lenni, amikor a férfi érkezik, ezért mindig tartott otthon viszkit és pezsgőt, hogy megnyugtassa magát. Meg bort, hogy ihassanak a vacsorához, ha a férfi ottmarad. És gyakran ott maradt. És néha nem. Ilyenkor jól jött az ital, hogy aludni tudjon.

Négy év telt el így, néha felhőtlenül boldog, néha fájó szerelemben, és Kata vágyakozása nem szünt, egyre erősebb lett. És akkor megtörtént, amire nem számítottak. Teherbe esett.

- Esküszöm, pontosan szedtem a gyógyszert! - védekezett, és a férfi nem haragudott.

- Hát, lesz egy negyedik gyerekem is. - mondta lazán. - Ne parázz, majd segítek! De egyelőre ne mondd senkinek, majd én keresek valakit, aki rád néz, hogy minden rendben legyen, és kell egy nagyobb lakás. Nem szeretkezhetünk a gyerek előtt…

Kata boldog volt. A férfi nem akarja elhagyni, gondoskodik róla. Ha nem is mondta soha, de biztosan szereti. Másképp nem tenné meg ezt érte.

A férfi egy kétszobás lakást vásárolt neki, és Kata boldog volt. Lelkesen rendezte be a férfi által rendelkezésére bocsátott összegből, a gyerekszobába kiságyat vásárolt, és mesés tapétával dekorálta, a másik szobába hatalmas franciaágyat és kényelmes fotelokat, szuper-nagy képernyős tévét rakott. Orvoshoz mentek, aki megvizsgálta a magánrendelőjében.

- Gratulálok! - mondta fanyarul a férfinak. - Ikreitek lesznek.

A férfi káromkodott, aztán nevetett.

- Az asszony megöl, ha megtudja. - mondta a másik dokinak - Ezt nem úszom meg…

Kata úgy érezte, elsüllyed. Nem gondolta, hogy a férfi felesége tud arról, hogy ő létezik.

- Add át neki kézcsókomat! - beszélt tovább a másik orvos, és ő rájött, hogy a férfi feleségéről beszélnek. Őelőtte… Mintha ott sem lenne… Ez megmérgezte az örömét. Nyelte a könnyeit, míg haza nem értek, és akkor a férfire támadt.

- Elárultál! - sírta! A férfi a fejét rázta.

- Dehogy árultalak el! Mi így élünk. A feleségem ismer engem, tudja, hogy nagy szexuális étvágyam van, neki pedig csak átlagos. Miért zaklatnám azzal, amit nem szeretne, amikor itt vagy nekem te, aki éppen olyan szenvedélyes, amilyet mindig is kerestem. Ő nem akadályoz abban, hogy szeresselek, és kérlek, te se akadályozz abban, hogy őt is szeressem.

Kata ezen az estén kegyetlenül leitta magát. De a férfi másnap újra jött, szenvedélyesebb volt, mint valaha. Azonban az ikerterhességet nem sokáig lehetett titokban tartani, és a kórházban hamarosan elterjedt a hír, hogy Kata terhes, és a gyerekei apja a főorvos, ő pedig kétségbeesetten szaladt a férfihez.

- Semmi gond! - ölelte a férfi, - hadd beszéljenek! Te csak magaddal és a gyerekekkel törődj.

A terhesség félidejétől Kata már nem dolgozott. A lakást csinosítgatta, gyerekruhákat vásárolt, és várta a férfit. És ő tényleg jött is. Alig volt nap, amikor ne jelent volna meg. Csak már nem maradt vele, nem szeretkeztek.

- Veszélyes. - mondta a férfi. - Te tudod legjobban. Ki kell birni ezt a pár hónapot. Egyél egészséges ételeket, kerüld az alkoholt és a dohányzást, minden rendben lesz.

De Kata nem birta. Kívánta a férfit, az idegei ki voltak hegyezve, így néha megszegte a szabályokat és megivott egy-egy pohár vodkát, és elszívott pár szál cigit. A férfi nem vette észre. Vagy csak nem szólt róla. A nyolcadik hónap végén egy hajnalban Kata arra ébredt, hogy minden tocsog a magzatvízben. Megrepedt a burok. Taxit hívott és a kórházba ment, ahol tíz órai nehéz vajúdás után megszülte a gyerekeit. Két gyönyörű, két kilós kisfiút. A férfi késő este vidáman érkezett a különszobába, megcsókolta, majd a gyerekeket ringatta a karjában, úgy viselkedett, mint egy igazi apa. De nem jött értük, hogy hazavigye őket, taxit küldött.

A gyerekek éjjel-nappal sírtak, legalábbis Kata úgy érezte. Alig volt ideje lélegzethez jutni. Ezért néha legurított egy pohár bort. Az nem árthat. Vagy egy sört, hogy legyen teje. De bárhogy igyekezett, semmi sem ment símán. A lakás rendetlen volt, és a férfi már nem nevetett, ingerült volt és ideges.

- Mi van veled? -  kérdezte. - A gyerekek nem lettek megfürdetve és tisztába téve! Ahogy látom, éhesek is. Elhanyagolod őket…

- Te is elhanyagolsz engem! – kiabált. - Egyedül vagyok a két gyerekkel. A férfi csitította.

- Jól van, segítek! Mától nem kell főznöd, küldetek kaját, Te csak a gyerekekkel foglalkozz.

Ez volt az első krízis az életükben. De átsegítette rajta őket az egymás iránti szenvedély. A férfi minden nap jött, és néha éjszakára is maradt. Ilyenkor Kata ragyogott, boldognak és teljesnek érezte az életét. Lassan a gyerekek is átaludták már az éjszakákat, és ők zavartalanul szerelmeskedhettek. Kata megint szépnek és kívánatosnak érezte magát, és szerette a gyerekeit. Játszótérre mentek és strandra. Ha minden rendben volt. És akkor volt minden rendben, ha a férfi karjában feküdt. Ha a férfi egy nap nem jött, előkerült az alkohol.

Amikor a gyerekek betöltötték a két évet, Kata vissza szeretett volna térni a munkájához, de ez nem volt kivitelezhető, hiszen a gyerekek nem maradhattak egyedül éjszakára, és a férfi nem ajánlotta fel a segítségét.

- Ezt ne kérd. - mondta, amikor Kata felvetette. - Nem tehetem meg a feleségemmel. Keresek neked valami más munkát.

Végül egy háziorvosi rendelőben sikerült állást szereznie, ahol nem kellett késő estig, vagy éjszakákon át dolgoznia. A fizetése és a férfitől kapott támogatás gondtalan megélhetést biztosított számukra, de ő mégsem volt boldog. A gyerekek lassan iskoláskorba léptek, a férfi szerette őket, még mindig meg volt közöttük a szenvedély, és Kata álma még mindig az volt, hogy egyszer a férfi bejelenti, velük akar élni, de tudta, ez soha nem fog bekövetkezni. Ő igazából nem volt része a férfi életének, aki a feleségével járt színházba, nyaralni és társasági rendezvényekre. Neki és a gyerekeinek csak a pénzt biztosította ugyan ezekre.

Ahogy a gyerekek nőttek, a férfi egyre inkább rájuk fókuszált, a kettőjük kapcsolata kezdett megszürkülni. Kata dühöngött. És egyre többször ivott, egyre többet. Elfelejtette a gyerekek életében fontos eseményeket. Nem ment el az anyák napi ünnepségre, az évzáróra, a fellépésekre. Mert ledöntötte a mámor. És a férfi – talán éppen ezért – egyre távolságtartóbb lett. Nem veszekedett, nem fenyegette a támogatás megvonásával, csak nem dobta az ágyra, hogy sietve és vadul szeresse, vagy éppen csendesen, titokban, hogy a gyerekek meg ne hallják, mert nem birta ki estig… És már ott sem aludt, mint régen.

Amikor Kata számon kérte, miért, a férfi csak annyit mondott:

- Gondolkozz!

Aztán fogta a kocsikulcsot, elköszönt a gyerekektől, és elment. És ő megint leitta magát. Reggel a gyerekek ébresztették, anya éhesek vagyunk, indulni kell az iskolába… Nem volt ideje fürödni, úgy, ahogy volt, gyűrötten és másnaposan rohant dolgozni, az orvos hazaküldte. Ez volt az első alkalom, és ő szégyellte magát. Ezért újra ivott.

A férfi hozta haza az iskolából a gyerekeket, és ő sírt, mert nem látta a szemében azt a tüzet, amit annyi éven át. De a férfi most vele maradt, és ő a testét ölelve aludt. Reggel, a férfi elvitte a gyerekeket az iskolába.

- Várj meg itt. - mondta. - És ne igyál, beszélnünk kell.

Kata rémült volt. Ezért úgy gondolta, egy pohárral nem árt meg… Mire a férfi visszatért, már látszott rajta az alkohol hatása. Minél jobban próbálta titkolni, annál inkább. A férfi most már dühös volt.

- Boldogtalan vagyok, mert nem szeretsz! - sírt Kata. - Már nem is szeretkezel velem!

- Megint részeg vagy, pedig direkt kértelek, ne tedd. Vedd már észre, alig vagy józan. Éppen erről kell beszélnünk. Elhanyagolod a gyerekeket, a lakást, a háztartást. A gyerekek csak a menzán esznek főtt ételt, itthon csak felvágott és kenyér a kaja. Tönkre teszed magadat, és őket is. Viselkedj anyaként.

- El akarod őket venni tőlem? – rémült meg Kata.

- Dehogy akarom. Ha akarnám, se tudnám. A feleségem azonnal kidobna, ha őket is hazavinném. Azért mindennek van határa… A gondot nem én okozom, hanem te és az alkohol. Sok éve vagyunk együtt, én elmúltam hatvan éves, segítek, hogy szépen megéljetek, de neked is oda kell tenned magad. Menj elvonóra, ha az segít, addig itt maradok a gyerekekkel.

- De velem sose maradsz itt!

- Mert állandóan részeg vagy. Most is. Nézz magadra…

Kata összeomlott, képtelen volt abbahagyni a hisztérikus zokogást, a férfi mentőt hívott és bevitette a pszichiátriára. Megkezdődött az elvonókúra, és a férfi tartotta a szavát. Gondozta a gyerekeket, rendbe szedte a lakást, tele vásárolta az üres hűtőt, kihajigálta az alkoholt. A második hét vége felé egy délután, amikor meglátogatta, Kata ugyanazt az izzást látta a szemében, amit már olyan régen hiányolt. Sírt örömében, és a férfi az orvosi szobába húzta, ahol szenvedélyesen szeretkezett vele.

- Alig várom, hogy otthon legyél! - súgta neki, és őt már nem érdekelte más, csak, hogy visszakaphatja. Fegyelmezett volt és elszánt.

Amikor végre hazamehetett, a férfi azonnal hozzá sietett, és amíg a gyerekek iskolában voltak, ők ágyba bújtak, és egész addig szerelmeskedtek, míg haza nem értek. Minden jó lesz ezután, gondolta Kata, és a férfi is mintha megfiatalodott volna, forrón ölelte, nem tudott betelni vele.

- Ne dolgozz még. - mondta neki - Törődj a gyerekekkel, lassan itt a pályaválasztás ideje, majd én biztosítom az anyagi hátteret. Majd, ha gimnáziumba kerülnek, újra keresünk valami melót.

- De hát az még két év! – ijedezett Kata.

- Nem gond! – legyintett a férfi. - Most nyugalomra van szükséged, hogy ne legyél kitéve a kisértésnek.

Minden szépen működött egy ideig, a férfi nap közben is meglátogatta, szeretkezett vele, és este is sokszor nála aludt, befizette őket egy nyaralásra, de ő nem ment velük.

- Majd leugrok hozzátok a hétvégén. - mondta, és Kata várta. Pénteken a férfi telefonált.

- Lehet, hogy mégsem tudok menni, van egy súlyos esetem…

És meleg volt, és a strandon hideg sört csapoltak… Egy sörtől nem lesz semmi bajom, gondolta, és míg a gyerekek a vízben tomboltak más gyerekkel, ő megivott egy sört. Aztán még egyet. És már nem volt megállás.

A gyerekek elcsendesedve nézték, amíg hazafelé botorkáltak, és a szállásuk előtt ott állt a férfi kocsija. Kata látta a szemében a csalódottságot, próbált józannak látszani, de a férfi átlátott rajta. Kata tagadott. És egyre többször ivott, egyre többet.

Egy idő után már összefolytak a napok, nem volt más, csak az alkohol, a cigaretta és az álomtalan álom. Nem tudta, mi történik a gyerekeivel, mit esznek, hogy járnak iskolába. A férfi újra elvonókúrára vitte, pozíciója lehetővé tette, hogy intézkedjen, és ezt ki is használta Kata érdekében. Hetekig tartott a kúra, Kata megadóan tűrte, alig várta, hogy kikerüljön onnan.

Ekkor szembesült azzal, mit tett a részeg kábulatban töltött idő alatt. A gyerekek elballagtak az általános iskolából, és ő nem volt ott. Felvették őket a középiskolába, amit apjukkal beszéltek meg, és neki erről is csak halvány emlékei voltak. A férfi közölte vele, hogy ezután a támogatást közvetlenül a gyerekeknek juttatja, mert ők felnőttebbek nála, és benne már nem bízik. Menjen és dolgozzon, hátha akkor mérséklődik az alkohol utáni vágya. És Kata újra próbált józan maradni. Dolgozni kezdett egy idősotthonban, felszedett néhány kilót, kezdett visszatérni a szépsége, a férfi ismét sóváran nézett rá, és két év kihagyás után újra szeretők lettek. De pénzt nem adott a kezébe többé. És hiába voltak az érzelmek, a férfi már jóval elmúlt hetven éves, a szeretkezések ritkultak, és Kata nem akarta tudomásul venni, hogy ez a férfi életkora, nem pedig az érzelmek hiánya miatt van. Hiszti – hisztit követett, aminek oka főleg az alkohol utáni vágy, és a férfi passzivitása volt.

És egyszer csak vége lett. A férfi egy veszekedés után elment, és nem jött többé. A gyerekek nem csodálkoztak.

- Azt se értjük, eddig, hogy birta… - mondták rezignáltan.

Hazaértek az iskolából, felmérték anyjuk állapotát, és annak megfelelően alakították a délutánjukat. Ha részegen aludt, pizzát rendeltek. Ha szülői értekezlet volt, vagy ruhát kellett venni, az apjukat hivták.

Katát már nem érdekelte semmi. És senki. Egyedül a férfi érdekelte volna, de ő már nem volt mellette.

Egy nap arra eszmélt, hogy a gyerekek pakolnak a szobájukban.

- Elköltözünk! – mondták. - Hiszen megbeszéltük…

Nem emlékezett. Aztán rémlett neki valami veszekedés. A gyerekek kiabáltak vele. Nem voltál ott a szalagavatón, nem jöttél el a ballagásra. Elegünk van…

Nem tudott mit mondani. A gyerekek elmentek. Hatalmas csend volt. Nem birta. Lement a boltba, italt vásárolt, és oldódott benne a feszültség.

Néhány nap múlva felhívta a férfit, és ő eljött. Kata hozzábújt és a férfi átölelte.

Amikor felébredt, újra egyedül volt. Nem tudott mit kezdeni magával, az üres lakás elborzasztotta, ezért elsétált a közeli pub-ba, ahol legalább emberek voltak körülötte. Aztán már minden szabadidejét ott töltötte. A munkahelyéről egyenesen odament, és záróráig maradt.

Nem fizette a számláit, alig evett, minden pénzét alkoholra költötte. Semmit sem tudott a gyerekeiről, nem tudta, hogy családot alapítottak, hogy unokája született. Aztán egy nap a munkahelyén keresték. Egy végrehajtó volt. Még józan volt, ezért megértette, amit mondott. El kell hagynia a lakást, mert elárverezték. Valamikor. Nem is emlékezett. Fel sem fogta. A végrehajtó autóba ültette, és ő végignézte, amint a lakását kiürítik. Kapott egy papírt, egy raktár címével, oda vitték a holmiját. A táskájába tette és a kocsmába ballagott. Záróra után hazament, de az ajtó le volt pecsételve, és neki nem volt kulcsa. A lépcsőre ült, ott nyomta el az álom. Reggel onnan ment dolgozni.

Napokig töltötte az éjszakát a lakása előtti lépcsőn kuporogva, aztán elzavarták. Menjen innen. Már semmi keresnivalója nincs itt.

A ház előtt ült, de beköszöntött az ősz, és fázott. Felhívta az egyik gyerekét, de az kinyomta a telefont. Aztán másikat, aki fel se vette. Végül a férfi számát csörgette meg. Ő felvette.

- Hol vagy? – kérdezte.

Azon az éjszakán egy panzióban aludt, a férfi is vele, és ő megint boldog volt. Reggel elvitte dolgozni, érte is ment a munkaidő végén, és vele is maradt. A két józanul töltött nap után egy albérleti szobába vezette.

- Kivettem neked. - mondta. - Én fogom fizetni, hogy biztosan legyen tető a fejed felett.

Kata látni szerette volna a gyerekeket, és a férfi odahívta őket. Idegenül és haragosan méregették anyjukat, aki döbbenten nézte őket. Két felnőtt férfi állt előtte, és ő tizenéves suhancokat várt.

- Hány évesek is vagytok? – kérdezte csodálkozva.

- Huszonhét, anya! – válaszolt az egyik ingerülten.

Nem értette, hogy történhetett meg ez.  

- Úgy, hogy ittál, mint a kefekötő. - mondta a másik. - Le se szartál bennünket. Az esküvőnkre se jöttél el, és nem láttad még az unokádat se, pedig lassan egy éves lesz.

A gyerekei dühösen mentek el, a férfi még vele maradt, aztán ő is ment. Most nem bánta…

Feküdt az albérleti szoba porszagú ágyán. Ötvenkét éves vagyok, gondolta. Öreg. Próbált az elméjében emlékek után kutatni, de semmit sem talált. Az ő életében nem voltak születésnapok? Évfordulók? Hát persze, hogy voltak, de ő részeg kábulatban töltötte, vagy átaludta valamennyit.

Hogy múlhatott el úgy az életem, hogy nem is emlékszem rá? Rémült volt. Nemsokára meg fogok halni, és mindennek vége lesz, anélkül, hogy egyáltalán lett volna életem. Minden olyan elmosódott, csak a férfi valóságos.

Képtelen volt magához térni ebből a kábulatból.

És újra a kocsmába ment. És lassan tél lett…

---

Erős fényre ébredt, szinte égette a szemhéját. Azonnal tudta, hogy kórházban van, érezte a fertőtlenítő, és az öblítő nélkül, erős vegyszerekkel mosott ruhák semmivel sem összetéveszthető szagát, hallotta a neszeket. Valaki megfogta a kezét. A férfi volt.

Kata boldogan nézte. Hosszú idő után most látta először valóságosnak. Haja megritkult és hófehér volt, szeme alatt táskák, markáns orra most kifejezetten nagynak tünt sovány arcában.

- Mi történt? -kérdezte ijedten. - Beteg vagy?

- Meghalt a feleségem… A férfi hangjában fájdalom rezgett. Mélyet lélegzett, és beszélni kezdett.

- Jól figyelj rám, - mondta, - mert nem lesz már több lehetőséged. Befizetlek egy elvonóra és utána egy munkaterápiás kezelésre, hogy meggyógyulj. Ez durván egy évig fog tartani. Kemény lesz. De muszáj talpra állnod.

Kata vitatkozni akart, de a férfi most határozott volt, és leintette.

- Nincs időnk. Nyolcvankét éves vagyok, lehet, hogy mire kijössz, már nem is élek. És a gyerekeink egyedül maradnak. Szükségük lesz rád. Szóval úgy tekints erre az egy évre, mint az utolsó lehetőségedre, hogy kikeveredj az alkoholfüggőségből és élj még, amíg lehet.

Kata sírt.

- Úgy lesz, ahogy akarod. - mondta. Kezénél fogva magához húzta a férfit, és a fülébe súgta: - Annyira szeretnélek megcsókolni… Csak, hogy még egyszer érezzem az ízedet.

A férfi melegen nézett rá. Aztán lehajolt, és a szájuk egymásra simult. Hosszan és gyengéden. Mint az első napon, amikor fellobbant ez a soha el nem múló szerelem, vagy szenvedély, vagy bármi…

- Felhívhatlak, ha vége ennek az egésznek? – kérdezte Kata.

- Hát persze, tudod, hogy bármikor. Ha még itt leszek.

Felállt, még egyszer végigsimított Kata arcán, haján, felemelte a hüvelykujját és az ajtó felé indult. Sovány, meghajlott vállán lógott a zakó, lábai kissé bizonytalanul lépkedtek, ritka, ősz haja nem takarta sápadt-rózsaszín fejbőrét.

Kata addig nézett utána, amíg el nem tünt a folyosó végén. Ő nem látta öregnek és fáradtnak. Ő most is a fiatalos, magabiztos, erős férfit látta, akit imádott ölelni, és soha nem tudott elengedni.

Egy év múlva találkozunk, kiáltotta utána gondolatban. Tudom!

 

Eltelt a tél, Katát egy rossz furgon szállította egy tanyára, ahol mezőgazdasági munkát végeztek. Utálta. A márciusi hidegben fázott a lába és kicserepesedett a kezén a bőre.

Aztán kiscsirkék keltek, azokat szerette, készítette az ennivalójukat.

A forró nyárban krumplit és hagymát szüreteltek, egy feketére festett bádoghordóban melegedő vízben tusoltak, este kukoricát sütöttek és beszélgettek. Már nem kívánta az alkoholt, a szervezete megtisztult, érezte, hogy él. A kemény fizikai munka hatására teste megizmosodott, arcáról eltüntek az alkoholizmus jelei, és visszatértek a nemi vágyak. Csodálkozva vette tudomásul, hogy tetszik a férfaknak. Egy fiatal, alig negyven éves emberrel dolgoztak a mezőn, amikor a pihenő alatt egymásba gabalyodtak. Ez a szex semmiben nem hasonlított a férfival folytatott, őrületig fokozható szenvedélyhez. Csak szex volt, ami jól esett a testének. Néhányszor még megismételték, aztán a pasi elment, letelt az ideje.

Már ősz volt, almát és körtét szedtek ládákba és készültek a szüretre, amikor egy nap a terápia vezetője hívta magához.

- Mit gondol? – kérdezte. - Eltelt tíz hónap. Elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy visszatérjen az életbe? Vagy kivárja még azt a két hónapot, hogy biztos legyen a dolgában?

Kata mérlegelte, amit a pszichológus mondott.

- Mennék. - mondta. - De nem Pestre. Munka kellene valahol vidéken, és szállás.

- De hát magának gyerekei és unokái vannak… Most felveheti velük a kapcsolatot és még létrejöhet egy igazi szeretet.

Kata a fejét rázta.

- Nem tehetem meg velük, hogy most odatolakodok. Eldobtam őket, megbántottam, legyen az ő döntésük, hogy akarnak-e engem.

November végén indult el, hogy megpróbálja folytatni az életét.

A Déli pályaudvarról át kellett mennie a Keletibe, onnan indult a vonat a nógrádi szociális otthonba, ahol majd dolgozni és élni fog.  Előtte még kikereste az egyetlen nevet, akiről tudta, fel fogja venni a telefont. Ha még tudja.

A telefon kicsengett.

- Halló! – hallotta a férfi hangját.

Nem tudott szólni, csak valami nyöszörgés-féle hagyta el a száját.

- Hol vagy? – kérdezte a férfi.

- A Déliben. - várta, hogy a férfi azt mondja, odamegyek… De nem mondta. Végül ő kérdezte meg.

- Láthatnálak?

A férfi megmondta a címet, és ő azonnal indult. A kertvárosi villa kapuja zümmögve nyilt. Egy ápolónő sietett elé. A professzor úr már várja…

A férfi egy öblös fotelban ült és átható szemei őt fürkészték. Odasietett, elé térdelt és a fejét az ölébe hajtotta. A férfi keze a haját simogatta.

- Itt maradsz? – kérdezte, és ő bólintott.

- Végig?

- Ameddig csak kell.

Lassan besötétedett, az ápolónő csodálkozva vette tudomásul, hogy a vendég marad. Még jobban elcsodálkozott, amikor látta, Kata a fürdőszobába tolja az ő betegét, és megbotránkozott, amikor egymás mellé feküdtek az ágyba.

- Mostantól itt lakom. - jelentette be reggel Kata az ápolónőnek. - Segítek, hogy magára kevesebb felelősség háruljon.

A férfi néhány nap múlva, az ebéd utáni szieszta közben távozott, észrevétlenül. Kata félóra alatt összecsomagolta a holmiját, felhívta a borsodi szociális otthont, bejelentkezett munkára. Már indulásra készen állt, amikor megjelentek a férfi gyerekei. A feleségével közös szintén iker fiai, a másik szeretőjétől született lánya, és az ő két fia. Megrendülten álltak apjuk teste mellett, aztán jött az orvos, a halottszállítók, intézkedtek, ő meg csak nézte a két fiát. Talán most látja őket utoljára.

- Maradj egy pár napig anya. - mondta neki az egyik fia kényszeredetten, de ő a fejét rázta.

- Nekem már semmi dolgom itt. - mondta. - Tudjátok a számomat, majd hívtok, ha gondoljátok.

- A temetést sem várod meg?

- Én már elbúcsúztam. - mondta, megölelte a fiúkat és elment.

Másfél órát várt a pályaudvaron a huzatos, hideg csarnokban, de egy percet se birt volna ki tovább abban a házban. Késő éjszaka érkezett a városkába. A portás morgott, amikor becsöngetett. Egy éjszakás nővér megmutatta, hol alhat pár órát, aztán felvette a munkát.

Másnap délután már szállást keresett. Végig járta a kapott címeket. Az útja egy kocsma előtt vezetett el, megcsapta a kiáramló szag, a szájában összefutott a nyál, létei lelassultak, aztán elfordította a fejét a tovább haladt…

 

Armand örült, hogy Armandnak hívják. Csak neki volt ez a neve az egész iskolában, meg talán az egész városban is.

Mindenki mást Jóskának, Pistinek, Jancsinak, esetleg Tibornak, Zoltánnak vagy hasonlóknak hívtak. Ettől különlegesnek érezte magát és a neve önbizalmat adott neki. Amúgy is jóképű gyerek volt, de amikor hetedikes korában elkezdett gitározni, minden lány utána epekedett. A középiskolában már zenekart alapított, ő volt a frontember, divatos nadrágban, trendi frizurával sztár volt. Ők játszottak a sulibulikon, bármelyik lányt választotta, az azonnal az övé lett.

Már érettségire készültek, amikor a bandával indult a tehetségkutatón és még a tévében is felléptek. A zsűri dicsérte erőteljes hangját, gitárjátékát, a csajok megőrültek a szexi mozgásától és kisugárzásától, és bár az első adás után kiestek, ettől kezdve még nagyobb népszerűségnek örvendhettek, megszaporodtak a fellépések a megye egész területén, sőt még egy fesztiválra is meghívták őket, ahol országos hírű zenekarokkal léptek fel. Várta, hogy majd megkeresik a „nagy” zenekarok, de az idő telt, és senki sem jelentkezett. Érettségi után egy évig lébecolt, a fellépésekből élt, végül elfogadta, hogy a népszerűsége csak eddig terjed. Hangszerkészítőnek tanult, érdekelte a szakma, beleásta magát az elektronikába, és javításokkal is foglalkozott. Úgy huszonöt éves korára jött rá, hogy a rock mellett szórakoztató zenét is kell játszaniuk, hogy társai is megéljenek, különben szétesik a régi barátokból álló zenekar. Már nem csak koncerteket adtak, vagy fesztiválokon szerepeltek, vállaltak fellépéseket céges rendezvényeken, vidéki bálakban, lakodalmakban is, amivel megteremtették az anyagi biztonságukat. Hét közben kis műhelyében hangszerkészítéssel és javítással foglalkozott, hét végén pedig ő volt a megyei szupersztár. A jobb hangzás érdekében először tangóharmonikán, majd szaxofonon is megtanult játszani, ezek kimondottan romantikus színt kölcsönöztek a zenéjüknek. Egy-egy lakodalomban hajnalonként, míg a társai egy kávé és üdítő mellett megpihentek, ő harmonikán idős férfiaknak régi katonanótákat játszott, a mulatós, táncolós blokkoknál bevetette a sármját és a szexi mozgását, a szaxofonnal letérdelt a nők elé, akik olvadoztak a gyönyörtől és ez nem csak kellemes kalandokat jelentett, a siker az anyagiakban is megmutatkozott.

Társai lassan mind megnősültek, csak ő élte a szingli férfiak vidám életét. Úgy harminc éves kora körül gondolta úgy először, hogy kellene már valaki, aki mellett megállapodhatna, elege volt a bérelt lakásokból, a tornyosuló mosatlanokból és a szennyeskupacokból, ezért vett egy szép kétszobás lakást és összebútorozott az akkori barátnőjével. Minden jól is alakult, a lány ellátta a háztartást, jártak fellépésekre és lakodalmakba, ahol ő néha titokban randit beszélt meg egy-egy szép csajjal. A barátnője azonban rájött a félrelépésekre és dühösen elviharzott, ő meg újra egyedül maradt. Nyakába szakadt a háztartás gondja, a közös költség, a rezsi és a törlesztés átutalása, a bevásárlás, amit baromira unt már, így hát, amikor összejött egy kedves lánnyal, újra megpróbálta az együttélést, de ez sem tartott sokáig, ez a nő is rögtön mindenféle szabályokat kezdett felállítani, olyanokat akart, hogy szedje össze maga után a zokniját, meg rakja a mosogatógépbe a használt edényeket és hasonlókat. De nem volt jobb a helyzet egyéb téren sem. A lány tudni akarta, mikor, hova megy, és meddig marad ott. Balhézott, ha ő nem mehetett, és ha végül mégis elvitte magával, árgus szemekkel figyelte, és később szemrehányást tett a viselkedése miatt.

Már túl volt vagy három hosszabb-rövidebb együttélésen, megünnepelte a harminchatodik születésnapját, mégsem érezte, hogy múlik rajta az idő. Néha nosztalgikusan gondolt arra, milyen jó is lenne egy vagány kisfiú, akit majd zenére, focira, motorvezetésre és egyéb férfias dolgokra taníthatna, meg egy szép, szelíd kislány, aki megbeszéli vele a kis titkait és az iskolai dolgokat, de valahogy nem talált olyan lányt, akit a vágyott gyerekek anyjának el tudott volna képzelni.

A változás váratlanul és drasztikusan érkezett. Egy céges rendezvényen meglátott egy csajt, aki igazából nem is tetszett neki. Olyan se hús – se hal nő, gondolta. A többiek egymást taposva riszáltak a zenekar előtt, ez meg ült az asztalnál valami csendes derűvel, fejét megtámasztva a kezével és észre se vette a körülötte mulatozókat. Armand felkapta a szaxofont, azzal mindig nagy sikere volt, teljes szívvel játszott, lement a pódiumról és az asztalok közé sétált, majd a nő előtt letérdelt és neki játszott. A csaj udvariasan végighallgatta, aztán megtapsolta és ennyi… Ezt nem hagyhatta annyiban. A következő számot egy szál gitár-kisérettel adta elő, közben a nőt bűvölte, az meg egyszer csak nevetni kezdett, előkapta a telefonját és azt kezdte nyomkodni, láthatólag őt filmezte, de közben úgy nézett rá, mint egy érdekes rovarra. Hát ez nem fog összejönni, gondolta, és bosszúsan pakolt össze a buli végén.

Másnap érte a sokk. Egymás után kapta az sms-eket: „jó buli lehetett”, „Te aztán beleadtál apait-anyait”…

Mi a fene lehet ez? - tűnődött, és fellépett a közösségi oldalra. És akkor ott meglátta. Saját magát, mint valami öregedő Billy Idolt, aki mellkasig kigombolt ingében nyálas zenéket nyom, miközben szexi mozdulatokat imitál… Azt hitte, menten infarktust kap, kiverte a víz. Vagy ötször megnézte a kis filmet, amihez a nő – kíméletesen – semmiféle megjegyzést nem fűzött, csak egy röhögő hangulatjelet biggyesztett oda. Rémülten látta magát most kívülről. Kissé ritkuló, válláig érő haját, kis pocakját, a leépült izmokat. A kommentek ugyan nem voltak sértők, úgy látszott senki se figyelt a külsejére, ilyeneket írtak, hogy „jól nyomták”, meg „régen buliztam ilyen jót”.

Eddig észre se vette, hogy ennyire leamortizálódott – igaz már vagy két éve nem edzett - de elbizakodottan azt hitte, még mindig ő a legjobb testű férfi és a leg-legebb zenész. Pedig totál komikus. Na, de majd tesz ő ez ellen, dühödött fel! Nem fogja kiröhögni egy ilyen… liba. Már holnap hozzáfog az edzéshez. De azért kíváncsi lett a nőre, rákeresett, de csak néhány kép volt nyilvános és pár megosztás. Bejelölte ismerősnek. Azért is meghódítja, aztán majd megtudja ez a csaj, hogy milyen pasi is ő valójában. Egy óra múlva meghökkenve vette észre, hogy a nő törölte a jelölését. Ez már mindennek a teteje volt.

Nyomozni kezdett utána, valaki csak ismeri! Tényleg volt is néhány közös ismerős, de senki olyan, akitől érdeklődni mert volna utána. De a kis film nem hagyta nyugodni. Lejárt a konditerembe, bringázott, mérsékelte a söröket, hogy a derekán lévő úszógumi eltünjön. Mindenáron revansot akart venni a nőn, aki őt kinevette. Már egy fél év is eltelt, amikor egyszer haveri körben valaki felhozta a kis filmet, ami őt kiborította. Kiderült, hogy az illető jól ismeri a nőt, és hajlandónak is mutatkozott, hogy valahogy összehozza őket egy házibulin, vagy grillezésen. Armand gondosan készült a kerti partira, akárki azt hihette volna, élete legfontosabb randija lesz. Direkt kicsit késve érkezett, barátságosan köszöngetett az ismerősöknek, ismerkedett az ismeretlenekkel, mintegy véletlenül a nő mellé keveredett.

- Megkínálhatom valamivel? - kérdezte rendkívül udvariasan, mintha fel sem ismerné.

- Köszönöm, el vagyok látva! - hárította el a nő és már el is fordult beszélgetve.

De Armand nem volt az a fajta, aki feladja, amibe egyszer belekezdett. Most már elvi kérdést csinált abból, hogy legalább beszéljen ezzel a csajjal. Nem értette, miért nincs rá hatással, legalább annyira, hogy értelmes beszélgetést folytassanak. Valami nem stimmelt, érezte. Amikor már mindenki javában falta a finomságokat, letelepedett a nő mellé.

- Magának valami baja van velem. - Kijelentés volt, nem kérdés.

A nő meglepődött.

- Szeretném tudni, hogy miért ilyen ellenséges velem? - kérdezte Armand - Ha akaratlanul megbántottam, bocsánatot kérek.

- Akaratlanul…!!! Így is lehet mondani… - válaszolt a nő olyan hangsúllyal, amiből kiderült, hogy beletrafált a közepébe. Most már tüzetesebben megnézte őt, és valami derengett. Ismerős volt, de vajon honnan.

- Persze, nem is emlékszel. - vont vállat lemondóan a nő. - Ne firtassuk, csak hagyj engem békén.

- Nem hagyhatom, - fogta könyörgőre Armand - amíg nem tudom, milyen sérelmet okoztam. Beszéljük meg…

De a lány a szemetesbe dobva a papírtányért, már ott is hagyta.

Mi a fenét csináljak? - töprengett, aztán a házigazdához ballagott.

- Mondd már meg, ki ez a lány? Valamiért egyszerűen nem áll velem szóba, már mindent megpróbáltam, annyit tudok, hogy valamikor, valahol bunkó voltam vele, de fogalmam sincs, mikor és hol.

- Ismerned kell, hiszen egy gimibe jártatok! - mondta a haverja. - Most éneket tanít egy iskolában és tagja volt a színház operatagozatának is egy ideig.

És neki akkor beugrott… Atyavilág, ez az a lány, aki szólót énekelt az iskolai énekkarban és egyszer megkérte őket, hogy felléphessen velük, mert rockot még sose énekelt, szeretné kipróbálni. Ők akkoriban futottak a Ki mit tud-on, a fiúk benne is lettek volna, de ő nagyképűen elhajtotta, valami olyasmit mondott, hogy templomi hangja van és túl nagy a feneke, vagy hasonlókat. Már nem is emlékezett pontosan. Na, akkor itt már nem rúg labdába, jobb lesz ezt feladni.

De nem tudta. Egész este folyton rá tévedt a tekintete. Valamikor aztán, már jó későn, valaki felvetette, hogy énekelni kéne.

- Te játszol, mi meg énekelünk! - kapacitálták.

 

Először el akarta hárítani, aztán mégis bólintott.

- Van itt valamilyen hangszer?

- Csak a gyerek furulyája.

Kicsit próbálgatta, mivel kezdjük? - kérdezte aztán. Mindenkinek volt valami ötlete, először csak bátortalanul, aztán egyre önfeledtebben daloltak. Csak a lány nem. Hallgatva ült, aztán egyszer csak már nem volt ott. Míg a többiek nevetgélve felfalták a maradék sülteket, ő a lány keresésére indult. A konyhában talált rá, a poharakat rakosgatta a mosogatógépbe. Armand engedett egy pohár vizet, belekortyolt, aztán a konyhaszekrénynek támaszkodva a nőt nézte. Egész csinos, gondolta. Pedig ő is 36 éves. A lány elindította a gépet és kifelé indult.

- Te nem énekeltél. - szólt utána. - Miért?

- Csak munkaidőben dolgozok. - dobta vissza a szót a lány.

Armand utána ment.

- Emlékszem ám! – sunnyogott - Sajnálom, hogy akkor régen megbántottalak.

- Semmi gond. - nézett a lány valahova a válla mellé - Felejtsd el, hogy felhoztam.

- Sose nézel rám. - állapította meg Armand.

A lány dacosan ráemelte hatalmas szürke szemét, és őt megborzongatta valami érzés, amit nem tudott megnevezni. Volt abban vágy, és még valami, ami miatt meg szerette volna ölelni és megvigasztalni, és szégyen, hogy bántotta valamikor.

- Jóvá teszem! – ajánlotta fel hirtelen ötlettől vezérelve. - Te mondd meg, hogyan. Bármit kérhetsz.

A lány elmosolyodott.

- Nem kell ezt túltolni! - rázta a fejét.

- De én addig nem nyugszom meg, amíg el nem sikerül feledtetni azt, hogy milyen bunkó voltam.

A lány már nevetett, ő meg majd elolvadt az örömtől. Kint a buli még javában tartott, zene szólt, a többiek táncoltak és vicceket meséltek. Ők egymástól távol ültek le, mintha valami titkolni valójuk lenne.

Armand másnap, egy cselló javítása közben ráébredt, hogy gondolatai mindig visszatérnek a lányhoz. Nem is emlékszik rá, hogy nézett ki a gimiben, hogy tényleg nagy feneke volt-e, vagy ő csak poénkodott, mert egy nagyképű hülye volt. Késő délután egy kupa fagyival beállított az anyjához.

- Hát te? – lepődött meg az asszony - Nem szoktál hétköznap ilyen korán jönni.

- A fényképes dobozban szeretnék megnézni valamit.

A kis teraszon ültek le, fagyit kanalaztak és fényképeket nézegettek.

- Mit keresel valójában? – érdeklődött az anyja.

- A gimis képeket. Keresek rajtuk valakit.

Sok kép volt ott különböző ünnepségekről, sportrendezvényekről, a szalagavatóról, ballagásról. Már azt hitte nem lesz szerencséje, amikor végül megtalálta. Valami évzárón készült, a lány énekelt, az egyik tanárnő kisérte fuvolán. Nem sokat lehetett látni belőle, takarta a kottaállvány, de látni lehetett, hogy kicsit tényleg túlsúlyos. Aztán még egy képet talált egy kirándulásról, a lány több társával egy korláton ült és felszabadultan mókázott. Armand szinte elérzékenyült. Ilyennek szeretném látni, gondolta, és addig nem nyugszom, amíg el nem érem.

- Mutasd? – anyja kapta ki kezéből a képet. - Szerettem ezt a lányt, mondta aztán a lányra bökve.

- De hát honnan ismered? – csodálkozott.

- Járt ide egy időben, csak aztán elmaradt.

- Ide, hozzánk? – nézett nagyot. - Minek járt volna ide?

- Minden házibuliban itt volt. Mert szerelmes volt beléd! – nevetett az anyja. - Jaj, Te agglegények gyöngye! Azért ezt nem hittem volna…

Szóval szerelmes volt belém, én meg nem vettem észre, ráadásul még meg is bántottam. Még hozzá annyira, hogy húsz év után is emlékszik rá, és ellenséges érzéseket táplál irántam. Na, ebből, hogy mászok ki? Felzaklatták az utóbbi hónapok történései, ami nem volt rá jellemző. Talán, mert a kis videó rádöbbentette az idő múlására, úgy érezte, jóvá kell tennie, amit elkövetett.

Megszerezte a lány telefonszámát és felhívta. Amikor bemutatkozott, a lány csak hallgatott. Ő meg nem tudta, mit mondhatna, végül valami olyasmit hebegett, hogy emlékeztetni szeretné, hogy három kívánságát teljesíti.

- Kösz, ne strapáld magad, - hárította el a lány - nem szükséges, hogy bármit is tegyél, régen volt, felejtsük el.

- De hát éppen ez a gond, - vallotta be - hogy én elfelejtettem, de Te nem. Kérlek, legalább beszéljünk.

Kínos hallgatás után a lány sóhajtott.

- Jól van, - mondta - beszéljünk.

Ő egy elegáns kávézót ajánlott, de a lány azt javasolta, találkozzanak egy parkban, vagy valahol, ahol süt a nap. A főtér nagy szökőkútjánál várta, és a lány jött is. Most nem volt elegáns, mint a rendezvényen, és nem szabadidő ruhában meg tornacipőben volt, mint a grillpartin, könnyű kis papucs és ujjatlan nyári ruha volt rajta. Szó nélkül ült le mellé a lépcsőre, és Armand megkönnyebbülten mosolygott rá.

- Szerinted tudunk mi beszélni bármiről is? – tette fel a kérdést a lány. - Van ennek valami értelme?

- Nem tudom, de ha még húsz év után is gyűlölsz, akkor biztosan van. Tudod, én nem vagyok rossz ember, igyekszem mindig korrekt lenni, bárki megmondhatja. Soha nem hagytam cserben a társaimat, rendesen fizetem az adómat… - próbált egy kis humort is vinni a témába.

- Azért én megkérdezném a nőket, akiket kidobtál, hogy ők hogy értelmezik a korrektségedet! – szúrt oda a lány.

- Én nem igértem semmit, amit nem tartottam be. - dühödött fel - Az lehet, hogy ők többet láttak bele a kapcsolatba, de erről én nem tehetek.

- Hát persze. Biztosan csak én érzem, hogy nem becsületes belemenni egy élettársi kapcsolatba, ha a szerelem egyoldalú.

Erre nem lehetett mit mondani. Csendesen üldögéltek. Ilyen se volt még, hogy ő, a nagy dumás pasi zavartan hallgat.

- Nem sétálunk egyet? – kérdezte, csak, hogy mondjon valamit.

- Mehetünk… - vont vállat a lány.

Egymás mellett ballagtak a folyóparton. Lassan sötétedett. A partfalra támaszkodva nézték a vizet.

- Szép itt. – szólalt meg a lány - Idejét se tudom, mikor jártam erre.

- Nagyon elfoglalt vagy? – kérdezte.

- Eléggé. Munka, háztartás, és ott a gyerek is. Nem unatkozom…

Már alig látták egymást, teljesen sötét volt.

- Gyereked is van? – döbbent meg Armand. Ez valahogy nem jutott eddig eszébe.

- Van. De nem én szültem. Egy olyan nő kisfia, aki nem tudja nevelni.

- Örökbe fogadtad?

- Nem, csak a gyámja vagyok. Ha az anyja alkalmas lesz az anyaságra, majd újra nevelheti.

Armand szóhoz sem jutott.

- Hát ez különös! - mondta kicsit később.

- Miért? – kérdezte a lány. - Mert felelősséget merek vállalni? Gondolom, ez Neked magas.

- Most sértegetsz? – kérdezte Armand.

- Dehogy – kedvetlenedett el a lány. - Menjünk. Minden mondattal csak rontunk a helyzeten.

- De én nem akarok még menni! - makacskodott Armand. - Még nem kívántál semmit. Én tényleg jóvá akarom tenni, azt a régi dolgot.

- Mégis, hogyan? – fordult szembe vele a lány. - Kérjek egy pizzát? Vagy, hogy menj el helyettem a tisztítóba? Vagy mit akarsz? Mondjam, hogy adj fel hirdetést, hogy megbántad? Ez hülyeség. Megtörtént és bennem elég mély nyomot hagyott. De meg is tanított valamire, ami a hasznomra volt.

- Mire? – kérdezte Armand szorongva.

- Arra, hogy sose kérjek senkitől, semmit. Induljunk, a gyerek el se tudja képzelni, hol lehetek ennyi ideig.

- Hazaviszlek! - ajánlotta fel, és a lány nem tiltakozott.

- Navigálj! - mondta és a lány megütközve nézett rá, aztán vállat vont.

Az ismerős bérház láttán meglepődött.

- Itt laksz? Mióta?

- Mióta megszülettem! - nézett rá a nő és a fejét csóválta. - Te aztán nem vagy semmi… Évek óta idejársz, ha találkoztunk még köszöntél is, és sose „láttál”??? Ezt nem hiszem el… Te annál is felületesebb vagy, mint ahogy gondoltam.

Armand szinte megsemmisülten ült az autóban, a lány után bámulva. Aztán ő is kiszállt és az udvari szárnyban lévő műhelye felé ballagott. Sokáig matatott a zárral, bement és csak téblábolt ott. A keresztutcában lakik, anyja egy sarokkal távolabb. Az egész élete itt zajlott, egy kétszáz méter sugarú körben, és ő nem vette észre ezt a csodálatos lányt, pedig talán naponta elment mellette. Néha bejöttek ide gyerekek, lehet, hogy az is, akit ő nevel.

Rémülten vette észre, hogy a lelkében komoly érzelmek tombolnak. De hogyhogy ilyen hirtelen? És miért pont vele kapcsolatban? Vagy ez csak sajnálat és bűntudat?

Pofátlan lesz. Becsengetett. Nyolc év körüli, fekete hajú gyerek nyitott ajtót, nem volt vitás a származása. A lány ragacsos kezét feltartva állt a konyha ajtajában.

- Mi szél hozott? – kérdezte, és már vissza is lépett, ő meg trappolt utána.

- Nem tudom, miért jöttem, csak itt akarok lenni! - morogta dacosan. - Ez mi? – bökött a pultra.

- Fasírtot keverek, talán ennél belőle?

- Nem, de eszembe jutott valami jobb! - mondta, azzal magához ölelte. - Csak ezt szerettem volna… És, hogy megbocsáss…

A lány dermedten állt.

- Engedj el… - kérte, nem akarlak összekenni. Armand csak szorította. - Ha nem engedsz el, megbánod! -fenyegetőzött a lány, aztán a hátára tette a kezét, megmarkolta a pólóját és gonoszkodva nézett. - Én mondtam, hogy megbánod… A trendi pólódnak vége…

- Ezt merted tenni? Ezért megfizetsz! - fenyegetőzött Armand nagy műfelháborodással, aztán végre elnevették magukat.

A gyerek az ajtónál kíváncsian leste, mit csinálnak.

- De furcsák vagytok… - mondta kicsit elnézően, aztán a szobájába slattyogott.

Armand még kicsit téblábolt összefasírtozott pólójával a nyakában, na, megyek is, mondta vagy háromszor, de csak nehezen indult el. Talán azt várta, hogy tartóztassák, de a lány nem szólt semmit.

Ezután még több időt töltött a műhelyben, folyton becsengetett valamiért a lányhoz, mindent elkövetett, hogy legyőzze a tartózkodását, de a távolság csak nem akart csökkenni közöttük. A lány nem volt durva, nem látszott már rajta az a keserűség, mint az első találkozások alkalmával, de a közeledését minden alkalommal keményen hárította, vagy inkább még a ráutaló magatartás első jelére lelépett, valami teljesen értelmetlen dologra hivatkozva.

Armand éjszakai nyugalmának lőttek. Ha nem a sötétbe meredve töprengett ezen a váratlanul feltámadt kötődésen, akkor szerelmes csókokkal és a lány hozzá simuló testével álmodott. Nem is értette, hogy jutott idáig. Máskor rövid idő alatt meghódította a nőket, aztán dúlt a szerelem egy rövid ideig, majd ellaposodott, és kész – vége. Most meg… Már fél éve hajkurássza, és még meg sem csókolta. Most pont fordítva történtek a dolgok, mint 20 évvel ezelőtt. Akkor a lány próbált közeledni, ő meg észre se vette, most meg őt eszi a fene a lány után, és ő nem veszi a jeleket.

Aztán úgy gondolta, eleget nyűglődött. Egy este, amikor sokáig dolgozott a műhelyben, látta, a nő konyhájában ég a villany. Azonnal feltrappolt a lépcsőn, reménykedett benne, hogy a gyerek már lefeküdt, halkan kopogott.

- Valami baj van? – ijedt meg a lány, de ő csak a fejét rázta.

- Beszélni akarok Veled! - mondta határozottan. Kezénél fogva a konyhába húzta és azonnal a lényegre tért. - Szerelmes vagyok Beléd. Próbáltam túltenni magam rajta, nem sikerült. Próbáltam valahogy érzékeltetni, de nem vetted a lapot. Nem tudom, van-e esélyem a múltban történtek miatt. Te mondd meg, mi legyen.

A lány meg sem lepődött.

- Nem vagyok se naiv, se hülye, észrevettem, hogy tepersz! – mondta - Csak nem tudom, mennyire lehet ezt komolyan venni nálad. Téged sokszor elragadnak az érzések, a hangulatok, ezért nehéz felismerni, mit is érzel valójában. Szerintem, sokszor még Te sem tudod.

Armand teljesen megdöbbent. Ez a nő jobban ismeri őt, mint az összes többi együttvéve.

- Akkor mi legyen velünk? – érdeklődött óvatosan.

- Nem vagyok híve a sok mellébeszélésnek. - mondta a lány nyugodtan. - Felébresztetted bennem a régi érzéseket, de nem tudom, ez csak valami nosztalgia, vagy komoly, felnőtt érzések. És szerintem Te se tudod, mit is érzel valójában, hát derítsük ki! - nézett a szemébe.

Armand szinte félve ölelte és csókolta meg. Csodás volt. Úgy érezte, még soha más nő nem csókolta ilyen odaadóan, egy testet sem esett ennyire jól ölelni, senkinek se volt még ilyen csábító illata.

Egész éjjel ismerkedtek egymás testével és vágyaival, reggel kis összecsukható székeken ülve kávéztak a gangon, Armand boldog volt, egyben csodálta a lány természetességét.

A gyerek felnőttes komolysággal vette tudomásul, hogy a felnőttek szerelmesek, ők meg kuncogtak.

Csodásan teltek a hetek, hónapok, megünnepelték a karácsonyt, a szilvesztert, a gyerek félévi bizonyítványát, Armandot egy dolog kezdte egyre jobban kiborítani, az, hogy a lány nem akart tervezni. Még egy nyaralást se. Ki tudja, mi lesz még addig, hárította el Armand javaslatait.

Armand úgy érezte, a lány nem biztos az érzéseiben, borúsabb napjain azt gondolta, talán már meg is unta őt, és megrémült a gondolatra.

Aztán egy este összekaptak valamin, és Armand a lány fejéhez vágta, hogy nem veszi komolyan az ő érzéseit, hogy érzi, nincs benne teljes szívvel ebben a kapcsolatban. A lány azonban nem sértődött meg, mint az eddigi barátnői, keményen beleállt a vitába.

- Nem vehetlek komolyan, - mondta - mert Nálad sose lehet tudni, mikor fordulsz másfelé. Olyan vagy, mint egy napraforgó. Egyik nap még szerelmesen andalogsz, a következő nap meg sírhatok utánad. Látom húsz éve, hogy mit csinálsz.

- Nem igaz! - tagadta Armand - Lehet, hogy régen így volt, de ma már más vagyok.

- Ez igaz, érzem én, hogy szeretsz, csak…

Armand magához ölelte.

- Nagyon szeretlek. - mondta ki, és maga is meglepődött, hogy milyen természetesen jött ez - Gyereket akarok. Kettőt.

- Mit? – kapta fel a fejét a lány. - Gyereket? Te meg vagy húzatva! Még egymással se jöttünk tisztába, és már tovább akarsz lépni. Felelőtlen vagy és komolytalan.

- De nem! Én már szinte az első naptól tudom, hogy nekünk lesz gyerekünk. De ha Te nem akarsz, akkor nem lesz.

Már egy év telt el, és bár még nem laktak együtt hivatalosan, Armand gyakorlatilag nem tudta magát távol tartani a lánytól. Látta már komolynak, vidámnak, betegnek, szomorúnak, hallotta nevetni, sírni, veszekedni és hisztizni, csak még énekelni nem hallotta. Ők ketten a gyerekkel sokszor zenéltek, de a lányt nem tudták rávenni, hogy csatlakozzon.

Aztán megtörtént a csoda. A lány egyik este bejelentette:

- Úgy döntöttem, nem szedek tovább fogamzásgátlót. Átgondoltam. Ha a kapcsolatunk nem működik, akkor is fel tudom nevelni, és már az időnek is szűkében vagyok. Legyen gyerekünk.

Armand levegőt sem kapott, és életében először csődöt mondott az ágyban. Elkeseredetten ült ott.

- Úgy érzem magam, mintha valakik figyelnének! - panaszkodott és a lány kinevette.

De a vágy és a szerelem gyorsan legyűrte a szorongást, és alig két hónap múlva megfogant a várva várt gyerek. Armand tisztára megőrült. Szabályos hadműveleti tervet készített, pontról-pontra megtervezte a teendőket. A két lakást egy nagyobbra kell cserélni, mielőtt a gyerek megérkezik, be kell szerezni a kiságyat, a gyerekkocsit, a ruhákat, persze a megfelelő sorrendben. Ezért hamar tisztába kell jönni azzal, hogy fiú vagy lány érkezik. De semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna. A lakáscsere nem akart összejönni, már az őrület határán állt, amikor a megoldás úgy jött, mint a villámcsapás.

- Ne adjátok el a lakásokat! - vetette fel az anyja. - Én beköltözök a Tiedbe, a másikat adjuk albérletbe, Ti meg költözzetek az enyémbe. Úgyis nagy ez már nekem.

A megoldás mindenkinek tetszett. A patinás régi ház a külváros és belváros határán, hatalmas ablakaival, tágas tereivel, egy kis átalakítás után minden szempontból megfelelő otthon lesz a család számára. Már a harmadik trimeszterben jártak, amikor végre beköltözhettek, és elkezdhették berendezni. A nagyfiú boldogan foglalta el a konyhából nyíló úgynevezett cselédszobát, a nappaliból nyíló sarokszobát hálónak rendezték be, az ablak előtt olvasófotellel, és a tágas, csendes udvari szoba lett a gyerekszoba. Még érződött a festékek illata, amikor a tervezettnél három héttel hamarabb megszületett a kislányuk. Apró volt és gyönyörű. Armand szinte el se tudott szakadni tőle. Kedvese néha nevetett azon, ahogy újabb és újabb csodákat fedezett fel rajta, de ő váltig állította, hogy igaza van, a kislány rendkívüli. Még hozzá sem szoktak az érzéshez, hogy szülők lettek, amikor Armand kedvese újra teherbe esett. Három gyerek? Atyaisten! Hogy fognak boldogulni? De az aggódásnál nagyságrendekkel nagyobb volt a boldogság. Ez a terhesség nagyon megkínozta a lányt, nem tudott enni, folyton fáradt volt és kimerült, már többet sírt, mint nevetett, de kellett a pénz, így Armand szinte minden hét végén fellépéseket vállalt, küszködtek, de a szerelmük ezt is átvészelte, és a rosszullétek a negyedik hónap végére elmúltak, és a csendes, téli hónapok, a karácsonyi ünnep meghittsége újra feltöltötte a kapcsolatukat. Februárban megszületett a kisfiú, Armand büszke volt és boldog, azt fontolgatta, felhagy a zenéléssel, mert nem szeretett szombat esténként elszakadni a családjától, de kellett a pénz, és világbajnok érzés volt hajnalban hazaérni és végig járni a szobákat. A nagyfiú a fejére húzott takaróval, térdig kilógó lábbal horpasztott, a kislány szétvetett karokkal ájultan aludt, a pici fiú hason feküdt, hüvelykujja a szájában. Kedvese, mint mindig, felébredt, kis mosollyal kúszott az ölébe és már aludtak is. De a GYED megcsappantotta a családi kasszát. Szó sem lehetett a bevételek további csökkentéséről, és a társakat sem hagyhatta cserben, hát tovább kellett zenélni. De ez már más volt. Nem volt már felhőtlen élvezet a bulizás a szaxofonnal és érzelmes nótázás a tangóharmonikával, bár ebből a közönség nem vett észre semmit.

Telt az idő, a gyerekek nőttek, Armand kefefrizurát viselt egyre ritkuló haja miatt, kedvese kissé kikerekedett, a nagyfiú középiskolába járt, már felhagyott a reménnyel, hogy anyja visszatér, nagy elhatározással készült az életre. Nevelőszülei megfertőzték a zene szeretetével, zenekonzervatóriumba járt és zenekart szervezett. Armand kicsit a saját tizenhat éves énjét látta benne, próbálta egyengetni az útját, ahogy lehetett.

A kislány élénk, érdeklődő, vagány gyerek volt, nem ismert félelmet, már öt éves korában határozott véleménye volt a dolgokról és mindent elkövetett, hogy akaratát érvényre juttassa. A kisfiú csendes derűs lénye éppen az ellenkezője volt. Armand sokszor nevetett a természet tréfáján, hiszen ő valamikor éppen fordítva képzelte, de semmiért nem adta volna a családját. Mindent elért, amit csak elképzelt, egyetlen dolog maradt ki az életéből. Kedvese soha nem énekelt. Amikor Armand a gyerekekkel zenélt, énekeltek, ő csak hallgatta csendes mosollyal, hangképzési, technikai tanácsokkal látta el őket, de nem énekelt.

Ötven évesek voltak, amikor Armandnak sikerült rávenni a lányt, hogy házasodjanak össze. Mindenki izgatottan készült erre a napra, és minden úgy sikerült, ahogy megálmodták. Hajnalban, amikor már az egész társaság féktelenül mulatott, a nagyfiú kezébe vette a gitárt, kislánya a dobokhoz, a kisfiú a zongorához ült, és divatos slágereket kezdtek játszani. Armand átölelte feleségét.

- Énekelj Te is! - kérlelte, ő meg gonoszkodva azt mondta:

- Ilyen nyálas számokat én nem adok elő.

- Játszatok klasszikus dalt! - kiáltott Armand - Anyátok énekelni szeretne.

- Francot! - mondta a nő - Rockot játsszatok. Már tini korom óta azt szeretnék! AC/DC, Black Sabbath jöhet.

A gyerekek röhögve csaptak bele a zenébe és a felesége énekelni kezdett. Armand alig kapott levegőt, lassan leereszkedett egy székre és úgy hallgatta. A szám végén felesége az ölébe ült.

- Na? Milyen volt? – kérdezte.

Armand a fejét csóválta.

- Én egy barom vagyok! Ha akkor, 17 évesen meghallgattalak volna, most nem az esküvőnket, hanem a harmincadik házassági évfordulónkat ünnepelnénk…

 

 

 

2010.07.09. 11.30.

Péter

Szia! Nagyon csinos vagy! Nem baj, hogy bejelöltelek?

 

2010.07.09. 11.34

Zsuzsa

Köszi! Nem baj.

 

2010.07.09. 11.40.

Péter

Holnap itt leszel?

 

2010.07.09. 11.45.

Zsuzsa

Igen. A strandon.

 

2010.07.09. 12.05.

Péter

Odamehetek hozzád?

 

2010.07.09. 12.10.

Zsuzsa

Ha akarsz…

 

2010.07.11. 08.03.

Péter

Szia! Elfelejtettük megbeszélni, hogy hol találkozzunk holnap.

 

2010.07.11. 08.10.

Zsuzsa

Szia! Holnap már nem jövök le, utazunk haza.

 

2010.07.11. 08.16.

Péter

Az nem jó. Hol laktok?

 

2010.07.11. 08.20.

Zsuzsa

Pesten.

 

2010.07.11. 08.22.

Péter

Én Szegeden. De ha akarod, hét végén felmegyek hozzád. Nem fáradság! De tényleg…

 

2010.07.11. 08.25.

Zsuzsa

Jó. De mikor? Szombaton nem jó! Anya azt mondta, mosni fogunk, mert minden ruhánk tiszta homok.

 

2010.07.11. 08.30.

Péter

Találkozhatnánk vasárnap. Én egész nap ráérek. Elmehetnénk a Margitszigetre, vagy ahova szeretnél. Én annyira nem ismerem Pestet.

 

2010.07.11. 8.40.

Zsuzsa

A hétvége nem annyira jó, mert ilyenkor mindenki itthon van. Nem tudom, elengednének-e. Hétfőn jobb lenne, akkor úgy sincs itthon senki. Elmehetnénk libegőzni. Ha szeretnél.

 

2010.07.11. 09.01.

Péter

Oké! Az nagyon jó lenne. Egyszer voltunk síelni osztrákban, ott volt ilyen felvonó. Nagyon menő! Csak hétfő még olyan soká lesz. Jó lett volna hamarabb találkozni. Nem sokszor jártam még Pesten, nem tudom, mi, merre van. Meg ilyenek. Nagyon tetszel nekem.

 

2010.07.12. 07.15.

Zsuzsa

Kösz. Te is tetszel nekem. Akkor hétfőn találkozunk.

 

2010.07.12. 12.01.

Péter

Kijössz elém a nyugatiba?

 

2010.07.12. 14.20.

Zsuzsa

Igen.

 

2010.07.15. 07.45.

Péter

Most indulok az állomásra. Már csak két és fél óra, és találkozunk!

 

2010.07.15. 07.48.

Zsuzsa

Jó, nemsokára én is megyek.

 

2010.07.15. 21.25.

Péter

Szia! Hazaértem. Nagyon jó volt veled ez a nap. Ezt meg kell ismételnünk. Sajnos most a héten nem megy, mert elfogyott a pénzem, és zsebpénzt majd csak a jövő hónap elején kapok. Kölcsön se tudok kérni, mindenki csóró a nyaralás után. Utána felmegyek. De az még két hét. És már lassan kezdődik az iskola.

 

2010.07.15. 21.27.

Zsuzsa

Szia! Igen, nagyon klassz volt! Jó lenne újra találkozni. Hova szeretnél menni, ha majd jössz?

 

2010.07.15. 21.40.

Talán a Várba. Vagy a Margitszigetre. Még csak az iskolával voltunk ott, de az nem olyan. Állandóan rászólnak az emberre valamiért. Menjél már, ne maradj le, ilyenek. ☹ Én jobban szeretek haverokkal túrázni, mert ott nem rinyál senki.

 

2010.07.15. 22.01.

Zsuzsa

Jaj, igen! Ezt én se szeretem. És nálunk a suliban amúgy is olyan nagy szigor van.

 

2010.07.16. 08.10.

Péter

Bocsi az este bealudtam. Hova jársz?

 

2010.07.16.18.20.

Zsuzsa

Egyháziba. Tizedikes leszek. Elég kemény.  

 

2010.07.16. 18.40.

Péter

Én Reál-gimi, harmadikba megyek. Informatika-fizika szakra járok.

 

2010.07.16. 18.45.

Zsuzsa

Hűűű, akkor te nagyon okos lehetsz… Nekem a fizika nem jön be. Én jobban birom a történelmet és a földrajzot. Vagy még a bioszt. Tanár leszek, ha felvesznek az egyetemre.

 

2010.07.16. 20.10.

Péter

Én meg informatikus-mérnök. Ha felvesznek.

 

2010.07.16. 21.08.

Zsuzsa

Megyek aludni. Jóéjt.

 

2010.07.16. 21.20.

Péter

Szép álmokat.

 

2010.07.21. 07.10.

Zsuzsa

Indulok a vonathoz. Nem írtál. Remélem jössz!

 

2010.07.21. 12.01.

Zsuzsa

Kár, hogy nem találkoztunk.

 

2010.12.24. 15.10.

Zsuzsa

Boldog karácsonyt.

 

2010.12.31. 23.45.

Zsuzsa

Buék!

 

2011.04.23. 16.20.

Péter

Szia! Tudom, szemétség, hogy pár hónapig nem írtam, de közbe jöttek dolgok. Megbocsátasz nekem? A jövő hónapban lesz osztálykirándulás, Pestre megyünk. Találkozhatnánk pár percre?

 

2011.05.27. 08.30.

Péter

Szia! A vonaton vagyok. Itt van wifi. Délután a Margitszigetre megyünk. Találkozhatnánk ott. Figyelni foglak.

 

2011.05.27. 13.45.

Péter

A strand bejáratánál vagyok. Lesz kb. egy órám, hogy beszélgethessünk.

 

2011.05.27. 21.20.

Péter

Megértem, hogy nem jöttél el. Biztosan már el is felejtettél. Sajnálom, hogy elrontottam.

 

2011.05.27. 22.01.

Zsuzsa

Sajnálhatod is. Már mással járok.

 

2011.12.24. 17.10.

Péter

Boldog karácsonyt. Sokat gondoltam Rád mióta nem találkoztunk. Én nem járok senkivel. És Te? Biztosan van pasid, mert olyan szép vagy.

 

2011.12.24. 19.41.

Zsuzsa

Ó! Hát mi történt, hogy eszedbe jutottam? Ja, tudom már! Kidobott a csajod! Hahaha 😊

 

2011.12.24. 19.43.

Péter

Már régen nem járok senkivel. Nem érek rá, nyelvvizsgára készülök. Voltatok nyáron a Balatonnál?

 

2011.12.24. 19.50.

Zsuzsa

Voltunk. De most az északi parton. Én a délit jobban szeretem, de a szüleim valamiért most Füredet választották. A barátom is velünk volt.

 

2011.12.24. 19.52.

Péter

Értem.

 

2012.01.01. 00.02.

Péter

Boldog Újévet! Látod, az új évben Neked írok először. Remélem, jól mulatsz…

 

2012.01.01. 00.03.

Zsuzsa

BUÉK.                                                                                                      

 

2012.01.01.00.04.

Péter

Köszi, hogy válaszoltál. Biztosan buliban vagy, és nem is fogsz válaszolni, de azért leírom, hogy én itthon fekszem betegen. Amúgy se buliznék, mert egyedül nincs kedvem.

 

2012.01.01.00.06.

Zsuzsa

Egyedül vagy? De miért? Mi lett a barátnőddel, aki miatt dobtál engem?

 

2012.01.01.00.10.

Péter

Nem ütötte meg a mércét.

 

2012.01.01. 00.12.

Zsuzsa

Hahahaha!!! Visszanyalt a fagyi? Legalább tudod, milyen érzés.

 

2012.01.01. 00.14.

Péter

Tudom.

 

2012.03.15. 16.12.

Zsuzsa

Helló!

 

2012.03.15. 16.15.

Péter

Helló! Mi újság? Jó, hogy írtál.

 

2012.03.15. 16.17.

Zsuzsa

Most ma lesz a szalagavatóm. De szerintem béna a ruhám. Mindenki azt mondja, hogy jó, de én ki nem állhatom… Neked semmi érdeked nem fűződik hozzá, hogy kamuzz, ha megmutatom, őszintén megmondod a véleményedet? Küldök egy képet.

 

2012.03.15. 16.19.

Péter

Hááát, így vállfán nem is tudom… Annyira nem rossz. Nem vennéd fel? Bekapcsoljuk a kamerát, és megnézem.

 

2012.03.15. 16.48.

Péter

Elállt a szavam. Régen láttalak és nem tudtam, hogy ilyen szép vagy. Persze régen is szép voltál. Ebben a ruhában meg egyszerűen gyönyörű. Mindenki elájul, ha meglát. Ne aggódj. Én aggódok, hogy valaki rád indul, pedig én most nagyon szeretnék veled találkozni. Nem lehetne újra kezdeni a barátságunkat, vagy legyen az bármi, ami köztünk volt? Látod, már eltelt majdnem két év, és mindig visszatalálunk egymáshoz. Nem érne meg ez egy találkozást?

 

2012.03.15. 17.00.

Zsuzsa

Erre most nem tudom, mit válaszoljak. Én is meglepődtem, amikor most megláttalak. Hány éves is vagy? 19?

 

2012.03.15. 17.04.

Péter

Igen, tizenkilenc múltam szeptemberben. Mondd, nem találkozhatnánk? Mindegy, mikor.

 

2012.03.16. 20.03.

Péter

Már biztosan mulatsz. Féltékeny vagyok. Nem válaszoltál tegnap a kérdésemre. Szeretnélek látni. Mulass jól, legyél szép.

 

2012.03.17. 21.01.

Péter

Kéééérlek… Úgy szeretnélek látni…

 

2012.03.19. 19.10.

Zsuzsa

Nem tudom, mit válaszoljak. Csitri koromban belém rúgtál, és semmi garancia arra, hogy nem teszed meg újra. Mert könnyű itt szépeket mondani, aztán kikapcsolni a gépet. De mi lesz, ha találkozunk?

 

2012.03.20. 19.12.

Péter

Nem tudom, mi lesz. Csak azt tudom, hogy látni szeretnélek. Ha csak néhány percre is.

 

2012.03.21. 10.03.

Zsuzsa

Hát jó. most szombaton, 24-én délután ráérek. Találkozzunk valahol. Hívj fel, megadom a számomat:. 0630xxxxxxx

 

2012.03.24. 23.10.

Péter

Hazaértem. Már nem akarlak hívni, késő van. Csak meg akarom köszönni Neked ezeket az órákat. Jó volt Veled lenni, és meg kell mondanom, annyira szép vagy, hogy alig tudok betelni a látványoddal. És imádom a humorodat. Mikor láthatlak újra?

 

2012.03.24. 23.12.

Zsuzsa

Én is jól éreztem magam veled. 😊 De most nem akarok belebonyolódni egy távkapcsolatba. Két hónap sincs, és kezdődnek az érettségik. De ha komolyan gondolod, csináljuk úgy, mint a filmekben. Találkozzunk július 9-én Bogláron, ahol először láttuk egymást két éve. Előre szólok, én megint a szüleimmel leszek. 😊

 

2012.07.09. 13.20.

Péter

Most érkeztem meg, Pesten lekéstem a csatlakozást a Déliben. Hol vagy?

 

2012.07.09. 13.22.

Zsuzsa

Már azt hittem megint átcsesztél. A strandon vagyok, hol lennék? Mikorra érsz ide?

 

2012.07.09. 14.10.

Péter

Itt vagyok a bejáratnál.

 

2012.07.09. 14.12.

Zsuzsa

Jövök.

 

2012.07.25. 23.30.

Péter

Nagyon hiányzol. Várlak a vonatnál. Szeretlek.

 

2012.07.25. 23.31.

Zsuzsa

Énisénis…

 

2012.09.10. 11.44.

Péter

Találtam albérletet. A szoba kicsi, de van rajta egy erkély. A bútorok újak, és a fürdőszoba is. Az ára kicsit húzós, de ketten kibirjuk.

 

2012.09.10. 11.51.

Zsuzsa

😊 Fasza! Akkor a szobatársad leszek?

 

2012.09.10. 11.52

NEM! A szerelmem VAGY!

 

2012.09.21. 14.41.

Péter

Főzök! Hozz egy üveg bort!

 

2013.02.07. 02.10.

Péter

Bocsi! Beültünk a srácokkal egy kicsit inni, most vettem észre, hogy elment az idő. Indulok.

 

2013.03.21. 10.15.

Péter

Ma később érek haza, akadt egy kis dolgom.

 

2013.03.21. 10.50.

Zsuzsa

Órán vagyok!!! Mi a franc már megint?

 

2013.03.23. 17.40.

Péter

Hiába hívlak, hol vagy? Bocs, az utóbbi pár napért. Kicsit belecsaptam a lecsóba.

 

2013.03.23. 17.42.

Zsuzsa

Gratulálok! Sikerült megint tönkrevágni a kapcsolatunkat. Én erre nem vagyok vevő, és senkinek sem leszek a rabszolgája.

 

2013.03.23. 17.43.

Péter

De mondom: Tudom, hülye voltam az utóbbi pár napban, de szeretlek! Beszéljük meg este, jó?

 

2013.03.23. 17.45.

Zsuzsa

Ja! Annyira szeretsz és figyelsz rám, hogy nem vetted észre, ELKÖLTÖZTEM!!! A lakbér rám eső részét ott hagytam az asztalon. Mostantól azzal és annyit bulizhatsz, amennyit akarsz. Én biztosan nem fogok senki miatt otthon ülni és várni. Eztán majd én is azt teszek, amit akarok.

 

2013.03.27. 23.20.

Zsuzsa

Ne hívogass! Úgyse veszem fel.

 

2013.03.27. 23.22.

Péter

Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek…

 

2013.04.02. 08.23.

Péter

Elindultam! Félóra múlva ott vagyok érted. Szeretlek. Köszönöm, hogy adtál még egy esélyt. Soha többé nem élek vissza vele.

 

2015.04.02. 20.30.

Péter

Édesem, tisztában vagy vele, hogy ma két éve, hogy megbocsátottad nekem a hülyeségeimet? Nagyon szeretlek. Lassan telnek a napok nélküled. Még két hosszú hét, aztán repülök haza. Itt minden nagyon szép és érdekes. Készítettem egy vagon fotót, párat küldök is, de majd a többit otthon együtt nézzük meg. Gondoltál már arra, hogy Párizsban éljünk?

 

2015.04.02. 20.32.

Zsuzsa

Aztaaa! Csupa irigység vagyok! Párizsba feltétlenül el akarok menni! És csakis Veled! Szeretlek, és nagyon várlak haza. Túl vagyok két vizsgán, jól sikerültek.

ui.: Anyu nincs túl jól, ma és holnap otthon alszom.

 

2015.04.15. 20.20.

Péter

Mi van, hogy nem tudlak elérni telefonon? Holnap indulok haza. Megőrülök az aggódástól. Hívj, vagy írj, csak legyen már valami hír Rólad! Szeretlek.

 

2015.04.15. 20.30.

Zsuzsa

Kicsim, nem is tudom, hogy írjam le, mert magam sem hiszem… Anyu tegnap öngyilkosságot kisérelt meg. Még mindig az intenzíven van. Nem tudom, mi lesz. Azt írta, Apu után akar menni. Semmi sincs, ami itt tartsa. Sírtam. Hát, én semmi vagyok? Miért teszitek ezt velem? Nem akarom felhánytorgatni, de Te is kétszer toltál félre, egyszer egy lány miatt (tudom, gyerekek voltunk még), egyszer meg a haverok és a buli miatt. És most anyám is azt mondja, nem érek annyit, hogy miattam az életet válassza? Kész vagyok! Gyere és mondd, hogy fontos vagyok…

 

2015.04.15. 20.32.

Péter

Meg vagyok döbbenve! És nagyon rossz, hogy most nem lehetek melletted. De holnap már otthon leszek. Tarts ki édesem, nincs nálad fontosabb az életemben. SENKI ÉS SEMMI! Csak veled vagyok boldog.

 

2015.04.15. 23.22.

Péter

Sikerült átcserélnem a jegyemet a hajnali járatra! Reggel 8.50-kor szállok le Ferihegyen. Ki tudsz jönni elém? Nem akartalak felzavarni a telefonálással. Remélem, éppen alszol és nem sírsz már! Szeretlek.

 

2015.09.20. 09.14.

Péter

Küldöm a jegyzetet, amit kerestél. Egyik évfolyamtársam tesójának meg volt még. Az árát természetben kérem! Még ma este, otthon! Hehe…

 

2015.09.20. 09.33.

Zsuzsa

Ütődött vagy! A jegyzetet köszönöm, az árát duplán fizetem… 😊

 

2016.03.27. 11.30.

Zsuzsa

Kellene egy hősugárzó! Leállították a fűtést. Fázok. Tudsz egyet szerezni?

 

2016.03.27. 11.40

Péter

Mértél lázat? Fél három körül megyek. Vigyek valamit?

 

2016.03.27. 11.45.

Zsuzsa

Valami meleg kaját esetleg… A lázam 39,4

 

2017.03.20. 9.00

Péter

Megvédtem! Mától mérnök vagyok! Tessék nekem gratulálni! 😊

 

2017.03.20. 9.10.

Zsuzsa

FORRÓ gratulációmat este személyesen adom át!

 

1019.02.22. 12.21.

Zsuzsa

Beszéltem a B.boglári anyakönyvi hivatallal. elvileg lefoglaltam az időpontot július 9-én délután ötre, de még a héten személyesen le kell utazni, és bejelentkezni. Tudsz intézni szabadságot? Tsóóók!

 

2019.02.22. 12.30.

Péter

Szabi rendben csütörtökre és péntekre. Tudom, tél van, de maradjunk ott hétvégére. Aztán úgyse lesz megállásunk a nászútig. Legalábbis Neked. Diploma, lakásvásárlás, mittudomén… Mit szólsz.

 

2019.02.22. 12.40

Zsuzsa

Kitaláltad a gondolatomat! 😊

 

2019.04.10. 9.16.

Péter

Kicsim, itt küldöm a szerződés-tervezetet! Nézd át, aztán jelezz, ha mehet. Beszéltem a tanácsadóval, nagyon győzködött a CSOK-kal kapcsolatban, de úgy gondolom, ezzel még nem kellene foglalkoznunk. Te mit gondolsz? Új lakásra megérné, de… Na!

 

2019.04.10. 10.20.

Zsuzsa

Átnéztem. A tulajdoni arányokat biztosan így akarod? Te adsz bele több pénzt, nem tudom, nem kellene-e ezt még átbeszélni. A CSOK-kal egyetértek. Ráérünk még a gyerekkel. Nem pénzért akarok szülni, ha szülök! Szóval a tulajdoni hányadokat gondold át, kérlek. Puszi!

 

2019.05.25. 11.30.

Péter

Itt vagyok az ikeában, leadtam a rendelést az előszobaszekrényre. Egy hét múlva hozzák. Nem tudom, mi tart egy hétig, de egye fene. Láttam egy baromi jó olvasó-fotelt, küldök egy képet róla. Még kb. fél órát itt leszek, eszek húsgombócot.

 

2019.05.25. 11.32.

Zsuzsa

Maradj ott, ahol vagy!!! A fotelt meg akarom nézni és kipróbálni. Már a metróban vagyok!

 

2019.08.02. 08.10.

Péter

Drága Feleségem, Zsuzsánna! Első nap kezdődik, amikor nélkülöznöm kell a Kegyed társaságát, ami engemet nagyon megszomorít. Nem tudom, a távolság, ami közénk állt egészen 16 óra 30 percig, nem távolítja el tőlem az Ön becses szívét. Reménylem, híven várja az Ön szerelmetes férjét egy igazi jó vacsorával. Maradok tisztelettel… És mert muszáj, hiszen dolgoznom kell. Pihenj. mert lassan neked is megkezdődik a taposómalom.

Ui.: Bundáskenyér jó lesz vacsorára.

 

2019.08.02. 08.40.

Zsuzsa

Szerelmetes Uram! Kedves levelét olvasván, könnyeim folytak a meghatottságtól. Várom haza szivem minden szeretetével.

Ui.: Eddig aludtam, most főzöm a kávét! Utálom, hogy nem vagy itt. A bundáskenyér jó ötlet, mert olcsó és gyors. Majd csinálok mellé teát. Szeretlek!

 

2019.09.30. 11.02.

Zsuzsa

Képzeld, most telefonált anya, itt akar aludni. Nem nagyon díjazom az öltetet, mert Te is és én is későn érünk haza, és holnap szombat, sokáig akartam lustálkodni. Mit csináljak?

 

2019.09.30. 11.10.

Péter

Miért aludna itt? Van valami különös oka? Nem akarom megbántani, de mintha egyre gyakrabban próbálna nálunk lenni. Nem kellene belesavanyodnia az egyedüllétbe. Miért nem keres társaságot. Alig múlt ötven éves! De, ha nem tudod, lebeszélni, egye fene, jöjjön, de mindenképpen beszélni kell vele erről. Nekünk is meg van a saját életünk, neki is.

 

2019.09.30. 11.24.

Zsuzsa

Olyan jó, hogy mellém állsz! Igen, beszélünk vele, még ma este.

 

2020.02.13. 20.20.

Zsuzsa

Hol vagy már? Idefagyok! Vagy nem azt mondtad, hogy értem jössz? És miért nem veszed fel a telefont???

 

2020.02.13. 20.32.

Péter

Már úton vagyok.

 

2020.02.16. 08.04.

Péter

Letöltöttem a Valentin napi képeket. Egész jól sikerültek – eltekintve attól, ami nem – pedig olyan köd volt… Sajnálom, hogy a meleg pulcsikat mindet otthon felejtettem a csomagoláskor. De máskor majd jobban figyelek. Itt mennek a képek!

Csók, szeretlek!

 

2020.02.16. 10.40.

Zsuzsa

Még csak párat tudtam megnézni, mert rohanás van, de mind nagyon jó! Bár ezt a meglepetést enélkül sem fogom soha elfelejteni. Nagyon szeretlek.

 

2020.10.11. 7.30.

Zsuzsa

Szarul vagyok! Hányingerem van. Nem tudnál bevinni dolgozni? Tudom, munkaidő van…

 

2020.10.25. 9.30.

Zsuzsa

Ezt nézd!

 

2020.10.25. 8.34.

Péter

Mi a franc? Covidos vagy?

 

2020.10.25. 8.37.

Zsuzsa

Hüüüülyeeee! Ez egy terhességi teszt. Most csináltam, mert a csajok nem hagytak békén. Szabad kérdeznem, mit csináltál? Mert ezt nem én állítottam elő! 😊 Hiszen védekeztünk…

Vicc félre! Édesem, kisbabánk lesz! Érted? Igaz, nem mostanra akartuk, de mindegy. Ugye? Alig várom, hogy lássam is. Kérek időpontot a nőgyógyászhoz. Neked mikor lenne jó! Sakkozd ki, és menjünk.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek…

 

2020.10.25. 8.48.

Péter

Hát le kellett ülnöm… Nem tudom, mit mondjak… Itt ez a Covid is… De én is nagyon szeretném ezt a gyereket! Keddre tudnék szabadságot kivenni, ha a dokinál beférünk. Lehet, hogy terhesen nem kellene dolgoznod, oltás ide, vagy oda. Gondold át. Vagy ez még korai?

 

2021.01.11. 10.23.

Péter

Most indulok! Gyere le, el ne késsünk. Szeretném már látni a kislányom arcát a monitoron!

 

2021.06.11. 9.40.

Zsuzsa

Nem veszed fel a telefont! Elfolyt a magzatvíz és egyedül vagyok. Jönnek a fájások. Nem várhatok tovább, indulok a kórházba taxival. Ott találkozunk.

 

2021.06.11. 9.45.

Péter

A vezérnél voltam, már úton vagyok!

 

2022.07.09. 21.20.

Péter

Édesem! Ugye nem felejtetted el, milyen nap van ma? Folyton rád gondoltam, és bánt, hogy nem tudtunk bemenni hozzátok. A hercegnőnknek még fülében is kiütések vannak. Ti hogy vagytok? Mit mond az orvos? Aggódok, és nagyon szeretünk. Válaszolj itt, mert a gyerek most aludt el. Küldök pár képet a mai napunkról, meg egy kis videót, ahol énekelünk, vagy legalábbis azt hisszük…

 

2022.07.09. 21.22.

Zsuzsa

Egész nap sírtam. És most a képektől még jobban! Annyira veletek akarok lenni. A babával minden rendben, azt mondja a doki, hogy kb. 14 hetes lehet, és nőuralom lesz nálunk, mert ő is kislány. Megnyugtatott, másnál is előfordul, hogy menstruál az első hónapokban. Holnap már hazamehetnék, de a fertőzésveszély miatt nem tudom, jó ötlet-e. Anyámhoz nem akarok menni, ki nem állhatom az új pasiját. Pedig én akartam, hogy keressen társat. Talán megkérem az orvost, maradhassak még egy-két napot. Te pedig kérdezz utána a gyerekorvosnál, hogy a bárányhimlő hány napig fertőz. Addig nem mehetek haza!

 

2022.07.10. 10.40.

Péter

Szívem, leadtam a portán egy táskában tiszta hálóinget és mindent, amit kértél. (Páleszt nem! Felejtsd el! 😊) A doktornő szerint még kb. 3-4 nap, aztán már hazajöhetsz, nem áll fent a fertőzés veszélye.

Ma lent voltunk a játszón, csináltam képeket. A kisasszony egyre biztosabban lépeget, már menet közben le is hajol. Nagyon édes és ügyes. Alig várunk haza! Vigyázz magatokra.

 

2022.07.10. 14.30.

Zsuzsa

Bakker, egész eddig aludtam. Tegnap valami feszülést éreztem a hasamban. Kaptam valami bogyót, amitől állítólag megnyugszik a méhszájam. Hát én beájultam tőle… Megnéztem a képeket és a kis videót, sírtam és nevettem. Ma csináltak UH-t, láttam a picit, most egy másik doki volt, ő azt mondja, nem egyértelmű, hogy kislány. Pedig már összeírtam vagy húsz lánynevet…

De mindegy, fiú lesz, vagy lány ugye?

Felfogtad, hogy karácsonyi babánk lesz? Berakhatjuk a karácsonyfa alá! A doki szerint dec. 10. a szülés várható időpontja.

Ui.: Egy rossz hír… A doki szerint tilos a kufircolás… Belegondoltál? FÉL ÉV!!! Nem birom ki…

 

2022.07.10. 22.05.

Péter

Ma kemény napunk volt, a kicsink egész nap sírt, mert a kiütések viszketnek. Nyűgös, és egyben imádni való, ahogy folyton rám kapaszkodik. Egész nap hurcolni kellett, és simogatni a kis hátát, ott van a legtöbb kiütés.

Igazad van, mindegy, hogy fiú vagy lány lesz, lényeg, hogy meglegyen egészségesen. Úgy döntöttem, ha Téged kiírnak táppénzre, akkor gyedre megyek, hogy nyugodt legyek, minden rendben van. Igaz, a pénz így kevesebb lesz, de majd átlendülünk ezen is. Még jó, hogy nincs nagy lakásunk, ezt is elég lesz fenntartani. A kufircolástól való eltiltás engem is megrendített, már annyira vágyom rád, hogy elég csak egy gondolat, és kész vagyok! De bármit kibirnék, csak Ti legyetek egészségesek. Szép álmokat szerelmem!

Képek alább!

 

2022.07.14. 9.26.

Péter

Már megérkeztem. A kislányt nem tudtam kire hagyni, elhoztam, de elaludt a kocsiban, nem hagyhatom itt. Le tudsz jönni egyedül? Kérj meg egy nővért, segítsen lehozni a cuccodat.

Közvetlenül a bejárat mellett állok. Várlak…

 

2022.07.14. 9.27.

Zsuzsa

Megoldom, ne izgulj. Indulok hozzátok. Végre…

 

Tímea

 

Már egy éve készült. Szinte számolta a napokat. Várta, mikor jelenik meg a facebookon a felhívás, és azonnal lecsapott rá. Felajánlotta a segítségét a szervezésben, elvállalt volna minden megbízást. Végül az üdvözlőkártyák kiválasztását és megrendelését bízták rá, és ő nem merte mondani, hogy nincs netbankja, sőt számlája se. Így a falubusszal ment be a városba, ahol személyesen választotta ki, és kp-vel fizetett. A férje persze nem tudott róla, azt hitte a szokásos bevásárlást intézi. Szerencsére akadt tavaszi munka bőven a közeli epreskertben, a fólia alatt nem is fázott, és a pihenőket a szabadban töltötte, kicsit lebarnult, és ez pont jól jött. Ha valaki ránéz, azt hiheti, hogy már nyaralt valahol.

Időpontot beszélt meg a falusi fodrásszal, a pillással és a műkörmössel, kozmetikusra nem telt már, de megoldja ő, ahogy már évek óta mindig.

A férjének vesz sört, akkor nem morog, hogy ő házon kívül tölti az estét.

Még egyetlen osztálytalálkozóról sem hiányzott. Úgy nézett ki, hogy idén olyanok is eljönnek, akiket tizenöt-húsz éve nem látott. Csodálkozott is…

Szerdán kezdett el készülődni. A cipőt és a ruhát már hónapokkal ezelőtt megvette a kínaiban, de senki sem mondaná meg róla, hogy onnan van, nem az a tipikus… A hasleszorítós bugyit a nővérétől kérte kölcsön, a melltartót már évek óta őrizgeti, csak ilyen alkalmakkor veszi fel. A lánya kissé tinis blézere pont megy a ruhához és a cipőhöz, megdobja az egészet a kontraszt, a táska kicsit kopott, már nem tud rá pénzt keríteni, de majd leteszi valahova, ahol nincs szem előtt.

Az utolsó héten minden nap masszírozta az arcát Nivea krémmel, igaz, kicsit avas volt már, de nem érdekes. Tegnap felrakatta a pillákat, minden sínen van!

Reggel elrohant a fodrászhoz, valami nagyon dögös frizurát szeretnék, mondta a csajnak, kerül, amibe kerül. A műkörmös ebéd után jön, addigra lekerül az arcápolás, és elkészül a smink, meg lesz a köröm és csak öltözni kell. Nézte a kezét, már egy hete nem vállalt munkát, és éjszaka kesztyűben és pakolásban alszik, hogy a keze puha és ápolt legyen. A férje kora délután érkezett.

- Gyorsan fürödj! - mondta neki Tímea - Aztán én következek.

Egy órát ült a kádban, kamillás-habfürdős vízben, a fején egy nejlon szatyorral, aztán testápolót kent magára, élvezte a jó illatot. A lánya testpermetét fújta magára. A körmös késett. Kezdett ideges lenni. Ötkor indul a busz! Korán akar érkezni, ne lássák, hogy nem kocsival jött. Már mindenki azzal jár, neki meg még jogsija sincs. Végre megjött a lány, szakszerűen építette a körmöket, apró kövekkel, matricákkal díszítette. Gyönyörű lett. Magára kapkodta a ruháit, sminkelt, és rohant a buszra. Nézte magát az ablak üvegében és a múltban járt…

---

Tizenkét éves volt, amikor felfogta, hogy sokkal szebb, mint a társai. Hegyes kis mellek, dús, aranybarna haj, hatalmas zöld macskaszemek, hosszú lábak emelték ki a tömegből. Anyja minden este átfésülte és apró fonatokba rendezte a haját, aztán reggel kibontotta, és a fürtök csak úgy repkedtek a feje körül.

- Anya gyönyörű lánya! – mondta, és csókot nyomott a fejebúbjára.

A két testvére utálta ezért, apja a fejét csóválta. Ők meg cinkosan összenevettek. Titokban divatlapokat hozattak, romantikus filmeket néztek, és anyja éjjel készítette a nyugati divat szerinti ruhákat a Burdából. Szépségversenyekre nevezte be, és néha kapott is valami díjat, a megyei kis versenyeknél azonban nem jutott tovább. De ez nem vette el a kedvét, élvezte a szépségét.

Amikor gimibe került, azt tervezte, hogy leérettségizik, keres egy modellügynökséget, aztán férjhez megy egy menő pasihoz, mondjuk egy színészhez, vagy tévéshez, vesznek egy elegáns társasházi lakást, és élnek, mint hal a vízben.

Már a gimi első heteiben kialakult körülötte egy imádói csoport. Lányok és fiúk vegyesen. Igazából mindenki a kedvét kereste. Két társa kivételével. A fiú tetszett volna neki, de mivel nem ugrálta körül, ezért utálta, és nem vett róla tudomást.

A lány egy nulla volt, olyan kis láthatatlan senki, de őt bosszantotta, hogy nem keresi a társaságát, és egyszer, amikor a tanár a lányt kérte fel, hogy javítsa ki az ő hibáját a táblánál, végképp meggyűlölte. Nem is titkolta. Gúnyolta, epés megjegyzéseket tett rá, de az, mintha nem érzékelte volna. Ráadásul harmadikban még pasit is talált, aki minden nap várta. Neki meg még nem volt állandó barátja. Csak végtelen számú rajongója.

Ezért mindig úgy tett, mintha nem ismerné fel, ha találkoztak. Ezzel alázta és bosszantotta. Az öt éves osztálytalálkozón aztán kiderült, mások se emlékeznek rá, és ez elégtétellel töltötte el. És ráadásul a lány egyedül volt, őt meg egy ügyvéd srác kisérte. Büszke volt, hogy lekörözte őt. A csaj fel is szívódott gyorsan.

Ahogy betöltötte a tizenhetedik évét, elkezdte felkeresni a modellügynökségeket, anyja egy vagyont spórolt el a családtól portfóliókra, de a karrier valahogy nem akart beindulni. Senki sem szerződtette, nem akart a menedzsere lenni, és érezte, hogy ebből nem lesz semmi. Meg kellett elégednie az iskola szépe, és a helyi bálok szépségversenyeinek győzelmével. Ezért megváltoztatta a céljait. Keres valami könnyű és elegáns munkát, és hozzámegy egy ügyvédhez, vagy gazdag vállalkozóhoz. Vesznek egy gyönyörű társasházi lakást, autókat, és bejárják a világot. Nem akart házat és kutyát. Azzal csak gond van. Gyereket se akart. Élni akart! Kényelmesen. Ahogy a filmek és szerelmes regények tanították.

 

Akkor még minden tökéletes volt. Egy nagy cégnél volt titkárságvezető, igaz, nem keresett sokat, de jó és könnyű munka volt. A kis gépíró csaj szinte mindent elvégzett helyette.

Csak aztán kezdett valahogy félrecsúszni az élete. Az ügyvéd udvarlóról kiderült, hogy nem akarja őt feleségül venni, mert tanultabb nőt képzelt el a gyerekei anyjának, ő meg dühösen kirúgta. Egy orvos környékezte meg, már fél éve találkozgattak, amikor kiderült, hogy nős, és a felesége éppen gyereket vár, otthon tilos a szex. Ez már több volt, mint, amit el tudott viselni. Összeomlott. De akkor a kisfőnök elkezdte vigasztalni, lelki társak lettek, folyton együtt voltak, és a férfi feleségül kérte. Huszonöt éves volt, a pasinak nem volt semmije, albérletben lakott, úgy érezte, nem érheti be ennyivel. A férfi döbbenten fogadta az elutasítást, és Tímea egyik meggondolatlan elszólása következtében híre ment annak, hogy a pénz hiánya miatt szakítottak. Mivel a férfi népszerű volt a munkatársak körében, elindult a pletyka, aranyásónak nevezték, és egy idő után tarthatatlanná vált a helyzete.

- Irigyek, mert olyan szép vagy. - vigasztalta az anyja. - Ne is törődj velük. Majd jön olyan férfi, aki értékel téged!

És tényleg jött is. Méghozzá nem is akárki. Az önkormányzat egyik munkatársa. Rajongva imádta őt, csak kicsit idősebb volt, mint kellett volna. De volt egy szép lakása a lakótelepen, kényelmesen berendezve, és kocsival járt. Ő meg már elmúlt huszonhat éves, és állandóságra vágyott, hát beleegyezett, hogy hozzá megy feleségül. Nem szerette valami nagy, lángoló szerelemmel, de kellemes volt vele az élet, és jó volt a szex is. Három év telt el, amikor rátört a gyerek utáni vágy. Váratlanul érintette, mert addig eszébe sem jutott, de most már irigyelte a kortársait, akik gyerekeket tologattak. Döntött. Harminc éves korára már anya szeretett volna lenni, de nem esett teherbe. Nem értette. Menjünk orvoshoz, mondta, és akkor a férje bevallotta, hogy ő sose akart gyereket, ezért sterilizáltatta magát. Nem lehet gyereke.

Tímea a válás mellett döntött. Neki gyerek kell! Egy csodás kislány, akit szép ruhákba öltöztethet, akivel ugyanúgy sutyoroghat, mint ő az anyjával…

Kétségbe-esetten vetette bele magát a férjkeresésbe, hiszen már elmúlt harminc éves. Már mindenkinek van gyereke, csak neki nincs. És jön a következő osztálytalálkozó, mit fog mondani, amikor mindenki a gyerekei fényképeit mutogatja?

Két éve volt rá, hogy rendezze ezt a dolgot. Csakhogy hamarosan rá kellett döbbennie, hogy a korabeli férfiak jelentős része már nős, a többi meg fiatal szeretőket hajkurász. Szinte megrémült. Egyedül fog maradni! Ő! Aki a legszebb nő volt a városkában, és akiért törték magukat a férfiak még pár évvel ezelőtt.

Stratégiát dolgozott ki. Megjelent minden nyilvános rendezvényen, szerepet vállalt a közösségi életben, és megint érezte a férfiak csodálatát. Csak úgy rajzottak körülötte. De mindegyik csak szeretkezni akart vele, senki sem beszélt házasságról és gyerekről.

Már teljesen reménytelennek látta a helyzetét, amikor feltünt a láthatáron egy férfi, aki úgy nézett rá, hogy szinte beleborzongott. Nem ismerte. A színjátszó társulat ülésén találkoztak. Ő fogja készíteni a díszleteket, mutatta be a rendező, a faanyagot is ő biztosítja, van egy erdeje és fafeldolgozással is foglalkozik. A férfi nagy darab, kissé faragatlan pasas volt, de jóképű – a maga darabos módján. Jó lehet vele a szex, mérte végig, és szép gyerekük lehetne…

Nem sokat kérette magát, amikor a férfi felajánlotta, hogy hazaviszi. Titokban reménykedett benne, hogy a férfi a saját házába viszi, de nem ez történt. Úgy udvarolt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. De neki erre nem volt ideje. Teherbe akart esni! Már a második-harmadik találkozásnál arról beszélt neki, mennyire vágyik családra, és hogy otthona legyen, és a férfi is lelkesedett.

- Nem akarsz megcsókolni? – kérdezte egy este, és a férfi bátortalan puszit nyomott a szájára. Tetszett az érintése, az íze. Hozzá simult.

- Olyan jó veled. - mondta neki, és igazából nem is hazudott.

Tetszett neki a férfi kemény teste, ami forró éjszakák igéretét hordta magában, csak tenne már végre valamit, ami előre vihetné az eseményeket. És a férfi végül nem tudott ellenállni.

- Gyere hozzám feleségül! - mondta, és ő boldogan egyezett bele.

De a férfi mégsem kezdeményezte a szeretkezést.

- Mindennek meg van a rendje! - mondta.

De a csókok egyre forróbbak lettek, kitűzték az esküvőt, siessünk, nyögte a férfi.

Az esküvőre anyja gyönyörű, testhez simuló ruhát varrt neki, úgy nézett ki benne, mint egy modell. Az elegáns étteremben elköltött vacsora után a férfi házához hajtottak.

A férfi zavartan babrált a ház kapujánál, aztán az ajtó előtt toporgott.

- Valamit el kell mondanom. - kezdte, de ő átölelte és megcsókolta.

- Átviszel a küszöbön? – kérdezte kacéran, és férfi úgy kapta fel, mint a pelyhet. Belépett vele a házba, ahol végig hurcolta egy hosszú folyosón, belökte egy szoba ajtaját, óvatosan a földre állította és felkapcsolta a villanyt.

Tímea arcáról lehervadt a mosoly. Életében nem látott még ennél rondább és koszosabb lakást. Sírva fakadt.

- Holnap majd rendet csinálunk, - mondta a férfi - nem volt időm mostanában…

Kb. harminc éve, gondolta Tímea, de nem akarta a házasságát veszekedéssel kezdeni. A szekrényhez masírozott, nyitogatta az ajtókat, míg meg nem találta a tiszta ágyneműt. A földre hajigálta a párnákat, takarókat, a szinte szürkévé vált lepedőt, tisztát terített le, rádobott egy másikat takarónak, aztán megfordult.

- Segíts lehúzni a cippzárt…

A férfi megkönnyebült, és az éjszaka szenvedélyes szeretkezéssel telt, másnap hajnalban a férfi még ájultan aludt, amikor végig járta a házat. A gyomra forgott. Nem volt itt takarítva még az életben sem, gondolta, és nem tudta, hol kezdje. Hívni kell valakit, aki segít, mert ő nincs ehhez szokva…

A férfi azonban hallani se akart erről.

- Dehogy költünk olyasmire, amit mi is meg tudunk csinálni! Ma még nem megyek sehova, segítek itt, amit tudok, a többit meg majd megcsinálod szépen sorban. Te mondhatod meg, hol kezdjük! - mondta, mintha kegyet gyakorolna…

Nem vitatkozott.

- Kezdjünk hozzá! Első legyen a hálószoba és a fürdőszoba.

Lassan haladtak. Mindent, de mindent ki kellett pakolni a szobából, a ruhaneműt újra-mosni, a szekrényeket ki- és letörölgetni, a megszáradt ruhákat visszapakolni, ablakot tisztítani és függönyt mosni, ennek sose lesz vége…

Küszködött a sírással, letörtek a körmei, izzadt volt és viszketett a bőre. Estig dolgoztak, és még a hálószobát se fejezték be. A fürdőszobához hozzá se kezdett. Viszolyogva állt bele a koszos kádba, lecsapatta magát úgy-ahogy... De legalább áthúzhatta az ágyat, és rendesen alhatott. Volna. Ha a férje hagyja. Reggel úgy érezte, nincs jártányi ereje se.

A férje boldog mosollyal csókolta.

- Hat felé jövök. mondta. - Főzhetnél valamit, tegnap se ettem főtt ételt… - Azzal elment.

Sírva hívta fel az anyját, aki azonnal rohant.

- Jézusmáriaszentjózsef…!!! – sápítozott. - Hát ezt egyszerűbb lenne felgyújtani. Egy hónapig fog tartani, mire itt valami rend lesz. De festeni is kellene, a falak kritikán aluliak. Veszek ki szabadságot a hétre és segítek.

Megnyugodott. Nincs egyedül. Míg anyja a fürdőszobát próbálta használható állapotba hozni, addig ő a konyhában dolgozott. Már tele volt a kuka és az összes fellelhető szemeteszsák, súrolta az edényeket, a szekrényeket, amelyekről spaklival túrta le a zsíros lerakódást, és forgott a gyomra. Még sehogy se állt, amikor már kénytelen volt elkezdeni a főzést. Mi készül el félóra alatt? Tészta! De mit tegyen rá? Paradicsomkonzerv…

A férje úgy nézett rá, mintha megsértette volna.

- Ennyi?

- Nincs itthon semmi élelmiszer. - mondta Tímea.

- Hát vegyél!

- Miből vegyek?

A férfi megütközve nézett rá.

- De hát nem dolgozol? Nincs pénzed? Enyém a ház, fizetem a rezsit, a kaja a Te dolgod. Ez így igazságos.

- Igen? – támadt rá Tímea. - Akkor tegyél csak le ide félmillió forintot!!! Mert ez nem ház, hanem disznóól!!! Ebben egy nő sem maradna egy percig sem! Én nem az alkalmazottad vagyok, hanem a feleséged! Festeni kell, takarítani és felszerelni normális eszközökkel és bútorokkal! Majd, ha ez meg lesz, akkor azt főzök, amit kívánsz.

A férfi bambán nézett, aztán nagyot sóhajtott.

- Jó, rendben! - mondta békülékenyen. - Adok egy kis kajapénzt, és majd megbeszéljük, mi a legsürgetőbb dolog, csak ne haragudj…

Tímea még dühösen fújt, és a férfi csókkal békítette. A szeretkezés után egymáshoz simulva feküdtek. - Tizenhat éves korom óta egyedül vagyok. - mondta a férfi a sötétben. - Még sose éltem együtt senkivel. De majd kialakítjuk, hogyan éljünk, jó?

És tényleg, lassanként körvonalazódott az életük.

- Idén már nem lesz rá pénz, - mondta a férfi - de tavasszal kifestjük a lakást.

- Bútor is kellene! – mondta Tímea.

- Azt neked kell finanszírozni. - mondta a férje, és ebből nem engedett. - Nem kell aprópénzért henyélni az irodában, menj és dolgozz olyan helyen, ahol fizetnek is!

- Nem azért érettségizem!

- Akkor így jártál. - vigyorgott a férfi, és magához rántotta. Az ágyban mindig kibékültek.

És fél év múlva Tímea teherbe esett. A legjobbkor! - gondolta boldogan. Öt hónapos lesz a baba az osztálytalálkozó időpontjában. Már nem kell minden percben vele lenni. Majd az apja vigyáz azon az egy estén. A férje is lelkes volt. Talán fiú lesz! De Tímea az első perctől tudta, hogy lánya fog születni. Így is lett. A gyerek érkezése jót tett a házasságuknak. A férfi imádta a lányát, szerelmes volt a feleségébe, és Tímea is elégedett volt. A kislány szép volt, a férje is megszelídült, és az osztálytalálkozón mindenki megcsodálta a gyerek képeit, és persze őt…

Aztán a gazdasági válság mindent romba döntött. A férfi vállalkozása tönkre ment, Tímea munkahelyén leépítések zajlottak, és neki a közepes érettségijén kívül semmilyen képzettsége nem volt. Lapátra került. A gyerek nőtt, a lakást is modernizálni kellett volna.

- Nem lehet tovább halogatni! - győzködte a férjét. - A kislány negyedik születésnapja közeledik, zsúrt kell rendezni, de nézd meg ezt! És ezt! – mutatott a feslett huzatú kanapéra, és a divatjamúlt szekénysorra.

A férfi a fejét vakarta.

- Igaz, valamit kezdeni kell vele. A kislányunk születésnapjára ennek meg kell lennie.

- Mennyi pénzünk van?

Osztottak-szoroztak, van még valamennyi, és majd csak vége lesz ennek a válságnak, aztán rendbe jönnek a dolgok. Veszünk fel egy kis kölcsönt. Csak párszázezret.

Kiderült, hogy a legkisebb összeg, amit fel lehet venni, másfél millió forint.

- Nem baj, - mondta a férfi - akkor mindent megcsináltatunk, ami belefér, és tíz évre letudtuk a gondokat.

A lakás egész jó lett. A fürdőszoba csillogott, a konyhába mosogatógép került és új konyhabútor, a nappaliba ülőgarnitúra és szekrényfal. A gyerekszoba színes lett, és a terasz új burkolatán rattan garnitúra terpeszkedett. Egy évig minden csodás volt.

Aztán a törlesztőrészlet emelkedett. Tímea nem értette. A bankba ment, ahol árfolyam változásról magyaráztak, és megnyugtatták, hogy ez átmeneti. Három hónap múlva megkapták az új egyenleget, és nem akartak hinni a szemüknek. A másfél millió forint hitel egy évi törlesztés után még több volt, mint amikor felvették.

És ez így ment hónapról-hónapra. A férfi eladta az erdőt, haszonbérbe a földecskéjét, és közmunkás lett az önkormányzatnál. Tímea is kénytelen volt munkát vállalni, de sima érettségivel nem sokra ment. Feladta, hogy elegáns és könnyű munkát találjon, ezért beállt a napszámosok közé.

A házassága sem volt már olyan, amint az első években, a férfi rossz kedvű volt és ingerlékeny, már nem is emlékezett rá, milyen is a szerelem. És a kislány, ahogy nőtt, egyáltalán nem hasonlított arra a gyerekre, akit ő megálmodott magának. Nem akarta felvenni a kis tüllszoknyát, a rózsaszín pónik és barbik ott hevertek a polcon, nem akart kopogós cipőt, mint a többiek. Az apjával bogarászott a kertben, vagy kiment vele a határba biciklivel, ő meg egyedül ténfergett a lakásban. A nővérének panaszkodott. - Ez a gyerek olyan, mint egy fiú!

- Csak van magához való esze! - mondta a nővére epésen. - Nem baj az, ha nem selyembugyival és bizsuval van tele a feje! Inkább arra figyelnél, milyen okos és energikus, ahelyett, hogy a te gyerekkori hülyeségeidet próbálod ráerőltetni.

Tímea sértődötten viharzott el, este a férjének panaszolta el a sértéseket, de az csak hallgatott.

- Ne vedd a szivedre! - mondta végül. - A lányunk tudja, mi a legjobb neki. Hiszen már tizenkét éves.

Végre kifizették a devizahitelt, de tele voltak más adóssággal. Folyószámlahitel, hitelkártya tartozás terhelte a jövedelmüket. De Tímea nem akarta látni.

És újra közeledett az osztálytalálkozó. Az ötévenkénti esemény, ami visszavitte oda, ahol boldog volt, ahol csodálták. Felvette a kapcsolatot a szervezővel, jót csacsogtak, és elvállalta a feladatot, amivel megbízták.

De a férje tiszta ideg lett, amikor meghallotta.

- Most megint egy vagyont fogsz költeni arra, hogy egy estére kirittyentsd magad?! Amikor épp most kezdünk kilábalni a hitelcsapdából? Nincs rendes munkahelyed, nincs befizetve a gyerek osztálypénze!!! Meg vagy bolondulva ezzel a hülye találkozóval. Ha el akarsz menni, keresd meg a rávalót, innen egy vasat se viszel el!

És ő megmakacsolta magát. Dolgozott, mint egy megszállott. Egy kertészetben eperpalántákat gondozott, paradicsomot szedett, egy gazdánál a retket készítette elő a piacra, és keményen próbált elhelyezkedni valami normális munkahelyre. Hiszen elmúlt negyven éves! Muszáj, hogy valami legális munkája legyen.

És végül sikerült, alig az osztálytalálkozó előtt két héttel. Szociális gondozó lett az önkormányzatnál. Elég macerás munka volt, de milyen jól fog hangzani, ha megkérdezik, és azt felelheti: szociális területen dolgozok az önkormányzatnál, mert imádok segíteni…

---

Amikor leszállt a buszról, megkerülte az iskolát, úgy közeledett a bejárat felé, mintha a parkolóból jönne... Kihúzta magát, csípője ringott, a szeme csillogott. Szépnek és sugárzónak érezte magát.

Épp egyik szervezővel egyidőben ért oda, megölelték egymást, és ő megállapította, hogy a másik nő nem olyan szép, mint ő. A hajában ősz szálak, kissé meg is hízott.

Nem volt időm még fodrászhoz se menni, legyintett. Anyám beteg, őt ápolom. A lányom és a férjem maradt most vele otthon, de bármikor hívhatnak, mert nem mindig lehet vele boldogulni. Ha el kell mennem, te veszed át az irányítást.

- Számíthatsz rám! - mondta Tímea. Elégtételt érzett.

És szállingózni kezdtek a többiek is. Nevetve ölelgették egymást, fesztelenül csacsogtak, nem érdekelte őket, hogy ki – hogy néz ki. Fényképeket mutogattak, a munkájukról és a családjukról fecsegtek, és régi, elfelejtett dolgokat emlegettek. Ő is mesélt, és mindenki nevetett rá, csodásan érezte magát. Aztán megérkezett a férfi, aki valamikor rá se nézett. Nem volt valami elegáns. Próbált kicsit elutasítóan viselkedni, de a pasi mintha nem is látta volna, csak biccentett, átvette a vacsorajegyet és befelé ballagott. Francba, gondolta. Miért van az, hogy ez a férfi soha nem látja őt? Igazából nem akart semmit tőle, de olyan jó lett volna, ha csodálattal néz rá…

Aztán egy másik férfi került a látószögébe. Elállt a lélegzete. Ez vajon ki lehet. Próbálta belőni, de hiába töprengett. Talán eltévedt?

- Segíthetek? – lépett hozzá, és a férfi valami izgalmas akcentussal bemutatkozott. És akkor megjelent az a lány, akit tizenöt éves kora óta gyűlölt. A férfi átkarolta, és a lány nevetve bemutatkozott.

- Hogy lehet, hogy te sose ismersz fel engem? – kérdezte, aztán a férfibe karolt és a tanárok asztala felé sietett.

A féltékenység és a megalázottság keveréke könnyeket csalt a szemébe. A tanárok melegen fogadták a lányt, aki olyan elegáns volt, mint senki más. Tímea kirohant a teremből, és mélyeket lélegezve csitította a feltámadt dühöt. Nem teheti tönkre a sminkjét…

Amikor visszatért a terembe, a lány éppen azzal a férfival beszélgetett, akit ő soha nem tudott meghódítani. Hármasban álltak ott, mintha a legjobb barátok lennének, a két férfi érdeklődve hallgatta a lányt, a férje keze a derekán nyugodott óvón.

Nézte a többieket, akik szintén jól szórakoztak, lassan készülődtek, és átmentek a vacsora színhelyére.

Most jól jött, hogy feladata van, jönni-menni kell, így nem feltűnő, hogy egyik csoporttól vándorol a másikhoz. Mert sehol sem fogadták kitörő örömmel. Egy volt a sok közül. Alig várta, hogy véget érjen az este. Még elszökni sem lehetett, hiszen dolga volt itt. Elsőnek az a férfi ment el, aki szóra se méltatta soha. Most sem. Csak intett, és már ott sem volt. Aztán a lány, akit gyűlölt. Ő legalább elköszönt.

- Hazavisszük a tanárnőt! - mondta. - Köszönöm, hogy megszervezted ezt a találkozót.

Nem mondott semmit, csak próbált fensőbbségesen mosolyogni. Végre leült ő is. Egy régi barátnője telepedett mellé. Nevetett.

- Jaj, egész este nem tudtunk beszélni, mert mindig szaladtál. Mesélj, mi újság?

És neki most nem volt kedve semmit se mondani, mint eddig. Nem áradozott a gazdaságról, a csodás otthonról, a szerető férjéről és a csodás gyerekéről. Csak megvonta a vállát.

- Elvagyunk…

A másik csodálkozva nézett rá, aztán beszélni kezdett. Munkáról és nehézségekről, meg nyaralásról és a gyerek szalagavatójáról. Szórakozottan hallgatta. Aztán mások is odajöttek, és lassan egész kis csapat ült ott együtt. Kezdett felengedni. Ez olyan, mint régen, amikor ő volt a középpontban. És akkor meghallotta. Arról a másik lányról beszélnek.

- Tök jól nézett ki! - mondta éppen az egyik.

- És a férje olyan, mint egy filmszínész.

- Nem tudod, mivel foglalkoznak? A ruhája egy vagyonba kerülhetett…

- A férje egy tévétársaság igazgatója, ő meg polgármester egy kis faluban, és nemzetközi jogász, mondta valaki.

A többiek ámuldoztak, neki meg elege lett. Mindenből.

Alig várta, hogy mindenki szedelőzködjön. Tartotta magát, nevetve, viccelődve búcsúzott, várt még pár percig, míg mindenki elmegy, aztán kiballagott a buszmegállóba. Még negyedóra van az utolsó buszig.

---

Nézte magát a busz ablaküvegében. A haja kicsit lelapult, a szájáról lekopott a fény. Fáradt volt és szomorú. Semmi sem úgy sikerült, ahogy várta. Talán jobb lett volna, ha el se jön…

Amikor leszállt, megtorpant. A férje ült a padon.

- Hát Te?

A férfi vállat vont.

- Eléd jöttem. Nem akartam, hogy egyedül gyere haza a sötétben. Jól érezted magad?

Tímea belekarolt.

- Fene tudja. - mondta. - Lehet, jobb lett volna, ha itthon maradok. Vacsoráztál?

- Igen. El is pakoltam. A gyerek telefonált, anyádéknál alszik.

Megszokott mozdulattal lépett ki a cipőjéből a hálószobában, rakta a szekrénybe. A szép ruhát vállfára igazította. Nem rakja el, csak ha már kimosta.

Mozdulatlanul feküdt, és hangtalanul sírt.

- Sajnálom! - szólalt meg a férfi a sötétben. - Azt hiszem, semmi értelme ennek az egésznek. Holnap nézek valami külföldi melót. Legalább nem kell nap-mint-nap látnunk egymást, ennyivel is könnyebb lesz. Küldök pénzt, és legalább ti a gyerekkel nyugodtan élhettek ebben a házban. Aztán, ha már elég ideje leszek távol, elindíthatod a válópert.

- Mi??? – a könnyek olyan gyorsan száradtak fel, mintha nem is lettek volna. - Ez a hülyeség meg hogy jutott eszedbe? – Meg se gondolta, mit mond. Csak most, ebben a pillanatban úgy érezte, képtelen lenne így élni.

- Te nem szeretsz engem! – a férje hangja tele volt fájdalommal. - Folyton csalódást okozok. Az elejétől fogva. A ház se olyan, amilyet szeretnél, még így se, hogy majdnem tönkre mentünk miatta. És én sem felelek meg az elvárásaidnak. És nem akarom ezt tovább csinálni. Mert tönkre megyek… És te is.

Tímea nem tudta, mit mondhatna.

A gondolatok egymást kergették a fejében.

- Honnan veszed, hogy nem szeretlek? Néha én érzem úgy, hogy te nem szeretsz engem. Hogy csak nyűg vagyok a nyakadon. Néha olyan hülyeségeket csinálok, és morgok, mert az élet nem azt dobta, amire vágytam. De soha nem hagynálak el, mert szeretlek.

A férfi felkapcsolat a kislámpát.

- Soha nem hívtál még magaddal, amikor elmentél ezekre a találkozókra. Igazából soha, sehova nem megyünk együtt. Alig szeretkezünk. Marakodunk a pénzen és mindenen, ami szóba kerül. Mintha idegesítene téged a tény, hogy egyáltalán létezek. Én se vagyok tökéletes, és látom a hibáimat, igyekszem ezeket kiküszöbölni, de észre se veszed. Senkinek se jó ez. Hagyjuk.

Újra lekapcsolta a lámpát.

- Aludjunk.

Most Tímea kapcsolta fel a lámpát.

- Nem így van! – mondta. - De még soha nem beszélgettünk erről. Nem tagadom, nem ilyen életre vágytam. Tudom, felületes vagyok, és azt vártam, hogy csodálj, de te úgy nézel rám, mint egy tárgyra. Csak néha, amikor szeretkezünk, akkor érzem, hogy tényleg engem akarsz. És igen, többet akartam mutatni a világnak, mint ami vagyok, és most szégyellem ezt. És bevallom, kár volt ma elmenni erre a találkozóra, vagy legalábbis költeni rá. De mi sose megyünk sehova, ahogy mondtad. Nem nyaralunk, nem strandolunk. Csak ülünk itthon… Mert te sajnálod rá a pénzt. Vágyom egy szebb életre.

Lekapcsolata a lámpát.

Hallotta, amint a férfi mocorog, aztán kattant a lámpa. A férfi felkönyökölt és őt nézte.

- Vissza szeretném vásárolni az erdőmet, vagy valami másba kezdeni, hogy jobban élhessünk. Erre gyűjtöm a pénzt. Én még soha életemben nem nyaraltam. Egyedül voltam mindig. Nem is gondoltam rá. De, ha te szeretnéd, kiszorítok rá valahogy egy kis pénzt.

Lekapcsolta a lámpát.

Tímea gondolatai cikáztak. A férfi szereti őt! Figyelembe veszi a kívánságait. Csak valahogy elfelejtettek beszélgetni. Arra a gondolatra, hogy elmegy, összeszorult a torka. Nem akarta. Hozzá akart bújni, és szerette volna, ha a férfi kényezteti. Mint régen. És én? – kérdezte magától. Én sose tettem. Csak hagytam, hogy szeressen. Mert futottam valami után, ami elérhetetlen volt a számomra.

Felkapcsolta a lámpát, ledobta a takarót, kibújt a pizsmájából, és a férfi takarója alá bújt. Hallotta, amint a férje nagyot nyel. Felgyűrte a pólóját, hogy érezze a bőrét. Még sose csinált ilyet, zavarban volt.

- Kérlek, segíts! - súgta, és a férfi karja köré fonódott, szája lecsapott a szájára és úgy szerették egymást, ahogy még sose. Most ő sem volt passzív, a férfi hajába markolt, kezével-lábával húzta magához, csókolta, ahol érte.

- Még jó, hogy a gyerek nincs itthon! - lihegte valamikor hajnalban, amikor lecsillapodott a tomboló szenvedély.

A férfi szája mosolyra húzódott.

- Szóval azt mondod, ne menjek külföldre?

- Határozottan! – válaszolt Tímea. - Vagy megyek én is.

- Akkor inkább maradok.

Nézte a férjét, az arca barázdált, a haja szürke az ősz szálaktól, és ő nem vette észre. Végig simitotta az arcát, haját, keze a hátára csúszott, majd magához ölelte. Most annyira jó volt megérinteni. A férfi csukott szemmel dőlt mellé.

- Csinálok reggelit. – mondta Tímea és a konyhába ment.

És most látott mindent, amit eddig észre sem vett. A mosogatógépet, amit „kiharcolt” magának, a kis faragott sarokpolcot, amit a férje készített és szerelt fel. Meg se köszönte. Az ablakpárkányon sorakozó fűszernövényeket, a fogast az előszobában, az újságtartót a nappaliban, és még számtalan apróságot, a férje ajándékait, amit közömbösen fogadott.

A férje állt meg az ajtóban, és ő hozzá szaladt. Megbújt a mellén és bátortalanul kérdezte:

- Ugye még nem késő, hogy rendbe hozzuk, amit elrontottam?

- Közösen rontottuk el. - csókolta meg a férfi a homlokát. - És közösen is hozzuk rendbe.

Tímea boldog volt. Egymással szemben ülve reggeliztek, néha egymásra mosolyogtak. Szép nyári reggel volt…