NErzsi blogja

 

Éppen a diót szedte össze, hogy eladja majd a városban, amikor meglátta az ingatlanközvetítő elegáns autója után araszolgató kopott kis Fiatot, ahogy megállt a szomszédos tanya előtt, amit már vagy három éve eladásra hirdettek az örökösök. De nem kellett az senkinek.

Majdnem elnevette magát, mikor meglátta a kocsiból kikászálódó törékeny nőt, a kamaszfiút, meg egy csecsemőt. Na, ezek meg mit akarnak vajon? A nő a hátára kötötte a kicsit, és elindultak a ház felé. Az ingatlanos készségesen nyitotta a ház ajtaját, de ők mentek tovább, a gyerek az istállóhoz futott, aztán az akadálypályát járta be, a nő meg lecövekelt a melegház előtt.

Nocsak… - gondolta az Öreg, tán nem is olyan „városiak”, mint gondolta? Végül csak bementek a házba. Amikor kifelé jöttek, a nő a fejét rázta, a fiú búsan ballagott utána.

Egy pár napig figyelte, hogy lesz-e mozgás a farmon, de semmi sem történt.

- Hát, úgy látszik nem lesz itt szomszéd már az én életemben… - legyintett.

Már a harmadik telet fogja itt tölteni egyedül. Pedig mindig nagy családot szeretett volna. De már asszonyt is nehezen talált magának. A lányok sokszor kinevették alacsony termete miatt. Pedig tudott ő dolgozni, jobban is, mint a magas növésű társai. Aztán megismerte őt. A lány melegen nézett rá, nevetett, és bár kicsit magasabb volt, mint ő, úgy tűnt, nem zavarja. A ház előtt ülve beszélgettek az életről, az elképzeléseikről, és szinte mindenben egyformán gondolkoztak. Csókolni is jó volt, érezte, ahogy a testük átforrósodik. Alig várta, hogy megkérhesse és elvegye feleségül, hogy minden nap beszélhessen vele, hogy éjjel mellette aludjon. Minden jól is ment egy darabig. Megvették ezt a kis tanyát, a felesége boldogan tevékenykedett, meszelt, takarított, ő meg a kedvében járt, virágmagokat és rózsatövet hozott neki. Nagyon várták a gyereket, aki hamarosan meg is fogant, de aztán a szülés a vártnál hamarabb megindult a tél közepén, a legnagyobb hóviharban, és a mentő elakadt. Az asszony küszködött, de a gyerek csak nem akart megszületni. Hálásan nyitott ajtót a falusi bábának, aki átvergődött az itt-ott derékig érő havon, és lihegve, átfagyva esett be az ajtón. A mentősök visszafordultak.

Ott ült a konyhában, hallgatta felesége sikoltásait és úgy érezte megszakad a szíve. Még sírt is. Hajnalra megszületett a gyerek. Nem sírt fel, teste ernyedten lógott, a bába a hátát ütögette, hozzon be havat, kiabált és ő egy nagy lábast telemerített hóval és szaladt befelé. A felesége keservesen sírt, a bába a gyereket locsolta a meleg vízzel, aztán a hóval dörzsölgette, majd újra a melegvízbe mártotta, és végre megtapasztalták az első életjeleket. Boldogok voltak, bár az asszony nehezen épült fel, de a gyerek élt és szopott. Fél évig tartott a felhőtlen öröm, aztán kezdték észrevenni, hogy valami nincs rendben. A gyerek nem úgy fejlődött, ahogy a többi. Nem nagyon mozgott, nem nyúlt a játékok után. Ijedten vitték orvoshoz, aki a vizsgálatok után egyértelműen közölte a diagnózist. A gyerek megsérült a szülés során. Valószínűleg sem járni, sem beszélni nem fog tudni, készüljenek fel, vagy adják intézetbe. Ijedten néztek össze. Nem, azt nem lehet! A gyereket nem adják. Hazavitték és megpróbálták gyógyítani. Az asszony csak vele foglalkozott és a ház körüli dolgokkal. Ő meg művelte a földet és dolgozott a téeszben, hogy a családjának mindene meg legyen. Bevezettette a villanyt, rádiót vett, mosógépet és tévét, a gyereknek kis ülőkocsit, amiben ki tudták tolni a kertbe, a finom, friss levegőre. Talán a gondoskodás és a feltétel nélküli szeretet tette, de a gyerek erősödött, már rájuk is jobban figyelt, ha meghallotta apja hangját, a kezét mozgatta, furcsa, boldog hangokat hallatott, és amikor meglátta, a szeme csillogott. Ő meg felkapta és magához ölelte törékeny kis testét. Oda nem adta volna semmiért.

Már elmúlt három éves, amikor végre megtanult járni a kis kocsijára támaszkodva, és lassan beszélni is kezdett. Anya, apa, kutya, csikó, kert… ezek voltak az első szavai. Tíz évesen már mankó nélkül, furcsán, csoszogva járt, segített a ház körül. Sepregetett, kis kapával ápolta a növényeket, megetette a csirkéket. Valamennyit beszélt is, és érdeklődve hallgatta meséket. Boldognak tünt. De aztán nem nagyon fejlődött tovább. Ők így is szerették. Büszkék voltak, hogy meg tudja etetni a csirkéket, hogy meg tudja különböztetni a hasznos növényeket a gyomoktól, dicsérték, amikor megtanulta ki- és bekapcsolni a rádiót, vagy fel tudta venni a cipőjét.

Már kamaszodott, amikor egy éjjel valami szörnyű roham gyűrte le. A szeme fennakadt, a szája habzott, testét görcsök kínozták. Epilepszia, mondta az orvos. Kezelni kell.

De a gyerek állapota folyamatosan romlott, és alig múlt tizenhat éves, amikor meghalt. Mindketten összeroppantak. Az asszony egész nap sírt, ő meg hallgatott. Némán feküdtek az ágyban, ébren bámultak a csöndbe. Mindketten úgy gyászoltak, ahogy tudtak. Vagy hat évig éltek ebben a dermedt állapotban, amikor egy reggel a felesége rémülten ébresztgette, a hálóinge csupa vér volt. A városi kórházba rohantak, ahol az asszonyt azonnal a műtőbe tolták, ő meg a folyosón ülve imádkozott. Csak ne legyen baja...

Az orvos a fejét csóválta. Kivettük a méhét, a petefészkét, de nem tudtunk minden áttétet eltávolítani.

Ült az asszony ágya mellett és a kezét simogatta, minden rendben lesz, mondta neki, amikor felébredt. Nem mondta el neki a diagnózist. Hazavitte, és próbálta boldoggá tenni. Amikor éjszaka először magához húzta és átkarolta, az asszony sírni kezdett. Az ő szeméből is szivárogtak a könnyek. Nem szenvedély volt ez, inkább az egymásba kapaszkodás érzése. Megnyugtató és egyben felkavaró.

Minden megváltozott ettől kezdve. Mintha kissé kábán ébredeztek volna egy hosszú álom után. Lépten-nyomon eszébe jutott az asszony. Mezei virágokat vitt neki, és orgonabokrot ültetett az ablak alá. A nyári melegben csokorba kötött szederrel lepte meg, az asszony meg kalácsot és fánkot sütött, mert tudta, hogy ezek a kedvencei. Öt évig tartott ez a csendes, derűs élet, aztán a feleségét újra legyűrte a betegség. Sápadtan üldögélt az udvaron, vagy a tornácon egy nagy karosszékben, ő meg krumplis tarhonyát meg slambucot főzött neki, a szomszédasszony levest hozott és befőttet. Esténként masszírozta a dagadt lábait, éjszaka hallotta a nehéz lélegzetét, és tudta, közeledik az elkerülhetetlen. Aztán egy nap az asszony rosszul lett, és mire a mentők kiértek, már mindennek vége volt. Elveszetten ténfergett a házban, néha sírt, a szomszéd jött át megetetni a malacokat, mert hallotta a visításukat. Ő nem hallott semmit.

Aztán lassan belesimult a hétköznapokba. Tette a dolgát, mert az élet nem állhat meg. Vetni kell és aratni, a jószágnak enni kell. Szinte minden nap átment a szomszédba, az emberrel megittak egy pohár bort, az asszony néha elé tolt egy süteményt, vagy egy kis tálkában kompótot, beszélgettek az időjárásról meg politikáról.

Az ismerősök biztatták, fiatal még, alig múlt ötven éves, keressen magának társat, alapítson családot, de neki nem kellett másik család. Őket akarta, akik már nem lehettek vele.

Már a hetvenet közelítette, amikor váratlanul meghalt a szomszéd ember. Most ő segített az asszonynak, aki képtelen volt egyedül ellátni a gazdaságot, egész nap sírt, aztán engedett a gyerekek kérésének és a városba költözött, a tanya itt maradt üresen. Ő meg egyedül. Elejében még ki-kijöttek egy kis takarításra, lekaszálták a füvet, de ahogy az asszony is meghalt, elmaradtak. A fiataloknak nem volt fontos a birtok, túl akartak adni rajta mielőbb. Ő meg olyan egyedül maradt, hogy néha már magában beszélt, vagy egész nap a rádiót bömböltette, hogy meg ne hülyüljön. Még a kutya is elpusztult, és nem akart másikat. Meddig élhetek még? – gondolta. Mi lesz vele, ha túlél engem az a szegény állat? Inkább ne legyen. A tanya is kezdett amortizálódni. Előbb a kerítés dőlt ki. Ott egye meg a fene, gondolta, aztán a falak mállottak, végül a tető rogyott meg. Minek csináljam meg? Jó lesz ez már így is erre a kis időre…

Aztán egy kora tavaszi napon a műútnál újra megállt az a kopott kis autó. A nő és a két gyerek onnan nézte a szomszédos tanyát. Nocsak.

Egy hónap múlva megélénkült a birtok. Emberek jöttek, kezdték rendbe hozni a melegházat. Ezen elcsodálkozott. A városiak inkább a lakóházzal kezdték volna. Figyelte, amint a nő és a gyerek kijavítják, lefestik az istállót és az akadálypálya eszközeit, elegyengetik a talajt az udvaron, lassan elkészültek mindennel, kis teherautó érkezett a bútorokkal, és a melegházban egész éjjel égett a villany. Egyszer átment titokban, azt hitte égve felejtették, de az asszony hajladozott ott.

A fiúval találkozott először, amikor az a kerítést próbálta befoltozni. Úgy 12 – 13 évesnek saccolta. Ügyesen dolgozott, de látszott, semmi gyakorlata nincs benne.

- Segítenék! - ajánlotta, és a gyerek megkönnyebbülten vigyorgott. Este a nő érkezett, letakart kistányéron süteményt hozott.

- Köszönöm a segítséget Bátyám! – mondta  - Nagyon nagy szükségünk van rá.

Így aztán néha segített itt-ott. Lekaszálta a füvet, és amikor kiszáradt, halomba hordta az istálló mellett.

- Ez majd jó kis széna lesz télire a lónak! - mondta a fiúnak.

- Nincs ló. - válaszolt a fiú lehangoltan. - Talán majd egyszer.

A tél lassan telt. Sokszor nézte az ablakból a kis családot, vágyott közéjük, de hát zavarni nem akart. Vajon hol lehet az apa? Ámbár ez nem az ő dolga. De ha neki valaha is ilyen családja lett volna… Ahogy kitavaszodott, a szomszéd tanyán is beindult az élet. Nézte, ahogy a gyerek nyírja a füvet, ahogy az asszony dolgozik a melegházban, ahol virágokat nevelt, a kislányt, ahogy hintázik.

Lassan kikopott belőle az életkedv. Csak pergette a napokat egymás után. A másik farmon bezzeg volt élet! Először csak egy ló legelt a kifutóban, aztán már kettő, három, a fiú lovagló leckéket adott, és egy nap, mikor a lovat jártatta, megállt kerítése mellett. Beszélgettek, ő megnézte a lovat.

- Nagyon szép állat! - mondta. - Nekem is volt, valamikor, de hát… - legyintett.

Este a nő jelent meg nála. A segítségét kérte a melegházi munkákhoz. Lelkesen ment, nem a beigért kereset, hanem a társaság miatt. És a nő jó társaság volt. Egész idő alatt beszélgettek. Néha az asszony átszaladt hozzá egy-két fánkkal, karácsonykor bejglivel és töltött káposztával. Hálásan fogadta a finom falatokat, és próbálta viszonozni, ahol tudta. Csodálta a nő munkabírását, szerette a humorát, az eltökéltségét, hogy felneveli a gyerekeit, segítség nélkül.

Így telt el vagy két-három év, laza ismeretségben, örült, hogy enyhült a magánya, amikor egy vasárnap délután az egész család megjelent nála.

- Kéréssel jöttünk. - mondta a nő. - Segítségre lenne szükségünk szeptembertől. A fiúnak tanulni kell az érettségire, az iskola mellett már sok lenne a lovak és a többi állat ellátása, én meg nem tudok több felé szakadni, a fő bevételi forrás a kertészet, azt nem hanyagolhatom el. Maga mindenkit ismer, nem tud-e valakit a környéken, aki munkát vállalna a tanyán?

Az Öreg elgondolkozott. Igaz, már hetvenhárom éves lesz lassan, de elboldogulna ő az állatokkal. Annyira elege volt már a magányból, és ez meg itt van a szomszédban…

- Hát, akár engem is érdekelne! - mondta tétován.

- Az jó lenne! mondta az asszony.  - A fiú szeme nevetett. - Mennyiért vállalná, hogy reggel-este ellátja a három lovat és nap közben, ha nem érek rá, kicsit megfuttatja őket? Esetleg ránéz a baromfira és a kecskére, bárányra?

- Hát nem gondoltam én valami sokra. - mondta, és megnevezett egy csekély összeget, csak a rend kedvéért.

- Jó, mondta a nő, akkor legyen így. Szeptember elsején kezdhet, velünk fog étkezni.

Az Öreg legjobban ennek örült. Már hosszú évek óta alig evett rendes ételt.

Boldog izgalommal készült a munkára. A szeptember napfénnyel és meleg, szinte nyári idővel érkezett. Kora reggel átbiciklizett a farmra, és legnagyobb meglepetésére a fiú már a lovak körül serénykedett.

- Maga nem megy iskolába? – kérdezte tőle csodálkozva.

- Dehogynem! - válaszolt a gyerek - De még van egy félórám.

Befejezték a munkát az állatok körül, jöjjön, mondta a fiú, anya már vár a reggelivel. Az öreg kényelmetlen érzésekkel ballagott utána, még sose evett másoknál, csak, ha vendégségben volt, de ez most más. Fogalma sem volt, milyen lesz.

- Üljön le bátyám. - mutatott a nő az egyik székre, és ahogy leült, már tette is elé a tányért, rajta melegszendvics, mellé koppantott egy bögrét. - Teát vagy kakaót kér?

Csak nézett tanácstalanul.

- Tán’ inkább egy kis teát! - bökte ki.

Mindenki jó étvággyal evett, neki is jól estek a finom falatok.

- Adjak még egyet? – kérdezte a fiú, miközben a saját tányérjára kettőt rakott, de ő a fejét rázta.

- Elég volt, köszönöm! mondta.

- Nekem is adjál! - tartotta oda a tányért a kislány.

- Hova fér belétek ennyi? – csóválta a fejét az asszony, és cinkosan az Öregre kacsintott, neki meg átmelegedett a szíve.

A gyerekek iskolába indultak, az asszony a városba szállította a virágokat.

- Én mit csináljak? – kérdezte az Öreg.

- Pihenjen egy kicsit! - mondta az asszony. - Van a termoszban kávé, a kancsóban tea, a hűtőben ásványvíz. Két óra múlva itt leszek.

Tanácstalanul téblábolt a ház előtt. Igyon egy kávét? Igaz, ami igaz, jól esne a bőséges reggeli után. A poharával kiült a hátsó terasz lépcsőjére, hátát a korlátnak támasztotta. Szép munkát végeztek, gondolta, végignézve a tanyán. De azért lenne még mit csinálni. Na, majd apránként besegít ő!

Az istálló felé vette az irányt, kivezette a lovakat a futtatóba, kihordta a trágyát, aztán a lószerszámokat nézte végig. Szépen rendben voltak tartva. Na, ezután majd ő csinálja ezt, a gyerek csak tanuljon. Az istálló sarkában kis irodaszerűség helyezkedett el, benne egy íróasztal, kis fém szekrény és egy keskeny heverő. Biztosan az ellés idején használták, gondolta. Éppen végzett a kis helyiség takarításával, amikor hallotta, hogy megérkezik a nő. A melegházba szaladt, elindította a csepegtető-rendszert, lepakolta a nála lévő csomagokat, aztán az Öregért kiáltott.

- Siessen! - kiabált ki az ablakon, ő meg ijedten szaporázta meg a lépteit, azt hitte, valami baj van, de az asszony egy tálka fagylaltot nyomott a kezébe. - Egye, mert elolvad! Üljünk le. - intett a terasz székei felé. - Beszéljük meg, hogy legyen ez a mi kis együttműködésünk, mosolygott rá.

Az Öreg értetlenül bámult rá.

- Hát úgy, hogy majd ellátom az állatokat, aztán majd megcsinálok még ezt-azt, ahogy alakul.

- Ezt-azt? – kérdezte az asszony. Az Öreg bólintott. - Hát jó, akkor legyen így. Megyek, csinálom az ebédet.

Az Öreg az istállónál ténfergett. Most menjen haza? Aztán meg délben jöjjön vissza ebédelni? Hogy venné az ki magát. De ha csak itt ül, úgy tünhet, mint valami éhenkórász, aki csak az evésre vár. Az istálló mellett kis erdősáv húzódott. Látszott, erre nem sok gondot fordítottak eddig, na meg is van, mivel üti agyon az időt. Kivágta a sarjakat, elgereblyézte az évek alatt felgyülemlett avart. A karvastagságú ágakból egy ideiglenes komposztálót ütött össze, és már kezdett összeállni a fejében a terv. Ha rendbe hozta a kiserdőt, felássa az istálló háta mögötti terület egy részét, október végén eldugdos benne egy szatyor kardvirághagymát, a másik felébe kerít pár eperpalántát, a kerítések mellé rózsát olt.

Kettesben ebédeltek zöldbab levest, meg valami paradicsomos, húsos masszát tésztával. Jól esett a meleg étel, szinte úgy érezte, lehúzza a feje, laposakat pislogott.

- Én ledőlök, - mondta a nő - hajnal három óta fent vagyok, sziesztázzon maga is egy kicsit! - biztatta, és ő ledőlt az istállóban. Azonnal elaludt, de fél óra múlva frissen ébredve folytatta a kis erdő kitakarítását.

Este jóleső fáradtsággal feküdt le, jól aludt. Reggel korán indult dolgozni, meg akarta előzni a gyereket. A melegházból világosság szűrődött ki, az asszony már dolgozott. Ellátta a lovakat, a fiú segített őket a legelőre vinni, úgy ült a csődörön, mint aki oda született. Reggeli után a család elment, ő meg munkához látott. Nem sietett, már jó előre beosztotta, mikorra kell végeznie.

Már vagy két hete dolgozott, amikor az asszonyhoz fordult.

- Nem mennék én haza minden nap. - mondta. - Elaludnék az istállóban egy kis szalmán, minek biciklizzek?

- Maradjon nyugodtan, amikor csak akar! - mondta a nő - de aludjon az irodában a heverőn. Talál az ágyneműtartóban párnát, paplant, majd viszek le huzatot. 

Így aztán az Öreg lassan berendezkedett az istálló sarkában álló kis irodában. A nap végén a slagban felmelegedett vízben mosakodott, hét végén borotválkozott, kimosott ruháit a lófuttató akadályaira teregetve szárította. Hiába ajánlotta fel a nő, hogy használja a mosógépet, ő köszönte és továbbra is kézzel mosott.

Október közepén azonban elromlott az idő, éjjel már hideg volt a kis irodában. Gondot okozott a mosakodás is. Megpróbálta, hogy otthon aludjon, de a hideg ház rosszabb volt, mint az istálló, és a sáros utak sok energiáját elvették, hát úgy döntött, marad, amíg csak lehet. Aztán egy nap arra ment haza egy nagy eső után, hogy beszakadt a mennyezet egy darabon. Fejét vakargatva nézegette. Most aztán mit csináljon! Ebben a házban már nem lehet lakni. Költözzön valami otthonba? Vagy teleljen ki az istállóban? Még ez tünt a legjobb megoldásnak. Megfagyni nem fog, a lovak melegítenek, csak a fürdés… Azt nem tudta, hogy oldja meg.

- Bátyám, - mondta reggelinél az asszony egyik nap, - azt szeretnénk, hogy költözzön be ide a vendégszobába. Van hozzá egy kis tusoló is.

Az Öreg fülig vörösödött.

- Tudom én, - mondta, - hogy szagom van mán’, azon gondolkoztam, veszek egy kis hősugárzót az irodába, oszt’ akkor tudok mosakodni, szombatonként meg fürödni…

A család összenézett.

- De hát mosni se tud ott!

Hallgattak. Ő meg szégyellte magát, mint a kutya. De most, hogy mondja el, hogy a háza lakhatatlan?

- Jobb szeretek én mááán’ egyedül. - mondta végül. - Nem akarnék itt zavarogni…

Még egy hét sem telt el, amikor egy reggel a kislány huncut mosollyal szaladt el mellette. Az asszony is titokzatos képet vágott, a fiú meg sehol sem volt. Sejtette, hogy készülnek valamire, de ötlete sem volt, mi lehet az összevigyorgások és susmutolások oka.

Aztán délelőtt kiderült. Egy terepjáró érkezett, benne ült a fiú, és mögé egy lakókocsi volt csatlakoztatva. Felvontatta az istálló és a kis erdősáv mellé.

- Na, jöjjön, - karolta át a nő - nézze meg az új lakását.

Azt se tudta, hirtelen, hogy mit mondjon. Körbe járta, nézegette, meg volt illetődve.

- Nagyon faintos kis ház ez. - mondta végül, és ettől kezdve mindig „kisházként” emlegette.

A kis házban hőtárolós villanykályha biztosította a fűtést, a kis konyharészben mosogató és rezsó, asztal padokkal, egy beépített ágy, keskeny szekrény és egy parányi tusoló kapott helyet.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg… - mondta és a hangja kicsit remegett. - Ez nekem tökéletes lesz. Sose volt még ilyen kényelmes kis lakásom.

Felvidulva kötötték rá a kocsit a villanyra és vízre, örömében egy nap alatt kiásta az emésztőhöz vezető árkot. Amikor minden kész lett, a fiú bekapcsolta a fűtést, az asszony kis tévét hozott. Ő meg elrendezte ruháit a szekrényben és beköltözött. Az ágy kényelmes volt, nyugodtan aludt, korán kelt, és jó hangulatban dolgozott. Amikor ebéd után fellépkedett a lépcsőn, látta, hogy a linóleum az ajtó környékén csupa sár lett. Majd kitalálok valamit, gondolta. Két nap kellett, mire megtalálta a megoldást.

- Kellene ide egy olyan tetőforma a kisház elé, - magyarázta a fiúnak - ami négy lábon áll, és alatta lesz egy kis hely, ahol lerakhatom a csizmát, mert így bent minden csupa kosz lesz. Meg is csinálnám, csak deszkát kell szerezni, meg valami műanyag lapot tetőnek.

A fiú lelkesedett, és tovább fejlesztette az ötletet.

- Jobb lenne, ha ácsolnánk ide egy kis teraszt, tetővel, rendes lépcsőkkel, és körbe vesszük olyan átlátszó ipari függönnyel, az megfogja a szelet is, melegebb lesz bent, ráadásul a terasz és a ház védve lesz az esőtől is. Nyáron meg egyszerűen leszereljük, elfér az istállóban.

A kis terasz pár nap alatt elkészült, és alkalmas volt arra, hogy egy lavór víz és egy kefe segítségével itt tisztítsa meg a sáros lábbeliket. Az Öreg élvezte a törődést, belátta, hogy igénybe kell vennie a mosógépet, szívesen tartózkodott a körükben.

A család befogadta, és ő szerette őket. Bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük. Néha elgondolta, hogy egy olyan unokája lehetne, mint a fiú, aki szorgalmas és okos, vagy mint a kislány, aki csodálatos dallamokat játszott a zongoráján, de a szívéhez legközelebb a nő állt. Ha a fia egészséges lett volna, talán olyan lehetett volna, mint ő. Csak fiúban. Erős és kitartó, mégis gyengéd és gondoskodó. Sokszor tépelődött, hol lehet a gyerekek apja, de sose kérdezte. Magánügy az.

A fiú nyáron és a hétvégeken lovasleckéket adott gyerekeknek, a felnőtt kisérők ezalatt a karám mellett ácsorogtak.

- Kaphatnánk egy pohár vizet? – kérdezgették, aztán a földre ültek.

- Vóna egy kis pííízed egy ötletemre? – fordult az asszonyhoz.

- Halljam! - nevetett rá a nő. Mindig nyitott volt az Öreg javaslataira.

- A telek végén kivágtuk azt az öreg eperfát, a rönkök még ott hevernek a fás színben. Vennék deszkákat, és a rönkökre erősítve padokat és asztalokat csinálnék a kiserdő szélén, az árnyékban, ahol a népek kicsit pihenhetnek. Az istálló elé meg üdítő automatát kéne telepíteni, ott van áram is…

Az asszonynak tetszett az ötlet, ők meg a fiúval megvalósították. Sőt, mint mindig, még tovább álmodták. A kis erdősávot itt-ott megritkítva bográcsozót és tűzrakókat alakítottak ki, és a farm lassan kedvelt kirándulóhellyé nőtte ki magát.

Már vagy három év telt el, az Öreg nyugodtan éldegélt kis lakókocsijában, amit rózsával és illatos lonccal futtatott be, amikor egy nap idegen férfi érkezett a birtokra. Tétován állt a kocsija mellett, aztán a ház felé fordult. Az Öreg már indult, hogy megérdeklődje, mi járatban van, amikor a nő kilépett az üvegházból. Dermedten állt, a férfi hozzálépett és magához ölelte. A nő hozzásimult, átölelte a derekát és fejét a mellkasára hajtotta, majd ellökte magától, hatalmas pofont kevert le neki.

- Tünj el, látni se birlak! - kiabálta, és a hangja hisztérikusan csengett.

A kislány futott hozzájuk, csak sírós hangját hallotta, a szavakat nem értette. A nő a ház felé indult, a férfi utána. A kislány a férfi hátizsákját cipelve lassan utánuk ballagott. Hamarosan megérkezett a fiú, csak néhány percet töltött a házban, aztán kivágódott és az istálló felé sietett. Szinte áradt belőle az indulat. Az Öreg is az istálló felé ballagott. A fiú már a lovak körül tett-vett, feszült volt és szomorú. Az Öreg nem kérdezett semmit. Majd, ami rá tartozik, azt úgyis elmondják. A fiú rá nézett.

- Az apám! – intett fejével a ház felé. - Egy rohadt szemétláda!

Mire kivezették a lovakat a karámba, a férfi már ott állt a kislánnyal, aki élénken magyarázott neki, a férfi pedig gyengéd tekintettel nézte, átölelte a vállát és magához húzta.

- Hiányoztatok! - mondta neki, és a gyerek arcáról leolvadt a mosoly.

- Neee… - mondta - Kérlek, ezt ne!

Azzal sarkon fordult, és szinte elmenekült. A férfi a fiúhoz ballagott, aki a csikót futtatta vezetőszáron.

- Meghallgatsz? – kérdezte.

- Mit akarsz megmagyarázni? – a fiú legyintett. - Nem érdekelnek a történeteid.

Azzal feldobta magát a lóra és elszáguldott. A férfi sápadtan állt, aztán az Öreghez ballagott. Bemutatkozott.

- Én vagyok az apjuk. - mondta.

Aha! – mondta az Öreg. - Én meg a… nem is tudom… a segítőjük.

A férfi mellé ült a lakókocsi lépcsőjére.

- Nagyon elszúrtam ezt az egészet. Van vagy négy éve, hogy utoljára itt jártam. Maradni akartam, de annyira féltem, hogy inkább újra elszöktem. Az elejétől kezdve mindent rosszul csináltam. Már reményem sincs, hogy valaha is rendbe hozzam.

Az Öreg érezte a belőle áradó elvertséget, és megveregette a vállát.

- Majd rendbe hozza! – mondta neki. - Ha van hozzá szíve és kitartása.

A férfi ránézett, a szeme szinte könyörgött.

- Gondolja, hogy nem késtem el? Majdnem ötven éves vagyok. Nem tudom, mihez kezdjek, ha itt maradok. Már a világ minden pontján éltem és dolgoztam, de itt valahogy olyan elveszettnek érzem magam, hogy mindig újra elfutok… - és már ömlött belőle a szó, és az Öreg ámulva hallgatta. Éppen annyi idős, mint az én fiam lenne, gondolta.

- Nagyon szeretem őket, - mondta a férfi - de nem tudom, mit tehetnék, hogy elfogadjanak. Húsz éves voltam, amikor először elmentem. Akkor az érzelmeim elől futottam, mert úgy éreztem, a rabszolgája leszek ennek a csodálatos lánynak.

- Hát nem semmi teremtés! – értett egyet az Öreg mosolyogva.

- De aztán mégis időről-időre visszajöttem, mert nem birtam nélküle. És megszülettek a gyerekek. Láttam, hogyan küszködik, és megint elmentem, hogy pénzt keressek és megkönnyítsem a helyzetüket. Aztán valahogy beszippantott ez az életforma. Ők meg gyűlölnek. És most megint úgy érzem, hogy jobb lenne elfutni, pedig most úgy jöttem, hogy minden ügyemet lezártam, maradni szeretnék.

- Hát ezt jól elszúrtad, fiam! – hümmögött az Öreg - De nem reménytelen. A gyerek tele van indulattal, a kislány fájdalommal, az anyjuk meg félelemmel. Ez azt jelenti, hogy vannak érzéseik irántad. Csak meg kell fordítanod. Hogy haragból szeretet legyen. De ehhez nagy türelem és kitartás kell. Ha megint elrohansz, már nem lesz több lehetőséged.

- Maradnék én, - mondta a férfi - csak nem tudom, mihez is kezdjek magammal. Mit csináljak? Hol dolgozzak? Nem ülhetek itt naphosszat. Kemény és hasznos munkára vágyom. Mi lehetne az?

- Hát gazdálkodj! - mondta az Öreg, és nevetett - Abban aztán van kihívás! Bár én is képes lennék még rá!

- Éppen erre gondoltam, - mondta a férfi - de itt a környékben sehol sincs eladó föld. Távolabb nem akarok menni. Itt akarok lenni velük, ezért jöttem. Holnap visszaviszem a kölcsön-autót, és veszek egyet helyette. Elintézem a bank-ügyeket és jövök vissza. Aztán senki sem tud többé innen eltávolítani.

Fél éjszaka beszélgettek, és reggel a férfi elment.

A gyerekek szótlanok voltak, a nő szeme kisírva. Az Öreg kérdő tekintetére a nő csak legyintett.

- Semmi gond! – mondta. - Holnapra jól leszek.

Az Öreget megdöbbentette a fájdalom, ami belőle áradt. Nagyon szereti a férfit! - gondolta. Hát nem tudja, hogy visszajön? De nem merte neki mondani, mert mi van, ha mégis megfutamodik. Hát csak hallgatott.

De feleslegesen aggódott, a férfi másnap visszajött. A szeme karikás volt, az arca gyűrött. Az asszony még nem volt otthon, éppen a virágokat vitte az üzletekbe és a nagybani piacra, a gyerekek iskolában voltak.

- Lefekszem egy kicsit, - mondta az Öregnek - két napja alig aludtam. - és már el is tünt a hálószobában. Ő meg leült a kis ház elé, várta a fejleményeket.

A nő szomorúan érkezett, megbámulta az idegen autót, körülnézett, aztán a házba ballagott. Az Öreg vigyorgott. Beóvakodott a konyhába, kávét töltött. A házban csend volt, a hálószoba ajtaja résnyire nyitva. Az asszony a fotelban ült, és az alvó férfit nézte. Az Öreg megnyugodott. Hosszú idő telt el, mire látta az asszonyt, amint a melegház felé igyekezett. Ártatlan képpel állt be mellé dolgozni. Nem kérdezett. A nő tanácstalanul nézett rá.

- Azt mondta, nem megy el többé! – mondta. Az Öreg bólintott. - Ezt még sose mondta! - sírta. Képtelen vagyok elhinni.

Az Öreg megveregette a hátát.

- Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. – mondta megnyugtatóan. - Csak várj.

- De a gyerekek! – a nő a fejét rázta. - Őket nagyon megviseli ez az egész.

És tényleg, amikor megjöttek a gyerekek, látszott rajtuk a feszültség. A fiú szokás szerint az istállóba menekült, a kislány a mezőn csatangolt, majd a zongorához ült. Az asszony megszállottan dolgozott. A férfi végül megjelent, látszott, kialudta magát, élénken közeledett, megölelte a nőt.

- Főztem kávét. -mondta.

Mindenki a teraszon ült. A férfi beszélt.

- Többé nem megyek el. – mondta - majd találok valami melót a környéken. Sajnálom, hogy ilyen sokáig voltam távol.

A lány reménykedően mosolygott, a fiú csak megvonta a vállát, látszott nem hisz neki és tele van haraggal.

A következő napokban a férfi próbálta magát hasznossá tenni. Segített az asszonynak a kertészetben, elvitte a lányt az iskolába. Az Öreg látta, hogy ilyenkor a nő feszült lesz. Hát persze, gondolta, fél, hogy megint szó nélkül elmegy, mint harminc évig mindig.

- Nem jól csinálod, fiam. - mondta egy nap a férfinak - Jössz-mész itt, de sose mondod meg, hova és miért. Így bizonytalanságban tartod őket.

A férfi a hajába túrt.

- A fenébe, - mondta - fogalmam sincs, hogy működik egy kapcsolat. Már harminc éve szeretem ezt a lányt, de még sose töltöttem vele egy-két napnál hosszabb időt. Persze voltak az életemben nők, némelyikkel együtt is laktam pár hétig, vagy hónapig, de az más volt. Őket nem szerettem. Most meg félek, hogy majd csalódnak bennem. Hogy elcsesztem, és már semmit sem tehetek. Ráadásul munkát se találok. Legyek portás vagy biztonsági őr egy bankban? A fejét rázta. Ez egyre reménytelenebb. Lassan itt az ősz, télen még nehezebb lesz. Ha kicsit nagyobb lenne ez a birtok, építenék egy-két vendégházat, nyáron lovastúrákat szerveznék, télen meg motoros szánnal, vagy kutyafogatokkal kisebb kalandtúrákat, vagy nem is tudom, de ez egyre reménytelenebb.

Az Öreg elgondolkozott. Ő tudna egy megoldást. De át kell, hogy gondolja.

Éjszakákon át töprengett. Aztán döntött. Már kora hajnalban ki ült a kisház lépcsőjére, szinte megkönnyebbült.

- Gyere csak! - mondta a férfinak néhány nap múlva.

Átvágtak a legelőn.

- Na, itt kezdődik az én földem. Akarod látni?

Kocsiba ültek, mindent végig jártak. A romos tanya láttán a férfi csodálkozva állt meg.

- Ez a hely gyönyörű!

Tényleg az volt. A terebélyes diófák, a rózsák és orgonák, a szomorúfüzek a kacsaúsztató partján. Romantikus és megnyugtató. Csak hát az egész lepusztult, elhanyagolt.

- Az én hibám, - mondta az Öreg. - Egyedül voltam, nem láttam értelmét, hogy megcsináljam. Azt gondoltam, úgyis meghalok nemsokára… Most meg, már közelebb vagyok a nyolcvanhoz, mégis tele vagyok tervekkel. A gyerekek miatt. Ők lettek a családom. Ezért úgy döntöttem, eladom neked ezt a tanyát meg a tíz hektár földemet.

A férfi úgy állt ott, mint akit fejbe kólintottak.

- De hát… akkor…

- Hol lesz az otthonom? – az Öreg nevetett. - Az már most is nálatok van. Ha meg már nem tudok dolgozni, beköltözök egy otthonba, vonta meg a vállát.

- Arra nem lesz szükség. - mondta a férfi. - Te hozzánk tartozol. Sose egyeznék bele. Építek neked egy kis házat a tanyád helyett. Bepakoljuk a bútoraidat, és akkor velünk is leszel, de mégis önállóan.

- Nem kell nekem ház. Jól elvagyok ott, ahol most. Igaz, nem ártana, ha kicsit nagyobb lenne, akkor átvinnék innen ezt-azt, de így is jó.

A férfinak már kész is volt a terve.

- Akkor veszünk egy nagyobb lakókocsit, kibelezzük és berendezzük a Te bútoraiddal.

Az Öreg beleegyezően bólintott.

- Az ágy maradhat! - mondta. - Az enyém nincs ilyen jó.

Titokban szervezkedtek. Mennyit ér a föld? Felkértek egy szakértőt. Milyen legyen az új „kisház”? Férjen be a rózsalugas alá! Ez volt az Öreg kikötése. Végül megtalálták. Ez éppen, hogy befér, remélem jó méreteket adott meg az eladó. Közben sokat kuncogtak és nevetgéltek. Az Öreg rettenetesen élvezte a titkolózást.

Megkötötték a szerződést a földekre és a tanyára. A férfi szorongva tette az asszony elé a szerződést, az meg őszinte csodálkozással nézett rá.

- TE akarsz itt gazdálkodni?

A férfi eltökélten bólintott és már lelkesen magyarázta a terveit. A kislány érdeklődéssel hallgatta, tetszett neki az ötlet.

- Lovagolni se tudsz rendesen, - mondta a fiú.

- Majd Te megtanítod. - mondta az Öreg.

A fiú nem tiltakozott, az asszony reménykedve mosolygott.

Néhány nap múlva az Öreg beköltözött az új „kisházba”, mindenki készült a karácsonyra. Az istálló új lakóval bővült. Az egész család jelen volt, amikor a fiú az istállóba vezette a fiatal mént. A férfi büszkén nézte a fiát. Aztán megtörtént a baj. Az öreg csődör megvadult, amikor megérezte az új ló jelenlétét, hörögve kapálta a földet, majd kitört a boxból és a mezőre vágtatott. Az új, fiatal csődör ágaskodva tépte ki magát a fiú kezéből, és a rossz helyen álló férfit teljes erőből megrúgta.

A fiú és az Öreg azt se tudták, hova kapjanak. A fiú a férfihez ugrott, felsegítette.

- Menj a lovak után! - kiáltott az Öregnek.

Szerencsére nagyobb baj nem történt, de abból, ahogy a fiú megijedt, az Öreg tudta, hogy szereti az apját, csak haragszik rá. Megkönnyebbülten mosolygott. Akkor csak idő kérdése, és minden tisztázódik.

Az ünnepeket a családdal töltötte, a hangulat felszabadult volt, ő vacsora után visszavonult a kisházba. Ült furcsa kis otthonában, kezében a felesége és a fia képével. Szeme megtelt könnyekkel.

- Nem vagytok ám elfelejtve! - mondta nekik. - Holnap kimegyek hozzátok…

Másnap ünneplőbe öltözött és az asszonyhoz fordult.

- Szednék én egy-két szál virágot, - mondta - oszt’ kivinném a temetőbe.

- Persze, szedjél csak, amennyit akarsz! - simogatta meg a vállát a nő.

- Elviszlek! - nézett fel a férfi az újságból - Ne biciklizz ebben a hűvös időben.

Néhány szál íriszt és gerberát metszett le, a férfi már a kocsiban várta. Csendben tették meg az utat a temetőig. Az Öreg a sírra fektette a virágokat, gondolatban a szeretteivel beszélgetett. Végig simította az elmosódott fényképeket.

- Jövök majd, de még maradnék egy kicsit, mert nagyon jól érzem most magam. - mondta nekik gondolatban. - És kell nekik a segítségem. Ha kitavaszodik, majd gyakrabban jövök. - igérte meg, és ahogy ott állt, nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Úgy érezte, a családja így üzen, hogy helyeslik a terveit. Elégedetten ballagott a kocsihoz, ahol a férfi várta.

- Mehetünk! - mondta az Öreg, de a férfi nem indított.

- Meg szeretnék beszélni Veled valamit. - mondta. - Tegnap megkértem a szerelmem kezét.

Az Öreg elvigyorodott.

- Ideje volt! - bólintott. - Szükségem van a segítségedre.

- Az enyémre? – nevetett huncutkodva az Öreg. - Hát úgy negyven évvel ezelőtt esetleg…

Hahotáztak.

- Arra kérlek, légy a tanúm!

Az Öreg szava elakadt.

- Ééén? – kérdezte aztán szinte ijedten. A férfi bólintott.

- Csak távoli rokonaim vannak, Te vagy az, akit legközelebb érzek magamhoz. Elvállalod?

Az Öreg bólintott. Elérzékenyült. Egymásra nevettek.

- Akkor ezt megbeszéltük. Még valamit el szeretnék mondani. - folytatta a férfi - A földedet, a tanya kivételével a gyerekekre írattam. Remélem, nem haragszol érte.

Az Öreg a fejét rázta.

- Dehogy! A legjobb döntés.

A férfi indított, közben lelkesen magyarázott.

- A tanyád helyén építem fel a vendégházat, és a kacsaúsztatóig fog tartani a park, amiből tavat szeretnék csinálni, a partján pihenőpadokkal. Egyetértesz?

Az Öreg bólintott.

- Majd segítek, ha kell. - mondta. Büszke volt rá. Mintha a fia lenne, vagy a veje. Kikérte a véleményét és megtisztelte.

Egy tavaszi napon az Öreg ünneplő ruhában a kisház lépcsőjén üldögélve nézte, amint a férfi és a felesége autóba ülnek, és nászútra indulnak. Az esküvőre, majd a csendes kis ünnepségre gondolt. Barátok és rokonok adták át ajándékaikat. Ő nem adott semmit. Majd, ha hazajönnek, megkapják. Addigra érkezik a kutyaszán, amit a fiú segítségével rendelt meg. Azt meg senki sem tudja, hogy a városi közjegyzőnél letétben van a végrendelete. Mindenét, amije még van, az asszonyra hagyja. A földek vételárát is. Hiszen ő volt az, aki befogadta a családjába és a fia helyett a lánya lett. Átöltözött. Leballagott a nagyházba. A fiú éppen kávét ivott. Megemelte a kannát.

- Kérsz?

Az Öreg a fejét rázta.

- Ellátom az állatokat. - mondta. - Esküvő ide vagy oda, a jószágok éhesek.

- Jövök én is mindjárt! - bólintott a fiú.

Az istálló felé ballagott, már feljött az esthajnalcsillag. A háta mögött már hallotta a fiú fütyörészését.

- Haladjunk, - mondta - mennék csajozni…

Az Öreg nevetett. A villát a szénába vágta.

- Hát akkor haladjunk…

 

 

Nem volt feltűnő jelenség. Erre akkor döbbent rá igazán, amikor az öt éves érettségi találkozóján senki sem ismerte fel, és még akkor is gondolkoztak egy percig, amikor bemutatkozott. Aztán ügyet sem vetettek rá. Ekkor MÉG szíven ütötte ez az érdektelenség, hamar kereket oldott, és húsz évig nem is ment el ezekre a találkozókra.

Nem volt ez másképpen a családjában sem. A sok testvér és unokatestvér között valahogy elveszett. Őt sose dicsérték, és sose szidták, ha bárkit megkérdeztek volna, ott volt-e egy-egy családi rendezvényen, talán nem is emlékeztek volna rá.

Enci jól tanult, mindig kész volt a leckéje, hozta az ötösöket, emellett hamar az anyja segítsége lett, kérni se kellett. Elmosogatott, vagy megterítette az asztalt, és vasárnap reggel arra ébredtek, hogy levágta a füvet a hátsó kertben.

- Jó gyerek! - dicsérte az anyja, sokat segít.

- Jó gyerek! - mondták a tanárok, mindig készül, a magatartása példás, és a kézilabda csapatban is helytáll.

Mégis ő kapta a legkevesebb virágot a ballagáskor, és egyszer se kapott könyvjutalmat az év végén. De ő nem törődött ezekkel, nem esett depresszióba, ha senkinek nem volt rá szüksége, egy perc alatt eltünt, és valahol elbújva olvasott.

Senki sem lepődött meg, hogy felvették a megyeszékhely elit gimnáziumába, kollégiumba került. Az iskolában nem volt semmi gond, de a kollégiumban nagyobb lányokkal került egy szobába, ahol azok furcsán méregették a ruháit.

- Hol vetted ezt a cipőt? – kérdezték gyanakodva.

- A piacon. - mondta.

- Akkor ez nem igazi… - röhögtek a lányok. Egyikük egy almát evett.

- Hol vetted? – kérdezte Enci.

- A piacon, mondta a lány.

- Akkor ez nem igazi… vont vállat ugyanolyan nyeglén, és otthagyta őket.

Hiába próbálták cikizni, ő egyszerűen nem vette a lapot, meg sem állt, és amikor a hangadó ruhájánál fogva próbálta megállítani, csak annyit mondott, hagyj békén, és ment volna tovább. A lány a hajába markolva rántotta vissza. Enci ekkor elkapta a csuklóját, egy gyors mozdulattal átbújt a karja alatt, így a saját testsúlyát felhasználva a lány karját kicsavarva, arccal a szekrénynek lökte, és nagyon csendesen súgta:

- Kértelek, hogy hagyj békén…

A lány orra vérzett, a többiek ijedten álltak, Enci pedig az ágyára kuporodva olvasott tovább. Ezután nem bántották. Szóba sem álltak vele, de őt ez sem zavarta.

- Hol tanultad ezeket a fogásokat? - kérdezte tőle egyik lány álmélkodva.

- Tesi órán, válaszolta Enci. - De csak most próbáltam ki élőben.

Minden kimenőjét igénybe vette, sétált a városban, a folyóparon, moziba, múzeumba vagy színházba ment, és dolgozott, bár erről senki sem tudott.

Másodikban a történelem tanár a szertárba hívta.

- Hol szeretnél tovább tanulni? - kérdezte.

Enci vállat vont.

- Azt hiszem, sehol. A szüleimnek nincs pénze, még annyi se, hogy beadjam a jelentkezési lapomat, mert azért is fizetni kell.

- Majd megoldjuk, hogy legyenek plusz pontjaid. - mondta a tanárnő. - Bízz bennem, és csináld, amit mondok.

Harmadikban és negyedikben tanulmányi versenyeken indította Encit, ahol szép eredményeket ért el, és az érettségi előtt megnyerte az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, ezzel felvételi nélkül bejutott a jogi egyetemre. Egy idős asszonytól takarítás fejében németül tanult, az iskolában angolul. Meg akarta mutatni, hogy a tanárnő nem hiába bízott benne.

Tizenhét évesen találkozott egy fiúval, aki észrevette a szépségét, járni kezdtek, és Enci boldog volt. Szerette a fiút, és nem volt kérdéses, hogy a kapcsolatukba belép a szex, hiszen mindketten arra vágytak. Enci azonban nem kockáztatott, orvoshoz ment, és csak akkor vetette bele magát a szeretkezés örömeibe, amikor biztos lehetett benne, hogy nem állja az útját egy nem várt terhesség.

A kapcsolat másfél évig tartott, némelyik lány ekkor már némi csodálattal figyelte Enci életét, a srác jóképű volt és sármos, irigyen lesték.

A gimi után egyenes útja volt a jogi egyetemre. De ő elhatározta, hogy előtte a nyarat munkával tölti, valami szép helyen, ahol pénzt is kereshet. Ezért egy közvetítőn keresztül Ausztriában kezdett dolgozni. A fiú, aki a nyarat vele szerette volna tölteni, mielőtt bevonul a seregbe, csalódott volt, fújt rá, de Encit ez nem hatotta meg.

- Nézd, - mondta - nekem szükségem van arra a pénzre, amit így megkeresek, és ott élőben használhatom a német nyelvet, hogy jobban rögzüljön.

Két hónapot töltött kint egy kis tóparti panzióban, ahol jól érezte magát, hívta a fiút, jöjjön ki ő is, összegyűjti a szabadnapjait és kirándulnak a környéken, de a fiú nem jött.

- Majd találkozunk, ha itt leszel! - mondta.

Amikor augusztus végén hazaérkezett, felhívta a fiút, akit már vagy két hete nem tudott elérni. A fiú anyja kissé zavarban volt, nincs itthon, mondta, hétfőn be kell vonulnia, épp búcsúbulit tartanak a haverokkal. Enci várta a hívását, de a fiú nem jelentkezett. A bevonulás napján ő is elment a sorozás helyszínére, hogy elbúcsúzhassanak. Kereste a fiút a tömegben, és meg is találta. Egy másik lányt ölelt. Egy pillanatra elgyengülve ült le, csak nézte őket. Hát, ezek szerint a fiú már nem szereti őt. Miért nem lehetett ezt egyenesen megmondani? Először úgy gondolta, eltűnik, aztán felül kerekedett benne a dac. Ő nem egy gyenge szar, aki nem mer szembenézni a tényekkel! Odament. A fiú szinte kővé dermedt, ijedten lépett el a lánytól, aki nem értette, utána kapott és a mellkasára simult. Enci nézte őket.

- Szólhattál volna! - mondta. - Sok sikert a továbbiakban! – azzal elballagott.

Sírt pár napig, a szívében ott maradt a tüske, és nem értette a fiú viselkedését. Gyáva, és szemét húzás volt tőle, hogy úgy akart lelépni, hogy nem is találkoznak. Közben, mintha mi sem történt volna, megkezdte a készülődést az egyetemi tanulmányokhoz.

Bár a családi körülményei szerint jogosult lett volna a kollégiumi elhelyezésre, ő mégis inkább egy társas albérlet mellett döntött, és munkát keresett, hogy ki tudja fizetni. A sivár kis szoba pontosan az volt, amit szeretett volna. Nem kellett örökösen takarítani, másokat kerülgetni, vigyázni drága bútorokra, a tulaj nem szabta meg, hogy mit csinálhatnak.

- Akire egyszer panaszt tesznek a szomszédok, nem fizeti időben a lakbért, vagy ki kell hívni rá rendőröket, az repül! – foglalta össze a feltételeket.

Enci jogot tanult, mellette pedig franciát, mert az álma Párizs volt.

Október végén, éppen egy ZH-ra készült, amikor benyitott a szobájába egyik lakótársa.

- Téged keresnek. - mondta.

A fiú állt ott, látszott, zavarban van. Az egyenruha furcsa volt rajta.

Enci mindig azt gondolta, nem akarja látni a fiút, aki becsapta és kijátszotta, mert az fájni fog. Most meg itt áll, és ő nem érez semmit. Nem haragszik, nem gyűlöli, nem érez szerelmet se, csak enyhe kíváncsiságot, hogy vajon mit akarhat? A fiú alig mert ránézni. Csak ült az egyetlen széken, és zavartan magyarázkodott. Bocsánatot akar kérni, mondta, amiért ezt tette a kapcsolatukkal, de hát a magány…

- Én is magányos voltam. - mondta Enci. - Mégsem jutott eszembe, hogy helyettesítselek valakivel.

A tárgyilagos szavak meglepték a srácot.

- Egy férfi, az más. – mondta, és Enci ebben a pillanatban tudta, hogy jól döntött. Nem vitatkozott, nem olvasta a fejére, mekkora hülyeséget mondott.

- Főzök egy kávét, ha kérsz, és megisszuk a békepoharat. - mondta.

A fiúnak szinte leesett az álla. Míg itták a kávét, az egyetemről és Enci tanulmányiról beszélgettek. Még nevettek is.

- Nem kezdhetnénk újra? – vetette fel a srác, és Enci nevetve a fejét rázta.

- Jaj, hagyjál már! - mondta. - Ezt Te se gondolod komolyan. Nagyon jól el vagy Te nélkülem is. És mi lett az új barátnőddel?

A fiú megrántotta a vállát. Enci enyhe kárörömet érzett.

- Nem birta a magányt? – kérdezte kissé cinikusan, és látta, a kérdés betalált.

Szóval ez a hülye azt hitte, majd visszafogadja és minden úgy lesz, mint régen? Hát, most majd rádöbben…

Ez a kis incidens azonban megnyugtatta a lelkét. Megszünt a hiányérzet, szinte felszabadult. Eljárt az ismerős csajokkal táncolni, tanult és dolgozott, néha flörtölt is egy kicsit, de igazi barátságot nem kötött, és új szerelem sem szövődött. Nem is érezte szükségét. Így legalább nem csalódhat.

Egymás után tette le a vizsgákat jó eredménnyel, közben egy cukrászüzemben dolgozott. Kora hajnalban indult, és már tízkor letette a munkát. Innen az egyetemre sietett, este kicsit kikapcsolódott, és időben lefeküdt. Nyárra megint külföldön keresett munkát. Újabb két hónapot töltött egy ír fogadóban, ahol dupla műszakot vállalt és a pénze egyre gyűlt. Így lavírozott át az egyetemi éveken. Tanult, dolgozott, a nyarat külföldi munkával töltötte. Dolgozott az olasz tengerparton, egy toszkán kisvárosban, és az egyetem utolsó évét megelőzően végre Párizsban. Lenyűgözte a város szépsége, a franciák életszeretete, és a munkát is szerette a piac melletti kávézóban, bár közel sem keresett olyan jól, mint máshol. De arra elég volt, hogy az utolsó évet is el tudja végezni.

És Párizs nem véletlen a szerelem városa. Enci is belezúgott egy srácba, aki a piacon dolgozott. Először csak nézte a karcsú, izmos testét, a lófarokba kötött haját, hallgatta a felszabadult nevetését, zavartan mosolyogva fogadta a fiú bókjait, és egy szavát se hitte. De aztán a fiú egy nap motorozni hívta, és ő csak hebegett-habogott. Végül tényleg elment vele. A város széli nagy parkban piknikeztek és beszélgettek. A fiú a terveiről, és a tanulmányairól, amit megszakított, mert besokallt, és most jól érzi magát ebben a laza közegben, amit a piac jelent. Enci is mesélt a széthulló családjáról, a szülei folyamatos frusztráltságáról, és nem tiltakozott, amikor a fiú a pokrócra döntve megcsókolta.

A fiú ölelése egyre szorosabb lett, és Enci kissé ijedt volt, hiszen a védekezésről nem is beszéltek, de a srác a fejét rázta.

- Nem… Itt nem! Majd…

Este a saját otthonába vitte. A jellegzetes kőépület hátsó traktusában lakott – a szüleivel. Ez meglepte Encit. Az anyja, kissé hervadt szépség, kedvesen fogadta a lakásban, amely úgy nézett ki, mintha épp most söpört volna át rajta egy tornádó. Mindenhol ruhák, könyvek, poharak és tányérok… És macskák… Hirtelen vagy ötöt számolt meg, míg a fiú a szobájába nem húzta, ami egy kis folyosó végén helyezkedett el, távol a lakás többi részétől.

Itt valamivel nagyobb rend volt, és a fiú már ölelte is a levendula illatú ágyban. Ő gondoskodott a védekezésről is, és Encit ez meglepte. A fiú a fürdőszobába kisérte, ami ragyogó tiszta volt. Enci nem értette, és a srác nevetett.

- Maman őrült! - mondta. - Folyton takarít, aztán meg mindent szétszór, majd megint takarít…

- És édesapád?

- Ő imádja. Így, ahogy van. Hiszen ez a szép a szerelemben, hogy tudjuk, vannak hibák, de azzal együtt szeretjük egymást. Te túl komoly vagy! Én nem vagyok elég komoly. Tudjuk szeretni egymást?

- Tudjuk… - válaszolta Enci. - Legalábbis addig, míg itt vagyok.

Egy hónapunk van, gondolta. Ne törődjünk a holnappal. Minden nap találkoztak és minden nap szerelmeskedtek. Az utolsó napon a fiú kikisérte a reptéri buszhoz, amit sokáig követett a motorjával, aztán lassan lemaradt, mintha ezzel is érzékeltetné, milyen nehéz számára az elválás. Enci sírással küszködött. Még senki se volt, akivel ennyire egy hullámhosszon lett volna. És ennek most vége van. Elég realista volt ahhoz, hogy tudja, a kapcsolat nem működhet kétezer kilométer távolságról.

Néhány hét múlva egy képeslap érkezett.

- Hiányzol… Csak egy szívet és egy felkiáltó jelet küldött válaszul.

Az egyetem utolsó éve hajszában telt. Tanulás és munka – munka és tanulás. A francia srác üzenetei egyre ritkábbak lettek, és ő megértette. Lassan elkopik ez a nyári szerelem.

A diplomaosztó után munkát keresett, és talált is egy ügyvédi irodában, ahol szinte alig fizettek, viszont nyakig ült a munkában. Néhány hónapig küszködött, aztán úgy döntött, ez nem járható út. Újabb lehetőségek után nézett és egy közeli város önkormányzatánál helyezkedett el, jogtanácsosi munkakörben. Ebből legalább meg tudott élni. Tetszett neki az alig húszezer lakosú kis város, a folyó partján elhelyezkedő népszerű stranddal és bájos belvárosával. Volt már lehetősége önálló albérletet fenntartani, barátnője is akadt egyik kolléganője személyében. Jól érezte magát, csak néha hiányzott egy társ az életéből. Az idejét tanulással töltötte. Egyik szakvizsgát tette le a másik után. Már közel két éve lakott a városkában, amikor a portás felszólt, hogy keresik. El sem tudta képzelni, ki lehet, és majdnem megállt a szíve, amikor a francia srácot pillantotta meg. Három éve nem látta, és legalább egy éve nem is hallott róla. A fiú motoros szerkóban volt, az arca borostás, a szeme karikás, ő meg úgy érezte, elájul. Egymást ölelve álltak ott egy percig, azt se tudta, mit mondjon.

- Várj, - mondta - rögtön jövök.

Az irodában összekapkodta a cuccait, már alig fél óra volt a munkaidő végéig.

- Ellógok! -mondta a főnökének, aki nevetve intett.

- Menj!

Taxit hívott, gyere utánunk, mondta a srácnak. A kis albérletben végre kihámozta a fiút a bőrcuccokból, a zuhany alá tolta, és amíg tisztálkodott, kaját készített. De ő nem enni akart. Átkarolta és féktelenül csókolta.

- Egyél, aztán pihenj! - mondta neki Enci két csók között, és nevetett az örömtől, hogy látja. A fiú magával húzta az ágyra, hozzá simult, és egy perc múlva már aludt is. Jó volt érezni a testét. A váratlanul feltámadó érzések azonban kicsit meg is ijesztették. Hát mégsem múlt el az a nyári szerelem? Vajon a srác miért jött? Talán csak egy nyári utazás… - hűtötte le saját magát. Ne láss bele többet, mint ami valójában.

Valamikor ő is elaludhatott, mert a fiú csókjaira ébredt. Lustán szerelmeskedtek, aztán a kis erkélyen ülve jeges teát ittak. Enci keresgélte a francia szavakat, elszokott a nyelvtől, és meglepte, amikor a fiú magyar szavakkal próbált válaszolni. Nevetve, kuncogva beszélgettek, néha kijavították egymást és az összhang semmit sem változott.

- Meddig maradsz? – kérdezte meg a fiút.

- Nem tudom. Egy hétig biztosan.

- Veszek ki szabadságot.

- Ne! Majd később. Meg leszek egyedül is.

Reggelig beszélgettek. Az elmúlt időről, hogy mi történt, amióta nem találkoztak. A fiú arról, hogy elvégezte az egyetemet, alig egy hónapja, és a lányokról is, akikkel találkozgatott. Ez rosszul esett. De próbált közönyösnek mutatkozni.

- Nekem nem volt senki az életemben. - mondta ki. - Nem mintha rád vártam volna! – sietett megnyugtatni a srácot, és ő megszorította a kezét.

Reggel megadta a munkahelyi telefonszámát, és magára hagyta a fiút. Alig látott az álmosságtól. Kolléganője izgatott volt.

- Ki ez a férfi? Bemutatsz neki? Annyira vonzó…

Encit kicsit szíven ütötte a barátnője reakciója. Hát fel sem tételezik róla, hogy köze lehet a sráchoz? És vajon igazából mennyi köze van hozzá? Hiszen nem mondott semmit, sőt nyiltan beszélt a nőkről, akikkel kapcsolata volt. Jó lesz észnél lenni, gondolta.

A fiú egész nap nem jelentkezett. Enci a lakásban ténfergett és nem tudta, mi legyen. Hosszan nézte magát a tükörben, és egyre jobban elbizonytalanodott. Annyira szimplának látta most magát. Semmi extra, átlagos arc, átlagos test, átlagos rajta minden.

A fiú későn érkezett. Vigyorgott, átölelte, és ő úgy döntött, élvezi, amit ez a néhány nap nyújthat, nem dilemmázik olyan dolgon, ami talán nem is létezik. Hiszen a XXI. század elején járnak… Nem kell azonnal házasságot kötni valakivel, akihez közel kerültünk. Egy délután meghívta a barátnőjét, ismerje meg a srácot. Hármasban kávézgattak a főtér elegáns kis cukrászdájában a lány angolul próbált társalogni a fiúval, aki vidáman válaszolgatott, de közben az ő vállát karolta át.

- Szép lány! - mondta, miközben hazafelé sétáltak, de nem mondta, hogy még látni akarja.

Az ágyban hosszan beszélgettek.

- Bejártam a környéket. - mondta a fiú. - Nagyon szép hely. De nekem túl nyugis. Egy-két hetet kibirnék itt, de nem az én világom. Te, hogy birod?

- Én szeretem! – mondta Enci. - Jól érzem magam.

A fiú hallgatott.

- Holnap menjünk el kirándulni! - mondta aztán, másra terelve a szót.

Nem esett szó ezután érzelmekről, csak, mint két haver, úgy beszélgettek. Ám az éjszakák egyáltalán nem úgy teltek, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Vad szenvedély és gyengéd szerelmeskedések követték egymást, és Enci félt, mi lesz vele, ha a fiú végül elhagyja, de már nem tudott kiszállni a kapcsolatból.

Már majdnem egy hónap telt el, amikor este a fiú az ölébe húzta.

- Lassan indulnom kell. Enci bólintott.

- Mikor indulsz?

- Ahogy Te készen állsz.

- Mi???

Enci nem hitt a fülének.

- Szeretném, ha velem jönnél.

- Nem lehet. Itt a munkám…

- Egymás nélkül éljünk? – a fiú hangja feszült volt és valami várakozás feszült benne. - Gyere velem.

- Most nem lehet… De utánad megyek! Legalább egy hónapig ott tudok maradni.

A fiú elfogadta Enci döntését.

- Akkor várlak a reptéren. Vegyél egy mobiltelefont…

A napok nehezen teltek. Enci készült az útra, kivette az összes szabadságát, elköszönt a családjától, akik alig figyeltek rá szokás szerint, és felszállt az Air France párizsi járatára. Huszonnégy éves volt, és szerelmes, bárhogy próbálta tagadni maga előtt is.

Esős idő fogadta, a fiú már nem a szüleivel élt, egy régi bérházban volt az otthona, ahol a konyha azt a különös illatot árasztotta, ami minden francia konyha sajátja, a vaj-fokhagyma-hal keveréke. A berendezés megnevettette. Ahány darab, annyi féle. Mégis összességében barátságos és otthonos.  

Hamar újra belerázódott a párizsi életformába, és az egy hónap hamar elszaladt. Nem akarózott elválni a fiútól, hazatelefonált és fizetés nélküli szabadságot kért. Két hetet kapott. Átíratta a repülőjegyét, a fiú komor volt és kedvetlen.

- Miért nem maradsz?

Maga sem tudta pontosan. Félt. De, hogy mitől, nem tudta volna megmondani.

- Mennem kell…

Kora tavasz volt, amikor hazatért. Nem találta a helyét. Kell, hogy legyen valamilyen megoldás.

Az ország az Európai Unióhoz való csatlakozást ünnepelte, amikor barátnője egy közlönyt dugott az orra alá. Nemzetközi jogász-képzés Párizsban. Ösztöndíjjal.

- Ez az! – gondolta. Két év! De a fiú vajon mit szól hozzá. Mióta eljött, már két hónapja, csak egyszer beszéltek. Döntött. Ez az ő döntése lesz. Nem a fiúé. Elég, ha akkor szól, amikor már biztos lesz a dolgában. Este felhívta skype-on. A vonal szakadozott, a srác fáradt volt és nyűgös. Elbizonytalanodott. De már nem fordulhatott vissza. A pályázat be volt nyújtva.

Épp nyaralás alatt jött az értesítés. Felvették. Nem tudta értesítse-e a fiút, talán ő már tovább lépett. Képtelen volt elmondani telefonon, félt attól, hogy elutasításban részesül, inkább e-mailt írt. A válasz meglepte.

- Van már szállásod?

- Nincs.

- Lakj nálam.

Úgy érezte, egy mázsás kő gördült le a mellkasáról.

Huszonhat éves volt, amikor harmadszor is elindult. Aki a reptéren várta, nem is hasonlított arra a srácra, akit ő ismert. Rendezett külső, sehol a motoros cucc, és maga a motor se, a parkolóban autóba szálltak és a férfi nem a régi bohém-tanya felé indult. Tipikus, keskeny párizsi utcában álltak meg. A lakás szép volt. Nem nagy, de nem is kicsi férfikuckó, mint az előző. Csak valahogy olyan személytelen…

- Szép lakás, dicsérte Enci. - Mióta laksz itt?

- Tegnap óta. - mondta a férfi, és végre elmosolyodott. - Miattad béreltem ki. Ott az egyetem, mutatott ki az ablakon. Öt perc alatt odaérhetsz.

Enci meghatódott.

- Miattam költöztél ide?

A férfi a sarkán hintázott.

- Két szoba van. Ha úgy akarod, lehetünk lakótársak. Vagy… lehetünk szeretők…

Harmadik megoldás nincs? – kérdezte Enci. - Mert nekem ez a kettő nem tetszik.

A férfi felvonta a szemöldökét.

- Legyünk inkább szerelmespár…

Maga is megijedt, hogy kimondta.

- Legyünk.

Este a kis franciaerkélyen kuporogtak. A beszélgetés nehezen indult.

- Végre beszélnünk kell a kapcsolatunkról. - mondta Enci.

A férfi mintha erre várt volna.

- Öt éve, amikor először találkoztunk, tetszettél, mert más voltál, mint a francia lányok. Volt benned valami távolságtartás, ami arra késztetett, hogy legyőzzem. Megismertelek, édes voltál és szerettél engem. Tudom. Éreztem. Amikor felszálltál a reptéri buszra, akkor fogtam fel, hogy én is szeretlek. De el akartalak felejteni, hiszen kétezer kilométer volt köztünk. Más lányokkal találkoztam, buliztam, és azt hittem elfelejtettelek. Amikor Magyarországra mentem, nem akartalak felkeresni, de mégis nálad kötöttem ki, és te azonnal átöleltél. Csodás volt veled, de hiába hívtalak, hogy élj velem, nem jöttél, és amikor mégis eljöttél, vissza is mentél. És eltelt egy év, megint jelentkeztél, és most itt leszel két évig…

Enci nem tudta, hogy fogalmazza meg az érzéseit. Aztán úgy döntött, egyenes lesz.

- Már az első héten szerelmes lettem beléd, de haza kellett mennem, hiszen még tanultam. És nem hittem, hogy a te érzéseid olyan mélyek lehetnek, mint az enyém. Amikor eljöttél, három hétig csak szerelmeskedtünk, de semmit sem beszéltünk meg, csak az utolsó napon kértél, hogy jöjjek veled. Bizonytalan voltam, mert velem még soha, senki nem törődött igazán. De nem birtam nélküled, és utánad jöttem. És megint nem beszéltünk meg semmit. Csak szerelmeskedtünk éjjel-nappal.

A férfi átkarolta.

- Öt év… - húzta el a szót. - Ennyi ideje szeretjük egymást. Szerintem most már kimondhatjuk. És éppen ideje, hogy megéljük.

Hajnalig tartott a beszélgetés, Enci már vacogott a hidegtől és az álmosságtól, amikor bebújtak a takaró alá. Úgy zuhant álomba, hogy észre se vette.

Sok év múlva is, amikor az életükről beszélgettek, mindig megegyeztek abban, hogy a következő év volt életükben a legcsodásabb időszak. Enci bejárt az egyetemre, a férfi egy újságnál volt szerkesztő. Csak egymásnak és a szerelemnek éltek. Bejárták Párizst és Franciaország gyönyörű vidékeit, kis kávéházakban reggeliztek és tengeri halakat vacsoráztak.

Enci már a második évét kezdte az egyetemen, amikor teherbe esett. Nem tervezték a babát, de nem is bánták, hogy megfogant. Örömmel vegyes szorongással várták, nem mondták ki, de féltek, hogy a gyerek szétrombolhatja a tökéletes boldogságot, amiben éltek. Azonban nem ez történt. A gyerek érkezése szinte eufórikus boldogságot teremtett. Imádták az első pillanattól. Közösen, nagy gonddal nevelték. Amikor ő az egyetemen volt, a férfi magával vitte a szerkesztőségbe és a mellkasára kötve hurcolta. A szerelmük megerősödött és valami végtelen nyugalom társult hozzá. A diploma megszerzése után Enci dolgozni kezdett egy nagyvállalat jogi osztályán, és kezdtek anyagilag is megerősödni.

Egy nap a férfi izgatottan érkezett haza. Felajánlották számára élete eddigi legnagyobb lehetőségét. Egy tévécsatorna munkatársa lehet. Egy gond van, költözni kellene. Másik városba, ahol senkit sem ismernek, ahol még a férfi sem járt soha.

Enci átgondolta a lehetőséget, az interneten olvasott, képeket és filmeket nézett a városról. Tetszett neki. Munkát biztosan talál, gondolta, és a férfi álma teljesülhet. Kezdték felszámolni a párizsi életüket, és megszervezni a másik városban.

A férfi utazott oda, és lelkesen érkezett vissza.

- Sokkal jobb a klíma, - mondta, - hiszen hatszáz kilométerrel délebbre van. Nem olyan kemények a telek, mint Párizsban!

Az interneten választották ki a lakást, ami különbözött minden eddigi otthonuktól. Egy rendezett, szinte új lakóövezetben helyezkedett el, majdnem 100 m2 volt, és hatalmas terasz tartozott hozzá. Modern bútorokat vásároltak, berendezték a gyerekszobát, és ismerkedtek a környezettel. Enci, életében először, nem dolgozott. Kislánya éppen ekkor tanult járni és beszélni, csodálatos tavasz volt, élvezte a szabadságot, az új lakás kényelmét, a gyermeke társaságát. A nyár forró volt, de utazásról szó sem lehetett, a férfi megállás nélkül dolgozott. Lassan Enci is hiányolni kezdte a munkát, és nyelvtudásának köszönhetően sikerült is elhelyezkednie egy multinál. Nem ez volt az álma, de úgy érezte, van még ideje, inkább a családra koncentrált. Békés évek teltek el, a kislány bölcsődébe, majd óvodába került, és őt egyre jobban frusztrálta, hogy nem végezhet a képzettségének megfelelő munkát.

- Inkább tanulj újra. - mondta neki a férfi.  -Van annyi jövedelmünk, hogy megtehesd.

Encinek tetszett az ötlet és újra beiratkozott az egyetemre, ahol a jogász-közgazdász szakot választotta. Már az államvizsgájára készült, amikor egy este a férje vidáman érkezett haza.

- Mától magyarul beszélünk itthon! - mondta. - Fél évem van rá, hogy annyira megtanuljak magyarul, hogy legalább az alapvető dolgokat megértsem. Felajánlották, hogy legyek a Tévécsatorna közép-európai igazgatója. Persze, csak akkor, ha szívesen költöznél haza.

Enci vegyes érzelmekkel gondolt a hazatérésre. Szüleivel, testvéreivel alig van kapcsolata, nem igazán szereti Budapestet, de kétségtelen, hogy vágyik arra, hogy otthon legyen. Szerette Franciaországot, de a szíve húzta visszafelé. Így hát újra megkezdték az életük felszámolását és az itthoni élet megszervezését. A tévétársaság egy kétszobás lakást bocsátott a rendelkezésükre, amit sebtében bútoroztak be. A férfi azonnal belevetette magát a munkába, Encire maradt, hogy óvodát keressen a kislánynak, és munkát magának. Egy nagy gyógyszerkereskedelmi cég ajánlatát fogadta el, ahol végre olyan munkát végezhetett, amilyet szeretett volna. És most fordult a helyzet. A férje munkaköre – az első hónapok hajszája után – már nem követelt állandó jelenlétet, több szabadidővel rendelkezett, míg Enci munkája megkövetelte, hogy mindig elérhető legyen. Így a férfi vette át a háztartás és a gyerek gondját. Minden tökéletes volt, csak a lakás nem. A forgalmas és zajos környezet, a belváros légszennyezettsége a kislánynak légúti problémákat okozott, betegeskedni kezdett, és Enci kénytelen volt dolgozni, a gyereket a férfire bízni. Lelkiismeret furdalása volt, amikor este hazatérve látta a sápadt gyereket, aki a láztól és a betegségtől kimerülve aludt.

- Istenem, tegnap sem értem haza, csak, amikor már aludt…

Nem volt kedve vacsorázni sem.

- Feküdjünk le. - mondta a férfinek, aki az ágyban a karjába vette, és ő küszködött a sírással. És akkor elhangzott egy szó a sötétben.

- Hiányzol…

Magához szorította a férfit és kimondta:

- Holnap felmondok.

- Jó, mondta a férfi. - Én meg elveszlek feleségül.

Elhatározták, hogy gyökeresen megváltoztatják az életüket, elég volt abból, hogy hol egyikük, hol másikuk van túlterhelve. Még azon az éjszakán elhatározásra jutottak. A férfi munkája tökéletes, de ide köti őket. A lakás nem megfelelő, olyat kell találni, ami egészséges környezetben van, de közel a városhoz, hogy bejárhassanak dolgozni, és a kislánynak jó óvodát és jó iskolát biztosítson.

Enci másnap tényleg felmondott, és belevetette magát az otthonuk megkeresésébe. Hamarosan meg is találta. A festői szépségű városka az autópálya mellett, alig félóra alatt elérhető. Az erdők, hegyek tiszta levegőt biztosítanak, és a ház, amit megvásároltak, bár nem volt nagy, az ő igényeiknek megfelelt.

És végül ő is megtalálta a munkát, ami kielégítette, de mégsem terhelte túl, a városka jegyzője lett, majd négy év múlva a polgármestere.

Tíz év telt el a hazatelepülésük óta, amikor osztálytalálkozóra invitálták. Semmi kedve nem volt hozzá. De már évek óta nem járt otthon, szüleit, testvéreit sem látta, talán jó alkalom lesz felfrissíteni a kapcsolatokat. Férje egyetértett.

- Megyek veled, - mondta.

Tizenöt éves lányuk is izgatottan készülődött, hiszen régen nem látta nagyszüleit, és várta a találkozást sosem látott unokatestvéreivel.

Az osztálytalálkozóra vegyes érzésekkel ment. Emlékezett az utolsóra, amin részt vett, amikor senki ügyet sem vetett rá, és ő megalázottan elsomfordált. Aztán vállat vont. Mit érdekli őt, ki – mit gondol. Egy emberre kíváncsi csak, arra a tanárnőre, aki bízott benne és megteremtette a lehetőséget ahhoz, hogy ne ragadjon bele a szegénységbe és a középszerűségbe.

Az iskola előtt sokan álltak már, amikor odaértek. Férje és kislánya is kiszállt. Mindenki feléjük pislogott. A férje megcsókolta.

- Mikor jöjjek érted? - kérdezte.

- Majd telefonálok. Vagy tudod mit? Maradj itt. Hogy megvédj, ha bántanának. A férfi nevetett. Ki lenne olyan merész?

Lassan sétáltak régi osztálytársai felé. Egymás után ismerte fel őket. Az osztály szépe, mindenki kedvence lépett hozzájuk.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte segítőkészen, a férjére pislogva kacéran, és ő rájött, hogy ismét nem ismerte fel.

- Enci vagyok, ő pedig a férjem! – világosította fel.

A nő úgy bámult rá, mintha nem hinne a szemének.

- Hogy van az, hogy Ti soha nem ismertek fel? – mondta, és nevetett a másik nő meglepett arckifejezésén. A tanárnő meleg tekintettel nézte.

- Látom, megtaláltad a helyedet az életben. - mondta. - Tudtam én, hogy így lesz!

Enci sóhajtott.

- De látod, megint senki sem törődik velem. Nem érdekli őket, hogy itt vagyok, senki sem kérdezi, hogy folyt az életem, mi lett belőlem…

- Nem hát! - mondta a tanárnő. - Ki a fene merné firtatni, amikor itt állsz tekintélyt parancsolóan a párizsi ruhádban, a szívdöglesztő férjeddel az oldaladon, aki láthatóan imád téged? Ne gondolj a régi sérelmekre, hiszen gyerekek voltatok. Éretlenek és kegyetlenek. Az eltelt huszonöt évben minden, és mindenki megváltozott. Ezek a lányok és fiúk is. Tragédiákat, megaláztatásokat, vagy éppen sikereket és örömöket éltek meg. Légy nagyvonalú, és nyiss feléjük.

Enci elgondolkodva simogatta meg a bölcs, idős nő vállát, és végig nézett a társaságon. Egyikük divatja múlt ruhában, kitaposott cipőben, a másik drága cuccokban, illatfelhőben feszített. Volt, aki zavartan toporgott és volt, aki kérkedve mesélt. A férje épp egyik fiú osztálytársával beszélgetett, aki valamikor az osztály szépfiúja, egyben igéretes focitehetsége volt, és figyelemre se méltatta őt. Most kissé leamortizálva, gyérülő hajjal már nem érzett a közelében zavartságot. Melléjük lépett, a férje azonnal magához ölelte, megcsókolta a homlokát.

- Épp arról beszélünk az osztálytársaddal, hogy be kellene mutatnunk őt a tévében, mondta édes, francia akcentussal. Nagyon érdekes a foglalkozása, és hungarikumnak számít.

Enci el sem tudta képzelni, miről lehet szó.

- Szabadtartású juhtenyésztéssel foglalkozom. - mondta. - Őshonos magyar fajtákat tartok.

Enci hitetlenkedve nézte.

- Juhász lettél?

A pasi bólintott.

- Kint lakom egy tanyán, és a juhok mellett magyar terelőkutyákat is tenyésztek…

- És a sport? – tudakozódott. A férfi legyintett.

- Az NB II-ig jutottam, és hamar kiöregedtem. Társat is rosszul választottam… Megcsömörlöttem és hazajöttem. Nem panaszkodhatok az életemre, csak…

Enci értette. Megveregette a karját.

- Ha lesz riport, megyek a férjemmel. Kíváncsi vagyok a tanyádra. - mondta, és a srác szeme felcsillant.

És Encit érzései megváltoztak. Körülnézett, és felfedezte egy másik osztálytársát, aki valamikor a legjobb matekos volt. Egyszer a segítségét kérte, de a lány nem ért rá. Most kissé molett, de rendezett külsővel ácsorgott, kezében bólés pohár. Beszélgetni kezdett vele. Kiderült, a lány könyvelő vagy mi lett a helyi gyárban.

- De hát hogy??? – csodálkozott Enci.

- Az egyetem első évében teherbe estem egy fiútól, aki elhagyott még a szülés előtt. Dolgoznom kellett, hogy eltartsam a fiamat. - mondta a nő.

Most már kíváncsi volt.

Egy drága öltönyös pasihoz lépett. Orvos szülők arrogáns gyereke volt, egy lázadó.

- Nem ismertelek volna fel! - előzte meg Enci kérdését. - Látom, jól el vagy eresztve pénzzel. Hogy sikerült megfogni ezt a gazdag palit? Enci megütközve nézett rá. Nem fogtam meg senkit. És nem vagyunk gazdagok, csak jól élünk. Neked hogy alakult az életed?

A férfi megvonta a vállát. Szakmát tanultam a gimi után. A szüleim orvosnak szántak, de én villanyszerelő lettem. Enci nevetett.

- Emlékszem, a gimiben is mindig fejjel mentél a falnak!

A férfi meglepődött.

- Azt hittem fel sem ismersz. Nem voltam valami népszerű…

Aztán beszélt a munkájáról, és Enci tudta, szereti a szakmáját, de valami okból, mintha szégyellné.

- Mi bajod van egyáltalán? – kérdezte tőle. - Van egy érdekes foglalkozásod, sikeresen működteted a vállalkozásodat, látom, anyagilag is stabil vagy… Akkor miért vagy elégedetlen?

A férfi vállat vont. Talán, mert nem ezt várták tőlem… És hirtelen visszakérdezett.

- És Te? Dolgozol? Vagy eltart a férjed?

- Hogy tartana már el? – lepődött meg Enci. - Dolgozok, persze. Nemzetközi jogász-közgazdász vagyok, mellette egy városka polgármestere!

Néztek egymásra, aztán nevettek. Mi aztán megcsináltuk, mi? Senki nem ezt várta tőlünk…

Miután szinte mindenkivel beszélgetett, Enci ahhoz a lányhoz sétált, aki annyira lenézte őt, és aki soha nem ismeri fel, bármikor találkoznak. A nő most is szinte szórakozottan nézett rá. Enci úgy tett, mintha nem vette volna észre a lenéző pillantást.

- Mesélj, mondta neki. - hogy alakult az életed?

A nő megrántotta a vállát.

- Jól! Miért?

- Csak érdekel… De persze nem akarok erőszakoskodni. – mondta Enci, de a tekintete kihívó volt. Ahogy végig nézte a régen olyan menő csajt, több apróság is feltünt neki. Új műköröm, de a keze nem túl finom, új, de ismeretlen márkájú cipő, belőtt haj. A szeme körül a korrektor sem tüntette el teljesen a karikákat, és a műszempilla is túl volt tolva. Mintha minden, ami rajta van, csak erre az egy alkalomra készült volna. Valami nem volt rendben. A nő újabb pohár alkoholt vett a kezébe, és ellépett Enci mellől.

- Miért gyűlöltél egész gimi alatt? – szólt utána Enci.

A nő megállt. Miből gondolod?

- Abból, ahogy most, huszonöt év után is viselkedsz velem.

A nő zavartan forgatta a poharat.

- Semmi okom, hogy bármit is érezzek. – mondta aztán fensőbbségesen.

Enci hagyta elmenni.

Újra leült a tanárnője mellé.

- Érdekesek voltak ezek a rövid beszélgetések. - mondta. - Csak egy emberrel nem tudok mit kezdeni.

- Tudom. - mondta a tanárnő. - Láttam, megint elutasított. Ne vedd a szívedre. Nincs valami sikeres élete. Jól indult, aztán valahol elromlott. Ne kérdezd, miért, nem pletykálok. De látod, a többség örül, hogy beszélgettetek.

Enci végig nézett a társaságon. Tényleg, mindenkivel tudott beszélni, megismerte a sorsukat, és rájött, az ő visszahúzódása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy senkivel sem sikerült barátságot kötnie.

A buli lassan a végéhez közeledett. Az emberek egymás után búcsúztak el, csak a szervező, aki őt még mindig levegőnek nézte, ő maradt.

- Hazavihetünk? – kérdezte Enci a tanárnőt, aki örömmel fogadta az ajánlatot.

- Beledagadt a cipőbe a lábam. – mondta - És akkor nem kell taxira várnom.

A tanárnő háza előtt még búcsúzkodtak, aztán a szállásukra indultak. A buszmegállóban egy nő állt, és nézett a semmibe. Ő volt az, aki valamiért olyan engesztelhetetlenül gyűlöli. Sajnálta, hogy nem kerülhettek egymáshoz közelebb. A férje értette.

- Ne szomorkodj! – mondta neki. - Az ember nem szerethet mindenkit.

A szállásukon a lányuk éppen tévézett.

- Na? Milyen volt? – kérdezte.

- Jó! – válaszolt Enci. - Mi megyünk lefeküdni.

A férjéhez bújt.

- Szeretlek! – mondták ki szinte egyszerre.

A másik szobából behallatszott a tévé hangja, a gyerek kapcsolgatta. Minden olyan békés és nyugodt volt. Mosolyogva aludt el.

Másnap a családjával találkozott. Nővére otthonosan mozgott a szülői házban, míg ő kínosan idegennek érezte magát. Kislánya már az unokatesókkal csacsogott, férje is elvegyült, csak ő nem találta a helyét. Anyja részéről is érzett valami feszültséget, nem találták meg a hangot.

Ebéd után nővére ült mellé.

- Jól érzed magad? – kérdezte.

Enci bólintott.

- Csak minden olyan furcsa.

- Hát ez a legfinomabb kifejezés, amit mondhattál! – nővére hangja cinikusan csengett. Enci meglepődve nézett rá.

- Azt hittem, csak én lógok ki a családból. - mondta. - Ti olyan otthonosan jöttök-mentek itt…

A nővére a kezeit nézte.

- Mindig irigyeltelek, hogy ki tudtál lépni ebből a szomorú helyzetből. Hogy olyan önálló voltál, és eltökélt. Én nem tudtam megtenni ezt. A szüleink házassága egy vicc. Azt se tudom, mi tartja őket össze? Hiszen folyton veszekednek. Velünk meg alig törődtek. Apa semmit se vesz komolyan, anya mindent véresen komolyan vesz.

Encinek a férje régi mondása jutott eszébe. Hogy a szerelem olyan, hogy a másikat a hibáival együtt fogadjuk el.

- Valahol biztosan szeretik egymást. - mondta. - Csak egyik se vallja be a másiknak.

Mindketten a szüleiket nézték.

- Asszem, igazad van. - mondta végül a nővére.

A két idős ember épp egymással vitatkozott valami apróságon, aztán anyja mérgesen befelé indult, apja utána lépett, keze hátára simult, majd a fenekére csúszott.

Enci és testvére egymásra nevetett.

- Azt hiszem, megfejtettük a rejtélyt…

 

 

(Tilda)

Végre eljött ez a nap is! Amikor meghallotta, hogy osztálytalálkozó lesz, hálát adott az égnek. Végre kimozdulhat! Beszélgethet, és senki sem ordibál, hogy anyuuu, hol a baseball-sapkám… Ihat egy italt, anélkül, hogy valaki akarna tőle valamit, hogy mire újra ihatna, az már csak meleg lötty lesz. Olyan ételt ehet, amit nem neki kellett elkészíteni, és úgy, hogy nem kell senkit az ölében tartani, senki nem kéri el a legjobb falatot, és utána békésen üldögélhet, nem neki kell mosogatni.

Szerette az életét, a családját, de…

Öt évenként EGY nap van, ami az övé. Ki nem hagyná semmi pénzért.

Szülei gyári munkások voltak és két gyereket neveltek egy másfél szobás panellakásban. Őt és a négy évvel fiatalabb öccsét. Igazában nem volt rossz gyerekkora, jól megfértek egymással, és őt gimibe íratták, hogy ne kelljen majd fizikai munkát végeznie. Most nevetnie kellett, ha erre gondolt.

A gimi élete legjobb négy éve volt. Lazán vette a tanulást, nem tartozott az eminensek közé, de nem is volt vele gond. Nem szerzett „legjobb barátnőket”, de nem is volt haragban senkivel. Szerelmet sem talált, de a suli-bulikban mindig volt kivel táncolnia. Az érettségi után a helyi postán alkalmazták, és ez meg is felelt neki. Lenyomott ott négy évet, közben néha bulizott és egyszer elment egy társasutazásra is. Ott veszítette el a szüzességét, de a nyári flörtnek nem lett folytatása.

Közben elvégzett egy szakképzést a postai vonalon, arra számítva, hogy valami jobb beosztást kaphat. Előbb a levélelosztóba került, ott is eltöltött két évet, és végre eljött a lehetőség. Egy nap az igazgatóságra hivatták, és felajánlották neki egy vidéki kis posta vezetését. Mindössze 20 km-re van a várostól, alig több, mint fél óra busszal, és ez egy felelősségteljes, komoly beosztás. Boldog volt, szülei büszkén mosolyogtak. Huszonöt éves korára igazi karriert mondhat magáénak.

Nagy lendülettel vetette bele magát a munkába, és csak akkor lepődött meg, amikor kiderült, hogy a „vezető” megnevezés költői túlzás, mivel ő a postán az egyetlen alkalmazott, meg egy kézbesítő. Gyakorlatilag mindent egyedül kellett csinálnia a levélfelvételtől a táviratok fogadásáig. Még a takarítást is. A középkorú férfi kézbesítő nem okozott gondot, lelkiismeretesen végezte a dolgát.

De még ez a „minden” sem töltötte ki a munkaidejét, ezért olvasott, vagy keresztrejtvényt fejtett.

Egy nap magas, vékony férfi trappolt be a hivatalba, ruhája sapkája poros. A csomagját kereste.

- Nem jött ma csomag, - mondta neki.

- Az nem lehet, - mondta a férfi - szükségem van rá. Azt mondták, mára itt lesz.

- Mondom, hogy nincs… - Tildát kezdte idegesíteni a férfi - Talán jöjjön vissza holnap.

A férfi ráemelte a szemét, és komolyan bólintott. Szép szeme volt. Világosbarna, kis zölddel és olyan nagy szempillákkal, mint egy lánynak.

És a férfi visszajött másnap. A csomagját kereste.

- Két csomag jött. - mondta Tilda. - Mondja a nevét.

Nem volt ilyen névre csomag. A férfi most már bosszús volt.

- De hát a szállítási határidőt megadták, ehhez mérve már két napot késik. Ez nagy baj…

- Valami fontos? – kérdezte Tilda.

- Alkatrész a vetőgéphez. Ma már dolgozni kellett volna, erre ez meg késik…

- Talán holnapra megérkezik. – biztatta Tilda. - Van telefonja? Felhívom, ha megérkezik…

A férfi szeme felcsillant.

- Megtenné? – egy papírra firkantotta a nevét és a számot, és amikor mosolygott, Tilda gyomra görcsbe rándult.

Reggel már várta a postakocsit, de a csomag mégsem érkezett meg. Telefonált, keresett, kutatott, és végül kiderült, a csomag még a megyeszékhely elosztójában dekkol, elégtelen címzés miatt. Ne küldjétek sehova, mondta. Érte megy valaki.

Felhívta a férfi által megadott számot. Egy nő vette fel. Csalódott volt, a férfi hangját szerette volna hallani.

- A fiam kint van a gazdaságban. – mondta a nő, és Tilda megkönnyebbült. Maga sem tudta, miért.

Vázolta az asszonynak, amit megtudott. Be kell menni a városban, ott a csomag, valahogy leszakadt róla a címzés…

Dél körül a férfi érkezett a postára.

Életemben csak kétszer jártam még a megyeszékhelyen, azt se tudom merre van ott a posta, mondta, és bánatos kiskutya-szemekkel nézte Tildát. Nem lehetne, hogy elkisér?

Tilda a fejét rázta. A posta négykor zár, addig ő nem mehet innen sehova.

De a férfi makacsul ragaszkodott hozzá, hogy kisérje el. Neki meg annyira tetszett, hogy hagyta magát meggyőzni. Kirakták az ajtóra a „Technikai okok miatt zárva, nyitás holnap reggel” táblát, és elindultak.

A férfi magatartása az úton teljesen megváltozott. Viccelt, nevetett, udvarolt, és Tilda nagyon jól érezte magát vele. Amikor beértek a városba, azt vette észre, hogy nem kell a férfit navigálni, tudja merre kell menni, ettől egyrészt dühös lett, másrészt hízelgett neki, hogy a férfi ennyire vele akart lenni.

Így kezdődött a kapcsolatuk. A férfi hét végén randira hívta, diszkóba mentek, aztán moziba, kivitte a tanyára és bemutatta az anyjának, aki udvariasan, de kissé távolságtartóan méregette.

Magatartása később se változott, és néha úgy kezelte, mintha azt feltételezné, hogy „városi lány létére” semmihez sem ért. És ez részben igaz is volt. Tilda nem tudta megkülönböztetni a haszonnövényeket a gaztól, kikapálta a kelő borsót, amikor segíteni akart, az asszony sápítozott az okozott kár miatt, és amikor Tilda meglepte három kiló mirelit borsóval, megsértődött. Kritizálta a folyóvízben való mosogatást, a vasalás nélkül összehajtogatott pólókat, és igazából mindent, amit csinálni szeretett volna.

De köztük már akkora volt a szerelem, hogy titokban összenevettek a háta mögött, és nem törődtek vele. A férfi büszkén mutatta meg neki a gazdaságot. A szántókat, a legelőket, a sertéshízlaldát, és a baromfi telepet.

- Több lábon kell állni. – magyarázta - Anyámé majdnem a fele, apámtól megörököltem a másik felét, és már vettem is hozzá valamennyit.

Egész jól működött is ez egy darabig, de amikor szóba került a házasság, a helyzet még jobban elmérgesedett. Tilda anyja sem nézte jó szemmel, hogy a lánya egy isten háta mögötti tanyára akar költözni, „nem ezért taníttattunk”, hajtogatta, és a két anya dühös pengeváltásai egyre élesebbek lettek.

Tilda kezdett elbizonytalanodni. Hogy költözzön össze a férfi anyjával, ha az nem szereti. Ismerte magát, tudta, hogy nem fog tűrni, és előbb-utóbb ebből gondok származnak. Meg voltak az elképzelései az életéről, és nem kívánt senki előtt meghajolni.

De mivel nagyon szerette a férfit, egy este, amikor hazafelé autóztak, Tilda megszólalt.

- Állj meg itt a bekötő úton, mert beszélnünk kell. Most. Nem akarom halogatni.

A férfi szó nélkül állt félre.

- Tudom, mit akarsz mondani. Nem jössz hozzám az anyáink miatt.

- Dehogynem megyek! – háborodott fel Tilda. - Csak változtatni kell az eredeti elképzelésünkön. Nagyon szeretem azt a tanyát, ahol éltek, de nem fogok odaköltözni. Bevállaltam volna, ha édesanyád elfogad, de képtelen lennék úgy élni a mindennapokban, hogy folyton bántanak. Az én anyámat majd én lerendezem, neked elég a sajátoddal megküzdeni. Ha azt akarod, hogy házasok legyünk, és békében neveljük a gyerekeinket, akkor külön kell laknunk. Úgyhogy a kérdésem az: Hogy állsz pénzzel?

A férfi előbb meghökkent, aztán nevetve húzta magához Tildát.

- A szívbajt hoztad rám! Van valamennyi pénzem, de nem túl sok. Mire rendezzük az esküvő költségeit, nem sok marad belőle. Persze majd kapunk is nászajándékba pár dolgot, meg pénzt is, de az nem lesz elég.

- Nekem is van valamennyi megtakarításom. - mondta Tilda. - Ha nem tartunk nagy lakodalmat, megmarad a pénz, és nézünk egy kis házat itt, a faluban. Neked itt a terepjáró, semmi gondot nem fog okozni, az a néhány plusz kilométer, én meg könnyebben járhatok innen dolgozni. Ha megszületik a gyerekünk, neki is közelebb lesz az óvoda, iskola…

Nem aratott osztatlan sikert, hogy szűk körű esküvőt szeretnének. Mindkét anya azonnal összezárt és követelték, hogy legyen „rendes” lagzi. Tilda anyja talpig mirtuszban akarta látni az egyetlen lányát, a férfi anyja meg azon háborgott, hogy mindenki azt fogja gondolni, nincs pénzük. Végül sikerült megegyezni valahogy, és mindenki megkapta, amit akart. Csak úgy látszott, mégis a tanyán kell kezdeni a közös életet, mert nem lesz elég pénz házra, de Tilda megerősítette magát.

- Megoldom, arra a rövid időre, amíg anyukáddal kell élnünk. - mondta. - Csak Te legyél mellettem.

És minden a lehető legjobban ment. Tilda gyönyörű volt a menyasszonyi ruhájában, férje elegáns az új öltönyében, a szülők pityeregtek, és a nászajándék tényleg visszahozta a lagzira fordított összeget.

Kihagyták a nászutat, és azonnal házkeresésbe fogtak. A férfi anyja látványos duzzogással próbálta megakadályozni, hogy a fia elköltözzön, rosszulléteket produkált, de ők eltökéltek maradtak.

Az a néhány hét, amíg az anyósával éltek, megtépázta Tilda idegeit. Az asszony mindig, mindenütt ott volt. Ezt nem így kell. Azt nem úgy szoktuk. Ennek nem itt a helye… Tilda vagy szó nélkül hagyta a monológokat, vagy az utasításra, hogy valamit máshogy kellene csinálnia, egyszerűen annyit felelt: NEM. Én így szoktam.

Egy hónap telt el, amikor megtalálták a házat. Nem volt abban semmi luxus. Két szoba, konyha, lepusztult fürdőszoba, ahol az idős tulajdonos a kádban tartotta a csirkék kukoricáját. És mindenhol éktelen büdös és kosz… Pukkadozva nevettek, de mégis úgy döntöttek, ez lesz a nekik való. Közel a postához, bolthoz és a főúthoz.

- Csak így nem költözhetünk bele! Mit tegyünk? – tanakodtak. - Képtelenség.

De helyzetük a tanyán is egyre tarthatatlanabbá vált.

- Ez az én házam! – kezdte hangoztatni a férfi anyja egyre gyakrabban.

Aztán a férfi egyszer nem birta tovább.

- Anya! Ez a ház az enyém is.

- De enyém a haszonélvezet! Ez a nő költözzön el!

- A feleségemről beszélsz! És most már elég volt, holnap költözünk.

Az asszony megszeppenve hallgatott.

A házban még folytak a felújítási munkák. A tornácból kialakított kis télikertben aludtak egy felfújható matracon, egy hokedlire rakott rezsón készült az étel, de ők nem törődtek ezzel. Csak szerették egymást forrón és szenvedélyesen. Már október elején jártak, hidegek voltak az éjszakák, amikor befejeződtek a fűtésszerelési és fürdőszoba felújítási munkák, már csak a festés volt hátra. És kiderült, gyereket várnak. Tilda megijedt. Hamar van még… A férfi boldogan nevetett. Pont jókor lesz!

Nem volt pénzük bútorokra, vettek egy kényelmes ágyat, és vártak.

- Pár hét, és eladom a hízókat, - mondta a férfi - berendezzük a mi szobánkat. Aztán tavasszal a konyhát, és nyár elején a gyerekszobát.

Lépésről-lépésre építették fel az életüket. Nem befolyásolta a döntéseiket senki és semmi. Mentek a maguk által megálmodott úton. Július elején, egy viharos éjszakán megszületett az első gyerekük, egy kislány. Tilda boldogan szoptatta, és a férfi képtelen volt magát távol tartani tőlük. Ölelte, csókolta mindkettőjüket. És három hónap múlva Tilda újra teherbe esett.

- Jön a kisöcséd! - mondogatta a férfi a kislánynak - lesz kivel játszani!

Milyen jó, hogy a gyerekszoba jó nagy, elférnek a gyerekek, örvendeztek. Amikor az orvos ultrahangra küldte őt, vitték a kislányt is. Csinálunk egy görbe napot a városban, határozták el. Meglátogatjuk a nagyszülőket, bevásárolunk, addig hadd babázzanak, úgyis ritkán látják az unokát. Egymáshoz simulva vártak a vizsgálatra, vajon kisfiú lesz? Vagy kislány? – tanakodtak. Ha kislány lesz, akkor vállalunk egy harmadikat is, határozták el már most.

Az orvos kedves volt és közvetlen, az asszisztensnő mosolygott, és megkezdődött a vizsgálat.

- Itt is van! – mondta az orvos, és a monitoron megjelent a baba sziluettje, és felhangzott az erősteljes szívhang. Nevettek örömükben. Az orvos arrébb mozdította a műszert, meglepetten nézett rájuk.

- És itt a másik… - mondta - Ikrek.

Egy pillanatig meg sem tudtak szólalni, aztán a férfi megcsókolta Tilda kezét. És már minden rendben is volt. Örültek. Három gyerekünk lesz! Két év alatt. Ez rekord a faluban! Nevettek, tréfálkoztak. Az orvos elmélyülten forgatta a műszert. Kisfiú! – állapította meg, aztán a másik baba vizsgálatát végezte el. - Minden tökéletes, - mondta a boldog szülőknek - két stramm fiúval fog bővülni a család.

A kórház előtt a férfi hosszan ölelte Tildát.

- Nagyon fogok vigyázni rád! – mondta - Nem hagyom, hogy bármi bajod essen.

A szülők mindkét részről kétségbe estek.

- Úristen! Hogy fogsz boldogulni három pici gyerekkel? A férjed egész nap oda van!

- Milyen nő az ilyen! - mérgelődött a férfi anyja - Nem tud védekezni. Minek ennyi gyerek. Bele fogsz szakadni a munkába! Felelőtlen perszóna!

Tilda elsápadt az igazságtalan kirohanás miatt.

- Kérlek, vigyél haza! mondta a férjének, akinek az arca szinte eltorzult a dühtől.

- Anya, elvárom, hogy bocsánatot kérj a feleségemtől. Amíg ezt nem teszed meg, addig be sem tesszük ide a lábunkat. Gondold át, mit nyersz, vagy veszítesz. Elég volt!

Becsapódott az ajtó utánuk. Szótlanul autóztak haza, a férfi egész este kedvetlenül járkált, Tilda elkészítette a vacsorát, játszottak a kislánnyal, fürdették, aztán csendben feküdtek az ágyban.

- Nem értem anyámat! – tört ki a férfiből a keserűség, és Tilda vigasztalóan simogatta.

- Nem gondolta komolyan, - mondta, - de azt ne várd, hogy bocsánatot kér. Én sem értem ezt az indokolatlan gyűlöletet irántam, de nem is akarok gondolni rá. Csak Te szeress minket, és minden rendben lesz.

De tévedett.

Másnap a férje hamar hazaért, és ahogy belépett az ajtón, zokogásban tört ki. Tilda rémülten ugrott hozzá.

- Mi történt? – kérdezgette.

A férfi nehezen tért magához a sírásból.

- Anyám… Ma kitiltott a gazdaságból. Mert az ingatlanokon rajta van a haszonélvezeti joga. Hiába vagyok én is tulajdonos. Hiába volt az eddig végzett munkám.

- De ezt megteheti? – hüledezett Tilda. - Ezzel megfoszt minden bevételedtől. Ha nem mehetsz be a sertéstelepre, ki fogja irányítani?

- Azt megoldottam. - sóhajtott a férfi. - Megbíztam az egyik lelkiismeretes munkásomat, hogy vezesse, és igazából mindenki tudja a dolgát. Működni fog minden, de jövedelmünk nem lesz. Anyám másik számlát nyitott, és átutalta rá az összes pénzt.

Tilda nem tudta, mit mondjon. Könnyek folytak az arcán.

- Tönkre mész miattam! - mondta. - Ha nem engem választottál volna, most semmi gondod nem lenne. A férfi a fejét rázta.

- Nem véletlen, hogy téged szeretlek. És anyám mindenkit utált volna. De most el kell döntenünk, hogy mit tegyünk. Én nem fogom perelni a saját anyámat.

- Nem is várnám el. - simult hozzá Tilda.

Számba vették, mi maradt nekik. A gyed, a családi pótlék talán arra elég, hogy kifizessük a rezsit. Maradt egy fél hektár erdő, amit apám halála után vettem, igaz, még nem vágásérett, de azért onnan azért jön ez-az. Gomba, némi tüzelő. A szántó, ami csak az enyém, kukoricával van bevetve. Azzal meg tudunk hízlalni egy disznót. A helyzet nem reménytelen, csak éppen nem is vidám.

- Elmegyek dolgozni valahova. - mondta férje este, már nyugodtan. - Ha itt a faluban nem találok helyet, bemegyek a városba.

A falu kíváncsian leste, hova fajul anya és fia háborúja. A többség, főleg a fiatalok, Tilda férje mellett álltak, de voltak, akik elitélték őt, amiért az anyja érzéseit figyelmen kívül hagyva házasodott.

A férfi végül talált munkát egy másik gazdálkodónál, ahol a tavaszi szántást végezte, majd egyéb gépi munkákat látott el.

Nyár elején Tilda már nehezen mozgott, a kislánya is folyton rajta lógott, a lábai dagadtak, és alig tudott mozogni a hatalmas hasától.

Olyan vagyok, mint egy elefánt, pihegte. Legalábbis a lábaim leginkább arra hasonlítanak. A nyolcadik hónapban aztán az orvos magas vérnyomást és a vércukor szint megemelkedését tapasztalta, és azonnal kórházba utalta. Rémültek voltak. Tilda a babákat féltette, a férje meg őt. És mindketten a kislányt, aki egész nap sírt az anyja után. A férfi nem dolgozott, egész nap a 10 hónapos pici lányt ringatta, aztán a feleségéhez autóztak, és vissza. Így telt el három hét, amikor váratlanul rosszabbra fordult Tilda állapota. A fulladt a rengeteg víztől, ami megrekedt a testszöveteiben, a vércukor szintje elérte a kritikus mértéket, és az orvos a sürgősségi császár mellett döntött. Férje rohant, hogy vele legyen, a kislányt Tilda szüleinél hagyta. De bárhogy is rohant, mire megérkezett, a két pici már megszületett, felesége csapzottan és sápadtan szunnyadt az ágyban, karjában infúzió, a takaró alól valami cső tekeredett ki, véres váladék csöpögött egy edénybe. A férfi rémülten ült mellé, a kezét simogatta, és Tilda kinyitotta a szemét.

- Hogy vagy? – kérdezte a férfi.

- Majd megdöglöttem… - válaszolt a felesége, aztán elvigyorodott. - De két óra alatt lement rólam a víz jelentős része, és tudok végre normálisan lélegezni. Csak még felkelni nem tudok.

A férfi megkönnyebbülten mosolygott, míg ő végül elaludt. Amikor újra felébredt, a férje ugyan ott ült, és nézte őt.

- Voltam a gyerekeknél. - mondta, és a telefonján képeket és kis videókat kezdett mutatni.

Tilda nézte a két pici fiát, és szinte érezte, ahogy a mellében megindul a tej-termelés.

Három hetet töltöttek a kórházban, a két baba gyorsan fejlődött, Tilda szoptatott, amennyit tudott, de a két gyereknek nem volt elég az anyatej.

Végre hazamehettek. A férfi jött értük, és vitte őket haza büszkén. Két újabb kis babaágy került a gyerekszobába, és ők boldogan nézték a három szép gyereket.

A férfi sokat töprengett. Mit tehetne, hogy javítson a helyzetükön.

- Ne edd magad! - bújt hozzá Tilda. - Van otthonunk, nem halunk éhen, nem járunk rongyosan, és minden számlánkat tudjuk fizetni.

- Nem így szerettem volna felnevelni a gyerekeimet! -kesergett a férfi. - De nem adnám őket semmiért.

Aztán egy napon vidáman jött haza.

- Haszonbérbe veszem a keresztapám földjét. Nem sok, és gépek is csak alig vannak, de azokat használhatom. Elég jelentős részt kér, de még mindig jobb lehetőség, mint napszámban dolgozni aprópénzért.

Újra gazdálkodni kezdtek. Tilda nem nagyon tudott részt venni ebben, hiszen a három kicsi gyereket nem tudta senkinek lepasszolni. Anyósa még mindig nem beszélt velük, az ő szülei pedig távol voltak.

Nevelte hát a gyerekeket, ellátta a háztartást, művelte a kertet, és mint minden falusi asszony, állatokat tartott. Csirkét és malacot nevelt, és férje meglepetésére a nyúltartással kisérletezett.

Amikor a kisfiúk is betöltötték a három évet, visszament a postára, ahol négy évig helyettesítők adták egymásnak a kilincset. Jó volt már dolgozni és pénzt keresni, élvezte a munkát. Délután elsétált a gyerekekért az oviba, otthon ellátta az állatokat, bogarászott kicsit a kertben, elkészítette a vacsorát, addigra általában hazaért a férje, és csodás estéket töltöttek együtt ők, és a gyerekek.

Teltek az évek, a gyerekek már iskolába jártak, a férje újabb darab földet vásárolt, majd egy rozoga tanyát, ahol sertéstartással kezdett foglalkozni. Fejlesztett, új épületet épített, a lakóépületet is helyre hozatta és egy házaspár segítségével nevelte az állatokat. Két év múlva a tanya mögött megjelent két üvegház, ahol paradicsomot és zöldpaprikát termeltek. Már a gyerekek is besegítettek, és úgy látszott kedvüket lelték benne. És akkor egy nap Tilda rosszul lett. Épp a postát zárta, amikor úgy érezte elájul, de hamar elmúlt az érzés, és ő nem is gondolt rá. Reggelig. Mert reggel újra jelentkezett a szédülés és az émelygés.

Terhes vagyok? – tette fel magának a kérdést. Nem lehet, hiszen méhen belüli eszközzel védekezünk a terhesség ellen. Várt pár napot, de egyre biztosabb lett abban, hogy újra gyereket vár.

Másnap vett egy terhességi tesztet, és az tényleg pozitív lett. Este kisírt szemmel várta a férjét, aki nem tudta, mi történhetett. Azonnal orvoshoz vitte Tildát.

Az orvos gondterhelt volt.

- Hurok mellett maradt terhes? – kételkedett, de az ultrahang kimutatta, az eszköz ott van a méhében. És ahogy elmozdította a műszert, hallották a pici szívhangjait. Egészséges kisfiú, mondta az orvos. De fokozottan figyelni kell rá a méhen belüli eszköz miatt. Vagy ezzel az indokkal a terhesség megszakítható. Egyszerre mondták ki a szót: NEM!

A gyerekek örültek a kistesónak, ők meg gondterhelten méricskélték a szobákat. A három gyerek is alig fér el a gyerekszobában. És az új baba korban is távol áll tőlük. Egyelőre a szülői szobában lesz az ágya, aztán majd kitalálunk valamit, tárgyalták.

- Muszáj bővíteni a házat. - sóhajtott a férfi. - És csak egyféleképpen lehet. Ha beépítjük a tetőteret. De honnan vesszük rá a pénzt. A gazdaság már kezd beindulni, de nincsenek még olyan bevételek, amelyek lehetővé tennék.

- Ne így csináljuk, mondta Tilda. Felhúzunk egy toldaléképületet a télikert végébe, az lesz a kamra, a kamrából konyhát csinálunk, összenyitjuk a nappalival és az előszoba egy részével, és a konyhából lesz egy kisebb szoba. Mire elkészül, a pici is akkora lesz, hogy beköltözhet a fiúkhoz, és a nagylányunknak lesz egy külön szobája a konyha helyén. Mi majd alszunk a nappaliból leválasztott kis kuckóban. Fele költséggel meg van.

Így tervezgettek.

Megszületett a kisfiú, édes volt és vidám, hiszen mindenki őt babusgatta, körül vette a szeretet. És bár Tilda és férje nem sokat veszekedtek, és nagyobb gyerekek is meglepően keveset estek egymásnak, a kicsi fiú érkezése után még ezek is mérséklődtek. Mert a baba az indulatos hangok hallatán megrémült, pici szája legörbült, nagy szeme tele szaladt könnyel, és senki se akarta, hogy ő szomorú legyen. Felkapták, megpuszilgatták, vigasztalták, ő meg mosolygott újra.

Azonban a ház átépítése csak nem haladt. Már megvették az anyagot az új kamrához, de akkor elromlott egyik nélkülözhetetlen gép, újat kellett venni. Aztán a sertéspestis miatt jött visszaesés, és a kicsi már óvodába járt, mégsem haladtak sehova.

Egyik reggel, amikor a postát nyitotta, az egyetlen munkatársa hozzá fordult.

- Hallottad? Anyósodat tegnap elvitte a mentő.

Meglepődött.

- Mi történt? – kérdezte.

- Azt nem lehet tudni. Az egyik embere találta meg délután, eszméletlenül feküdt az udvaron.

Tilda agya egész nap ezen kattogott. Vajon meglátogatja valaki? Van törölközője, papucsa, hálóinge? Egyáltalán, mi a baja? Felhívta a kórházat. Az orvos készségesen tájékoztatta. A néninek magas a vérnyomása, kezeletlen cukorbetegsége van, és most egy kis agyrázkódása, mert beütötte a fejét. Alig várta, hogy zárhasson. A férje ma kint van a határban, nyilván semmiről sem tud. Rátelefonált a nagylányára, menjen a kicsiért az óvodába, ő meg összekapkodta, amiről úgy itélte meg, hogy kell, és a kórházhoz hajtott.

Az idős asszony kórházi hálóingben, csapzottan feküdt az ágyban. Először fel sem ismerte Tildát, aztán az arcán megjelent az az elutasító kifejezés, és csak úgy csattant a hangja.

- Korán jöttél, még élek! Várnotok kell az örökségre.

Tilda úgy érezte, mintha hidegvízzel öntötték volna nyakon. Szó nélkül pakolta ki a hálóinget, papucsot, köntöst, tisztálkodószereket.

- Jobbulást. - mondta szenvtelenül, és kisietett a szobából. Kint lerogyott az első székre és kitört belőle a sírás.

És akkor meghallotta bentről a hangot. Egy idős nő beszélt. A hangja kemény volt.

- Maga nem normális. - mondta. - Idejön ez az asszonyka mosolyogva, reménykedve, maga meg rátámad. Hát nem csodálnám, ha többé szóba se állna magával.

Megkereste az orvost, beszélt vele.

- Nincs kapcsolatunk. - mondta, amikor az orvos a további ápolásával kapcsolatban akart neki utasításokat adni. - Kitiltotta a férjemet a gazdaságból, mert nem vált el tőlem. Négy unokája van, a legidősebb már 15 éves, de nem látta még egyiküket se. Majd szólok az önkormányzatnál, hogy küldjenek ki hozzá gondozót.

Az orvos a fejét csóválta.

A férje nem örült, hogy Tilda meglátogatta az anyját.

- Hagyni kell. - mondta. - Nem vagyok már gyerek, akit azzal lehet kényszeríteni, hogy „nem szeretlek, ha nem azt teszed, amit mondok”, és zsarolni sem lehet. Meg kell tanulnia a saját kárán, hogy senkinek sem parancsolhat.

- De hát öreg és beteg… Legalább menj be hozzá…

- Jó, majd bemegyek. - engedett a férje és másnap ő is bement a kórházba. – Reménytelen. - mondta, amikor hazaért. - Fogalmam sincs, mint kezdjek ezzel a helyzettel. Most, 17 év után is azt hajtogatja, hogy költözzek haza, mert addig nem áll velem szóba. Én itt befejeztem a közeledést. Sajnálom, hogy így döntött.

Nem keresték többé a békülés lehetőségét. A férfi újabb földeket vásárolt, a gyerekek nőttek és okosodtak, és Tilda élvezte az anyaságot, a falusi életet, és szerelemmel szerette a férjét.

De azért néha jó lett volna, ha kiszabadulhat a mókuskerékből. Mióta férjnél van, egyszer sem voltak nyaralni, csak a gyerekek mentek osztálykirándulásra és sítáborba, vagy utaztak el a tánc-csoporttal, vagy a sportegyesülettel. Ilyenkor rendbe rakta a szobájukat, és csak a kicsivel kellett foglalkoznia, éjszakánként átlopakodtak az üres gyerekszobába, és végre felszabadultan szerelmeskedhettek.

---

Amikor megkapta az értesítést a facebookon az osztálytalálkozóról, majd kibújt a bőréből. Végre lesz egy nap, ami teljesen az övé!

- Szeretlek, imádlak benneteket, - mondta a férjének, - de már alig várom… Pletykálunk a csajokkal, eszünk-iszunk, nevetünk… Előre megfőzök, Ti pedig majd elpakoltok magatok után.

Már délelőtt bement a városba. A férje ragaszkodott hozzá, hogy kocsival menjen. A busz bizonytalan, és kényelmesebb is, ha nincs időhöz kötve. Örült a lehetőségnek, a férje gondosságát látta benne.

Benézett az anyjáékhoz, nem sokáig maradt, aztán sétált egyet a városka főterén, bement egy ruházati üzletbe, kicsit bámészkodott. Minden gyereknek vett egy-egy jópofa pólót, a férjének egy bermudát. Magának nem vásárolt, neki elég ajándék ez a nap, gondolta.

A találkozót ötre hirdették meg, beállt a parkolóba és lassan ballagott befelé. Látta gyülekezni a régi társakat, csinos, jól öltözött embereket. Egyik vidám volt, a másik elgondolkozó. Végig nézett magán. Ő nem nagyon öltözött ki. Könnyű kis nyári ruha volt rajta, szerette. A szandált tavaly vette, még alig volt a lábán, de már kényelmesre van taposva. A haját megmosta, és fújt magára az avonos kölnijéből. Nem érezte, hogy kevesebb lenne bárkinél.

Padtársa integetett neki, és ő szinte visszavedlett gimnazistává. A tanárok asztalához mentek, köszöntek, az osztályfőnök megcsodálta a gyerekei fényképét, a férjedet nem hoztad el? - kérdezte.

- Vigyáz a kicsire, - mondta ő nevetve, - ez csak az én napom.

Jókedvűen beszélgettek, újabb és újabb társak jöttek oda hozzá, régi történetek repkedtek. A vacsora isteni volt. Előtte alkoholmentes koktélt kért, kényelmesen vacsorázott, még megivott egy újabb kimondhatatlan nevű italt, amiben nem volt alkohol, hiszen vezetnie kell… Aztán lassan kezdett szétszéledni a társaság. Egymás után vett búcsút a társaitól, a tanáraitól, találkozunk öt év múlva, kiabálták egymásnak.

- Hazaviszlek! - mondta a padtársának, aki taxit akart hívni. - Az jó lesz, - mondta a lány, - direkt nem jöttem kocsival, mert inni akartam egy kicsit, de mivel Te sem ittál… akár vezethetnék is.

Nevetgéltek útközben.

- Találkozhatnánk egyszer máshol is! – vetette fel a lány és Tilda megörült.

- Jó! - mondta, kijöhetnétek hozzánk ebédre. - Igazi házi csirkéim vannak. Főznék jó paprikást bográcsban! Mit szólsz.

- Az a férjem kedvence! - lelkesedett a padtársa. - Majd a face-n egyeztetünk.

- Ez lesz az! - mutatott előre és Tilda szinte döbbenten bámult a házra. - Ebben laktok?

Tudta, hogy régi barátnőjének két gyereke van. Ebben a házban meg van vagy tíz szoba.

Édesegyistenem… én meg meghívtam egy olyan házba, ahol még külön hálószobánk sincs, a kicsi velünk alszik… És a külön nemű gyerekeink is egy szobában vannak… Mindegy, vont vállat gondolatban. Ez van. Ha így nem kellek barátnak, akkor nem erőltetem.

Amikor beállt a garázsba, a férje jött elé.

- Még éjfél sincs! - mondta. - Azt hittem később jössz.

Tilda felmarkolta a csomagokat az ülésről.

- Siettem, mondta. - Hiányoztál.

Kiosztotta az ajándékokat, és boldogan nézte a gyerekek és a férje örömét.

Éjjel, amikor már a gyerekek elaludtak, ők összebújva sutyorogtak, hogy a kicsi fiút fel ne ébresszék. Mit bánom én a kicsi házat, gondolta. Senkinek sincsenek ilyen jó gyerekei és ilyen klassz férje, mint nekem.

Könnyű szívvel merült álomba a remek nap után. Milyen klassz az élet…

 

Véletlenül nézett rá a facebookján az üzeneteire, és akkor meglátta. Még éppen jókor, van, hogy hónapokig rá se néz a messengerére. A lánya mindig ezzel öli.

- Anya már vagy tízszer írtam! Miért nem figyeled?

- Asssse tudom, hol kell nézni!

- Dehogynem, már százszor elmondtam, miért csinálod ezt?

Nem tudta volna megmondani. Igaza van a gyereknek, látja ő, hogy ott virít pirosan a szám, hogy hány olvasatlan üzenete van, de AZÓTA nagyon nehezére esik megnyitni…

Ránéz ugyan az oldalára, de csak éppen, hogy…

Szóval osztálytalálkozó…

Huszonöt éves. Éppen elmehetne, gondolta. Amennyi elfoglaltsága van…

Kiment, a szatyor még ott volt az előszobában, ahol lerúgta a cipőjét. A konyhába vitte. Arrébb tolt egy negyedkilónyi szárad kenyeret, elkezdett kipakolni. Két sör, két zsemle, egy margarin. Nem nagy durranás. A söröket a hűtőhöz vitte, és megpróbálta begyömöszölni. Fogalma se volt, mivel van tele, de még éppen befért.

Ült a gép előtt, rágyújtott, a füstöt a nyitott ablak felé fújta. Majd mindjárt ordít a felette lakó, hogy felmegy a füst. De leszarja.

Még egyszer elolvasta az üzenetet.

„Szevasztok Fiúk/Lányok! Hát megint eljön a nap! OSZTÁLYTALÁLKOZÓ!!! Remélem, Ti is várjátok! Jelezzétek, kértek-e vacsorát, és ha igen, milyen formában akarjátok rendezni. A részletek kidolgozása még hátra van, de biztosak lehettek benne, nagyon jó buli lesz!”

- Idióta! – gondolta.

Akkor is tudta volna, hogy ki írta, ha nem írja alá. Abból, hogy a megszólításnál előre írta a fiúkat. Meg ahogy lelkendezik itt. Mert mi ez végül is? Rongyrázás. A menők tudatosítják a csórókban, hogy mekkora lúzerek is ők, ha véletlen nem jöttek volna rá eddig. Na, benne nem kell, őt már felvilágosították. A gyereke, a férje, a szülei. Mind-mind, egyenként, és csapatban.

Persze, nem megy el. Tök felesleges… Azért a telefonszámát elküldte.

Eltelt egy hét, amikor csengett a mobilja és a másik szervező hívta.

- Nem válaszoltál. - mondta kedvesen. - Tudnom kellene a létszámot, hogy megrendelhessem a vacsorát. Nem gondoltunk nagy felhajtásra, találkozunk az iskolában, aztán átmegyünk a művházba, ahol a férjem főz bográcsban halászlét, lesz hozzá isteni friss kenyér, és végül rétes. Az egész kijön egy ezresből. Persze, az ital nincs benne…

Összefutott a nyál a szájában. Halászlé… Ezer éve nem evett. Rétes? Nem is álmodott róla… A másik nő hangja komoly lett.

- Szeretném, ha minél többen eljönnétek. Mert fogyunk. Sokan már nincsenek is köztünk. Talán ez az utolsó alkalom…

- Megyek! – mondta, és maga is meglepődött. - Küldd el a számlaszámot, ahova utaljam a pénzt!

Másnapra megbánta, hogy ilyen elhamarkodottan döntött. De, ha már elutalja a vacsora árát, akkor el is megy, és legalább eszik egy normális kaját.

A kisboltban a polcok között ácsorgott. Mi a fenét vegyen? Valamit enni kellene… Csinál egy jó omlettet, hozzá visz sört. A kosarába tett hat tojást, egy darabka sajtot és két kiflit. Meg két sört.

Mire hazaért elment a kedve, hogy valamit is csináljon. Berakja a hűtőbe, aztán majd holnap legalább nem kell vásárolnia. A hűtő tömve volt. Mi a fene lehet ebben vajon? Ki kellene rámolni. De ehhez se volt kedve. Leült az asztal mellé, maga elé húzta a hamutartót és szétnézett. Nem ártana takarítani már, de ehhez se volt kedve. Viszont a meleg sört utálja. Elnyomta csikket, összekapkodta az asztalról az üres májkrémes dobozokat, száraz kifli- és kenyérdarabokat, üreg sörös- és boros flakonokat, és el kezdte kirámolni a hűtőt. Penészes felvágottak, kis lábaskákba beleszáradt, büdösödő ételek, rothadt zöldségek kerültek elő. Meg vagy három doboz tojás, négy doboz margarin, bontatlan, lejárt szavatosságú sajtok, amelyeket megvett, aztán mégsem készített el. Tele lett vele a szemetes. Fenébe, gondolta, ezek helyett inkább sört vettem volna…

Letakarította a konyhapultot is, a mosatlan edényeket a mosogatóba rakta, ami nem fért bele, mellé csoportosította. El kellene mosogatni, de most nincs hozzá ereje. Majd erre is sort kerít. Egyszer…

A szobába ment, bekapcsolta a gépet, a face-n bogarászott, most megnézte az üzeneteit. Itt a számlaszám, lehetne utalni a vacsora árát. De a számlája már régen minuszban van. Majd fizetéskor.

Rágyújtott egy cigire, behozta az egyik sört ránézett a gyerek lapjára. Semmit nem talált.

Behozta a másik sört is, beleivott. Megint nem volt kedve enni. Már csak 48 kiló volt, amikor legutóbb megmérték. Régen nem így volt, de aztán…

---

A gimiben még semmiben sem különbözött a többiektől. Benne volt minden marhaságban, buliban, néha vakmerőbb volt, mint a fiúk. Szerette, amikor az adrenalin megborzongatja. Sí-táborokban letért a kezdők részére kijelölt pályáról és nyaktörő sebességgel száguldott le, és még ki tudja mennyi vagány dolgot véghez vitt. Semmit sem vett véresen komolyan.

Úgy gondolta, majd negyedikben kicsit ráhajt a tanulásra, elvégez valami főiskolát, aztán dolgozik egy jó helyen, és minden oké lesz. De valahogy megcsúszott, mert mindig volt valami fontosabb és élvezetesebb, mint, hogy neki üljön és beseggelje az anyagot, és így a ponthatár közelébe se került a felvételin. Nem baj, gondolta, van egy éve, hogy felkészüljön, és jövőre sikerülni fog.

Szülei megértően viselkedtek, előfordul az ilyen, nyugtatták, és nem csináltak belőle tragédiát. Főztek, mostak rá, kapott zsebpénzt, csak tanulj, mondták neki, és békén hagyták. Reggel kilencig-tízig aludt, aztán megnézett egy filmet, megmelegítette az ebédet, amit anyja hagyott a hűtőben, aztán tényleg tanult valamennyit, este a barátaival találkozott, ittak egyet, dartsoztak vagy biliárdoztak, éjfél körül már otthon is volt.

De a felvételi a következő évben sem sikerült. Még annyi pontot sem sikerült szereznie, mint az előző évben. Szülei most már elvesztették a türelmüket. Mit csináltál akkor egész évben?! Egy poharat nem mostál el, egy gazszálat nem tettél keresztbe, visszaéltél a szeretetünkkel és a jóindulatunkkal! A hónap végéig kapsz időt, hogy elhelyezkedj, és pénzt keress. Mától nincs zsebpénz! Ehetsz, lakhatsz itthon, de ennyi!

Nem esett kétségbe, melót keresett. Akkor indult Magyarországon az első külföldi áruházlánc. Még csak épültek a hatalmas diszkontáruházak, már keresték a munkaerőt. Ő is jelentkezett, és jól keresett az előzetes piacszervezéssel, majd a nyitás után elvégeztettek vele egy targoncavezetői tanfolyamot, és a raktárban kapott lehetőséget. Két év telt el, már feledésbe merült a főiskola, más céljai voltak. Megszerezte a jogosítványt, kocsira gyűjtött.

Szülei is megbékéltek vele, és ő élt vidáman és lazán, ahogy szeretett volna. Találkozott egy sráccal, akivel megszerették egymást. Részéről nem volt ez akkora lángolás, mint a fiú részéről, de jól érezte magát vele, szerette, ahogy kényezteti, úgy gondolta, nem is kell ennél több. Jó, ha az ember kézben tudja tartani az érzelmeit.

Eközben a munkahelyén is előrelépett, részlegvezető lett, jól keresett, és amikor a férfi feleségül kérte, hozzáment. Csodás esküvőjük volt, szép nászút a görög tengerparton, aztán hazamentek a közösen kibérelt kis garzonba, és éltek tovább.

Huszonhat éves volt, amikor – főleg a férje kérlelésére – bevállalták a gyereket. Lakásokat nézegettek, és a terhesség félidejében sikerült is átköltözni egy 60 m2-es panelba, ahol volt gyerekszoba, háló és nappali. Nem zavarta a lakótelep nyüzsgése, szerette az otthonát, és alig várta, hogy a karjában legyen a kislánya. A szülés előtti vizsgálat némi eltérést mutatott, magas vércukorszint lépett fel, ezért kórházba utalták. Férje naponta látogatta, elhalmozta mindennel, amit megkívánt.

A szülés elhúzódott, és egyáltalán nem olyan volt, amilyet elképzelt. Nehezen viselte a fájdalmat, férje hiába volt mellette, nem is érdekelte, aztán végre, közel 10 óra vajúdás után megszületett a kislány. Megkönnyebbülten hanyatlott az ágyra, a mellkasára tették a gyámoltalan kis csöppséget, és ő nem azt az áradó szeretet érezte, amit kellett volna, viszolygott a maszatos kis emberkétől, akinek a feje lila volt, és formátlan, a lábai, karjai vékonyak… És a szagtól, ami körülvette őket, hányingere lett.

Férje a karjára vette a babát, ringatta, mosolygott rá, aztán őt csókolta. Gyönyörű kislány, mondta, és ő látta rajta, hogy ezt komolyan gondolja. Nem értette, miért nem látja ő is így, hát igyekezett mosolyogni. Mire összevarrták a gátat, úgy érezte képtelen bármi másra, csak aludni szeretne. Aztán rájött, hogy ez nem olyan egyszerű. A férje elment, a gyereket egy kicsi ágyban mellé gurították, és megkezdődött az „anyaság”. Alig aludt valamit. A gyerek egyfolytában nyekergett, és ő nem tudta mit kellene tennie. Védőnő jött, elmagyarázta a teendőket, megtanította szoptatni, és a kicsi ott szuszogott a mellén, és ő lopva a többi anyát nézte, akik mosolyogva, boldogan tették a dolgukat. Megpróbálta ő is, de nem ment. Dél körül jelentkezett a férje, vidám volt és boldog, csapongva, kapkodva mesélt, folyton képeket készített a babáról, majd a szülei jöttek, mindenki csodálta a kislányt, ő meg fáradt volt és csak aludni szeretett volna.  

VOLNA! De a gyereket tisztába kellett tenni, szoptatni, és mire elszunnyadt, már újra sírt a kislány, vagy egy másik gyerek. Már a második napon kiborult. Haza akarok menni, sírta a férjének. Vigyél haza… A férfi ijedten ölelte. Beszélek az orvossal…

A harmadik napon hazaengedték. És igazából akkor döbbent rá, hogy a gyerek most már véglegesen az élete része. Az első hetek még viszonylag jól teltek, a férje főzött, mosott, pelenkázott, hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a gyerek körüli teendőkbe, és ő végre magára húzhatta a takarót és alhatott.

Kb. két órát. Mert a gyerek éhes volt, szoptatni kellett. Nem merte bevallani, de nem akart szoptatni.

Amikor a férje szabadsága elfogyott, anyja jött segíteni, ő is maradt egy hétig, aztán anyósa vette át a helyét, majd újra az anyja segített be.

De ekkor már jöttek a kritikák. Kelj fel hamarabb, tervezd meg a napodat, mi lesz veled, ha nem szeded össze magadat. És már senki sem jött segíteni. Egyre jobban stresszelt, és férje hiába biztatta, hogy majd belejön, csak legyen kitartó, hiába vette le róla a terhek jó részét, ő egyre jobban rettegett. A lakás rendetlen volt, nem volt ideje tisztálkodni, pedig próbált mindent jól csinálni. Könyvekben keresgélte a megoldást, de semmilyen módszer nem működött. Három hónapos volt a pici lánya, amikor a férje rádöbbent, hogy baj van. Pszichológushoz vitte, aki megpróbált segíteni, elmagyarázta, hogy az érzései nem elitélendőek, hogy a gyengesége nem bűn, és le lehet küzdeni, ha akarja. És ő akarta is. Lassan belerázódott a gyerek melletti teendőkbe, de alig várta, hogy bölcsibe vihesse. Szerette ő, néha elérzékenyült, és szerette volna megpuszilgatni a fejecskéjét, az ölébe venni, de valahogy képtelen volt megtenni.

A férje azonban feltételek nélkül imádta a lányát, és persze őt is. Amit ő nem tudott megtenni a kislányával, azt a férje pótolta. Együtt legóztak, társasoztak, rajzoltak és festettek, szögeltek és fűrészeltek. Ő meg elkészítette a vacsorát, és valahogy egyre jobban kívül maradt. De jó volt ez így.

Tíz év telt el, amikor elcsábította a munkahelyéről egy másik áruház, ahol magasabb fizetést, magasabb beosztást, és jobb munkakörülményeket kínáltak számára. A férje támogatta. Neki nem voltak karrier-álmai, megelégedett a napi nyolc óra munkával, és inkább töltötte az időt a gyerekkel.

Egy évig minden tökéletesen működött. A munka érdekes volt, ő könnyen boldogult vele, és nem volt gond néhány túlóra, hiszen a férje ott volt a gyerek mellett. Mire hazaért, már minden rendben volt.

Aztán olyasmi történt, amire nem számított. Beleszeretett egy munkatársába. Az egész olyan ártatlanul indult, szinte észre se vette. Jól tudtak együtt dolgozni, a férfi gyorsan teljesítette az utasításokat, kávét hozott neki, és munka után lazításként megittak együtt egy-egy sört, vagy egy pohár bort. Észre se vette, hogy néha elszaladt az idő. És egy nap a férfi megcsókolta. Aztán megint, és a végén már nem is dolgoztak, ahogy a többi munkatárs elment, az irodai kanapén csókolóztak és ölelkeztek.

A férje hamar észrevette a változásokat, finoman figyelmeztette, hogy nem jó úton jár, de ő mintha nem is hallotta volna. Aztán konokul tagadott. De nem volt szerencséje, egyszer a takarítónő rájuk nyitott, és megindult a cégnél a pletyka, ami valahogy a férje fülébe jutott. Választás elé állította. A család, vagy a szeretője.

És ő döntött. Megmondta a férjének, hogy nem szereti már, és el akar válni. A férje keserűen, de fegyelmezetten vette tudomásul a döntését.

- Jó! – mondta. - Maradjatok a lakásban a gyerekkel, én majd megoldom.

De a gyerek nem akart vele élni.

- Apával akarok lenni, - mondta, - és sírva rohant a karjába.

Mindketten megdöbbentek.

- Úgy lesz, ahogy szeretnéd, édesem, - mondta az apja a gyereknek, és ő bólintott.

- Minden úgy lesz, ahogy akarod.

A lakást eladták, neki jutott a kisebb összeg, nem is bánta, tekintettel kellett lennie a férjére és főleg a gyerekére.

Hitelt vett fel, és vásárolt egy pofás kis lakást egy társasházban. Jól keresett, nem okozott gondot a törlesztés. Boldogan közölte a szerelmével, hogy már semmi nem áll a boldogságuk útjába, de a férfi időt kért. Neki is felesége és gyerekei vannak, mondta. Rendezni kell a viszonyokat. És már nem volt akadálya a szenvedélynek, ott volt a lakás, ahol féktelenül élvezhették a szerelmet.

Már hónapok teltek el, de nem történt semmi. A férfi mindig talált valami kifogást, amiért nem szakíthat a feleségével, és közben megpályázott egy középvezetői állást egy másik részlegnél. A kérését ő is támogatta, másokat is meggyőzött a férfi rátermettségéről, és boldog volt, amikor sikerült elintézni a kinevezését. És mintha ez a momentum megváltoztatta volna a férfi hozzáállását a kettőjük kapcsolatához.

Először csak egy-egy napon maradt el a találkozásuk, aztán egyre többször mentette ki magát. Aztán egy nap, amikor kereste, a férfi asszisztense nevetve közölte, szabadságon van, mert éjjel szült a felesége, ő vigyáz a nagyobb gyerekekre.

Ezen a napon élte át először a tökéletes kudarc érzését. Egyedül ült a lakásában, és bort ivott. Másnap kissé kábán ment dolgozni. Nem kereste többé a férfit.

Egy hónap múlva futottak össze egy értekezleten. A férfi megköszönte a „támogatását”. Hideg volt, mint a jég.

Kellett egy kis idő, mire rádöbbent, hogy mindent eldobott a semmiért. Néha álmodott azzal, ahogy a férje és a gyereke a szőnyegen legóznak, ő meg virslit főz a konyhában. Vágyott utánuk. De nem volt mersze lépni feléjük. Minden második hét végén elment a lányáért, és együtt töltöttek két napot. És ahogy az idő telt, egyre inkább nem tudtak már mit mondani egymásnak.

A lánya gimnáziumba járt már, mikor újra rátalált a szerelem. Nem hitte el, hogy még egyszer átélheti. A férfit elhagyta a felesége, vitte a gyerekeket, összeomlott az élete. Imádta őt, úgy érezte, visszavezette az életbe. Lelkesen akarta a közös életet. De ő most már félt. Húzta-halasztotta az összeköltözést. Maga sem tudta, miért.

Vasárnap este volt. A férfi a gyerekeivel töltötte a hétvégét. Holnap találkoznak. Egy pohár borral leült a számítógép elé. A messengeren üzenete volt. Na haragudj, írta a férfi. Újra kezdjük a feleségemmel, a gyerekeknek szüksége van ránk…

Még csak nem is sírt. Megitta a maradék bort. És valami összetört benne. Érdektelen lett mindennel és mindenkivel szemben. Még a lányát sem kereste.

Nem vette észre, hogy egyre többet iszik. Végül a vezérigazgató hívatta.

Nem szeretném kínos helyzetbe hozni azzal, hogy visszaminősítem, ezért arra kérem, mondjon fel önként. Ebben a hónapban több alkalommal jött be ittasan dolgozni, a beosztottjai előtt sem maradt ez titokban. Ez nem mehet így tovább. Két napja van, hogy lépjen, ha nem teszi, én leszek kénytelen.

Még aznap felmondott, másnap már be se ment. Vagy két hónapig tengett-lengett, lagymatag kisérleteket tett, hogy munkát találjon, végül sikerült elhelyezkednie egy írószer-nagyker raktárában. Újra visszaült a targoncára, és pakolta a kamionokat, mint fiatal korában. Csak minden – mindegy volt.

Mindegy volt, hogy evett-e, és ha igen, akkor mit. Mindegy volt, hogy takarított-e, vagy nem. Visszaszokott a cigarettára, és átszokott az olcsó sörre. Észre se vette, hogy már tíz évvel idősebbnek néz ki, mint amennyi valójában, hogy a ruhái lógnak rajta, a haja őszül, és évek óta nem látta fodrász.

Már vagy két éve nem látta a lányát se, aki külföldön tanult, és már a volt férjére se gondolt. Elmúlt. Szüleit sem látogatta már egy ideje. Mit mondhatna nekik?

Le kellene menni a sarki boltba még egy kis sörért, de ehhez se érzett erőt magában. Ledobálta a ruháit és bebújt az ágyba. Aludni kell, korán kel…

---

Már évek óta nem járt a gimi környékén se. Szinte mindenki ott volt, mikor megérkezett. A régi tanterem szinte semmit sem változott. A szervező mosolyogva ölelte meg. Már azt hittem nem jössz… Adom a vacsorajegyet.

Nézte a régi haverokat, egyik elegáns, a másik vagány, a csajok jól néznek ki. Biztosan mindenki őt nézi a kitaposott cipőjében és a két számmal nagyobb ruhájában… Az egyik nő integetett. Gyere csak, éppen arról beszélünk, amikor… - és kacagva emlegették egy régi stiklijét. Nevettek, és ő is velük. Lassan oldódott. A tanárok egy csoportban üldögéltek, hozzájuk lépett, csókolom, mondta. Az osztályfőnök a nevén szólította, ez meglepte.

- Gyere, ülj ide. - mondta, és megveregette maga mellett a széket. - Mesélj!

Nem tudta, mit mondhatna.

- Ne kérdezzen, tanárnő! - mondta. - Amit mesélhetnék, jobb nem firtatni.

Az idős pedagógus biztatóan nézett rá.

- Csak nem lehet az olyan szörnyű, ha itt vagy! Látod a gyertyákat azon az asztalkán? A társaidért égnek, akik már semmin nem változtathatnak. De te még igen. Még sok év van előtted, hogy megoldást találj az életedre. Ha egyáltalán kell valamit változtatni…

Erőt vett magán, és mindent elmondott. Fojtogatta a sírás, mire a végére ért.

- Hát, idáig sikerült leküzdeni magam… - fejezte be nagyot sóhajtva.

A tanárnő átölelte a vállát.

- Hát, hoztál néhány megkérdőjelezhető döntést, de én alapjában nem látom a helyzetedet olyan sötéten. Végtére is van kapcsolatod a lányoddal, a szüleiddel is tudnád rendezni, ha akarnád. Van munkád, és van lakásod. Ami hiányzik neked, azok a barátok, és más társas kapcsolatok. Okos vagy és erős. Csak elhatározás kell!

Könnyű ezt mondani, gondolta, de nem mondta ki. Miért vitatkozzon ezzel a kedves, idős nővel.

Lassan szedelőzködtek, és elindultak a vacsora helyszínére. Egy nő nevetett rá.

- De jó, hogy látlak! - mondta. - Valamikor együtt jártak dzsesszbalettre.

Most, ahogy végignézett rajta, megállapította, hogy semmivel sem néz ki jobban, mint ő. A szandálja kopott, a hasán feszül a ruha, és a haját valószínűleg maga festi. De legalább nem kell rosszul éreznie magát. A vacsoraasztalnál egymás mellé ültek.

- Megfelezünk egy sört? – kérdezte a nő. - Nem igazán szoktam inni, de a halászléhez jól jönne.

Bólintott. Egy fél üveg sörre még van pénze, bármennyibe kerül is.

A vacsora isteni volt. A halászlé után megitták a sört, és már képtelen volt megenni a két szelet rétest.

- Egyetek! – biztatta őket a szervező - Nem hagyhatjuk itt.

Alufóliát hozott,

- Csomagoljátok be, ha nem vagytok éhesek! A férjem roppant büszke, amiért ennyire ízlett a halászlé.

Ha már ennyire erőltetik, ő is elcsomagolt három rétest. Majd elfogy az. Közben az osztálytársát hallgatta.

- Anyám meghalt, amikor húsz éves voltam, apám évek óta fekvőbeteg. Ápolási segélyen vagyok vele, mellette telefonos közvéleménykutatást folytatok, mert ebből a pénzből éhen halnánk. A gyerekek még tanulnak, csak vegetálunk, de legalább élünk. De, hogy mi lesz velem, ha megöregszem…??? Fogalmam sincs. Nem lesz nyugdíjam, vagy csak alig. Kénytelen leszek a gyerekekre támaszkodni. Rosszul vagyok a gondolattól… Ráadásul tök egyedül vagyok. Apa alig tud beszélni, csak a tévét nézi.

Nem tudta, mit mondjon.

- Néha megihatnánk egy kávét együtt! – bökte ki aztán.

- Jaj, az nagyon jó lenne, de én nem igazán tudok elmozdulni otthonról…

- Akkor majd én meglátogatlak! - javasolta. - Te főzöd a kávét, én viszem a tejszínhabot. Egymásra nevettek, már előre örültek a kezdődő barátságnak.

Másnap reggel sokáig aludt. Nem igazán értette, mi történt. Talán, mert nem volt éhes?

Nem fájt a feje. Igen! Tegnap nem ivott, és alig gyújtott rá. Le kellene tenni a cigit, futott át az agyán a gondolat.

Kávét főzött, a konyhaasztalon ott volt a három rétes, becsomagolva. Most valahogy megkívánta. Kibontotta. Egy mákos, egy almás és egy túrós… Apa oda van a mákosért, gondolta. Anya meg a túrósért. Visszacsomagolta a süteményeket. Hosszan tusolt, felöltözött, és elindult.

Apja nyitott ajtót. Szinte döbbenten nézte őt. Aztán elvigyorodott.

- Vendég! – kiabálta befelé, és intett, hogy induljon. Anyja a konyhában tevékenykedett, mint mindig.

- Kislányom… - indult felé – panírozok! - emelte fel a prézlis ujjait. Csak a karjaival ölelte magához. - Mindjárt kész az ebéd! - mondta, mintha minden nap együtt ettek volna.

Nézte a tányérján aranyló levest, benne a csigatésztát. Utána krumplipüré és rántott cukkini következett. Meg a rétes. Neki az almás jutott.

A kávéhoz elszívott egy cigit a kis erkélyen. Apja állt mellé.

- Le kellene szoknod, - mondta - Sovány vagy, anyád meg van rémülve, hogy beteg vagy. Nyugtasd meg, ha bemegyünk.

- Jó! - bólintott.

- Lassan megyek, reggel korán kelek. - búcsúzott. - Majd jövök.

Látta anyja arcán az átsuhanó reménytelen kifejezést.

Hazasétált, és szinte megdöbbent a lakása állapotán. Eddig valahogy nem vette észre. Ma már nem nagyon tud semmit csinálni. szokatlanul sokat evett az elmúlt két napban, de holnap meló után rendbe vágja. Ránézett a facebookjára. Az osztálytársa elküldte a telefonszámát. Előbb ki akarta törölni, aztán mégis hagyta…

Kinyitotta az ablakot, alváshoz készülődött. Beáramlott a kora nyári levegő…

A számítógépből bepötyögte a számot a telefonba.

- Szia! – mondta, amikor felvették – Mondd a címedet, szombaton meglátogatlak…