NErzsi blogja

Gábor születésétől fogva egy fővárosi árvaházban élt, amelynek macskakővel borított udvarán egyetlen fűszál sem nőtt, magas kerítés és hatalmas tölgyfa kapu zárta el a külvilágtól. Egyszer az udvar egy távol eső sarkában Gábor és egy társa pici növényt fedezett fel. Locsolgatták, figyelték a növekedését, kiderült, egy kis ecetfa növekszik ott. Óvták, figyelgették, egész délutánokon át tervezgették, hogyan fognak felmászni a törzsén, játszani az árnyékában, de a fácska még alig volt néhány arasz, amikor az udvaros észrevette és tövestől kitépte, ne rongálja az épület falát. A két gyerek megsiratta a szeretett növényt, elhatározták, ha felnőnek, olyan munkát keresnek, ahol növényeket kell gondozni.

Nemsokára sokkal nagyobb gondjuk akadt, mint az álmodozás, 1944 tele volt, a háború, amely már évek óta dúlt Európában, egyre közeledett, sokszor kellett a pincébe futniuk, később már fel se jöhettek, a bombázások szinte szünet nélkül követték egymást, nem volt mit enni, még az addigi híg levest és barna kenyeret sem kapták. Volt, hogy napokig csak vizet ittak, a kicsik sírtak az éhségtől, sokan megbetegedtek a nedves és dohos pincében, a köhögéstől és a nyirkos hidegtől már nem tudtak aludni, amikor végre elvonult a front, a nevelők kiterelgették a gyerekeket az udvarra. Az épület és a berendezések nagyobb része megsemmisült a bombázásokban. A gyerekeket a megmaradt épületszárnyban helyezték el, legtöbben a földön, rongyokba burkolózva, egymást melegítve aludtak. Február közepe volt, a föld kopogósra fagyott. A nevelők és a nagyobb gyerekek nappal a környéket járták, élelmet és tüzelőt keresve, de így is farkasordító hideg volt az épületben, a nagyobb gyerekek, mivel nem volt kapu és kerítés, egymás után szöktek meg, néha Gábor is legszívesebben elindult volna, úgyis mindig meg akarta keresni az anyját, akiről egyszer azt hallotta, hogy gyönyörű és divatos nő, mégsem tette, hiszen szófogadó gyerek volt. Lassan tavaszodott, sokan fagyási sérülésekkel küszködtek, a nevelők kétségbe esve próbálták a csonttá soványodott gyerekeket életben tartani, ám egyre több gyerek esett le a lábáról, és egyszer csak Gábort is elhagyta az erő. Már felállni is alig volt ereje, amikor egy nap szekér állt meg az udvaron. A parasztember papírt mutogatott, az egyik nevelő Gábort forró kamillateával itatta.

- Szedd össze magad, - suttogta neki - ez az ember elvisz falura, jobb dolgod lesz, mint itt, legalább enni kapsz.

Gábort átjárta a tea melege, minden erejét összeszedte, és a szekér felé indult.

- Ő lenne az! - mondta a nevelő, és titokban támogatni próbálta a reszkető lábú gyereket.

- Elég soványka. - mondta az ember - Hány éves vagy? – fordult oda.

- Tíz. - felelte Gábor, az ember meg hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Hamar megerősödik… - agitálta a nevelő, és a gazda a szekérderékra bökött az ostornyéllel.

- Ülj fel, - mondta - még elintézem a papírokat.

Gábor felmászott, egyik gondozó egy kis batyut dobott utána.

- Ebben ruha van, - mondta - meg két krumpli, oszd be, nem tudni, mikor kapsz enni.

Nagy sokára előkerült az ember, felugrott a bakra, és elindultak. Gábor szétbontotta a batyut, a benne lévő kabáttal betakarózott, a nadrágot összecsavarva maga alá rakta, még így is majd megfagyott a márciusi hidegben. Lassan elhagyták a fővárost, Gábor érdeklődve nézegette a kopár fákat, az útszéli tanyákat, aztán kis falun kocogtak át, majd újra szántóföldek között vitt az útjuk. Ahogy esteledett, a levegő dermesztőre hűlt, az ember megállt, a lóra pokrócot dobott, majd az ülés alól elemózsiát vett elő, és előkészült a vacsorához. Hívta Gábort, aki ugrott is, hiszen a kosárból kenyér, hagyma és némi avas szalonna került elő. Az ember adott Gábornak is, aki próbálta lassan enni, hogy tovább tartson, élvezte az ízeket. Amikor újra elindultak, Gábor titokban megette még az egyik nyers krumplit és úgy érezte, élete kezd egyenesbe jönni. Aludni akart, de a férfi nem hagyta.

- Ülj csak ide mellém, - parancsolta - ha elalszol, lehet, fel se ébredsz többé!

Nagyon sokáig tartott az út, már éjfél is lehetett, amikor az ember lekanyarodott egy sáros dűlőútra, és egy kis tanya udvarán állt meg. Az istálló felé irányította Gábort, aki már alig állt a lábán.

Az istállóban egy tehén kérődzött, a kinti hideghez és az árvaház fűtetlen helyiségeihez képest, barátságos volt a hőmérséklet. Az ember lámpát gyújtott, bekötötte a lovat, majd az egyik sarokban lévő kisebb jászolhoz terelte Gábort. Ez lesz a helyed, mondta, rakhatsz bele egy kis szalmát, de csak módjával, spórolni kell vele, messze van még a nyár. Gábor kissé meglepődött, de aztán felkapott egy öl szalmát, elterítette a jászolban, megágyazott a kabátján, betakarózott a gazdától kapott pokróccal, és szinte azonnal elaludt. Hajnalban a gazda motozására ébredt.

- Gyere, - mondta az ember - el kell végezni a reggeli munkákat, aztán reggelizünk.

Gábor igyekezett lépést tartani a gazdával, aki felkapott egy villát, és a tehén alól a trágyát egy talicskába pakolta.

- Told ki a trágyadombra! - mondta Gábornak, de ő meg sem tudta mozdítani azt. Az ember a fejét vakargatta. - Na, veled aztán sokra megyek!

Gábor a könnyeivel küszködve igérgette, hogy megerősödik ő hamar, csak ne küldje vissza. Így aztán a gazda a tehén és a ló csutakolását bízta rá, azzal valahogy elboldogult, miközben a gazda megfejte a tehenet. Amikor végeztek, a házba mentek, ahol az ember begyújtott a sparheltba, vizet rakott fel, amibe egy kis cikóriát dobott, két bögrébe töltötte a jószagú italt, egy kis tejet löttyintett bele és egy darab kenyeret nyomott Gábor kezébe.

- Na, hát itt fogsz lakni. - mondta neki - A házba nem jöhetsz, ha nem vagyok itt, a helyed az istállóban lesz.

Gábor egyetértőn bólogatott, el volt telve a forró itallal és a kenyérrel. Reggeli után az ember két nagy tököt darabolt, és rakott a sütőbe.

- Ez lesz az ebéd. - igérte Gábornak, aki ettől felvidulva követte őt az udvarra. Délelőtt Gábor, a gazda útmutatásával a kertet ásta, az ember a fákat metszette. Délben megették a sült tök egy részét.

- A többit megeheted vacsorára, majd este még kijövök. – mondta az ember, azzal felült a szekérre és elhajtott. Gábor minden erejét beleadva tovább ásta a kertet, de nem volt szokva a kemény munkához, és a hónapok óta tartó éhezés is nagyon megviselte, ezért sokkal lassabban haladt, mint délelőtt, de örömét is lelte benne, érezte a föld illatát, a gyenge délutáni napfényt, hallgatta a madarak csicsergését, és minden nagyon tetszett neki. Késő délután megérkezett a gazda, egy fél kenyeret hozott.

- Ezt kell beosztani péntekig, akkor lesz majd friss! - utasította Gábort, majd újabb adag sült-tököt készített, és az istállóban található polcra pakolta. Megetették az állatokat, a gazda kiadta az utasításokat.

A kertásást a hét végéig be kell fejezni, a tehenet minden reggel és este ellátni, ahogy most mutatta, az istállót rendben tartani. A fejést majd ő végzi. Gábor megrettent.

- Egyedül leszek? – kérdezte.

- Egyedül hát, csak nem félsz?

- Nem hát! - válaszolta bátorságot színlelve.

Az első éjszaka nehezen aludt el, folyton hallgatózott, nem jár-e kint valaki, de a fáradtság végül legyűrte, reggel ébredt csak fel. Nem is történt semmi, gondolta nekibátorodva, és a munka után nézett. Háromszorra tolta ki a trágyát a tehén alól, a teli talicskával nem boldogult. A kazalból új szalmát terített alá, ahogy a gazdától látta. A padlásról abrakot hozott. Amikor a tehénke már szépen eszegetett, ő is nekiült. Evett egy kis kenyeret, egy jókora darab sült tököt és vizet ivott rá. Aztán a kertet ásta délig majd újabb darab kenyér és tök következett. Nem is rossz élet ez, gondolta és boldogan nézett szét a határban. Távolabb néhány tanya látszott, szántóföldek között sáros földút kanyargott, a vetés gyönyörűen zöldült. A nap már lefelé ment, amikor megérkezett a gazda, a szekérről faanyagot és szerszámokat pakolt le, megfejte a tehenet, a tejet kannában a szekérre rakta és elment. A következő napokban délelőttönként tyúkólat és tyúkudvart épített Gábor segítségével, aki lelkesen dolgozott vele. Délután a kertet ásta.

Április közepén, egy napon a gazda nem egyedül érkezett, a kocsiról alacsony kis asszony, egy kislány és egy egészen kicsi fiú szállt le. Élelmiszert hordtak be a házba, lisztet, cukrot, kenyeret, a kémény füstölni kezdett, az asszony vízért kiáltott.

- Vigyél csak egy vödör vizet a konyhába! - mondta a gazda, és Gábor vitte, kíváncsi volt, mi történik odabent.

Amikor az asszony meglátta, kezét összecsapva visított, a kislány orrát befogva a szobába rohant. Gábor előbb nem értette mi bajuk, aztán az asszony kiabálása rádöbbentette, hogy büdös és koszos.

- Hát te nem szoktál mosakodni?  Azonnal eredj innen! – szidta az asszony, bele se gondolva, hogy ugyan hol és mivel tisztálkodhatott volna a gyerek.

Gábor megszégyenülten oldalgott ki. Estefelé az ember egy bádoglavórt és egy darab mosószappant hozott neki az istállóba.

- Hát, ezt elfelejtettem… - dörmögte, némileg bocsánatkérően - Mindjárt kapsz meleg vizet, mosakodj meg és mosd ki a ruhádat. Gábor tetőtől-talpig megmosakodott, a ruháit a kihűlő vízbe nyomkodta, majd kicsavarta és az istálló mögötti fák ágaira akasztgatta.

Az asszony és a gyerekek új életet hoztak a tanyára. Gábor megtudta, hogy a telet a falusi házban szokták tölteni, csak tavasszal költöznek ki. Örült a változásnak, nem kell már egyedül lenni, az asszony reggeli után a kertben veteményezett a kislány és Gábor segítségével, aztán ebédet főzött és mosott, vagy más munkát végzett. Gábor első nap izgatottan várta az ebédet, de csalódnia kellett, neki nem szóltak, továbbra is az istállóban ette a kenyeret és a fekete retket vagy hagymát. Csak vasárnaponként kapott egy-egy adag levest egy kis bádogedényben. A gyerekekkel sem volt szinte semmi kapcsolata, a kisfiú csak az anyja szoknyájába kapaszkodott, a kislány finnyásan húzta el az orrát és elszaladt, ha Gábor a közelébe ment. Tudomásul vette, hogy neki ez jutott, nem is törődött vele, így is szerette ezt az életet. Ha a dolgát elvégezte, kiült az istálló tetejére és a távoli földeket nézte. Főleg a szomszédos tanyát szerette, akörül sok fa és gazdasági épület volt, az udvaron gyerekek játszottak, egyik fa ágán hinta lengett. Majd neki is lesz egyszer földje, meg háza, meg lova és tehene, ábrándozott.

A család kiköltözésével megélénkült az élet, szomszédok jöttek át egy kis beszélgetésre, hét végi borozgatásra, egyik szomszéd még citerát is hozott, és a környékbeliek vasárnap délutánonként hol az egyik, hol a másik tanyán összegyűlve daloltak, táncoltak. Gábor az eperfa ágán üldögélve leste a mulatozást, elgondolta, hogy majd, ha felnő, ő is így táncol egy lánnyal, akit aztán elvesz feleségül, lesz sok gyerekük, és együtt dolgoznak a földeken.

A nyár forró volt, és munkával tele, Gábor a gazdával szántott-vetett-aratott-betakarított, elsajátította a gazdálkodás alapjait, nem is érezte magát rosszul, hiszen alig éhezett. A gazdáék által szűken mért élelmet a kertből suttyomban elemelt karalábéval és uborkával, a közeli tanyák kertjéből csent meggyel, almával, körtével, szilvával és szőlővel egészítette ki. Ami éppen akadt. Megerősödött, de szinte alig nőtt valamit.

Ahogy beköszöntött az őszi hideg, a gazda felpakolta a családját és visszavitte a faluba. Gábor megint egyedül maradt a tanyán. Most már sokkal több dolga volt, mint egy évvel előbb. Már nem csak egy tehenet kellett gondoznia, volt borjú, disznó és baromfi is. Nem is volt már annyira egyedül, a nyáron megismert emberek néha be-beköszöntek, megnézték, hogy van, a gazda is kijött időnként. Az étkezés azonban nem sokban változott, minden héten kapott egy kenyeret, egy kis hagymát, néha egy kis szalonnát, és persze az elmaradhatatlan sült tököt. Egy nagyon hideg novemberi napon a szomszéd gazda látogatott át Gáborhoz, aki az istállóban éppen ebédelt.

- Mi jót eszel, Gábor? - kérdezte.

- Sült tököt.

- És mit reggeliztél?

- Hát sült tököt.

- És tegnap?

- Tegnap is, jó étel az, csak sok legyen!

A szomszéd hallgatagon állt, aztán elköszönt. Néhány nap múlva hivatalos emberek jöttek, a szomszéd ember és Gábor gazdája, eléggé megszeppenve. Gábor csak néhány szót kapott el a beszélgetésből. Nem megfelelő étkezés… a körülmények… Aztán a hivatalos emberek elmentek, csak a szomszéd ember és Gábor gazdája maradt.

- Te is tudod, hogy nem volt ez így jó, komám! - hallotta a szomszéd hangját - Még iskolába se jár ez a gyerek! Hát, hogy gondoltátok?

- Tudod, milyen az asszony! - válaszolta szégyenkezve a gazda, aztán csak legyintett.

- Gyere Gábor! - szólt a szomszéd ember – Mától nálunk fogsz lakni.

Gábor először megijedt. Hiszen nincs semmi baj, szereti ő a sült tököt és az istállóban jó meleg van, de a gazda legyintett.

- Menj csak, - mondta - ha már így alakult.

A másik férfi megfogta Gábor kezét és a csapáson elballagtak a fás tanya – ahogy Gábor magában nevezte – felé. Amikor megérkeztek, magas, karcsú asszony fogadta őket.

- Elhoztad? – kérdezte.

- El, itt van! - húzta elő a gazda a háta mögül a megszeppent gyereket. Az asszony csak állt ott, kezét a szájára szorítva.

- Istenem, mondta, mit csináltak veled…

Aztán kézen fogta és egy fehérre meszelt helyiségbe vezette, ahol üstben víz melegedett, Gábort minden tiltakozása ellenére levetkőztette, haját egy nagy ollóval levágta, egy nagy teknőbe ültette és tetőtől talpig lecsutakolta. Aztán tiszta inget, gatyát és nadrágot adott rá.

- Ez a férjemé volt, - mondta - de mától a tied. Kicsit nagy, de jó lesz addig, amíg másikat nem veszünk. Bejött a gazda is.

- Mahát, - mondta - milyen helyes gyerek lettél, csak nőni kell most már egy kicsit. Itt fogsz lakni, ebben a kiskonyhában. - mondta aztán komolyan. - Mindjárt hozunk ide egy ágyat meg egy szekrénykét. A szobában nem aludhatsz, hiszen két lány is van a családban.

Gábor csak bámult. Ágyban fog aludni? És szekrénye is lesz? Ugyan mit rak majd bele, gondolta. Amikor magára maradt, csak ült a széken, szagolgatta a kezét, a ruháját, furcsa volt a tiszta illat, ilyet még soha nem érzett. Pár perc múlva egy hasonló korú fiú nyitott be.

- Gyere, - mondta - segíts behozni az ágyat.

Gábor készségesen pattant fel, még sose járt bent a házban, ami sokkal nagyobb volt, mint ahol eddig lakott. Itt két szoba volt, és nagy konyha meg kamra. A nagyobb szobából egy keskeny ágyat cipeltek át a kis helyiségbe, ami egyébként arra szolgált, hogy innen fűtsék a nagyszoba kemencéjét, és itt volt az üstház is, ami a meleg vizet biztosította a háztartás számára és a mosáshoz, mosakodáshoz. Gábor ágyát a helyiség sarkába állították, mellé a kis komódot, ő pedig boldogan feküdt végig a szalmazsákon. Később egy vékonyka kislány jelent meg.

- Gyere, meg van terítve! - hívta szégyenlősen.

Gábor nem értette, mit akarnak tőle, de ment. A konyhában már mindenki a nagy asztal körül ült. A gazda, a felesége, egy idős asszony, két kislány és a fiú.

- Itt lesz a helyed a fiam mellett! - mutatott a gazda egy üres székre, a felesége ételt szedett a tányérokba, Gábor még soha életében nem evett ilyen finomat, a krumplileves mellé, amiben kis kolbászkarikák is úszkáltak, puha kenyeret haraptak, majd mákos tésztát ettek. Vacsora után a család még sokáig beszélgetett, nevetgélt, Gábor csak ült ott, el sem hitte, hogy itt lehet. A családfő asztalt bontott.

- Ideje lefeküdni, - mondta és a gyerekeket a karjaira véve a szobába indult - Jó éjszakát Gábor! - köszönt el, és Gábor ezt sem hallotta még soha senkitől.

- Menj te is fiam! - küldte az asszony szelíden - Megyek én is nemsokára.

Gábor a kuckójába ment, amit közben valaki kicsinosított. Az ágya előtt színes rongyszőnyeg feküdt, felette egy szentkép lógott, a komódon petróleumlámpa égett, meleg volt és tisztaság. Rövidesen megjelent az asszony, karján dunyhát, párnát és kockás ágyneműt hozva. Gyors mozdulatokkal ágyazott, közben beszélgetett Gáborral.

- A szék karjára tedd a ruhádat, itt a hálóing, ebben aludj, holnap majd veszünk váltóruhát, aludj jól, fiacskám.

Gábor magára húzta a térdig érő inget, kicsit nevetgélt, aztán lefeküdt. Szokás szerint összekuporodott, hogy ne fázzon, mert ezt szokta meg, és furcsa volt a párna és a dunyha, úgy érezte belefullad a sok ágyneműbe, azon gondolkozott, hogy lefekszik a földre, de aztán elbágyasztotta az ágy melege, szeme lecsukódott. Ezen az éjszakán úgy aludt, mint a bunda. Korán ébredt, felöltözött és az istállóba ment, hogy ellássa az állatokat. Csodálkozva állt meg. A gazda dolgozott ott egy fiatalember társaságában, éppen nevettek valamin.

- Menj csak a konyhába, - küldte Gábort - reggelizz meg, aztán bemegyünk a faluba.

A konyhában már javában reggeliztek a gyerekek.

- Te meg hol jártál? - borzolta meg a haját az asszony, és Gábor elé egy tányéron sült szalonnát, kenyeret, mellé tejeskávét tett, ő meg azon gondolkozott, hogy még sehol sem evett tányérból, csak itt. Reggeli után a gazda szekérre ültette a gyerekeket és a faluba hajtottak, az iskolánál álltak meg, a gyerekek elfutottak a társaikkal, ők meg az igazgatóhoz mentek, hogy felmérjék Gábor tudását, de azon nem sok felmérni való volt, hiszen mire iskolás korba ért, éppen megkezdődött a főváros ostroma, aztán a szétbombázott intézetben nem nagyon foglalkoztak a tanítással, az előző gazda meg be sem íratta az iskolába. Nem tudott sem írni, sem olvasni, sem számolni.

- Elsőbe kellene íratni, de nagyon kilógna a sorból… - morfondírozott az igazgató, ő meg csak ült ott szégyenkezve, míg a gazda át nem ölelte a vállát.

- Majd be fogja pótolni. - mondta az igazgatónak - Okos, talpraesett gyerek ez!

Gábor boldogan hallgatta, és rögtön úgy érezte, igenis képes erre, pedig néhány perccel előbb még megrémült a tanulás gondolatától is. Aztán a boltba mentek, ahol cipőt, nadrágot, inget és alsóneműt vásároltak.  

Gábor ezután együtt járt iskolába a gazda gyerekeivel, esténként a nagylány és a gazda felváltva tanította, de Gábor, ha csak tehette, ellógott a tanulás elől, és az istállóban, a kertben vagy a földeken próbált segíteni. Csak nehezen értette meg, hogy ha a nevelőapja kedvében akar járni, akkor tanulnia kell, és csak utána jöhet a munka, amiből a családban mindenki kivette a részét. A lányok a konyhakertben dolgoztak, segítettek a kenyérsütésben és a főzésben, a fiú és Gábor szénát gyűjtöttek, állatokat gondoztak, segítettek a szántásban, vetésben, a javítási munkákban.

Gábor lassan belerázódott a család életébe, megértette, hogy a tanulás itt az élet része, éppen úgy, mint a munka. Az intézeti évek, a nélkülözés, a szeretet hiánya azonban nyomot hagytak a fiú személyiségén. Félt mindenkitől és mindentől, az iskolában nem játszott a többiekkel, úgy érezte, nem való neki a gyerekes futkosás. A gyerekek először csodálkoztak ezen, aztán ráhagyták, és Gábor egyedül üldögélt valamelyik fa ágán és hol izgatottan, hol mosolyogva nézte fogadott testvérei hancúrozását. Így volt ez mindig. Szeretett felmászni a fákra, hátát a törzsnek támasztani, és a lombok takarásából szemlélni a környezetét. Új családjában mindenkit szeretett. Elsősorban az apát, aki tanította, megvédte, és derűs lényével a példaképe lett. Aztán az anyát, aki könnyű kézzel simogatta meg a fejét, finom ételeket készített, és őt fiacskámnak szólította. Meg a fiút, aki a barátja lett, akivel fára mászott, ürgét öntött, akitől megtanulta a fogathajtás fortélyait. Meg a két lányt, a nagyot, aki csendesen olvasgatott, és izgalmas történeteket mesélt, a kisebbet, aki nevetős volt és duci, aki mindig megosztotta vele a ceruzáit. Csak az öregasszonytól tartott egy kicsit, pedig az se bántotta soha. Téli estéken, amikor vacsora után apja elővette a citerát, a gyerekek daloltak, Gáborban ez olyan érzéseket keltett, hogy úgy érezte, sírnia kell. De aztán vidámabb nóták következtek, a lányok táncot követeltek, hát, hogy tagadhatta volna meg, elejében kicsit ügyetlenül, később egyre bátrabban ropta ő is, míg ki nem fulladtak.

Karácsony közeledtével a gyerekek szinte megvadultak. Az anyjuk sütött-főzött, a konyhában folyton finom, ismeretlen illatok szálltak, Gábor nem tudta, mi fog történni, neki még soha nem volt karácsonya. Szenteste korán vacsoráztak, aztán a behavazott úton a templomba mentek csengős szánkón, amelynek mindkét oldalán viharlámpa égett. A szomszédos tanyák lakói is jöttek, a téli éjszakában sok kis lámpa világított, csengőszó szállt mindenfelől, hogy aztán a köves úton, egymás mögé rendeződve kocogjanak az éjféli misére. Gábor gyönyörködve pislogott, őt is elöntötte az ünnep varázsa. Hazafelé tartva elszunnyadt, csak beesett az ágyba, reggel a gyerekek viháncolására ébredt. A nagyszobában karácsonyfa csillogott, alatta csomagok hevertek. Gábor a kemencének dőlve figyelte, amint fogadott testvérei az ajándékokat bontogatják.

- Gyere már! - sürgette a fiú, Gábor elfogódottan lépett közelebb, és vette át a neki szánt csomagot. Mindenki hasznos ajándékot kapott. A lányok ruha-anyagot, a fiú egy pár vadonatúj cipőt, az anya egy varrókészletet, apjuk egy kézzel kötött mellényt, az öregasszony imakönyvet és Gábor egy pár jó meleg kesztyűt. Boldogan szorongatta, még napokkal később is alig lehetett rávenni, hogy viselje.

Gábor nyugalomban, szerető emberek között élt, még mindig a kis kamrában, nem a kirekesztés miatt, hanem mert a tanyán mindössze két szoba volt, egyikben a szülők laktak a fiúval, a másikban a nagymama a két lánnyal. Rajongott a családért, főleg nevelőapját szerette, aki rendületlenül tanította, nevelgette.  

Az általános iskola elvégzése után a lányok tovább tanultak, egyik varrónő a másik könyvelő lett, a fiú pedig mezőgazdasági iskolába iratkozott a nagyvárosba, kollégiumba került. Gábor nem akart tanulni, ő dolgozni akart és végre pénzt keresni, hogy valamit meghálálhasson az őt befogadó embereknek. Ezt meg is beszélte nevelőapjával, aki megértette őt, alkalmazta a gazdaságban. A megállapodás úgy szólt, hogy továbbra is kap szállást és ellátást, és annyi fizetést, mint a kisbéres. Aztán, ha betölti a 18 évet, majd visszatérnek a kérdésre. Gábor jókedvvel végezte a munkát a gazdaságban, az első fizetéséből nevelőanyjának csokoládét, nevelőapjának cigarettát vásárolt.

- Na, Te se leszel gazdag ember sose! - nevetett a nevelőapja - Másokra szórod a pénzedet…

De Gábor boldog volt, hogy örömet okozhatott.

Alig, hogy betöltötte a 18 évet, megkapta a behívóját. Alacsony termete miatt nagyon megkínlódott a seregben, az öregkatonák rászálltak, de hatalmas fizikai ereje és csendes, konok kitartása meghozta az eredményt. Amikor leszerelt, első útja nevelőszüleihez vezetett. Nem volt más hely, ahol várták volna. Azonban az eltelt idő alatt megváltozott a világ, téeszek alakultak, nevelőapja haja megőszült, ujjai és bajusza sárga volt a nikotintól, a korábbi felszabadult és vidám ember megcsendesedett, nevelőanyja szemei alatt karikák, mint aki nem alszik jól.

- Gyere haza, fiam! - mondta nevelőapja - Lakhatsz itthon, költözz be a másik szobába, van már elég hely, de nincs már földem, én is a téeszben dolgozok. Gábor nem akart a szép szobában lakni, örömmel költözött vissza kis kuckójába, aztán bement a tsz-irodába, felvette a munkát, de nem érezte jól magát. A brigádvezető csúnyán kiabált vele, egyik nap itt kellett dolgozni, a másik nap ott, hol kapálni kellett, hol árkot ásni, egyik munkát se fejezték be, és ő nem értette, miért van így. Egy év után elege lett, otthagyta a téeszt és a vasútnál helyezkedett el, mint pályamunkás. Ezt a munkát is megszerette, a szabad ég alatt dolgoztak, majdnem olyan volt, mint amikor a nevelőapjával dolgozott a földeken. Továbbra is a nevelőszüleivel lakott, immár egyedüli gyerekként, a nagymama meghalt, a lányok férjhez mentek, a fiú megnősült, házat vett a faluban.

Gábor 25 éves volt, amikor elhatározta, megkeresi az anyját. Már régen sóvárgott utána, mindig az eszébe villant, amit az intézetben hallott, hogy gyönyörű és divatos nő. Olyannak képzelte, mint a nevelőanyját, szépnek, kedvesnek és vidámnak. Csak kendő helyett kalapban. Szerette volna látni, tudni, miért ment el, és hagyta őt egyedül, és elmondani neki, hogy nem haragszik. Elképzelte, hogy anyja örül majd neki, biztosan kereste is. A vöröskereszt viszonylag hamar a nyomára akadt, most is abban a pest megyei városban lakott, ahol régen.

Gábor izgatottan készült az útra, ajándékot vett, csinosan felöltözött, a haját levágatta, és egy szombat délután megérkezett a megadott címre, de senki sem nyitott ajtót. Gábor várt egy ideig, de fázott és éhes volt, hát betért a közeli kisvendéglőbe, hogy egyen valamit és felmelegedjen. Csinos pincérnő szolgálta ki, kedvesen mosolygott, aperitifet ajánlott, Gábor nem tudta mi az, de kért egyet. A konyak felmelegítette és el is lazult tőle, beszélgetni kezdett a pincérnővel, az meg kacéran válaszolgatott, ez felvillanyozta a fiút, pörköltet evett és sört ivott hozzá, bár nem is szerette, de most, hogy a szép nő szolgálta fel, még az is finomabbnak tünt. Záróráig ült ott és a nőt nézte, aki mindig újabb italokat szolgált fel, hozzá hajolt, és Gábor látta a mellét a ruha kivágásában.  Egy üveg konyakkal indultak a nő lakása felé, Gábor felhevülve átölelte a derekát, a nő meg a nyakát simogatta, csak akkor józanodott ki, amikor megálltak a ház előtt.

- Itt laksz? – bámult Gábor.

- Itt, miért? – kérdezte a nő.

- Hogy hívnak? – nyögte Gábor. A nő megmondta, és Gábort a hideg rázta. Az anyja volt az, akivel majdnem lefeküdt. Sarkon fordult, és tántorogva a vasútállomásig futott. Hazaérve semmit sem mondott, nevelőszülei összenéztek, nem faggatták, csak másnap sírta el, mi történt. Gábor ezután kerülte a lányokat. Dolgozott a vasútnál, esténként és hét végeken a tanya körül tevékenykedett. Néha elgondolta, milyen lehetne, ha megnősülne, lenne saját családja, de semmit sem tett érte. Beérte azzal, hogy a fogadott testvérei gyerekeit pátyolgatta.

Már majdnem 40 éves volt, amikor nevelőszülei úgy döntöttek, a faluba költöznek, idősek már a tanyai élethez. Gábor megdöbbent. Ő ide tartozik. Ez az otthona. Hova menjen?

- Érts meg bennünket fiam! - kérlelte a nevelőapja - Nem birjuk már, a faluban kényelmesebb lesz, gyere velünk, nálunk mindig lesz helyed. Ez a tanya már nem a mienk, a téesz ezt is elvette, mi csak lakhattunk benne, és elég volt már.

Gábor megértette őket, csak a szive majd megszakadt.

A falusi ház kicsi volt, de takaros, Gábor a konyhában aludt, hiszen csak egy szoba volt, de nem bánta, bármit megtett volna a két emberért, akik őt gyerekükként szerették. Nem is gondolta, hogy a költözés micsoda változásokat hoz az életébe. Mindig is szeretett a kertben dolgozni, most is azonnal elkezdte a munkákat, ásott, veteményezett, ültetett és metszett, az emberek egyre többször hívták kerti munkákra, ami az elfoglaltság mellett egy kis mellékest is hozott. Egyszer egy fiatal özvegyasszony jött, hogy kert-ásásra hívja. Munka közben borral kínálta, de Gábor azóta a bizonyos eset óta irtózott az alkoholtól, hát inkább egy kis kávét vagy teát kért. Az asszony megörült, hogy ilyen férfi is van, eleget kinlódott az ura mellett, aki nem vetette meg az italt. Csatlakozott hozzá, teáztak, együtt dolgoztak, a beszélgetés lassan indult, aztán egyre többet osztottak meg egymással az életükből. Gábor elmondta az anyjával kapcsolatos rossz emlékeket, az asszony elmondta, hogy a férje iszákos volt, meghalt, ő meg egyedül maradt. Megértették egymást. Aztán az érzések megváltoztak, és egy szombat délután Gábor a nevelőapjával érkezett az asszonyhoz, és megkérte a kezét. Az asszony azonnal igent mondott, így Gábor a 42. születésnapja előtt egy héttel házas ember lett.

Csendes egyetértésben éldegéltek, az asszony gyerek után sóvárgott, bár Gábor úgy érezte, öregek már ők ehhez, azért nem zárta ki a lehetőséget. Három év úgy futott el, hogy szinte észre sem vették, amikor a gólya kopogtatott. Az asszony nehezen viselte a terhességet, lábai bedagadtak, az utolsó hetekben alig kapott levegőt, de végül szerencsésen megszületett a kisfiú. Vézna apróság volt, de ők gyönyörűnek találták, óvták, vigyázták, keresztapának Gábor fogadott bátyját kérték fel, aki szívesen vállalta a tisztséget. A gyerek cseperedett, jól tanult, és Gábor, ha meg tudta volna fogalmazni, mit érez, azt mondta volna, hogy boldog.

Az évek teltek, Gábor nevelőszülei megtértek a teremtőhöz, sokszor gondolt rájuk, emlegette őket feleségének, ilyenkor a szeme könnybe lábadt. Fogadott testvéreivel nem szakadt meg a kapcsolata, disznóvágáskor kóstolót vittek egymásnak, Gábor karácsonykor ajándékot vitt a gyerekeknek, húsvétkor meglocsolta a lányokat, de életének melegséget a felesége adott. Gábort nem érintették meg az országban bekövetkezett változások, nézte ugyan a tévében a híreket, de ezt is úgy élte meg, mint a filmeket, bolondság, nem valós az egész. De a falubeli hírek hozzá is eljutottak. Megszűnik a téesz, a földeket vissza lehet vásárolni, valami jegyeket adnak erre, meg árverések lesznek, mindenki erről beszélt. Az optimisták boldogan várták, a pesszimisták keseregtek, oké, hogy lesz föld, de mivel fogjuk művelni, nincs gép, nincs semmi. Fogadott testvérei is visszavették apjuk földjeit, amit a bátyja kezdett művelni, még a gépállomást is megvásárolta a kiszuperált traktorokkal és egyéb gépekkel. Az emberek először kinevették, aztán csak bámultak, mert az egyetlen működőképes teherautóval Lengyelországba ment és alkatrészeket hozott, a gépek tavaszra működőképes állapotba kerültek, ő meg – a saját földje mellett – bérmunkában szántott-vetett. Ekkor kereste meg Gábort, hogy nincs-e kedve nála dolgozni. Gábor szerette a fogadott testvéreit, bátyját az egyetlen barátjának mondhatta, hát boldogan hagyta ott a vasutat és ettől kezdve együtt dolgoztak. Gábor traktorra ült, szántott, vetett, megint az imádott munkát végezte a földeken. Amikor útja a régi tanya mellett vitt el, megállt, leszakított egy almát, vagy szilvát, nevelőszüleire gondolt, néha sírt egy kicsit, hiszen ez volt az első, igazi otthona. Bántotta, hogy a kertet senki sem gondozza, hogy a ház tönkremegy és ezzel senki sem törődik. Egy reggel, amikor munkához készülődtek, megosztotta gondolatait fogadott bátyjával, aki megértően bólogatott, és néhány nap múlva azzal a hírrel lepte meg Gábort, hogy beszélt a téesz felszámolójával, a tanya végül is eladó, rövidesen megtörténik az árverés, menjen, tegyen rá ajánlatot.

- Neked nem kell? – kérdezte Gábor.

- Kéne, de minden pénzemet beleöltem ebbe a gép-parkba, hitelt nyögök, a lányok meg úgyse költöznének ki oda, vedd meg nyugodtan, ha teheted, legalább a családban marad.  

Gábor szorongva lépett be a felszámoló irodájába, ahova egyszer csak megérkezett fogadott bátyja is, és Gábor mellé ült. Rajtuk kívül csak egy másik falubeli ember volt a teremben, a felszámoló megkezdte a licitet és Gábor azonnal emelte volna a tábláját, de barátja megállította, várj, majd én szólok, mondta, az ár egyre csökkent, amikor egyszer csak azt súgta, most! és Gábor felemelte a tábláját, a másik ember dühösen csapta az asztalra a licitálás kellékeit.

Néhány nappal később megkötötték az adásvételi szerződést és a tanya, a körülötte lévő területtel együtt Gábor tulajdona lett. Izgatottan ment haza, gondolatai ide-oda csapongtak, a kertet azonnal rendbe kell hozni, gyorsan be kell költözni, hiszen itt a tavasz, veteményezés és metszés, sürget az idő, mondogatta. Felesége és kisfia kiséretében biciklizett ki oda, a felszámoló nyitogatta az ajtókat, majd átadta a kulcsokat és elment. Gábor boldogan vigyorogva járkált az ismerős szobákban, mintha nevelőapja nevetését hallotta volna.

- Ide akarsz Te beköltözni a jövő héten? - hallotta a felesége hangját.

Gábor először nem is érette, aztán amikor úgy igazából végignézett a házon, megértette. A falakon még a régi festés, az ablakok megvetemedve, a szoba padlója elkorhadt, sehol egy kályha, egy tűzhely, és nincs fürdőszoba se. Fejét vakarva álldogált ott, ő ilyesmire nem gondolt.

- Hogy állunk pénzzel? – tette fel a kérdést feleségének, aki látva férje csalódottságát, szeretettel veregette meg a hátát.

- Megoldjuk, - mondta - csak bízd rám, de ehhez azért több kell, mint egy hét.

Alig várták, hogy kicsit felmelegedjen az idő, és munkához láttak. Az asszony néhány ismerős szakember segítségével a házat tette rendbe, megigazították az elcsúszott tetőcserepeket, tapasztottak, meszeltek, a szobákba hajópadló került, a konyhába és egyéb helyiségekbe járólap. Gábor régi „szobájából” az asszony fürdőszobát csinált, de onnan lehetett fűteni továbbra is a felújított kemencét. Aztán megérkeztek a bútorok, és végre beköltözhettek. Gábor szinte megfiatalodva végezte a ház körüli munkát, ápolta a kertet, javítgatta a gazdasági épületeket, boldogan oldotta meg a felmerülő problémákat, kisfia kezét fogva kószált az ismerős réteken, legelőkön, és mesélt neki a gyerekkori élményekről.

Egymás után suhantak el az évek, Gábor és felesége már nyugdíjba mentek, fiuk a városban tanult, majd dolgozott, csak hét végén várhatták haza. Csendesen tettek-vettek a tanya körül, élvezték a természet adta örömöket, a tanyasi élet szabadságát. Gábor néha bebiciklizett a faluba kenyeret és háztartási dolgokat beszerezni, de hazafelé menet, mintha még a biciklit is könnyebb lett volna tekerni.

- Mindent kaptál? – szólt ki az asszony a konyhából.

- Kaptam hát! - szedte le a csomagokat Gábor, aztán a saját maga által készített lócára ült a verandán és végignézett a kertjén.

- Elfáradtál, párom? – ült mellé a felesége egy pohár hideg teát nyomva a kezébe.

- Nem, csak szusszanok egyet. - motyogta Gábor a teát felhajtva, fejét a falnak támasztotta, szeme lecsukódott.

Félálomban nevelőanyja dalolását, nevelőapja lépteit és fogadott testvérei nevetését hallotta, felesége mozdulatára, ahogy a kezéből kicsúszó bögréért kapott, felébredt.

- Na, lássunk neki! - mondta felélénkülve, és a kapát a vállára csapva a virágba borult kert felé indult.

 

Már húsz éves korában tudta, hogy ki az a lány, akivel élni akar. Pedig még két szót sem beszélt vele, csak nézte vágyódva.

Igazából az is véletlen, hogy meglátta.

Nevelőszülei biztatták. Menj szórakozni, táncolni, sokat dolgozol, kell a kikapcsolódás. Ismerkedj! Barátja is folyton ezzel nyúzta. Menjünk diszkóba, vagy biliárdozni.

Nem volt nagy kedve hozzá. Jobban szeretett otthon lenni. Bogarászott a kertben, javítgatta a szerény kis házat, ami az otthona lett.

Mióta először járt itt, nyolc éves korában, arra vágyott, hogy ez legyen az otthona. De erre éveket kellett várnia, mire teljesülhetett. A két idős ember, aki szerette őt, kitörő örömmel fogadta. Már az első évben korszerűsítette kicsit a házat. Büszke volt és elégedett, amikor először segítette be az öregembert a tusolóba. Látta, ahogy ellazul a meleg vízsugár alatt, és csillapodik az izületi fájdalom. És neki is lett egy kis kuckója, nem kellett tovább a konyhában aludnia. A következő évben a roskatag kerítést csináltatta meg, aztán a nyitott tornác egy részét beüvegezte a konyhaajtó előtt, ezzel kis télikertet és előszobát hozva létre, később bontott téglából szép kis mellvédet épített, hogy a hosszú tornácra ne verjen be az eső. Nyáron virágzó növényekkel rakta tele. Öröm volt minden nap hazatérni ide.

De azért az egyetlen barátját sem akarta elhanyagolni, hát eljárkált vele néhányszor ide-oda. És egy este meglátta a lányt.

Éppen a falu egyetlen valamire való cukrászdájában kávéztak, amikor a lány megjelent. Hatalmas sütőlapot cipelt, a lengőajtót a fenekével tartotta, míg kiügyeskedte magát az eladótérbe, és a süteményeket gyors és ügyes mozdulatokkal a hűtőpultba rakta.

Haladjál már! – szólt rá a felszolgáló lány, a biztonsági őr meg csak végigmérte. A lány nem szólt, visszasietett a konyhába.

Az idegeimre megy ez a csúnyaság, pattogott a pincércsaj. Mindig olyan, mint aki citromba harapott. A biztonsági őr röhögött. Hát az oroszlán sírva enné meg, az biztos…

Szilveszter nem értette, miért bántják? Ő nem találta csúnyának. Határozottan tetszett neki. Ahogy mozdult, és ahogy az arca sem rezdült, amikor cikizték…

Ismered ezt a csajt? - kérdezte a barátját. Nem igazán, mondta a srác. Valahol a szomszéd falu határában laknak egy tanyán. Elég furcsa népség.

Szilveszter sokáig nem látta ezután a lányt, és keresni sem merte. Nem volt tapasztalata a lányokkal. Aki intézetben nőtt fel, azt nem tüntetik ki a figyelmükkel. És hát benne sem teng túl az önbizalom.

Aztán a falunapon újra látta. Gyors léptekkel cipelt egy nagy halom tányért, és kapkodva terített a VIP sátorban. Sovány volt és sápadt, a szeme karikás. Neki mégis tetszett. Mert olyan harmonikusan mozgott. Mint, aki táncol. Jó volt nézni. Elhatározta, hogy a buliban megkeresi és megszólítja. Táncolni ugyan nem tud, de hátha nem is kell… De hiába várta, a lány nem volt sehol.

Másnap az ebédnél a nevelőszüleit kérdezte, ismerik-e a lány családját. A papa a fejét rázta. Egyszer dolgoztam a pasassal, nem nagyon szaggatta az istrángot. Nem szeret dolgozni.

A Mama ismerte az asszonyt. Nagyon szegények, mondta, a férfi alighanem veri is a családtagjait. Mindig csak kenyeret és bort vettek a boltban.

És a gyerekeik?

Hát vannak vagy nyolcan-tizen, mondta a mama. De a nagyobbak már elköltöztek. Azóta se látta őket senki. Csak vagy három kisebb van itthon.

Nem lett okosabb…

Egy nap bringára ült és eltekert a tanya felé. Lassan haladt, de senkit sem látott. A terület elhanyagolt volt, tele szeméttel. Elment vagy kétszáz métert, aztán visszafordult, bekanyarodott a bekötőútra. Két kutya ugatott fel, és egy asszony nézett felé. Kit keres?

Erre túrázok, mondta, csak egy pohár vizet szerettem volna kérni…

A lány lépett ki az ajtón.

Hozz csak egy kis vizet ennek! – intett felé az asszony, és a hátsó kert felé indult. A lány egy csorba fülespohárban vizet hozott, és felé nyújtotta. Elnézést, suttogta, csak ilyen van.

Ivott egy kortyot a kétes tisztaságú edényből, közben a lányt nézte.

Miattad jöttem, mondta és a lány csodálkozva kapta fel a fejét. Gyere el velem szombaton valahova.

A lány tovább bámulta. Én???

Aztán megrázta a fejét. Nem mehetek. Úgyse engednek el.

De, ha én kérem meg a szüleidet?

Megtennéd? A lány szeme felcsillant. Az nagyon jó lenne…

Apa! – kiáltott be a házba. Részeg férfi tántorgott elő, az asszony a kert felől sietett.

Szombaton elvinném a lányukat moziba, mondta határozottan. Érte jöhetek ebéd után?

Az asszony sietősen bólintott. Hát persze, menjetek csak, hadarta. 

 Alig várta a hét végét. Huszonegy éves, és ma lesz az első randija. És azzal a lánnyal, akivel élni szeretne. Jól kell sikerülnie.

A lány szinte rohanva érkezett. Most nem mozgott lassan és a szeme villogott. Gyere, fogta kézen Szilvesztert. Sietnünk kell, útközben mindent elmondok. Mennyi pénz van nálad?

Nem tudom, mondta, és csodálkozott. Úgy ötezer forint.

Add ide…

Hova megyünk? – kérdezte értetlenül.

A vasútállomásra. Negyven perc múlva indul a vonat.

Utazol?

Elmondok mindent, csak legyünk már ott! Vegyél jegyet a megyeszékhelyre, küldte a lány.

Gondolt egyet és magának is vett. De most már mesélj, kérte.

A lány a kezét szorongatta. Szökök! – suttogta. Téged a jóisten küldött. Nem maradhatok itt! Apám… bánt engem, muszáj eltünnöm, mert a végén még gyereket csinál nekem.

Szilveszter azt hitte megfullad. Mi? – nyögött fel. Azt mondod, hogy…

A lány bólintott. Már évek óta!

Nem tudta, mit mondhatna. Már látszott a vonat. Elkisérlek, mondta a lánynak, és mondj el mindent.

Évekkel ezelőtt kezdődött, vallotta be a lány. Az anyja mondta el, mi fog következni, és hogy ezt el kell viselni, mert ez a nők sorsa. És ő elhitte. Úgy 15 éves kora körül kezdte felfogni, hogy ez nem helyes. De nem tudott mit tenni. Anyja csak sápítozott, börtönről meg szégyenről beszélt, és ő várta a lehetőséget, hogy elmenekülhessen. Nagyon hálás vagyok Neked! - mondta, már a vonaton ülve. Csak így tudtam megszabadulni.

De hol fogsz lakni? Mit fogsz enni?

Az mindegy, sóhajtott a lány, csak távol legyek…

A városban Szilveszter kézen fogta a lányt. Nem hagyom, hogy itt maradj egy fillér nélkül, mondta. Én járni akartam veled, de megértem, hogy nem maradhatsz. Keressünk egy automatát, veszek le pénzt, hogy legyen nálad. A plázában találtak egy terminált, a lány hálásan átölelte, fejét a mellkasára hajtotta. Milyen jó lett volna, ha együtt járhatnánk, mondta. Elmennénk moziba, táncolni, sétálnánk, megcsókolnál és szerelmeskednénk…

Miért ne tehetnénk? – kérdezte szívdobogva.

A lány nem nézett fel. Ne akard tudni, miket tett velem az apám. Mocskos vagyok és így nem akarom, hogy hozzám érj. Hányingerem van, ha csak gondolok is rá…

Pénzt adott a lánynak és elkeseredetten indult haza. A lány a vonat mellett állva sírdogált. Annyira jó lett volna…

Felírta a telefonszámát. Tedd el, és ha valami baj van, hívj…

Amikor hazaért, a mama aggódó tekintete bejárta az arcát, de nem szólt, csak megsimogatta a hátát. Ne búsulj kisfiam, egyem meg a gyönyörű szivedet!

A napok teltek, és a lány nem jelentkezett. Egyik nap azt gondolta, hogy csak kihasználta őt és dühös volt rá, másik nap aggódott érte, és remélte, nincs baja. Lassan megnyugodott. Újra eljártak a barátjával ide-oda, megismerkedett egy lánnyal, jártak néhány hétig, de érezte, nem az igazi a kapcsolat. Jól esett a csók, a lány nem tiltakozott volna, ha ennél tovább is megy, kívánta is, de valahogy nem akart összejönni. A lány hamar másik pasi után nézett, és ő nem bánta.

Másra kezdett koncentrálni. Egy nap a főutcához közel egy gyönyörű házat pillantott meg. Sokáig állt ott, és már látta is lelki szemeivel, hogy ott laknak. Papa és mama majd ül a kertben, kipihenik az élet fáradalmait.

A gyerekkorára gondolt. Ez a két ember feltétel nélkül szerette, az első naptól, mikor találkoztak. De olyan szegények voltak, hogy az örökbefogadás szóba se jöhetett. Amikor végre kiszabadult az állami gondozásból, örömmel befogadták. Rajtuk kívül senkije sincs. A szülei eldobták, sose tudja meg, hogy kik voltak. De nem is érdekli. A lány is csak a pénzét akarta, nem őt. A másik lányt meg ő nem akarta. Azért nincs oka panaszra. Van egy jó barátja és családja is.

Az ő családja a mama és a papa.

Nézte a házat. Ez lehetne az otthonuk.

Felhívta a barátját. Gyere ide, mutatok valamit, mondta, és a srác jött is. De ő nem látta szépnek a házat. Mit akarsz ezzel? – csodálkozott. Ez egy hatvanas évekbeli tipusterv. És baromi rossz állapotban van. A redőnyök leszakadva, a tetőn cserélni kellene a cserepet, az ajtók, ablakok is totál szét vannak vetemedve, és belülről még nem is láttuk…

Szerinted eladó?

Aha! – mondta a haverja. Az öreg meghalt, a lánya Pesten él, régebben kint is volt egy tábla a telefonszámával, de már eltünt. Majd megkérdezem anyámat, ő mindent tud, és mindenkit ismer.

Egy hónap múlva tudott beszélni a tulajdonossal. A ház eladó lesz, amint megtalálják az összes örököst. De ehhez még idő kell.

Tudok várni, nyugtatta meg Szilveszter, és a ház ára után érdeklődött. Kicsit több volt, mint amire gondolt, de nem érdekelte. Neki EZ kellett. Látnom kell belülről is, mielőtt megegyezünk. És meglátta. A barátja hüledezett. Bakker, ez nagyon durva. Igazából mindent ki kell hajigálni, csak a falak maradnak…

Tévedsz, azok se maradnak.

És már látta is. Az előszoba, félszoba és az egyik utcai szoba helyén lesz a konyha- étkező-nappali, a másik utcai szoba a nevelőszülei hálószobája egy kényelmes fürdőszobával, a mostani konyha és fürdőszoba helyén az ő lakrésze, háló és tusoló. Az épület teljes hosszában jó nagy terasz lesz, és később esetleg beépíti a tetőteret is.

És csak várt. Az élet szinte lelassult. Nem történt semmi, csak dolgozott, egyszer járt egy másik lánnyal is, megtapasztalta a szexualitást, de ez sem működött. Nem értette, miért nem tudja elfelejteni azt a másikat, akit még csak meg sem csókolt soha. Aztán mintha a sors fel akarta volna rázni, egymás után robbantak az események. Egy nap a lány kereste. Emlékszel még rám? – kérdezte. Én nagyon sokat gondoltam rád az évek alatt. Jól vagyok, és ezt neked köszönhetem. Felhívhatlak néha?

Hát persze, mondta. Bármikor…

És a lány hívta is. Néha fél éjszakákat beszélgettek át, egyszer a lány el is aludt, és ő mosolyogva hallgatta a lélegzetét.

Aztán a ház tulajdonosa jelentkezett. A tulajdoni viszonyok végre rendeződtek.

Most én kérek még egy kis időt, mondta a tulajdonosnak. Még kell néhány hónap, míg összeszedem a pénzt, és elintézem a hitelt. Fél évet kapott. Hát, ez nem sok, gondolta, de így még van remény.

Keményen dolgozott. Mama ijedten próbálta visszatartani. Nem érdekel a ház, pörölt vele. Már a hét minden napján dolgozol! Sose pihensz… Ő meg nevetett. Semmi bajom nem lesz, erős vagyok!

Éppen betöltötte a 25. évét, amikor a barátja hívta, és a hangja furcsán kényszeredett volt. Gyere át, mondta, anyám akar veled beszélni.

A hír sokkolta. Az anyja keresi az interneten. Az anyja, aki otthagyta egy vasútállomáson néhány órás korában. Nem tudta, mit mondhatna. Csak tedd el ezt a telefonszámot, mondta az asszony, aztán gondold át. Ez az asszony már évek óta keres. Beszélj Mamával.

Mama reakciója meglepte. Tudtam, hogy előbb-utóbb keresi fog, mondta. Hiszen szeretett téged. Ezt már régen is mondtam neked. Látszik abból, amilyen gondosan készült a fogadásodra. Ki tudja, mi oka volt rá, hogy mégis elhagyjon?

Szilveszter a kis bőröndre gondolt, amit mellette találtak, és amit csodával határos módon meg is őriztek a hivatalos szervek. Gondosan összehajtogatott csecsemőruhák, mesekönyv, egy játékmackó…

Felhívta.

Az első találkozás felkavaró volt. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak a szemük volt más. Anyjáé csokibarna, az övé pedig világító kék. Kiderült, nem önszántából mondott le róla, és már közel húsz éve keresi. És, hogy van egy kishúga… 

Kétszer kereste fel Pesten, és a gyerekkorától táplált neheztelése lassan elenyészett. Anyja szinte minden nap felhívta. Elejében rövid, érdeklődés-szintű beszélgetések zajlottak. Hogy vagy – hogy vagy? De aztán Mama is bekapcsolódott, és a beszélgetések egyre melegebb hangúak lettek. Érzelmek szövődtek közöttük, és anyja a családjával egy tavaszi napon meglátogatta őket a kis házban. Mama csirkét vágott és piskótát sütött, papa izgatottan számolgatta, mikorra érhetnek ide.

Kellemesen ebédeltek, mindenki egyszerre beszélt, és mama egyszer csak a „nagyházról” kezdett mesélni. Anyja látni szerette volna. Kettesben indultak el, anyja belekarolt, és ez jó érzéssel töltötte el. Eddig még – az első találkozás kivételével – nem érintették meg egymást.

Még csak kívülről tudom megmutatni, szabadkozott, csak nyárra lesz meg a pénz, amiből megvehetem.

Anyja zavartan toporgott. Eddig nem mondtam, nehogy azt hidd, meg akarlak vásárolni, de tudok neked pénzt adni…

Kételkedett. Ti is nehezen éltek, nem várhatom el…

Aztán meghallotta az anyja történetét, az egyik férfiról, aki kihasználta és abortuszra akarta kényszeríteni, de ő elmenekült, és a másikról, aki fogva tartotta és elvette tőle őt. Végül sikerült megszöknie innen is, és azóta keresi őt. Ettől a férfitől örökölte anyja a pénzét, amit nem akar megtartani, őt és más állami gondozásból kikerült gyereket akar belőle támogatni.

Remélem, nem hiszed, hogy meg akarlak venni ezzel, szorongott az anyja, és ő vigyorgott. Nem hiszek semmi ilyet, hiszen már ismerlek, mondta. És el is fogadom, mert nem vagyok idióta. Kell nekem ez a pénz, hogy megteremthessem nevelőszüleimnek azt a kényelmet, ami megilleti őket idős korukra.

Anyja sírt, ő pedig magához ölelte. A tulajdonos szinte azonnal érkezett a hívásra, kinyitotta a házat, és ők ketten járták be először.

Hamarosan megkapta a kulcsokat, és neki láthatott a felújításnak. És akkor jött az újabb hívás a lánytól.

Hazalátogatnék, mondta tétován. De egyedül félek. Velem jössz?

Hát persze!

Az állomáson várta őt. A lány szinte semmit sem változott. Csak a külseje volt rendezettebb, és szemei nem voltak olyan karikásak. A lány azonban csodálkozva bámulta. Úristen! – mondta, te aztán alaposan megváltoztál… De jól nézel ki!

Igen? – kérdezte zavartan. Nem vettem észre.

A lány felnevetett, neki meg összeszorult a gyomra. Még sose látta nevetni. Meg szerette volna csókolni. A lány belekarolt, elindultak a főtér felé. A lány kis bőröndöt húzott maga után. Elhagyták a falu központját, már a szélső házaknál jártak, amikor a lány megtorpant. Képtelen vagyok odamenni… - súgta. Mi van, ha éjjel megint bántani fog?

Ijedten torpant meg. Ott akarsz aludni?

Hát hol? Nincs nekem senkim…

Szilveszter gondolkodott. Az új ház… Az jó lenne, de szét van kapva. Viszont, ha odaviszünk egy kempingágyat, akkor azon alhatsz. Az udvari csapnál fürödhetsz, hiszen nyár van.

A lány megkönnyebbülten bólintott. Nagyon jó lesz…

A ház tetszett a lánynak. Gyönyörű otthona lesz ez valakinek, mondta.

Együtt indultak a tanyára. Az semmit se változott. Mindenhol szemét és szétdobált hulladék. A házban a lány anyja aludt egy koszos ágyban ruhástól, cipőstől. A szólongatásra felébredt, csodálkozva nézett rájuk. Apád is itt van valahol, mondta aztán, mintha azt várná, ez a hír majd feldobja a lányt.

És a testvéreim?

Azok már nem laknak itt, intett az asszony. Elvitték őket, isten tudja hova…

Nem tudod, hol vannak? – háborodott fel a lány. Hol vannak a papírok? A nő a szobába ment, és egy marék irattal tért vissza.

Nem tudok én ezeken elmenni! – mondta.

Az udvaron olvasgatták a határozatokat, amivel a gyerekeket állami gondozásba vették. Már közel négy éve.

Megkeressük őket, mondta Szilveszter, amikor már a falu felé ballagtak. Kiültek a ház elé egy-egy sámlira, a lány agya járt. Ahogy visszamegyek Pestre, azonnal el kezdem keresni őket, és magamhoz veszem.

Van lakásod?

Hát, az nincs… De kiveszek egy önálló albérletet, és minden rendben lesz. Késő este volt, és ők csak ültek ott és beszélgettek, a lány tervezgetett, és ő támogatta. Csak a szíve fájt. Neki nincs helye a lány életében.

Másnap elvitte őt a kisházba, ahol a mama erővel megetette, mivel szerinte túl sovány volt, és reggelizni mindig muszáj. A lány mosolyogva tűrte a terrort, belapátolta a rántottát, megitta a teát, kávét, közben a gyerekekről és a szülőkről beszélgettek.

Az évek alatt egyszer sem érdeklődtek irántuk, dühöngött a lány. Nem érdekelte őket, hogy hova kerültek, mi lett velük. Mama részvéttel hallgatta.

Délelőtt Szilveszter a nagyházon dolgozott, a lány előbb mamával beszélgetett, aztán főztek, és ebédet vitt neki. A kempingágyon ülve ettek, aztán a lány nézte, amint ő dolgozik.

Elviszlek fagyizni, mondta a lánynak, amikor befejezte a munkát. Kellemes volt a séta, és jó volt a fagyi. Üldögéltek a hangulatos kerthelyiségben, aztán Szilveszter hazakisérte a lányt a félkész házba.

Megyek, mondta, de a lány nem akarta. Olyan szép az este, mondta, gyere, üljünk le egy kicsit az udvaron.

Zavart csendben üldögéltek, aztán a lány egyszer csak megszólalt. Nem csókolnál meg?

Szilveszter döbbenten bámult rá. Ééén??? – kérdezte hitetlenkedve.

A lány bólintott. Sose mertem erre kérni senkit. Nem ismerem az érzést, de nagyon vágyom rá. Tudod, apám bemocskolt, ezért nincs férfi, aki engem akarna. És ha magamhoz veszem a gyerekeket, többé nem lesz alkalmam semmi ilyenre. És te vagy az egyedüli, aki esetleg…

Hát legyen, gondolta Szilveszter. Legalább egyszer… Maga felé fordította a lányt, az ölébe húzta és óvatosan megcsókolta. A lány dermedten hagyta, aztán a szája megmozdult, és ügyetlenül viszonozni próbálta. A testük egyre forróbban kívánta a másikat, az ölelés szorosabbá vált, a lány ruhája felcsúszott, ettől rátört a pánik, szabadulni akart, és Szilveszter engedte.

Úristen, pihegett a lány. Sose hittem volna… Ha nem lennék… ilyen, most boldog lennék.

Szilveszter szédelegve ment haza. Ha eddig még nem jött volna rá, most már biztosan tudta, hogy szerelmes a lányba. De hogy mondhatná el neki? A lány tapasztalatlan, az apja kihasználta, ő nem teheti.

Másnap, mire átment a nagyházba, a lány elment. El sem köszönt. Nehéz szívvel dolgozott tovább. Haladni kell, Mama és papa kedvéért. Még a hidegek beállta előtt be kell fejezni az átépítést.

Barátjával már a fűtést szerelték, amikor a lány felhívta. Belesírt a telefonba. Ne haragudj, hogy megszöktem, de teljesen összezavart az a csók. És semmi sem sikerült. A gyerekeket évekkel ezelőtt örökbe adták, és ő már nem tehet semmit.

Dehogynem tehetsz, vigasztalta Szilveszter. Most már csak magadért felelsz. Élj! Velem…! - tette volna hozzá legszivesebben, de nem merte. A lány könyörgött, gyere fel hétvégén Pestre, olyan jó lenne veled lógni egy kicsit…

Jó, egyezett bele, vasárnap délelőtt meglátogatom édesanyámat, és ebéd után találkozunk. Az utolsó vonattal haza kell jönnöm.

Szeles, borongós időben sétáltak a Duna partján.

Megfagyok, vacogta a lány, és Szilveszterhez bújt. Üljünk le valahol.

Egy kis Teréz körúti kávézóba tértek be, ahol kényelmes kanapék, öblös fotelek várták a vendégeket. Egymás mellé ültek, Szilveszter átkarolta a lány vállát és ő hozzá simult. Nem tudom mihez kezdjek most. Öt éve, hogy eljöttem, megpróbáltam talpra állni, megerősödni, és amikor úgy éreztem, már készen állok, törődni akartam a testvéreimmel. Amikor megtudtam, hogy elvitték őket, elhatároztam, hogy magamhoz veszem és felnevelem mindegyiket. És megint volt célom. De kiderült, hogy nem lehet. A gyerekek már új családban élnek, boldogok, nem szakíthatom ki őket onnan, ahol szeretik őket. Mert mit tudnék én nyújtani nekik? Megtettem, amit tehettem. Írtam nekik egy-egy levelet, hogy szeretem őket, és megkereshetnek, ha bármikor szükségük van rám. Huszonnégy éves vagyok, és most megint itt vagyok célok és tervek nélkül. Senkim sincs, csak te…

Szilveszter nem tudta, mit mondhatna. Magával szerette volna vinni, de nem tehette. Neki nem elég, ha a lány csak barátságot érez iránta, vagy ha rájön az ő érzéseire, akkor szánalmat…

Ne beszélj butaságot, mondta. Most kezdődik az életed! Lesz pénzed, időd, egészséges vagy és szép, ismerkedj, barátkozz, keress társat. Kimondta, pedig nehéz volt. Egész délután csak üldögéltek, a lány halkan énekelt, ő meg gyűjtötte magában az erőt az elváláshoz.

Indulnom kell, mondta, húsz perc múlva megy a vonatom. A pályaudvaron magához ölelte a lányt, sok sikert, mondta és megcsókolta a homlokát. A lány átölelte a derekát, aztán a szemébe nézett és a szájára tapadt. Szenvedélyesen csókolóztak, aztán Szilveszter fellépett a vonatra, visszaintett, a lány meg sírásra görbült szájjal indult a kijárat felé. Az ablaknak támasztotta a homlokát, a teste égett és a sírás kerülgette. Hát ennyi volt. Nem tudta, látja-e még a lányt valaha. Remélte, hogy nem. Mert nem tudná elviselni, ha egy férfi oldalán látná. Legyen boldog, de ő nem akart ennek a tanúja lenni.

Erősnek kell lenni, gondolta. Ne lássák a nevelőszülei, hogy éppen belehal a szerelembe. Senki se lássa! Teljes erőbedobással dolgozott. Nappal a munkahelyén, esténként, villanyfénynél pedig a házon. Mama ijedten sertepertélt körülötte. Megbetegszel kisfiam, egyem meg a drága szivedet! Ne hajtsd magad annyira! Kibirunk mi még egy telet itt! De ő a fejét rázta. Mire bejön a hideg idő, már ott akarok lakni! Majd pihenek karácsonykor!

November közepén kezdtek átcuccolni az új házba. Vitték az öregek páros ágyát, a régi szekrényeket, az állótükröt, de Szilveszter beszerzett két kényelmes fotelt is. A konyhában még nem voltak meg a szekrényajtók, de már fél éve ott állt a külső kamrában letakarva a hat személyes étkezőasztal székekkel, amit a jófogáson talált kedvező áron. Az új fürdőszobák csillogtak, a nagy kétszárnyú teraszajtókon át a kertre láttak. Csak az ő szobája volt még üres. Barátjával mentek a városba. Unottan nézte a tucatbútorokat, nem tetszik, mondta, de nem is érdekel.

Mi van veled? – hökkent meg a haver. Végre meg van, amit akartál, és nem örülsz?

De, örülök én, mondta, csak ezek valahogy nem tetszenek. Nem ilyet akarok. Végül vett egy kényelmes ágyat, és új matracokat a nevelőszüleinek.

Minden nap csinosították a házat, mama boldogan vette birtokba a konyhát, papa élvezte a masszázs-zuhanyt és vigyorogva váltogatta a csatornákat a tévén. Ő meg csendesen örült a boldogságuknak. Szép volt a karácsony, finomak az ételek, anyjáékat látták vendégül szilveszterre, hogy végre együtt köszönthessék őt a születés- és névnapján, kishúga táncolni akart vele, és ő forgatta, pörgette, aztán anyját és mamát is, mindenki vidám volt, ő is jól érezte magát. Csak… Éjfélkor a lányra gondolt. Vajon hol lehet most? Kit csókol éjfélkor? Légy boldog, mondta neki gondolatban.

Januárban újra indult az élet, ismét belevetette magát a munkába, veszek egy kocsit, mondta egy este az öregeknek. Tegnap beiratkoztam a tanfolyamra, megszerzem a jogsit, és a nyáron elmegyünk a Balatonra. Visszafelé meg útba ejtjük anyáékat. Mama izgatott lett, papa inkább ijedt.

Lassan tavaszodott, hosszabbodtak a nappalok, délutánonként a kertben tevékenykedett, áprilisban kiásta a garázs alapját, megvette az anyagot. Nyíltak a nárciszok, a tulipánok, és ő meghatottan nézte nevelőszülei örömét. Májusban meg lett a jogsi, barátjával elmentek kocsit venni. Boldogan vezetett haza.

Ez aztán valami! - dicsérte Papa az olcsó kis autót nézegetve. Huszonhét évesen van házad, autód. Már csak a feleség és a gyerek hiányzik.

Majd lesz az is, simogatta meg a fejét Mama, mintha tudta volna, mi a helyzet.

Este az ágyában a lányra gondolt. Vajon látja-e még? Már hónapok óta nem hívta fel, ő meg nem akarja keresni. Néha a neten beírta a nevét a keresőbe, és rá is talált az egyik közösségi oldalon. Nézegette az adatlapját, és a néhány képet. A munkahelyén, egy cukrászműhelyben, a kezében habzsákkal, nevetve. Egy másikat egy kis erkélyen ülve, a kezében pohár. Szelfi egy tíz év körüli kisfiúval…

Tehát jól van… Csak már nem gondol rá, elfelejtette. Ez kicsit fejbe verte, fájt a szíve, nem tudott felhőtlenül örülni az új otthonának, elment a kedve a berendezkedéstől, a szobájában csak az új ágy, és a régi szekrény árválkodott. Jól van az úgy… Nem esett szó a Balatoni kirándulásról sem, csak dolgozott, evett, aludt… A két kisöreg riadtan toporgott körülötte.

És egy napon csengett a telefonja. A lány hívta. Fel tudnál jönni hozzám a hét végén? – kérdezte. Fontos lenne.

Nehéz szívvel egyezett bele. Megint felszakadnak a sebek, és még nehezebb lesz, mint eddig. De lehet, hogy a lánynak szüksége van rá. És hát senkije nincs, akire támaszkodhat.

Megyek, igérte meg. A reggeli vonattal. Nem mert Pestre menni kocsival. Nem ismeri ki magát, jobb lesz még vonattal…

A lány már várta. Gyere, mondta, menjünk valahova, ahol tudunk beszélgetni, mielőtt végképp elszáll a bátorságom… A kis kávézóban az asztali díszt igazgatta, látszott, zavarban van. Szilveszter átnyúlt az asztalon, megfogta a kezét. Vágj bele, mondta. Hallgatlak.

A lány nem nézett rá, csak a kezét szorította. Amikor legutóbb találkoztunk, azt mondtad, kezdjek el élni, keressek valakit, akit szerethetek, és aki szeret.

Igen! – mondta Szilveszter, és a gyomra görcsbe rándult. Megérdemled, hogy boldog légy.

Én megpróbáltam. Megismerkedtem egy igazán rendes, aranyos fiúval. Járunk is pár hétig, de nem működött. Aztán egy másik is volt, de… - a fejét rázta. Akár kihez próbálok közeledni, sehogy se tudom megszeretni őket. Megcsókolom, de semmit se érzek. Átölel, és semmi!!!... Csak akkor érzek valamit, ha TE CSÓKOLSZ MEG!

Szilveszter azt hitte, rosszul hall. A lány szemébe nézett, aki szinte kétségbeesetten markolta a kezét.

Ha Téged csókollak, az egész testem életre kel. De TE tudod, mi történt velem, és megértem, hogy ezért nem kívánsz, és nem tudsz megszeretni. De azt akartam, hogy tudd. Én beléd vagyok szerelmes…

Szilveszter intett a felszolgálónak! Menjünk, mondta, és a lány tanácstalanul nézett rá, de engedelmeskedett.

Az első kapualjba berántotta és magához ölelte. Úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta. A lány keze a nyakát ölelte, és ő úgy érezte, képtelen elengedni. Homlokát a lány homlokához támasztotta. Menjünk valahova, ahol kettesben lehetünk… Az albérletemben ilyenkor nincs otthon senki, lehelte a lány.

A villamoson egymáshoz simulva álltak, a lány a fejét a mellkasára hajtotta, keze a derekát ölelte.

Ahogy az ajtó becsapódott mögöttük, a szenvedély szinte leterítette őket.

Muszáj hazamenned? – kérdezte a lány délután. Muszáj. De szeretném, ha Te is jönnél… Ha nem is most azonnal, de amint tudsz. Veled akarok élni. Feleségül szeretnélek venni.

A lány ijedten nézett rá. De hát még el se kezdtünk járni…

Én már évek óta szeretlek, mondta ki. Hiába jártam én is más lányokkal, nálam se működött…

Még egy hónap sem telt el, és a lány hozzá költözött. Az autójával ment érte, boldogan vitte haza. Álljunk meg a cukrászdánál, mondta a lány. Beszéltem a tulajdonossal, alkalmazni fog, ha meg tudunk egyezni.

Míg a lány a munkáról tárgyalt, Szilveszter a pultnál ülve kávét ivott. A felszolgáló csaj kacéran villogtatta rá a szemeit, de ő hűvösen mérte végig.

Jött a lány, és ő magához ölelte, lágyan megcsókolta. Azt akarta, mindenki tudja, hogy összetartoznak.

Felhőtlen napok következtek, a boltokat járták, hogy a szobát, amiben laknak, kényelmessé tegyék. A lány dolgozni kezdett, és megkezdődtek a hétköznapok. Szilveszter félt, hogy a pesti nyüzsgés után a lány unalmasnak találja a falusi életet, de nem így lett. Hamar feltalálta magát, és egy este, amikor összebújva pihentek, megcsókolta őt, és elmondta, milyen boldog.

Mama olyan, amilyen az én anyám soha nem volt, sóhajtotta. Végre tudom, milyen egy anya mellett élni. Papa meg úgy szeret, ahogy egy apának szeretni kell a lányát. És Te vagy az, aki a legfontosabb az életemben. Szeretném, ha egy-két éven belül gyereket szülhetnék Neked.

 

Szeptember eleje volt. A kis autó falta a kilométereket. Szilveszter mellett a felesége ült, hátul a két kisöreg. Letértek az autópályáról és eléjük tárult a Balaton. Mama felkiáltott. Álljunk meg! Kiszálltak, a vízpart felé sétáltak. Papa a járókeretére támaszkodva araszolgatott, Mama meghatottan lépkedett mellette. Egy padra ültek. Nézték a türkiz színű vizet, amit mindannyian most láttak először.

Menjünk, mondta Szilveszter. Elfoglaljuk a szállást, aztán jöhetünk-mehetünk, pihenhetünk. A kis faház nélkülözte a luxust, de minden megvolt benne, amire nekik szükségük volt.

A hűtőtáskából előkerült az ebéd, délután lemegyünk a strandra, mondta a lány. Mire hazaérünk legyen valami színem.

A parton elhelyezkedtek egy nagy fa árnyékában, Papa és Mama a kilátásban gyönyörködött, míg ők a vízben tomboltak, mint két rossz gyerek. Estefelé egy padon ülve nézték a kelő holdat, hallgatták a csendet.

Hát ezt is megértük, mondta Mama meghatottan. Nyaralunk, egyem meg a drága szíveteket…

(A találkozás)

 

Már fél órája ott toporgott a Nyugatiban. Fázott és félt. Mi van, ha a fiú haragszik, utálja, vagy csak azért jön, hogy számon kérje? Nem tudta, mi vár rá. Lassan, a váltóknál kanyarogva közeledett a vonat. Mint a végzet… - futott át a fején a gondolat. Emberek szálltak le, és igyekeztek a kijárat felé. Szeme ide-oda rebbent: - Istenem, csak el ne kerüljük egymást! - fohászkodott. Mindegy mit tesz vagy mond a fiú, csak legalább egyszer lássa a saját szemével, hogy jól van. Hogy él…

 

A fiú szíve a torkában dobogott. A vonat lassan gurult be a Nyugati pályaudvarra. Gyerekkora óta nem járt Pesten, akkor sem sokat látott belőle, csak az intézet kopár udvarát, és amikor néha elvitték őket egy fagyira, meg egyszer karácsonykor a parlamenti ünnepségre.

Nézte a várakozókat, egyre jobban izgult. - Talán el se jön. Meggondolta magát… Vagy elkerülik egymást ebben a tömegben. Szinte kétségbeesetten megállt, várta, hogy az egymást kerülgető, siető emberek szétszéledjenek. És ott volt. Őt nézte szinte megbűvölten. Elindultak egymás felé…

 

Emőke azonnal felismerte. Éppen olyan volt, amilyen a gondolatiban. Az öltözéke kissé falusias, széles válla szinte szétfeszítette az olcsó dzsekit. A fiú is őt nézte, a keze megrebbent, intett, és felé indult. Emőke emlékeibe berobbant a múlt.

---

A máramarosi fenyvesek között megbúvó kis faluban született. Még gyerek volt, mikor anyja meghalt tüdőgyulladásban, mert a közelben sehol nem volt sem orvos, sem gyógyszer. Apja megkeseredett, nem törődött sem vele, sem a testvérével.

Aztán mégis összeszedte magát, és egy nap új asszonyt hozott a házhoz. Amit Emő olvasott a gonosz mostohákról, az sehol sem volt ahhoz, amit át kellett élniük. Apja mintha semmit se észlelt volna a durva verésekből, a bátyja megaláztatásából. Csak egymásra számíthattak. Aztán egy nap teherautók jöttek és a városba szállították a falu összes lakóját. Nagy, kopár panelépületekben helyezték el őket, ahol volt ugyan fürdőszoba, de nem volt víz, voltak ugyan radiátorok, de nem volt fűtés. Éheztek és fáztak. Az asszony addig verte őket, míg a bátyja végül megelégelte, és elkapta a karját. - Ha még egyszer megüt, eltöröm a kezét! - suttogta, és a nő rémülten menekült. - Elmegyünk innen! - mondta a fiú Emőkének. - Ahogy nagykorú leszel. De nem kellett addig várni. Ahogy hazaért, apja a fiúra támadt: - Az én házamban én parancsolok. Mától itt nincs helyetek. Oda mentek, ahova akartok. És ők mentek. Velük tartott egy falubeli fiú is, akinek nem volt maradása az új lakóhelyen. A nagy, történelmi városban a fiúk loptak, Emő koldult, de egyszer majdnem lebuktak, hát tovább álltak. Terveket szőttek. Át kell jutni a határon. De csak egy lehetőségük lesz, nagyon meg kell gondolni.  Itt, ebben a diktátor vezette országban az élet csak vegetálás.

A Maroson indultak, egy téli éjszakán, lopott csónakon, egy-egy szatyor ruhával és egy kevés magyar forinttal felszerelkezve. Hátha így nem fedezik fel őket a határőrök. A határtól vagy húsz kilométerre tették vízre a csónakot, féltek közelebb menni, az ott cirkáló katonák hamar lőttek. A két fiú beevezett a folyó közepére, ahol a legnagyobb volt a sodrás, aztán behúzták az evezőket, és elfeküdtek a csónak jéghideg alján. – Imádkozz! - mondták neki,- mert most már isten kezében vagyunk. Annyira fázott, hogy sírt, a fiúk dühösek voltak. - Ne bőgj! Egy hangot se! Úgy érezte már órák óta sodorja őket a víz, fogai összekoccantak a hidegtől. A csónak néha nekiütődött a jégtábláknak, megfordult, billegett, ők meg halálra rémülve feküdtek mozdulatlanul. - Hol járhatunk? - kérdezte alig suttogva, de a testvére a szájára tette a kezét, a fejét rázva jelezte, hogy fogalma sincs. Egyszer mintha zeneszót hallottak volna, a két fiú óvatosan lesett a csónak pereme fölött a korom sötétbe. - Már átérhettünk, - súgta a bátyja, - otthon senki sem zenél hétköznap éjjel… - Várjunk még… - Nézzük meg, hány óra… - Még ne… Így sugdolóztak, aztán a csónak újra nekiütődött valaminek, megperdült, billegett, feltorlódott jégtáblák között sodródott, és amikor rémülten felnéztek, egy kivilágított hidat pillantottak meg. A két fiú nevetni kezdett. - Itt vagyunk! – mondták. - Ez már Makó! Ott van az első híd a folyón! Próbáltak a partra evezni, de az erős sodrásban nem boldogultak. A hídpillérek körül feltorlódott jégtáblák miatt félő volt, hogy felborulnak. Pedig valahogy ki kell kötni! Erősen húzták az evezőket, sokáig kínlódtak, már maguk mögött hagyták a várost, mire végre koppant a csónak alja. Térdig gázoltak a jeges vízben, hátukon a csomagjaikkal, mire kievickéltek. - Azonnal öltözzünk át! - adta ki az utasítást a testvére. Lerángatták a vizes cipőket, nadrágokat, a folyóba dobálták, aztán elindultak a parton a folyásirányba. Még sötét volt, amikor horgász-stéget és kis csapást fedeztek fel, azon mentek tovább. Néhány száz métert haladtak, amikor autó zaját hallották. Itt lesz egy út a közelben. Csendesen óvakodtak tovább és egyszer csak ott volt. Egy út. És előttük egy falu. A fák, cserjék takarásában haladtak tovább, amikor meglátták a helységnév táblát. - Tényleg átértünk! - Egymásra nevettek. - Sikerült. Most már nem lehet nagy baj. Megy minden, mint a karikacsapás.

Megálltak a faluszéli buszmegállóban. Vártak. Emberek gyűltek köréjük, várták a buszt és magyarul beszéltek. Szinte ijesztő volt. Néhányan megnézték őket, egy srác köszönt is, de nem igazán figyeltek rájuk.

A buszon jó meleg volt, végre leülhettek, ő el is aludt. Szegeden vonatra szálltak és Pestre utaztak. Alig maradt pénzük. A nyugatiban aludtak, de még ez is jó volt. A váróteremben fűtöttek. Otthon szinte sose volt fűtés a panelban.

Itt vesztek össze először. - Nincs ruhánk és büdösek vagyunk. Munka és szállás kellene. Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel! - mondta a testvére. - Adjuk fel magunkat, kérjük menedékjogot.

- Én nem akarok itt megrohadni! - mondta a másik fiú. - Nyugatra akarok menni, legalább Bécsig el kellene jutni. Ott van az igazi szabadság.

- Hogy akarsz átjutni a határon? Az nem fog menni! Itt kell maradnunk. - Fojtottan veszekedtek.

- Azon a határon nem fogtok átjutni… - szólalt meg valaki a másik padon. - Sokan próbálták. Én is. Három évet ültem miatta.

Nézték a hajléktalant. - Van valami ötleted, hogy mit csináljunk? – kérdezte a testvére.

- Menjetek és jelentkezzetek a hatóságoknál, kaptok iratokat, aztán menjetek Csepelre, ott mindig keresnek munkaerőt. Ha lesz egy kis pénzetek, meg papírjaitok, jobban boldogultok. Még akár át is juthattok.

Fiúk nagyon csendben voltak. Hát persze! Nem erre számítottak. Azt hitték, majd itt minden egy csapásra az ölükbe hull. Hiába Emőke volt a legfiatalabb, mégis ő látta legreálisabban a helyzetüket. - Na, gyerünk! - mondta. - Nem várhatunk tovább.

Minden simán ment. - Menekültek vagyunk, erdélyi magyarok. - mondták, és azonnal megkapták az ideiglenes igazolványokat. Csak szállásuk nem volt. A hivatali ügyintéző egy munkásszállóra irányította őket. - Nincs pénzünk. - mondták. Kaptak pár ezer forintot, mégis csak jó, hogy idejöttünk, nevetgéltek és azonnal egy kocsmában kötöttek ki. - Nem verhetjük el a pénzünket! - próbálta őket a szállóra terelgetni Emő. Mindent elintézett a félrészeg srácok helyett.

A fiúk végül egy építkezésen kezdtek dolgozni, ő meg egy kifőzdében helyezkedett el. Hajnalban kelt, mert a műszak ötkor kezdődött, de kora délután már haza is ért. Aludt egy órát, aztán megkereste a fiúkat, és együtt lógtak a városban. Élvezték, hogy senki sem törődik velük, szabadon kószálhatnak, magyarul beszélhetnek.

Hónapok teltek el, és valami nem volt rendben. A fiúk folyton összerúgták a port, tőle meg elkérték a pénzét, amit meg szeretett volna spórolni, és elvárták, hogy mosson rájuk. Kezdte unni ezt az életet. A bátyja felszedett egy lányt, vele már alig törődött, a másik fiút meg szinte nem is látta, csak, ha a ruháit kellett mosni. Szétesett a szövetségük, ami olyan erősnek látszott, amikor még a szökést tervezgették. Elég volt! - határozta el egy napon. Próbált beszélni a fiúkkal, de meg se hallgatták. Menjen haza? Nem! Annál minden csak jobb lehet.

Közel egy éve tengődök itt, és semmire se megyek! – kesergett. Elszedik a pénzemet, és a cselédjük vagyok. A bátyám az én pénzemen viszi a nőjét szórakozni. Jobb lesz, ha egyedül csinálom tovább. Másnap beadta a felmondását, és ahogy lejárt a felmondási ideje, elhúzta a csíkot. Egy levelet hagyott a bátyjának. „Majd jelentkezem, - írta, - de most elegem van belőletek.”

Az albérlet, ahova költözött egy angyalföldi szűk utca földszintes házában volt, egy idős asszonynál, aki nem sok vizet zavart. A Váci út egyik gyártelepén talált munkát, egy kisvállalkozásnál, ahol olcsó kölniket, mosogatószereket és WC illatosítókat gyártottak két műszakban. Egy órával tovább alhatott, mint eddig, és délutános héten övé volt az egész délelőtt.

Szinte az első napon szerelmes lett. A beszállító pasi világító kék szemei szinte megbénították, makrancos haja szanaszét állt, a szűk farmer már szinte erkölcstelenül feszült a testén. Próbálta érzéseit leplezni, de a munkatársak átláttak rajta: - Ez belezúgott! Ó, Te szegény… Vigyázz vele, nem a Te súlycsoportod! És ő vigyázott is. Egy darabig. Valaki elkotyoghatta a pasinak az ő rajongását, mert egy nap szemtelenül mustrálgatta. Két nap múlva mögé állt, a csípőjére simította a kezét, - megvárhatlak délután? – súgta, és ő csak bólintott.  Szenvedélyes szerelem bontakozott ki közöttük, minden nap találkoztak, boldog volt, a férfi szép szavakat suttogott, és ő elhitte mindet. Aztán alig egy hónap múlva vége szakadt a találkozásoknak. A férfi keresztülnézett rajta. Nem értette, mi történt. A csajok gyanakvóan méregették. - Volt köztetek valami? – kérdezte egyikük, de ő nem válaszolt. Alig pár nap múlva rájött, hogy teherbe esett. Megrémült. Amikor a férfi legközelebb megjelent, utána futott. - Beszélnünk kell! - mondta. - Hagyjál már! - rázta le ingerülten a férfi.

- Terhes vagyok! – lehelte, hogy valaki meg ne hallja.

A férfi káromkodott. Miért nem védekeztél? Valamit csinálnunk kell. A feleségem kicsinál, ha megtudja.

Tátott szájjal bámult rá.

- A feleséged???

A férfi megrántotta a vállát:

- Nős vagyok, azt hittem, tudod. Mindenki tudja. Adok pénzt, - töprengett, - de azonnal el kell tűnnöd. A cégnél mindenki ismeri a feleségemet! Ha kiderül, hogy terhes vagy, rögtön mindenki tudni fogja, hogy…

- De hova menjek? – sírta el magát.

- Megoldom! Mondj fel és várj a lakásodon.

És ő úgy is tett. Két napig ült otthon, a pénze fogyott, a szíve megszakadt. Végül jött a férfi. Egy kórházba vitte, egy orvossal beszélt, mintha ő ott sem lenne. Látta, amint pénzt nyom a doki kezébe. - Érted jövök! - mondta neki futtában, aztán elsietett.

Az orvos a kezelőbe vezette, a hasán egy műszert tologatott és egyszer csak felhangzott a gyerek szívhangja. Elakadt a lélegzete. - Várjon a kórteremben, - mondta az orvos, - dél körül lesz a műtét. - Miféle műtét? – hökkent meg. Az orvos értetlenül nézett rá. - Hát a terhesség-megszakítás!

Azt hitte elájul. - Nem… - Könyörögve nézett az orvosra. - Kérem… én ezt nem akarom!

- De hát akkor mit akar? Miért jött ide?

- Nem tudom… Kérem, elmehetek? – a hangja szinte hisztérikusan csengett.

Az orvos széttárta a karját: - Én nem tarthatom vissza, ha így dönt…

És ő már rohant is a kijárat felé.

A szobájában a fejére húzta a takarót. Megölni a gyermeket? Aki test a testéből, vér a véréből? Szó sem lehet róla! Senkinek sincs joga kioltani egy életet. De ha a férfi megtalálja itt, biztosan mindent bevet, hogy elérje a célját. Vinnyogva sírt. A házi néni nyitotta rá az ajtót. - Mi van magával? – kérdezte ijedten, és ő, mielőtt meggondolta volna, mindent elmondott.

- Ide fog jönni, - sírta - és addig fog mesterkedni, amíg… Az öregasszony töprengett.

El kell tűnnie. Kétmillióan laknak ebben a városban, ha nem akar, nem is kell vele találkoznia. Tudja merre lakik?

- Igen, láttam a bélyegzőjén.

- Akkor maga költözzön a város másik felére!

- Nem ismerek én senkit… És biztosan mindjárt itt lesz!

- Menjünk! - mondta az asszony, magára kanyarítva a kabátját. - Már tudom, mit fogunk csinálni.

Egyik buszról a másikra szálltak.

- Hol járunk? - bámészkodott.

- Soroksárra megyünk, mindjárt ott vagyunk. - válaszolta az öregasszony. - Itt lakik a sógornőm. Majd ő biztosan tud neked szállást, és a közelben valami munkát. És az asszony tudott.

- Van itt valaki, aki bérlőket tart. - mondta.

A Szekér úti kis házak közül is a legkopottabb előtt álltak meg.

- Ez lesz az. Csengetett. Harmincas férfi nyitotta a kaput. Tétován tessékelte befelé őket, szeme bejárta Emőke testét és őt valami kellemetlen érzés fogta el. Öregasszony tett-vett a konyhában. Keményen végignézett rajta, mikor meghallotta, miről lenne szó.

- Itt nincs albérlet! - mondta határozottan. - Itt vagy családtag leszel, vagy le is út, fel is út.

- Ez mit jelent? – érdeklődött félénken.

- Azt jelenti, hogy szerzek neked munkát, itt lakhatsz a házunkban, de a fizetésedet leadod nekem, mint ahogy a többiek is. Majd én tudom, hogy kell beosztani. A gyerekednek majd megvesszük, ami kell, aztán ha megbecsülöd magad, itt életed végéig el lehetsz!

Nem dobta fel különösebben a várható életpálya, de nem volt választása.  Míg a két öregasszony a kapu felé sétált, ő szétnézett a házban, ahol három szoba volt.

- Ebben én lakok, - mutatott az öregasszony az egyik ajtóra, - ez a fürdőszoba, ez meg itt a lányszoba! – nyitotta meg az ajtót. Három heverő és két fotelágy képezte a bútorzatot, a mennyezetről régi cakkos ernyő alatt egy huszonötös égő lógott. - Ez meg a férfiszoba. - A berendezés hasonló volt, mint az első szobában. Ágy hátán ágy. Az öregasszony egyik heverőre bökött. - Ez a tied, mondta. Ágyneműd van? - Nincs. - Majd adok és kifizeted.

Reggel a közeli kis ipartelepre mentek.

- Hallgass a terhességről! - súgta, és ő értette. Másnap már dolgozott. Gépalkatrészeket csomagolt kis műanyag tasakokba. Unalmas, fárasztó munka volt, a műszak végére fájt a válla, nyaka, de mindegy volt. Biztonságban van. Amikor megkapta a fizetését, boldogan vitte haza.

- Mennyivel tartozok: - kérdezte.

- Add csak ide! – rendelkezett a szállásadója. Kényelmesen megszámolta, visszaadott némi aprót. - A zsebpénzed. - mondta.

- De hát ebből még egy bugyit se tudok venni! És mi lesz a gyereknek való cuccokkal?

- Van még idő! - legyintett az öregasszony. - Írd össze, mi kell, én majd beszerzem. És ez így ment minden fizetéskor. A három ukrajnai lány, akik szintén a szobában laktak, fásultan vontak vállat.

- Mit csináljunk? - mondták. - Itt legalább van helyünk, mosnak, főznek ránk, télen fűtenek is valamennyit. Kapunk vacsorát és reggelit, minden másnap fürödhetünk és hetente hajat moshatunk. A zsebpénzünkből szombaton moziba mehetünk…

A férfiak sem emeltek kifogást.

- Jól van ez így… - mondták. - Míg a munkásszállón laktunk, sose volt pénzünk az utolsó héten. Itt meg mindenünk meg van. Úgy látszott, az asszony és a fia ebből élnek. Az öregasszony seftelt is ezzel-azzal, csempészett cigarettával, hamis parfümökkel, a férfi meg nem csinált semmit, egész nap a ház előtt ült és rádiót hallgatott, vagy kártyázott a férfiakkal. Néha, hosszas kiabálás és veszekedés után levágta a füvet, vagy elseperte az avart.

Végül ő is belenyugodott a helyzetébe. Az öregasszony és a fia ellátták őt ruhával, és mindig volt egy kevés pénze. Szombatonként, amikor nem dolgozott, a közeli kispiacra ment, ahol gyerekruhákat vett a babának. Képeskönyvet, csörgőt, egy sárga macit szerzett be, és a bőröndjébe helyezte. Készült a gyerek fogadására. Egy dolog zavarta rettenetesen, az asszony fia állandóan a nyomában koslatott. Ha senki sem volt jelen, magához szorította, hozzá dörzsölte a testét, megpróbálta megcsókolni. Rémülten védekezett, és szinte ki se mozdult a szobából, ahol védve érezte magát a többi lány társaságában.

Az utolsó hónapokban nem engedték dolgozni. Ezt ő akkor a törődés jelének tekintette. November volt, üldögélt a kályha mellett, evett és aludt. 

- Hol fogunk lakni a gyerekkel, ha megszületik? – kérdezte.

- Majd megoldjuk. - mondta az asszony. - A fiam felköltözik a fiúszobába, te meg a gyerekkel a szuterénbe. Ott van a mosókonyha is, praktikusabb lesz neked… Ő meg örült. Egyedül lesz a gyerekkel egy külön szobában, kapja a családi pótlékot meg a gyest, később visszamegy dolgozni és minden rendben lesz.

A szülés szilveszter napja előtti éjszakán indult meg.

- Menjünk le a szuterénbe! - támogatta az asszony.

- Nem kellene mentőt hívni? – kérdezte.

- Ráér még… - mondta az öregasszony. - Nem adják azt olyan könnyen. És ő elhitte. Rendezgette a gyerek ruháit, a kis hajtogatós képeskönyvet, a sárga macit, a pólyát. Már szinte folyamatosan jöttek a fájások.

- Mentőt, - zihálta, - mentő kell!

- Már elment a fiam telefonálni, - nyugtatta az öregasszony, - igyál egy teát, attól jobban leszel. Engedelmesen ivott, és szinte azonnal valami bódult állapotba került. Látomások és hirtelen eszméletvesztések között hánykolódott, aztán meghallotta a gyerek sírását. Hát meg van! – gondolta és próbált felemelkedni. Az öregasszony hangját hallotta.

- Biztosan ezt akarod? - kérdezte, és a fia válaszolt:

- Fenének kell a gyerek. A nőt akarom.

Nem értette mi ez. A két ember kiment, a mosókonyhában kiabáltak, ő meg feltápászkodott és a gyerekhez vánszorgott. A mellére fektette, ringatta, kisfiú, állapította meg. A pólyába csomagolta és az ágyba zuhant vele. - Most alszunk egy kicsit, aztán elmegyünk innen. - mondta ki hangosan. Valami álomszerű állapotba került, néha mintha az utcán bolyongott volna, néha a folyón sodródott, a gyerekét ringatta.

Amikor felébredt, egyedül feküdt az ágyban. A férfi a széken ült és őt nézte.

- Hol a kisfiam? – kérdezte, de a férfi nem válaszolt. Próbált felkelni, az öregasszony jött, egy bögrében valamit kevergetett.

- Igyál! - mondta. - Ez összehúzza a méhedet és hamarabb eláll a vérzés. Erősödnöd is kell.

Kiabálva kérte a gyerekét.

- Mondtam én, hogy nem lesz ez jó! – dohogott az asszony.

- Hallgasson már! – förmedt rá a férfi. - Menjen most már fel, majd én mindent elintézek.

- Nincs itt a fiad! – mondta Emőkének szenvtelenül. - Te mától velem laksz itt, ebben a szobában. Egy hónap múlva újra dolgozhatsz. A gyerekről senkinek se kell tudni.

Úgy érezte megőrül. De hát a XX. század végén vagyunk, próbálta nyugtatni magát. Igaz, hogy az élete eddig nem alakult valami jól, de ez még sem lehet…

- Hova tettétek? – visította. - Megyek a rendőrségre!

- A rendőrségre? – a férfi röhögött. - Csak magadat sodrod bajba. - vigyorgott. - Szültél, de hol a gyereked? Elhagytad valahol. Vagy megölted? Senki sem fogja tudni.

- Megölted? – zokogta.

- Dehogy öltem! Nem vagyok én gyilkos! - mondta férfi felháborodva. - Jó helyen van, majd valaki felneveli.

Az ágy szélére ült.

- Azt akarom, hogy itt maradj velem. Amíg terhes voltál, nem háborgattalak, de most már nem vagy az. Feleségül is veszlek, ha kell!

Elájult.

- Sok vért vesztettél… - magyarázta neki az öregasszony, akin látszott, hogy fél. - Egyél! Én nem így akartam, de a fiam meg van veszve érted…

Nem érdekelte. Napok teltek el és ő csak aludt. Aztán egy éjjel kivánszorgott a mosókonyhába. Ivott és megmosakodott. Életben kell maradnia, hogy megkeresse a gyerekét valahogy.

Fájt a teste, a melle feszült és a szíve majd megszakadt a fájdalomtól. Reggel enni kért.

Nem is érzékelte az idő múlását. Egy hónap is eltelt, mire talpra állt a szülés után, közben rádöbbent, nem tudja megkeresni a gyerekét. Fogalma sincs az itteni törvényekről. Nem akart börtönbe menni. Onnan már semmit sem tehet.

A fájdalomtól egész lénye megváltozott, a keserűség és a harag úgy áradt belőle, hogy mindenki igyekezett kitérni az útjából. Az öregasszony is megszeppenve tett-vett, csak a férfi kerülgette egyre inkább. És egy este az ágyába bújt, a melleit és a fenekét tapogatta, és Emőke tudta, csak idő kérdése, és már nem fog tudni kitérni előle. Kevés a fizikai ereje, hogy megvédje magát. Okosnak kell lennie.

- Ruhákra van szükségem. - mondta egy nap az öregasszonynak. - Híztam, semmi sem jön rám. Ha azt akarjátok, hogy senki ne tudja meg, hogy szültem, kerítsetek valami göncöt. Meg cipő is kellene, vagy csizma. Nem járhatok körömcipőben, hiszen tél van.

Az asszony elment és ruhákkal tért vissza. A férfi addig őrizte. Szóval sejtitek, mire készülök… - gondolta. - Na, nem baj.

- Jövő hónaptól dolgoznék már, mert megöl az unalom. - mondta az asszonynak. - Tud valami munkalehetőséget a közelben? Nem buszoznék, ha nem muszáj.

- Szétnézek holnap! - buzgólkodott az asszony. Látszott rajta, fél a haragjától. Este a férfi közeledni próbált.

- Még vérzek! - mordult rá. - Nem tudsz várni? Lesz még elég időd…

- Vérzel… mindig ez a kifogás! - pattant fel a férfi, őt meg olyan indulat kapta el, hogy lerántotta a bugyiját, és a véres betétet az arcába vágta.

- Ha én mondok valamit, akkor az úgy is van! – ordította, és férfi szabályosan megrémült, neki meg elborult az agya. Felkapott egy vázát és a földhöz vágta. Tombolva tört-zúzott. Egy piszkavas akadt a kezébe, a férfira emelte, aki próbálta elkapni.

- És ha már itt tartunk! A jövő hónapban elveszel feleségül. Addig ne is álmodj arról, hogy rám mászhatsz. És rám íratod a fél házat. Nem leszek itt cseléd. Ha nem tetszik, akkor keress mást. Engem nem érdekel, ha börtönbe is kell menni. Elég volt! A férfi készségesen egyezett bele mindenbe, és ő földre dobva a piszkavasat, hátat fordított neki.

Ettől kezdve már nem őrizték. A férfi időpontot kért az önkormányzatnál, mindenki izgatottan készülődött az esküvőre.

- Vegyél egy nagyobb ágyat! - adta ki az utasítást, - Ezen nem lehet pihenni.

Egy nap aztán egyedül maradt a házban. Egy percet sem gondolkodott. Taxit hívott, az öregasszony szobájába szaladt, a vitrinből kimarkolta az ezüst tálkákat, egy porcelán csészében egy arany nyakláncot talált, zsebre vágta. Egy papírra felírta. „A cuccaitokat a zaciba csapom. Ha kerestetni kezdtek, mindent elmondok a rendőröknek.”

Fél óra múlva már a belvárosban volt. Most aztán merre? – gondolkodott. Csepel felé vette az irányt, hátha megtalálja a bátyját valahol. A munkásszállón még a régi portás fogadta.

- Munkaügyben jöttél? – kérdezte.

- Nem, a tesómat keresem. És szállást, ha van itt a szállón szabad hely. – a portás a fejét rázta. - Nincs. Ez már „hostel”. Drága lenne neked. Keress valami albérletet. A testvéred már vagy fél éve kiköltözött.

Fogalma se volt, mit tehetne. Jó gondolat volt a szökés, csak most meg itt áll egy nyaklánccal és két kis ezüst tállal és nincs fedél a feje felett. Sírt egy sort. Aztán szinte szétfeszítette a tehetetlen düh. Nincs más választása, vissza kell menni. De ezt megkeserülik.

Magabiztosan ment be. A férfi hitetlenkedve nézte.

- Gyere az anyád szobájába! - intett neki.

Belökte az ajtót. Az öregasszony ijedten kapott a szívéhez.

- Itt a nyakláncod és az ezüstjeid. - dobta elé a tárgyakat. - Csak azt akartam megmutatni, hogy ha akarok, elmegyek, és nem tudtok megállítani. Ujjával megbökte a férfi mellkasát.

- Nem ajánlom, hogy még egyszer tiszteletlenül szólj hozzám. Megjött az ágy? A férfi bólintott.

- Jó! Akkor holnap reggel az első dolgod lesz, hogy felhozod ide, ebbe a szobába. ÉN fogok itt lakni. A kedves mama leköltözik a szuterénbe, ne kelljen szegénynek lépcsőznie. - mosolygott cinikusan. A pénzügyeket mától én intézem. Ha nem tetszik, már itt sem vagyok, és a rendőrségig meg sem állok. Lehet választani. Vagy meg is ölhetsz, nézett vadul a férfira, aki hátrált előle.

Csak úgy forrt benne a gyűlölet. Tönkreteszi ezeket!

- A jövő hónaptól nekem fizettek. - mondta az albérlőknek. - Rendes albérleti díjat, a többi pénzzel magatok gazdálkodtok. 

Egy hét múlva hozzáment a férfihoz, akit a világon a legjobban gyűlölt. Nem engedte magához. Kínozta. Tudta, hogy a férje valami beteges módon szereti őt és nagyon kívánja, sokszor kihívóan öltözött-vetkőzött előtte és kinevette, mikor látta rajta a vágyakozást. Az öregasszony igyekezett kitérni az útjából. Fél év telt el ezzel az ámokfutással. A férfi végül könyörgőre fogta.

- Mondd meg, mit csináljak? – rimánkodott.

- Találd meg a gyerekemet! – volt mindig a válasza.

- Azt nem lehet!

- Akkor hallgass!

Teltek az évek. A fájdalom és a harag megkeményítette. Még alig volt huszonöt éves, és már őszülni kezdett. Egy nap, amikor hazaért, felfigyelt rá, hogy mindenki szinte menekül előle. Hát igen… Könyörtelen mindenkivel szemben. A szobájukban a férfi ült a tévé előtt.

- Menj ki! Ledobta magát a fotelbe.

- Mit csinálok én? – próbálta elfojtani a könnyeit. - Embereket alázok meg. Pont, mint az a férfi, aki engem tönkre tett. Nem vagyok jobb nála. Nem mentség, hogy ezek sem jó emberek, lopnak, csalnak, hazudnak, kizsigerelnek és kihasználnak másokat.

Napokig szótlanul jött-ment. Hét végén főzött, takarított, közben az életén töprengett. Hétfőn bement a munkahelyére és felmondott.

- Megkeresem a kisfiamat. - mondta a férjének. - Pontosan tudni akarom, mit csináltál vele. Ha nem mondod el, feljelentem magamat és téged is.

- Egy babakocsiban a Nyugati pályaudvaron hagytam. - vallotta be a férfi. - Nem lett semmi baja, megvártam, míg a mentősök és a rendőrök érte jöttek.

Összeszedte a ruháit. – Elmegyek! - mondta. - Azt csináltok most már, amit akartok. Semmi közöm hozzátok többé. Vissza se nézett. Egy olcsó albérletben húzta meg magát és egy irodaházban takarított. Feltérképezte a nevelőotthonokat, és sorra járta mindet. Önkéntesnek jelentkezett, vagy játékokat vitt. Örömmel fogadták, ő pedig a gyerekeket figyelte. Valamelyikük talán az ő kisfia… Hitt benne, hogy fel fogja ismerni. De semmi sem történt. A gyereket talán örökbe adták, és akkor sose akad a nyomára. Hivatalosan nem merte kerestetni, így csak lézengett. Újabb évek futottak el, és ő magányosan élt. Testvére felszívódott, fogalma sem volt merre keresse. De nem is törte magát. Haragudott. A bátyja cserben hagyta és kihasználta.

Már az öngyilkosság határán volt, amikor váratlan fordulatot vett az élete. A villamoson éppen egy gyereket nézett ellágyulva. Ő biztos nem az enyém, gondolta, hiszen kislány. A szeme könnyes lett.

Egy férfi ült vele szemben.

- Maga is elvesztette a gyerekét? – kérdezte, és látszott, ő is a sírással küzd. Csak bólintani tudott. Nem beszéltek, a férfi mégis leszállt vele a járműről és mellette ballagott. Nem félt tőle, pedig máskor megriadt, ha valaki közeledett. A férfi a házig kísérte, közben elmondta, hogy az ő gyereke halva született és ez tönkretette a házasságát is. A felesége valami abszurd módon ezt a saját hibájaként értelmezte és összeomlott. Hiába hordta orvostól – orvosig, a nő nem akart élni, folyton öngyilkosságot kísérelt meg, míg végül tényleg belehalt egy gyógyszer-túladagolásba. De akkor már nem éltek együtt. Évekig küzdött a lelkiismeret furdalással, míg valahogy talpra evickélt.

- Hány éve történt? – kérdezte ő.

- Tíz éves lenne most a kislányom. - mondta a férfi.

- Az enyém hét éves. De nem találom sehol. Késő éjszakáig ültek a ház előtti padon és csak beszéltek, beszéltek. Nehezen váltak el egymástól.

Éjjel álmatlanul forgolódott. Van a világon egy másik ember, aki átélte, mint ő. Aki megérti. És még a nevét sem kérdezte meg! De talán éppen így jó. Két boldogtalan együtt még boldogtalanabb lehet.

Szombat volt. Éppen a kispiacról jött, amikor a ház előtt meglátta a férfit.

- Magát vártam, - mondta, - nincs kedve velem ebédelni?

Beleegyezően bólintott.

- Csak felviszem a szatyrot. Megvár? Sétáltak a lakótelep utcáin, beültek egy gyorsétterembe, és most ő mesélt.

- De hát akkor maga férjnél van! – lepődött meg a férfi.

- Tényleg! – döbbent rá, - de ez nem fontos. - Az az ember sose volt a férjem, évek óta nem is láttam. Nem volt köztünk testi kapcsolat, de ha lett volna, annak se lenne jelentősége. Rossz ember voltam. A saját fájdalmamat úgy akartam gyógyítani, hogy bántottam másokat.

Az élete része lett a férfi, ha egy nap nem látta, hiányzott neki.

- Válj el! - mondta a férfi egy napon. - Szeretném, ha velem élnél.

A fejét rázta. - Képtelen vagyok odamenni, és újra bántani azt az embert. - vallotta be végül, - most kezdek megnyugodni. Ne kérd ezt tőlem.

- Nem kell odamenned, fogadj egy ügyvédet, az majd elintézi.

- Jó. Átgondolom.

- Költözzünk össze! – kérlelte a férfi, de ő bizonytalan volt. A testiség gondolata taszította. A gyereke apja csak kihasználta. Felszította a szenvedélyét, aztán elárulta. A férje azt hitte megveheti őt, és uralkodhat felette. Még a szagától is hányingere volt.

Ez a férfi a társa, a barátja, de semmiféle vonzódást nem érez a teste iránt. Igazából meg se nézte eddig. Csak a meleg csokibarna szemeit tudja felidézni, ha rá gondol. Halogatta a döntést. Ahányszor találkoztak, mindig úgy érezte, mellette akar lenni, de ha távol voltak egymástól, elbizonytalanodott.

Nem csinálhatom ezt, döntenem kell.

- Nézzünk szét, - javasolta, - Keressünk valami albérletet, és meglátjuk. Keresgéltek. A férfi izgatottan és vidáman, ő óvatosan és aggódva a jövőtől. Ne legyen messze a munkahelytől, legyen jó a közlekedés, de ne legyen drága…

- Egy szoba elég?

- Legyen inkább kettő, hátha megtaláljuk a gyereket! – gondolkodott hangosan a férfi, és ő ebben a pillanatban tudta, hogy jól döntött. Ez az ember az ő párja.

Felszabadultan rendezkedtek be. Még mindenhol dobozok hevertek egymás hegyén-hátán, amikor este alváshoz készültek. Néhány percig csak feküdtek egymás mellett a sötétben, aztán ő mozdult meg először. A férfi oldalához simult. Érezte az illatát, a bőre melegét, a férfi magához húzta, szája a homlokára simult, de ő, életében először úgy érezte, ez nem elég, és a gyengéd csók szerelmeskedésbe csapott át.

A férfi mellett szinte kivirult. Szerette őt és boldog volt, ha örömet okozhatott neki. Főzött és mosott rá, süteménnyel és gyümölccsel lepte meg, és a férfi is kényeztette őt. Zöld növényeket vásárolt a lakásba, puha törölközőket és szép formájú bögréket. - Azt szeretném, ha a feleségem lennél. - mondogatta. - Mikor keresed már fel azt az ügyvédet?

- Hamarosan… - ígérte, de mégsem lépett. Félt. Évek teltek el ebben a nyugodt szeretetben és békében, a kis panel albérletet igazi otthonnak érezték, amikor egy reggel hányingerrel ébredt. Először azt hitte gyomorrontás, de hamarosan rádöbbent, hogy gyereket vár. Izgatottan szaladt a gyógyszertárba egy tesztért.

- Gyerekünk lesz! - kiabálta lelkesen a telefonba, és a férfi boldogan nevetett. Az első öröm után kicsit megszeppentek. Ő negyven éves volt, a férfi közel az ötvenhez. - Nem vagyunk nagyon öregek? De a gyerekvárás öröme mindent felülírt. Este a férfihez simult és előtörtek szeméből a könnyek. - A fiam éppen húsz éves! – szipogta. - Minden nap arra gondolok, milyen élete lehet? De fogalmam sincs, hol keressem? Vajon, ha elmegyek a gyerekvédelemhez, mi történik? Börtönbe csuknak? Egyáltalán megtudhatok valamit? És ha valami rossz történt vele, kibírom? Mit tegyek?

A második trimeszterben járt, amikor egy nap közjegyző kereste. Örökölt.

- Én? – kérdezte. De hát honnan?

- Meghalt a férje, maga az örököse…

- És az anyja?

- Ő már évekkel ezelőtt elhunyt. - tájékoztatta a közjegyző. - Maga örökölte a házat és minden ingóságot. Szinte megrettent a gondolattól. Egy újabb probléma.

- Gondolni sem tudok arra a házra. - mondta a párjának. - Rossz ember voltam, amikor ott éltem. Nem akarom, hogy bármi arra az időre emlékeztessen. Nekem nem kell! Töprengtek, mit tegyenek.

- Azt se tudjuk, voltaképpen mi is az örökség. - nyugtatta a férfi. Újra felkereste a közjegyzőt, aki tájékoztatta: a hagyaték értéke több tízmillióra rúg. Az ingatlanon kívül értékes, antik bútorok, műtárgyak és festmények.

- Ezt nem szabad veszni hagyni. Legyen eszük! - biztatta őket a közjegyző. - Gyerekük lesz, maguk meg albérletben laknak! Teremtsék meg a gyerekük számára az optimális feltételeket, vagy használják fel jótékony célokra. 

- Igaza van ennek a nőnek! – mondta hazafelé menet a párjának. - Kellhet még az a pénz a fiamnak, akit miattuk vesztettem el, és a kislányunknak, aki egy albérletbe fog születni. És még hány gyereknek lehet szüksége támogatásra. Elfogadom az örökséget, de holnap van egy sokkal fontosabb dolgunk! Be kell jelentkeznünk az önkormányzatnál az esküvőre.

Egy hét múlva házasok voltak. Négy hónap múlva megszületett a kislányuk. Már a saját kis lakásukba vitték haza. Minden tökéletes lett volna. Csak a fia hiányzott. - Ma huszonegy éves! - sírt szilveszter reggelén, kislányát ringatva.

- Megkeresem! – mondta határozottan a férje. - Az nem lehet, hogy csak úgy eltűnt a semmiben. Valaki csak tud róla valamit…

Sem a gyerekvédelmi hatóságnál, sem az anyakönyvi hivatalban sem járt sikerrel. - Nem adhatjuk ki idegen emberek adatait. - tárták szét a karjukat. A Vöröskereszt sem biztatta őket semmivel. Az ő adatbázisuk nem ilyen esetekre ad megoldást.

Újabb évek teltek el és semmire se mentek.

Egy nap felhívást olvasott az interneten, az egyik közösségi oldalon. Egy lány kereste a testvérét, akit állami gondozásba vettek. Csak a születési dátumát és a keresztnevét tudta.

Szinte belezsibbadt a felismerésbe. Ezt kell tennie! Nem is gondolkodott, azonnal kirakott egy felhívást:

„Keresem a fiamat, aki 1989. december 31-én Budapesten született és aznap állami gondozásba került, különös körülmények között. Kérem, aki tud róla, értesítsen.”

Alig tudta követni a rengeteg üzenetet. Voltak, akik tudni vélték, hogy a gyerek nem fiú volt, hanem lány, mások azt állították, hogy ők azok, és voltak közte gyalázkodó és átkozódó irományok is, amiért most jut eszébe a gyereke. Néhányukkal felvette a kapcsolatot, érdeklődött a megtalálásuk körülményeiről, de semmire sem jutott. Hetek teltek el, mire felfigyelt egy válaszra. „A fiam barátja ezen a napon született, itt nevelkedett az intézetben, ma is itt él a faluban”, - írta egy középkorú nő. A csatolt képen két kamasz fiú ült egy kerti padon és elmélyülten néztek valami újságot. Az egyiknek a dús haja a szemébe lógott, csak az orra és a félprofilja látszott, és ő mintha a saját arcát látta volna. - Ez ő lehet! - Azonnal írt az asszonynak, aztán beszéltek telefonon. Elsírta magát, amikor először hallott a fiú megtalálásának körülményeiről. - Igen, ő az! Kérem, segítene, hogy kapcsolatba léphessek vele? – Megpróbálom… - ígérte az asszony.

Két nap múlva csörgött a telefonja. - Én vagyok! – mondta a vonal végén egy tétova hang, és ő azonnal tudta... - Kisfiam… - sírt fel. Alig tudta legyűrni a zokogást. Férje vette ki kezéből a telefont, hosszan beszéltek, mialatt ő igyekezett megnyugodni.

- Idejön! – tájékoztatta a férje. - Szombaton érkezik a nyugatiba.

---

Túl korán érkezett. Fél órát várt a huzatos csarnokban, mire feltűnt a vonat. A szája kiszáradt, fázott és félt. Mi van, ha a fiú haragszik, utálja, vagy csak azért jön, hogy számon kérje?! Nem tudta, mi vár rá. A vonat lassan közeledett, mintha fenyegetné, úgy állt meg. Emberek szálltak le, és igyekeztek a kijárat felé. Szeme ide-oda rebbent. - Istenem, csak el ne kerüljük egymást! - fohászkodott. Mindegy mit tesz vagy mond a fiú, csak legalább egyszer lássa a saját szemével, hogy jól van, hogy él… Azonnal felismerte. Éppen olyan volt, amilyennek képzelte. A fiú is őt nézte, a keze megrebbent, intett, és felé indult.

- Szia… - mondta csendesen.

- Megölelhetlek? – kérdezte és a fiú bólintott. Átfogta a karjaival, fejét a vállára hajtotta. Érezte az illatát, de az idegen volt. Ő csak a babaillatára emlékezett. Egyikük sem tudott mit mondani a másiknak.

- Leülünk itt valahol egy kávéra? – kérdezte végül a fiú. Bólintott. - Itt van a McDonalds, - mondta, - ha az megfelel. Térjünk magunkhoz egy kicsit.

Nézte a fiát, forgatta a poharat. - Nagyon hasonlítasz rám. - szipogta. - Nagyon sajnálom, hogy nem nevelhettelek…

- Sajnálod? – a fiú hangja lemondóan csengett. - Hát még én mennyire sajnálom…

- Akarod hallani mi történt? Vagy már ítéltél rólam? Megérteném, ha gyűlölnél, de hátha Neked is könnyebb lesz, ha tudod az igazat.

- Hát jó, - mondta a fiú, - hallgatlak.

Kapkodva mesélt a gyerekének. Elmondta, hogy milyen egyedül volt, hogy mi történt a szüléskor, hogy fiatal volt és tudatlan, nem ismerte a törvényeket, elhitte, hogy bajba kerül, amiért nem vigyázott rá. Beszélt a kegyetlen évekről, amikor kifordult önmagából, aztán a változásról, amit a férfi hozott az életébe, és a kislányáról, aki öt éves. A fiú unott tekintete egyre érdeklődőbb lett. - Van egy testvérem?

- Igen, mindjárt indulhatunk is, már várnak.

A fiú a fejét rázta és az órájára nézett. - Húsz perc múlva indul a vonatom visszafelé… - mondta.

- De hát én azt hittem… - érezte, hogy minden ereje elhagyja.

A fiú szelíd tekintettel nézte.

- Érts meg, - mondta, - nem tudhattam, milyen lesz ez a találkozás. Azt ígértem Mamáéknak, hogy még ma hazamegyek.

- Mama? – kérdezte.

- Igen, - bólintott a fiú, - Ők voltak, akik szerettek, amióta csak betettem a lábam a faluba. Nem tudtak örökbe fogadni, mert annyira szegények voltak, de szeretnek és én is szeretem őket. Már idősek, nehezükre esik ellátni az állatokat. Nem gondoskodtam róla, hogy valaki segítsen nekik, így…

A mondat közben megcsörrent a telefonja. Pergő női hang hallatszott. A fiú arcán meleg kifejezés jelent meg.

- Igen, itt vagyok. - mondta. - Mindjárt indul a vonat, megyek haza… Nem, nincs semmi… De… - Aztán tanácstalanul felé nyújtotta a telefont. - Beszélni akar Veled.

- Halló! – mondta, mert más nem jutott eszébe. A hang idős nőtől származott. Bőbeszédűen ecsetelte a fiú jó tulajdonságait.

- Áldott jó gyerek, - mondta, - csak most megzavarodott egy kicsit. Ne vedd a szívedre, ha valami butaságot mond. Tudja ő, hogy szereted, egyem meg a szívedet! Biztosan nem jószántadból történt, ami történt. Most hazakívánkozik, de nem lesz ez mindig így…

Elgondolkozva adta vissza a telefont.

- Mama azt mondja, nem kell hazamenned, ha nem akarsz, de én nem akarlak tartóztatni, ha úgy érzed, mára ennyi elég volt.

- Megyek. - mondta a fiú. - Örülök, hogy láttalak, tényleg… De most mennék. A vonatom tíz perc múlva indul.

Elkísérte, addig akart vele lenni, ameddig csak lehet.

- Felhívhatlak néha? – kérdezte. A fiú bólintott.

- Fel kell szállnom… - intett a vonat felé.

- Hát persze! Menj csak! – próbált mosolyogni. - Megyek is…

Alig fordult el, már hullottak a könnyei, szinte vakon botorkált a kijárat felé. A villamoson ülve próbált megnyugodni. A pénzről nem is beszélt a fiúnak. Nem baj, legalább nem hiszi, hogy ezzel akarja lekötelezni… Lesz még idő… Talán…

---

A fiú ült a vonaton. Hát látta az anyját végre, huszonöt év után… Erős fenntartásokkal érkezett, Mama sokáig beszélt neki, mire rávette magát, hogy felhívja és idejöjjön. De szinte csak sírni látta. A történetre gondolt, amit hallott. Neki se lehetett könnyű élete… Sírt, amikor elment, látta. Jó lett volna megölelni még egyszer. És a kistestvére… Jó lenne vele is találkozni. A vonat megállt. Zugló…

Mama és Papa nagy reményeket fűzött ehhez a találkozáshoz. Ő meg elrontotta, mert nem tudott mit kezdeni a felkavaró érzésekkel. Kőbánya-Kispest vasútállomás következik, hallotta a mikrofonból. A vonat lassított. Felkapta a kabátját és leszállt.

- Mama, - mondta a telefonba, - mégse megyek haza ma. Kérd meg a szomszédot, segítsen megetetni az állatokat. Holnap este már otthon leszek.

 

Emőke fáradtan nyitotta az ajtót, mintha nehéz munka után ért volna haza. Kislánya futott elé, a férje a konyhából nézett ki.

- Egyedül jöttél?

Sírva bólintott.

- De legalább láttam…

- Kit láttál anyu? – kíváncsiskodott a kislány. Az ölébe vette, rámosolygott.

- A testvéredet láttam. Majd Te is látod nemsokára. Biztosan nagyon fog szeretni Téged.

- Együnk? – kérdezte a férje.

A fejét rázta.

- Várjunk még egy kicsit. Remeg a gyomrom… Nézz egy mesét, édesem… - küldte a gyereket. Szinte hadarva tájékoztatta a férjét. - Törődtek vele… szerették… Ő is szereti őket… Engem meg nem is ismer… Talán nem is akar megismerni…

Csörgött a telefon.

- A fiú az! – ijedt meg. - Csak nem azt akarja mondani, hogy többé nem akarja látni? Kifújta a levegőt. - Te vagy az kisfiam? – kérdezte. - Már haza is értél?

- Megmondanád a címeteket? – kérdezte a fiú tétován. - Úgy döntöttem, meglátogatom a testvéremet. Fél óra múlva ott leszek.

A rövid csengetésre szorongva nyitotta az ajtót.

- Szia Anyu! – mondta a fiú és elmosolyodott.

A szíve a torkába ugrott.

- Szia Kisfiam! Gyere, ismerd meg a húgodat.

- Igen, szeretném megismerni. És Téged is… Meg a férjedet.

---

Szép tavaszi nap volt. Az olcsó kis autó egyenletes sebességgel haladt.

- Mikor érünk oda, Anyuuuuu??? A kérdés már vagy századszor hangzott fel.

- Nemsokára… - nyugtatta a kislányt. Megpillantották a helységnév táblát.

- Itt kell majd balra fordulni. - mondta a térképet nézve a telefonján. Lassan gurultak a keskeny kis utcán, aztán meglátták… A fiú állt a ház előtt, mellette egy idős néni, aki a kezét tördelte. A fiú felemelte a kezét üdvözlésképpen, a néni lelkesen integetett. A kocsihoz sietett,

- Gyertek csak, egyem meg a szíveteket!

A kislány lelkesen szaladt a fiúhoz, átölelte a derekát, ugrándozott, nevetett. Aztán az idős asszonynak magyarázott.

Ő csak a fiát látta, aki csendesen állt.

- Gyertek! - mondta. - Fáradjatok beljebb. A ház kicsi volt és szegényes. A fia egy tenyérnyi helyiségre mutatott. - A szobám. Megdöbbenve nézte a zsebkendőnyi kuckót, még fűtés sincs benne, akarta mondani, de mégsem tette. Mindegy milyen, a fia itt talált otthonra.

- Nagyon kedves kis otthon. - mondta és így is gondolta. Mama érkezett a kislánnyal.

- Már megterítettem, - mondta szívélyesen, -üljünk asztalhoz. A fiú a szobába ment.

- Gyere Papám! - hallotta a hangját, és meglátta a törékeny öregembert, aki járókeretre támaszkodva tipegett és élénk tekintettel fürkészte őket.

- A mama főztjének nincs párja! - dicsérte a fiú.

- Egyetek! - biztatta őket az idős asszony, - egyem meg a gyönyörű szíveteket!

Ebéd után a tornácon ülve kávéztak. Mama mesélt. Leginkább a fiúról, és Emő tudta, hogy azért, hogy ő is megismerje. Csapongott a fiú gyerekkora és a mostani életének eseményei között.

- Csak ezt a szép kertet sajnálom, - mondta egyszer csak, - de azt mondja a fiú, a másik is épp olyan szép lesz.

- Elköltöznek? – kérdezte csodálkozva.

- Ha megérjük! – bólintott Mama. - Azt mondja a fiú, kényelmesebb lesz a másik.

Míg a többiek a tornácon sütiztek, ő a kertben sétált a fiával.

- Hova akartok költözni? – kérdezte. - Vagy nem akarsz beszélni róla?

- Dehogynem, - mosolygott a fiú - két utcával feljebb, közelebb a központhoz és a bolthoz, orvoshoz. Találtam egy ingatlant, amit meg szeretnék venni és átalakítani. Mamának és Papának kell már a kényelem, de ez a ház már nem alkalmas a bővítésre.

- Megnézhetem?

- Ha van kedved…

Egymás mellett sétáltak az árnyas utcákon, csak ők ketten. A hepehupás járdán megbotlott.

- Karolj belém! - mondta a fiú, és ő boldogan kapaszkodott a karjába. Elhanyagolt kockaház előtt álltak meg. A kerítés bedőlve, a redőnyök leszakadva.

- Hát lesz vele munka! - mondta, és a fiú bólintott.

- Bemegyünk?

A fiú a fejét rázta. - Még nem az enyém. Nincs elég pénzem rá.

- Éppen erről akartam beszélni veled… - mondta ő zavartan. - Csak nem tudtam, hogy hozhatnám szóba. Én tudnék segíteni.

- De hiszen Ti is nehezen éltek!

- Igen, mert az nem az én pénzem. Olyan fiataloknak szántam, akik úgy indulnak az életbe, mint én, vagy mint Te. Elmesélte a pénz eredetét, a fiú bámult.

- Úgy gondoltam, egy részéből Neked segítek, a többit szétosztom egy-egy milliónként.

- Ez jó terv. - mondta a fiú komolyan. - Elfogadom a segítséget. Először is, mert rám fér, sietni akarok Mama és Papa miatt, másodszor meg azért, mert tudom, szükséged van rá, hogy megnyugodj végre.

Emőke elnevette magát.

- Hívjuk fel a tulajdonost, beszéljünk vele, szeretném látni a házat... 

Álltak a lakás közepén. - Itt lesz egy konyha, nagy étkezőasztallal, mert Mama mindig olyat akart. Itt egy nappali, mellette egy kis hálószoba, és fürdőszoba masszázs-zuhannyal, mert Papa ízületeinek jót tesz. A másik oldalon, ahol most a konyha van, lesz még egy háló és egy tusoló. A kert felől, az egész ház hosszában végig egy nagy terasz fog húzódni, hogy Papa mindig, mindenhonnan kimehessen a kerekesszékével, ha akar. Beépítem a tetőteret is, hogy majd később… hátha kell.

- Aha! – mondta. - Talán más irányú terveid is vannak? A fiú pirulva rántotta meg a vállát. - Semmi konkrét…

- Tudod, - mondta a fiúnak, - nagyon féltem, hogy gyűlölni fogsz, amiért nem voltam Veled.

- Haragudtam. - mondta fiú. - Aztán, amikor végre megszűnt az állami gondozás, megkaptam azt a táskát, amit összeraktál nekem. Amikor Mama meglátta, sírni kezdett. „Szegény anyád”, mondta, „mennyire szerethetett.” És akkor ránéztem a táska tartalmára és én is máshogy láttam. A maci, a képeskönyv, a szépen kivasalt, hímzett nyakú ingek megmutatták az érzéseidet. Így hát nem haragudtam.

Nem tudott a könnyeinek parancsolni. A fiú átölelte a vállát.

- Ezután mindig bőgni fogsz? - Mindketten elnevették magukat. - Menjünk…

- Na, csakhogy itt vagytok, - mondta Mama, - hozom a kávét. Emő utána ment a konyhába, megölelte. - Köszönöm Neked.

Mama felnevetett.

- Mit köszönsz? A mi fiunk egy csoda. Te megszülted, én meg szerethettem. Kvittek vagyunk, egyem meg a szép szívedet…

 

 

Egészen kicsi korától dühös volt azokra, akik így nevezték el. Pedig nekik köszönhette, hogy él egyáltalán. A nyugati pályaudvar sínpárja mellett hagyták az év utolsó napján, egy babakocsiban, mellette egy bőröndben ruhák és néhány tárgy. Amikor aztán sírni kezdett, a vasutasok keresni kezdték a hozzátartozóit, de senkit sem találtak. A mentősök adtak neki ideiglenes nevet. Így lett Szilveszter, és mivel alig egy napos lehetett az orvos szerint, ez lett a születésnapja is. És ezzel jól kiszúrtak vele. Őt soha nem köszöntötték a név- és születésnapján, mert mindenki az újév ünneplésével volt elfoglalva. Előbb egy csecsemőotthonban élt, erről alig voltak emlékei, csak néha álmaiban hallotta az állandósult gyereksírást. Innen egy fővárosi intézetbe vitték, ahol az épületet magas kerítés vette körül, a betonozott udvar sarkában egy nagy fa, padok, amelyek homokozót és hintát fogtak közre. De az egész csak kirakat volt, sose játszottak itt, nyáron a hőség, télen a hideg miatt. Egy nyolc ágyas szobában volt a helye, ahol elejében bántották a nagyobbak, de ahogy nőtt, ő lett a „nagy”, már ő bánthatott volna másokat, de mégsem tette. Valami, amit nem tudott volna megnevezni, lehetett gyávaság, vagy érzékenység, visszatartotta.

Amikor hatéves lett, az igazgató magához hívatta.

- Ősztől már iskolába jársz, ezért holnap másik otthonba költözöl. - mondta.

Még fel sem fogta, már vitték is. Ijedten várta a változásokat, de legalább autóba ültették, és ez új élmény volt. Késő este érkeztek meg a másik intézménybe, ahol egy három ágyas szobába vezették.

- Ez lesz az ágyad. - mondták neki, a másik két gyerek kíváncsian bámulta a takaró alól.

Reggel, amikor felébredt, kinézett az ablakon, és még a szája is tátva maradt. Az ablakból az utcára látott. Az előkertben rózsák nyíltak, az utcai járdára lombos fák vetettek árnyékot. Egy nevelőtanár jött, ruhákat pakolt

 - Ezek a tieid, - mondta. Külön szekrénye volt, nem úgy, mint eddig. Ennek örült, nem kell veszekedni, hogy melyik – kié.

Az udvar is más volt, mint az előző helyen, mindenütt fák, virágok, felfestett kézi- és kosárlabda pálya, hintaágy, lengő-teke és az aszfalton sakktábla, hatalmas bábukkal.

De az igazi érdekesség maga a falu volt. Egész délelőtt állt a kerítésnél, nézett ki az utcára kíváncsian, látta a falusi gyerekeket, akik az anyjuk kezét fogva ballagtak, vagy valamelyik szülő vitte őket biciklivel. Vágyott ő is szülőkre. Egy idősebb nő állt meg a kerítésnél.

- Hogy hívnak kincsem? - kérdezte, és ő megmondta - Egyem meg azt a szép szemedet! - mondta az asszony és benyúlva a kerítésen, megsimogatta az arcát. Sokáig emlékezett erre a simogatásra.

Ősszel már iskolába ment, szeretett tanulni, főleg az olvasás nyűgözte le.  Elolvasott minden betűt, amit leírva látott. Ahogy haladtak a betűk tanulásával, úgy bontakoztak ki előtte a leírt szavak, mondatok. Falta a könyveket.

Amúgy is szeretett mindent ebben az otthonban. Reggel átvonultak a falusi iskolába, együtt tanultak a falusi gyerekekkel, barátságokat kötöttek, ez a kis falu nem vetette ki magából az intézeti gyerekeket. Néha, amikor tanítás után hazafelé tartottak a nevelő kíséretében, Szilveszter benézett az udvarokba, kíváncsi volt, milyen lehet egy ház belülről, mert ő ilyet csak a tévében látott.

Egy igazi barátja is volt az osztályban a falusi gyerekek között, együtt játszottak a szünetben, volt, hogy elcserélték az uzsonnát, a másik fiú jóízűen ette a parizeres zsemlét, míg ő a házikolbászos vajas kenyeret gyűrte befelé. Ezekben a szendvicsekben, még ha csak sült zsíros kenyér volt is, valami utánozhatatlan illatot és ízt érzett, amit az intézeti kajákban soha. Vágyott erre az ízre.

Már harmadik osztályba jártak, amikor a barátja a bizonyítvány-osztáskor izgatottan újságolta, meglesz a bicikli, amit szülei a jó bizonyítványért ígérek, hiszen csak egy négyese van.

- Megnézed majd? – kérdezte. - Eljöhetnél és megtanítanálak biciklizni.

Szilveszter a nevelőtanárhoz ment.

- Elmehetnék? – kérdezte.

- Hova? Kihez? – faggatta a nevelő, és ő megmondta. -  Jól van, elmehetsz, kapsz kimenőt este hatig. - egyezett bele a tanár.

A bicikli is szép volt, de ő főleg a kertet, a házat csodálta: - ilyet szeretnék, majd, ha megnövök! - álmodozott. Szépnek találta a konyha viaszos vászon terítővel letakart asztalát, ahol a fiú anyja zsíros kenyeret és zöldpaprikát tett eléjük, a kis kerti lócát a barackfa alatt, a szobák takaros rendjét. Még a disznóól szagát is szerette.

Másnap ismét szeretett volna elmenni, de a nevelő a fejét rázta.

- Nem lesz ebből rendszer! - mondta szigorúan.

- Nem mehetek! – kesergett Szilveszter, amikor a barátja megjelent a biciklijével a kapunál.

- De én bemehetek? – kérdezte a fiú.

A nevelő megengedte, és ők a fűben ülve beszélgettek, a biciklit nézegették, más gyerekek is csatlakoztak, megtárgyalták a kerékpár tulajdonságait, később fociztak.

Aztán egyszer megint elengedték a barátjához, és ő boldogan ment, és másnap megint a fiú kéredzkedett be az intézet udvarára. A nevelők hamar rájöttek, hogy a falusi gyerekek barátsága segíthet az intézetiek beilleszkedésében, így egyre többször, egyre több gyerek kapott „kimenőt” vacsoráig a falusi barátokhoz, és egyre több falusi gyereknek volt bejárása az intézetbe.

Egy nap a barátja éppen csokit vett a boltban, amikor meglátta az asszonyt, aki első nap megsimogatta a kerítésen keresztül. Az asszony nevetett rá.

- De megnőttél, - mondta neki - egyem meg azt a szép szemedet! - és benne fellobbant az öröm. Várta a simogatást, és az asszony tényleg újra megsimogatta, megborzolta a haját.

- Te nem veszel semmit? – kérdezte a nő.

- Nekem nincs pénzem. - mondta ő lehangoltan. Az asszony szemét elfutotta a könny.

- Nem baj, - mondta, egy apró csokit nyomva a kezébe, - majd lesz pénzed, ha felnősz!

Másnap az asszony megjelent az intézetben, hosszan tárgyalt az igazgatóval, aki behívatta az irodába.

- Volna-e kedved hét végén meglátogatni ezt a kedves asszonyt és a férjét? – kérdezte. - Szombat reggel mehetnél, és vasárnap délután kellene visszajönnöd.

Úgy érezte, ennél nagyobb szerencse nem is érhette volna. Szombat reggel már korán elkészült, türelmetlenül várta, hogy érte jöjjenek. A nő biciklivel érkezett.

- Gyere, - mondta kifulladva - siessünk, még főznöm is kell.

A csomagtartóra ült, ahogy a falusi gyerekek, és boldog volt. A ház nem hasonlított arra, mint ahol a barátja lakott. Egy másik utcában állt és kisebb is volt. Itt nem volt olyan sok szép bútor, mint ott. A konyhában kopott kredenc és csupasz asztal, egy palackos gáztűzhely és egy pad, amit fel lehetett nyitni. A szobában szekrény, két ágy, tükör. És egy nagy karosszékben sovány ember üldögélt.

- Hol jártál már… - zsörtölődött, - még nem is reggeliztünk.

- Jól van már, - nevetett rá a nő, - mindjárt eszünk. Nézd, kit hoztam!

Az ember értetlenül nézett.

- Hát a gyerek, akiről meséltem neked, tudsz majd játszani vele! - mondta az asszony. - Ugye játszol a bácsival? – kérdezte, - van itt társasjáték, kártya.

Szilveszter örömmel bólintott, hiszen szeretett játszani. A konyhaasztalnál reggeliztek kenyeret, kolbászt és teát, aztán kisegítették a férfit a nyitott tornácra, ahol egy kényelmes, kopott székbe ültették, és Szilveszter malmozni tanult tőle. A férfi sápadt arca kipirult, viccelődött vele, nevettek, a délelőtt gyorsan eltelt, finom levest ebédeltek kenyérrel, aztán a férfi lefeküdt, ők meg a kertbe mentek.

- Segíthetsz, ha akarsz, - mondta az asszony, - vagy elmehetsz játszani a barátodhoz. De ő most nem akart sehova se menni. Inkább maradt, mert az asszonnyal akart lenni, és tanulta a kapálást.

- Már nemsokára érik az alma, - mondta a nő - és augusztusban a szilva és a szőlő.

Ide-oda járkáltak az ápolt kertben, és Szilveszter gyönyörűnek talált mindent. Szedtek zöldbabot és uborkát, felástak egy tő krumplit, ez is jó lesz egy hét múlva, örvendezett a nő.

- Ez itt málna, - mondta a kerítés menti bokrokra mutatva, - már leérett, de biztosan van még rajta pár szem.

Keresgéltek, és ha találtak egyet, bekapták. A konyhában megtisztították a zöldbabot és a nő beszélt.

- Beteg szegény férjem, - mondta. - Valami megtámadta az ízületeit. Folyton fájdalmai vannak, és látod, alig tud menni. Így csak egy kevés rokkantnyugdíjat kap, az én fizetésem sem sok, hát csak éppen, hogy megélünk. Ha kicsit jobbak lennének a lehetőségeink, magunkhoz vennénk, itt élhetnél velünk. De így csak néha tudunk elhozni.

Este, nagy nevetések között a konyhai padra ágyaztak neki. Kicsit keskeny volt, és kemény is, de Szilveszter a nyitott ajtón át a kertbe látott, nem félt, hiszen hallotta a szobából a férfi horkolását, és a nő sóhajtásait.

Egyre több időt töltött a házaspárral, hiszen nyár volt. Kimenőt kért, és hozzájuk szaladt, játszott egy partit a férfival, aztán segített az asszonynak, elszaladt a barátjához, és a fegyelmezett intézeti élet kezdett fellazulni. Aztán egy újabb hétvégét töltött a házaspárral, a férfi a karosszékében ült, ők meg lekvárt főztek az asszonnyal, beszélgettek, nevettek, a férfival sakkoztak, míg a nő üvegekbe töltötte a lekvárt.

- Majd este kaptok lekváros kenyeret! - ígérte, és neki összefutott a nyál a szájában.

Már hetedikes volt, és a felsősöket már nem kisérték nevelők az iskolából az intézetbe tanítás után. Míg a többiek kényelmesen bandukoltak, ő a házaspár otthonához szaladt először. Az asszony ilyenkor dolgozott. Szilveszter kisegítette az embert a tornácra, vizet hozott neki, vagy ha tél volt, bevitte és odakészítette neki az újságot, aztán rohant, hogy az ebédre beérjen. Nem szóltak érte, ha késett egy picit.

Aztán egy újabb hét végét töltött a házaspárral.

- Mi lenne, ha velünk lennél karácsonykor? – kérdezte az asszony. Szilveszter boldogan bólogatott, és az igazgató megadta az engedélyt.

A szünet első napján váltóruhákkal felszerelkezve várt, az asszony megint bringával jött.

- Szaladjunk, - mondta - még dolgozok, vissza kell mennem, de muszáj idejönni érted, ez a szabály.

A saroktól már egyedül ment tovább.

- Megjöttem! - kiáltott be a szobába.

- Ideje! - kiáltott vissza az ember. Nevetgélve segítette ki a konyhába.

- A gázon van az étel, - mondta az ember, - együnk.

Tálalt, ettek, megvitatták a sporthíreket, elmosogatott, játszottak egy parti sakkot, az ember fáradtnak látszott.

- Lefektetlek! - mondta neki, és az ágyhoz támogatta. A férfi hamar elaludt, ő meg nézte a tévét. Végre megjött az asszony.

- Gyere csak, - suttogta, - nézd, mit találtam ki! Most nem csak egy éjszakát fogsz itt tölteni, ez a pad így kényelmetlen már az alvásra, rövid is.

A tornácon egy fotelágy állt.

- Segíts bevinni! - mondta a nő. - Már csináltam neki helyet. Az ajtó mögé tesszük, igaz, ha rajta fekszel, nem lehet bemenni a kamrába, de azt majd megoldjuk… - Kuncogva húzták-vonták a fekhelyet, kipakoltak a felnyitható pad belsejéből: - ide rakhatod az ágyneműt és a ruháidat.

Ez volt az első igazi karácsonya. Karácsonyfát díszítettek, az asszony kalácsot sütött, és töltött káposztát készített, szenteste bablevest ettek és mákos gubát, és a fa alatt ajándékok voltak. A nő mellényt kötött a férjének, a férfi kis kosarat font színes műanyag huzalokból a feleségének, Szilveszter pedig egy könyvet kapott. Még soha nem volt semmije, ami csak az övé lett volna. Restellte, hogy ő semmit sem ajándékozhat nekik, éjjel alig aludt. Reggel az asszony ijedten nézegette.

- Csak nem leszel beteg? – kérdezte. - Sápadt vagy!

A fejét rázta.

- Én nem hoztam ajándékot… - mondta szégyenkezve. A nő nevetett.

- Nekünk Te vagy az ajándék! - mondta kedvesen, és magához ölelte. - Mi nagyon szeretünk. Így olyanok vagyunk, mint egy igazi család. Nekünk ez sokat jelent.

Szilveszter boldog volt, hogy szeretik, segített a ház körül, eljött a barátja és kártyáztak hármasban a férfival, míg a nő haza nem ért. Kezdte átlátni az életüket. A nő rengeteget dolgozott. Minden túlórát elvállalt, művelte a kertet, gondozta az állatokat, ápolta és szerette a férjét. A férfi nehezen viselte a betegségét, csak akkor derült fel az arca, ha mindketten a közelében voltak. Látta, milyen szűkösen élnek, a nő mennyire próbál spórolni. Ha levágott egy csirkét, azt háromszorra ették meg. Lábából, fejéből, belsőségeiből finom leves készült, a csontos részekből paprikás nokedlivel, a combját, mellét kirántotta és ették finom sült krumplival. Segíteni akart, de nem tudta hogyan, hiszen még csak tizenhárom éves volt. Hát csinálta, amit tudott. Összeszedte a tojást, megkeverte a korpát a malacnak, elseperte a járdát.

- Egyem meg a jó szívedet! - mondta a nő meghatottan, és megsimogatta.

Karácsony után nehéz szívvel készülődött. A házaspár is hallgatagon tett-vett.

- Vigyél vagy két szelet kalácsot! - mondta az ember. 

- Jó. - bólintott Szilveszter. - A könyvet itt hagyom, - mondta, - nehogy valaki összefirkálja, vagy elszakítsa.

- Jó, tedd a padba. - mondták. - Ha jössz, csak elő kell venni.

Elárasztotta az öröm.

- Hát jöhetek máskor is? – kérdezte. Az asszony sírva fakadt.

- Bár itt maradhatnál örökre, - mondta, - de látod, milyen szegények vagyunk… Itt nincs fürdőszoba, és csak a konyhában alhatnál… Pedig… - legyintett.

- Én nem bánom, hogy nincs fürdőszoba, és szeretek a konyhában aludni. - válaszolt Szilveszter. - És az se baj, ha nincs mindig hús. Én szeretem a krumplit is… Mindhárman elérzékenyültek.

Még egy hét sem telt el, amikor január elején Szilvesztert az igazgatói irodába hívatták. Megrettent. Legutóbb, amikor ez történt, elvitték egy másik helyre… Az igazgatói irodában az asszony ült, mosolygott, amikor meglátta.

Az igazgató komoly arccal nézett rá.

- Fontos döntést kell meghoznod, fiam. Ez a házaspár szeretne téged magához venni, de elég szűkösek a körülményeik. Ezért azt szeretnék, ha te döntenél, akarsz-e hozzájuk költözni, vagy inkább itt maradsz.

- Megyek! - vágta rá olyan gyorsan, hogy a felnőttek felnevettek.

- Hát akkor nincs más hátra, mint megindítani az eljárást. - közölte az igazgató. A nőre nézett. - Még ne éljék bele magukat, - mondta, - mert a hivatal kemény feltételeket támaszt. A környezettanulmány lesz a döntő.

Izgatottan vártak.

A gyámhivatal munkatársa húzta a száját. Nincs fürdőszoba… A gyerek a konyhában lenne elhelyezve? Az anyagi lehetőségek meg… Ezt hogy képzelik? Hát itt rosszabb körülmények közé kerülne, mint ahol most van! Szó sem lehet róla! Megtagadták az engedélyt.

Mindenki szomorúan vette tudomásul a döntést. Az igazgató a fejét csóválta. - Bürokraták! - morogta. -Én csak annyit tehetek, hogy saját hatáskörömben egy-egy hétvégére, vagy szünetben néhány napra elengedem a gyereket. Ez is több, mint a semmi…

Hát így éltek ezután is. Szilveszter minden szünetből néhány napot, és havonta legalább egy hét végét a házaspárral töltött. Már Mamának és Papának szólította őket, iskolából jövet beugrott a boltba mamához egy puszira, ölelésre, aztán a házba papához, úgy ment az intézetbe.

- Kőműves leszek! - jelentette be félév táján. - Akkor nem kell innen elköltözni, az iskola csak 15 kilométerre van, és szinte minden nap jöhetek. Komolyan megvitatták a döntést és jónak találták. - Már csak alig több, mint három év, aztán dolgozni kezdek, és azt csinálok, amit akarok.  Ide költözök, ahogy elvégeztem az iskolát. - mondta egy este, miközben hajában sült krumplit ettek paprikás zsírba mártogatva, pirítóssal és teával. - Átalakítom a kamrát, az lesz a szobám.

- Akkor arra ablak is kell! - véleményezte Papa az ötletet. Így tervezgettek.

Amikor az első ösztöndíját megkapta, szinte sokkolta, hogy pénz van a kezében. Mamának viaszos vászon asztalterítőt vásárolt, amilyet mindig is szeretett volna, a papának egy csomag kártyát. Sírva-nevetve ölelgették.

Az iskolaév végén az igazgató engedélyezte, hogy a nyár egy részét a házaspárnál töltse. Szilveszter lelkesen tervezgetett.

- Mégis inkább a fürdőszobát alakítjuk ki először! A kamra helyén lesz. Jó nekem a konyhai ágy is még egy darabig! De a fürdőszoba fontos Papának. Nem járkálhat már ki éjszaka a járókeretével az udvari árnyékszékre…

A tervek gyakran változtak, átalakultak, de egy nem változott. Ahogy lehet, Szilveszter költözik.

És végre eljött a nap. Június közepén Szilveszter megkapta a szakmunkás bizonyítványát, egy hét múlva elhelyezkedett a közeli városka egyik építőipari vállalatánál és ezzel megszűnt az állami gondozás. Egy váltás ruhával, és a születésekor mellette talált bőrönddel érkezett. Tétován állt meg a kapu előtt, Mama futott eléje:

- Egyem meg azt a gyönyörű szemedet, - mondta, - mit ácsorogsz itt? Gyere már befelé. Papa már felállította a sakkot!

Meghitten vacsoráztak, vidámak voltak és boldogok. Elpakolta a ruháit a konyhai felnyitható padba, ahol a karácsonyra kapott könyveit őrizgette. Az asztalra rakta a kis bőröndöt, kinyitotta. Divatjamúlt gyerekruhák, egy hajtogatós képeskönyv és egy kis sárga maci volt benne. Elszorult a torka. Mama szemét könny öntötte el.

- Szegény anyád! - mondta. - Biztosan nagyon nehéz volt lemondania rólad! Látszik, hogy nagyon szeretett. Miért nem próbálod megkeresni? - Szilveszter hallgatott.

- Majd egyszer… - bökte ki kis hallgatás után.

És elkövetkeztek a hétköznapok. Szilveszter a korai busszal járt be a városba dolgozni, kis dobozban vitte a Mama által csomagolt szendvicseket. Pont olyan íze volt, amilyenre gyerekkora óta vágyott. Délután, amikor hazaért, közösen dolgoztak a kertben, főztek, Papával játszott, később a fotelágyban egy kis lámpánál még olvasott egy kicsit, aztán nyugodtan aludt, és másnap minden kezdődött újra. Másnak talán unalmas lett volna ez az élet, de ő élvezte nevelőszülei társaságát, azt, hogy pénzt keres, és a fizetésnapkor Mama elé tett egy kisebb összeget.

- A háztartási kiadásokra. - mondta. - Ne vállalj most már túlórákat és hét végéket! – kérte. 

Egy nap vigyorogva érkezett haza.

- Kaptam pénzt az államtól, - mondta. - és egy alapítványtól is. Őszre bevezettetjük a gázt. Akkor papának nem kell a kályhával bajlódni, neked meg a gázpalackot hurcolni, és tüzelőt cipelni, ha nem vagyok itt. Ez lesz az első. Aztán majd gyűjtök pénzt, építek egy nagy házat és oda költözünk. Ti laktok a földszinten, én meg az emeleten. Lesz majd hálószoba, nappali, fürdőszoba meg nagy étkezőkonyha! Nevelőszülei nevetgéltek.

- Sose lesz nekünk ennyi pénzünk kisfiam, csak magadra gondolj.

De Szilveszter nem a levegőbe beszélt. Már a következő napokban egy ember jelent meg a házban, aki megtervezte a gázfűtést.

- Nem jó ez így! - töprengett Szilveszter. - Mégis a víz lenne fontosabb. Kell a mosogatáshoz és a fürdéshez. Bevezettetjük a vizet is.

- De hát honnan veszünk ennyi pénzt? - rémüldözött Mama.

- Majd megoldom!

És újabb munka kezdődött. Szilveszter vezetékeket fektetett le, emésztőt ásott, átalakította a kamrát. Válaszfalat húzott, ajtót állított be, a tornác végébe új kamrát épített.

A kettéválasztott kamrából kis fürdőszoba lett WC-vel, a másik feléből kis kuckó saját magának. Biciklin tolt haza egy házbontásból származó apró ablakot. Jókedvűen vakolt, betonozott, festette a falakat és novemberre elkészült. A csempézett tusoló láttán Mama a könnyeit törölgette, a másik, ajtó nélküli kis benyílóba szőnyegpadlót szabott a betonra, betolta a fotelágyat, vett egy szekrényt a Jófogáson, és beköltözött. Igaz, se ajtó nem volt a kis helyiségen, se fűtés nem volt benne, de a konyhából elég meleg szivárgott be, hogy ne nagyon fázzon.

- Jó lesz ez addig, amíg az új házat fel nem építjük. - mondogatta magabiztosan. Az egyszerű kis tusolót is használatba vették még karácsony előtt. A hideg nyirkos estéken jól esett a meleg, nevelőszülei örvendeztek.

- Ezt nem hittem volna! - mondta a Papa. - Te fél év alatt elérted, amiről mi évekig csak álmodoztunk.

Mama sem dolgozott már, nyugdíjba ment, főzőcskézett, férjével üldögéltek a konyhaasztalnál, keresztrejtvényt fejtettek, vagy kártyáztak, este tévét néztek.

Éltek, mint egy igazi család, Szilveszter karácsonyra ajándékot vásárolt a két idős embernek. Puha, meleg mamuszokat, narancsot és szaloncukrot.

- Vettem virslit szilveszterre, és egy üveg pezsgőt is! - állított haza egyik nap.

- Jól tetted, egyem meg a szívedet! - mondta Mama. - Jól jön az ünnepléshez.

 

Az év utolsó napján Szilveszter dél körül indult haza. Fázott és fáradt volt. Mindenhol az újév köszöntésére készültek. Fiatalok nevettek, gyerekek dudákat fújtak, petárdák durrantak. Mosolyogva nézte őket. Ő nem vágyott mulatozásra. Hazavágyott. A buszon elgondolkodott. Majd egyszer, ha lesz egy lány, akkor ő is elmegy vele táncolni, étterembe viszi, talán feleségül is veszi, lesznek gyerekeik, együtt lesznek a nagy házban mamával és papával. De most még csak hozzájuk vágyik. Alig várta, hogy hazaérjen.

Bezárta maga után a kaput, végig ballagott a tornácon, benyitott a házba. Szinte simogatta a meleg. A konyhában sütemény illat fogadta. Nevelőszülei is készülnek az újév köszöntésére, gondolta. Senkit sem látott, a szobaajtó csukva volt. - Biztosan sziesztáznak. - mosolygott. A kuckójába húzódott, melegítőt vett fel, evett egy kis levest, aztán ledőlt az ágyára és magára húzta a puha plédet, amit karácsonyra kapott. A szeme lassan leragadt, félálomban hallotta, amint nyílik a szobaajtó, az öregek sutyorognak, halkan tesznek-vesznek, jó volt ellazulni így, hogy maga körül tudhatta őket. 

Zenére ébredt. „Boldog, boldog születésnapot…” – szólt a régi magnóból. Nem hitt a fülének. A konyhaasztalon torta, rajta a 18-as szám, a közepén gyertya égett. A két kis öreg elégedetten vigyorgott, sikerült a meglepetés!

- Na, gyere, fújd már el! - biztatták, - még rácsöpög a viasz!

- De még nincs vége! – nevetgélt a papa és egy csomagot nyomott a kezébe. - Boldog névnapot, fiam!

Próbálta visszafojtani a sírást, mélyeket lélegzett.

- Eddig sose tudtunk felköszönteni, egyem meg a gyönyörű szívedet! - ölelgette a mama. - Mert mindig vissza kellett menned az intézetbe a hülye szabályok miatt.

Kibontotta a csomagot, egy telefon volt benne.

- Nahát, nem kellett volna ennyit költeni! – szabadkozott, de csak úgy dobogott a szíve az örömtől.

De a meghatottság perceit hamar felváltotta a vidámság.

Jókedvűen ültek az asztalnál, ették a tortát, itták a pezsgőt.

- Hagyjunk éjfélre is! - vette el előlük mama az üveget, ők meg méltatlankodtak. Mama előadást tartott a mértékletességről, miközben a sütőbe rakta a disznótorost, amit vacsorára szánt. Összekacsintottak mögötte, a Papa elővette a kártyát:

- Te osztasz! - mondta.

Ez tényleg az ő napja volt. Szilveszter napja.

 

 

Lopva az órára nézett. Nem érek oda! – döbbent rá. Sírás fojtogatta. A gyerekek is otthon vannak már, nem szerette egyedül hagyni őket, mégis csak a hatodik emelet… És kaja sincs otthon. Már el kellett volna indulnia, de főnök szívózik. Ez az adomány segítette volna át az ünnepeken.

Hát nekem semmi sem sikerül ebben a büdös életben? – már folytak a könnyei. Pénze már szinte semmi sincs, az egész évben összekuporgatott forintjai és majdnem az egész fizetése elment arra, hogy végre visszakapcsolják az áramot, hiszen megigérte a gyerekeknek, karácsonyra lesz áram. Lett is. Legalább tévézni tudnak már. Fizetést pedig csak januárban kap.

Még kemény idők várnak rá. A fűtés- és gázhátralék törlesztése még a jövő évben is elviszi a jövedelme jelentős részét.

- Főnök, én megyek… - mondta bátortalanul.

- Hova? – vakkantott a férfi a pénztár mellől - Még meg kell tisztítani a zöldségeket. Utána mehetsz.

Szipogva ment vissza a konyhába. Most már biztosan nem ér oda. Őrülten kapkodott, egyik zöldséget a másik után dobta a mosóba, de még mindig volt egy fél zsáknyi. Már biztosan nem ér oda. Küszködött a könnyeivel.

- Neked mi bajod? – kérdezte a másik konyhalány.

- Adományt kaptam volna karácsonyra, de már lekésem. - szipogta.

- Hát menjél!

- Még nem tudok… - Kellett ez a munka. Nem kockáztathatott.

A másik nő nem kérdezett, csak beállt mellé.

- Így hamarabb végzünk! - súgta.

 

A két önkéntes az autónak támaszkodva várakozott a templomkertben. Beszélgettek teljes egyetértésben, kezüket a műanyag teáspoháron melengették. Alig látni két ennyire különböző embert, így együtt.  A férfi fiatal volt, drága öltönyt, bőr cipőt és divatos kabátot viselt, autója is elegáns volt. A nő idős volt, kabátján látszott, hogy a kínaiban vette, a hátizsákját meg nyilván a turkálóban.

- Várjunk még? – kérdezte a fiatal a drága órájára nézve.

- Hát, menni kéne… - töprengett az asszony - még lenne dolgom… - a papírokba nézett - Három gyerekes egyedülálló anya. Kérdezzük meg a plébános urat, hátha tud róla valamit.

A fiatal önkéntes rövid telefonbeszélgetés után kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Tudjuk, hol dolgozik, odamegyünk.

 

- Kész vagyok! - jelentette be a főnöknek a fiatalasszony - Most már muszáj mennem, a gyerekek egyedül vannak otthon.

- Mi közöm hozzá, nem én csináltam őket! - morgott a férfi. Szar napja volt ma, alig van bevétel. - Törölgesd még le az asztalokat, aztán mehetsz! De nem leszünk jóba’, ha mindig ennyire sietsz!

 

Alighogy a nő után becsukódott az ajtó, jól öltözött, magas férfi nyitott be.

- Mit parancsol? – készségeskedett a tulaj, valahonnan ismeri ezt a pasast, motoszkált a gondolataiban.

A férfi a konyhalányt kereste.

- Elment.

- Mikor?

- Negyed órája… - kotyogott közbe a pultos lány.

A férfi felvonta s szemöldökét.

- Úgy tudtam, háromig tart a munkaideje. - mondta. Farkasszemet néztek.

- Hát, ez most elhúzódott… védekezett a tulaj. Ki a fene lehet ez, próbálta kitalálni, remélhetőleg nem valami NAV-os...

- Tudja, hogy három gyerek várja otthon? – a fiatal férfi hangja határozott volt.

- Persze, hogy tudom! - kapta fel a vizet - De ez egy munkahely.

- Szerződésben rögzített munkaidővel, ugyebár… - vágott vissza a másik - Kíváncsi lennék a túlóra kimutatásra.

Az idős asszony nyitott be mosolyogva.

- Na? Itt van? – kérdezte.

- Elment. - mondta a társa még mindig a tulajdonost mustrálva.

- De ez a kedves úr biztos meg tudja mondani, hol lakik, - nézett rá az asszony - vagy meg tudja adni a telefonszámát.

- Én nem adhatok ki személyes adatokat… - akadékoskodott a tulajdonos.

- Dehogynem, ha megtudja, miért kérjük. - mondta barátságosan az idős nő - Csak a gyerekeknek vinnénk karácsonyra ajándékot.

- Jó, megadom a telefonszámát… - morgott.

A fiatal, elegáns férfi előzékenyen nyitotta az ajtót az idős asszony előtt. A tulaj már csak az elsuhanó autót látta, mikor rájött, ki is a férfi… Basszus, mérgelődött, pedig micsoda jó reklám lehetett volna egy közös fotó…

 

Rohant a templomkert felé. Már másfél óra késésben van, de hátha… A kapu már zárva volt. Csengetett, a plébános a fejét rázta, az adományozók már elmentek vagy fél órája. Eleredt a könnye.

- Várjon! - hallotta, és a plébános egy reklámszatyrot nyomott a kezébe.

Csak az utcán lesett bele. Tartós tej, két konzerv, egy étolaj, egy csomag tészta. Hát mégis valami. Majd kezd vele valamit… A buszmegálló felé indult. Valami jeges dara kezdett csapkodni, feltámadt a szél. A kapucnit a fejére húzta. Belenézett a pénztárcájába. Egy ötszázas és némi apró… Még vesz kenyeret, meg esetleg pár tojást. Egy kiló lisztet. Akkor süthetne palacsintát. Hozzá meg főzne tojásos levest. Nagyon számított erre az élelmiszer-csomagra. Megint a sírás kerülgette, mélyeket lélegzett. Csengett a telefonja. Vidám, női hang érdeklődött, hogy merre van. Először nem is fogta fel, aztán kapcsolt. Az adományozók hívták. Nem hagyták a sorsára. Az utca végére futott, ott várta őket. Mikor meglátta a hatalmas csomagot, elsírta magát.

- Nem birom hazavinni… - szipogott.

- Üljön be, hazavisszük. - mondta a fiatalember.

Boldogan ült a hátsó ülésen, ekkora csomagban biztos van valami a gyerekeknek, de legalábbis lesz mit enni.

A gyerekek érdeklődve nézték az idegeneket, főleg a fiatalembert csodálták álmélkodva. Hogyne, hát az ország legjobb átlövője az ő lakásukban? Kíváncsiságukat jólnevelten próbálták palástolni, majd figyelmüket a csomagban lévő finomságok terelték el. Míg anyjuk kipakolta a kincseket, a vendégek egymásra néztek döbbenten. Még az idős asszony is ritkán látott ilyet, a fiatal férfi meg tán sose. A lakás romokban hevert. A beépített szekrények ajtaja letépve, a zsanérok kiszakadva. A linóleum betonig lekopva, a falakról a tapéta leszaggatva, a szőnyegpadló foltos és piszkos, a konyhaszekrény munkalapja összehasogatva, a mosogató szigetelőszalaggal rögzítve. A kisebb szobában egy nyitható rekamié, rajta kopott paplan, se várna, se lepedő, a nagyobb szobában egy csupasz franciaágy és egy éjjeliszekrény fiókok nélkül, rajta ősrégi tévé. Csupasz villanykörték, se bútorok, se lámpák. A padlón halmokban összehajtogatott ruhák hevertek. Sehol egy takaró, egy függöny…

A fiatalasszonyra fordult a figyelmük, aki a konyhában állt, válla rázkódott a sírástól és a csomag tartalmát bámulta. Narancs, szaloncukor, egy egész rúd szalámi, kávé, tea, konzervek, zacskós levesek, mártások, tészták, rizs, liszt, tej… Ez kitart fizetésig. A segítőkre nézett, akik még mindig az előszobában ácsorogtak. Hirtelen az ő szemükkel látta a lakást.

- Ne gondolják, - sírta el magát újra - én nem vagyok ilyen igénytelen. Ez az én lakásom, a válás után vettem, itt neveltem a gyerekeimet. Aztán szerelmes lettem, a férfihoz költöztünk, ezt meg albérletbe adtuk. De nem működött az együttélés, az albérlőket meg csak évek múlva tudtam kirakni és a lakást így kaptam vissza üresen, mindenünk eltünt. Semmink sincs. De nem baj, lényeg, hogy már itt vagyunk végre. Tavasszal költöztünk. A közüzemi hátralékokat már törlesztem, de felújításra, vagy akár bútorokra, ágyneműre még egy ideig nem lesz pénzem.

- De miért nem kér segítséget? – csodálkozott az idős asszony.

- Kitől? – kérdezte.

- Hát például tőlünk. Még két nap van karácsonyig, addig sok mindent intézhetünk! - mosolygott biztatóan - Holnap jelentkezünk, most pihenjen.

Másnap szótlanul dolgozott. Lehet, hogy elfelejtették, gondolta, vagy mégse sikerül. A gyerekeknek nem is szólt. Eleget csalódtak már. Dél sem volt még, amikor csörgött a telefonja.

- Szia! – szólt bele vidáman az idős asszony, és már mondta is - Sikerült szerezni szekrényt, két fotelt, egy csillárt és egy íróasztalt, bár nem a legújabb divat, de egész pofás darabok. Most várom a furgont, még beugrunk a máltaiakhoz, aztán indulunk, siess haza.

Szinte megszédült. Ennyi mindenre nem számított… Fellélegzett. A főnök csendben fülelt, ő meg észrevette.

- Ez van! - mondta neki, és megvonta a vállát. Már nem szégyellte, ami történt vele. Túl lesz rajta.

Mikor hazafelé indult, a főnök kiáltott utána. Kezében nejlon szatyorban két műanyag doboz.

- Ezt vigye haza vacsorára! - nyomta a kezébe - Holnaptól hozzon ételhordót. Mondhatta volna, hogy nehéz helyzetben van. - és morgott még valamit a néma gyerekről, akinek az anyja se…

Az idős nő érkezett először. Nagy műanyag szatyrokat cipelt.

- Még ezeket sikerült szereznem a máltaiaknál. - mondta és színes gyerekágyneműt, frottírtörölközőket szedett elő, meg néhány tarka paplanhuzatot. Aztán férfiak jöttek, egy egész szekrénysort hoztak, meg két, szinte új fotelt. Az előszoba sarkába összetekert szőnyeget, műanyag zsákokat dobáltak le, a konyhába nagy dobozban tisztító- és tisztálkodószereket. A gyerekek szobájába íróasztal és szék került. Ezt még Nektek küldik, mondta az asszony a gyerekeknek, és összegöngyölt, az egész kézilabdacsapat által aláírt plakátokat adott oda, amit ők boldogan raktak a falra.

- Ez pedig a bónusz. - mosolygott a segítő, amikor a két férfi egy hűtőszekrényt cipelt be az ajtón - Most ajánlotta fel valaki, nem hagytam ott.

A fiatalasszony boldogan nyitotta ki az ajtaját.

- Van fagyasztó része is! – örvendezett - ezután már jobban tudok vásárolni és főzni.

A gyerekek megvadulva ugráltak, aztán az emberek elmentek, csak az idős nő és egy fehér hajú, bajuszos férfi maradt. Érdeklődve nézték, amint nagy táskájából fúrógépet, és más dolgokat szed elő, és az előszoba szekrények ajtajára a tarka paplanhuzatokból és vékony lécekből ajtókat szerkeszt, polcokat rak be, majd felszereli a csillárt. Közben a nők felrakták a függönyöket, a zsákokból puha plédek, ágytakaró került elő, végül leterítették az előszobába a futószőnyegeket.

- Jó lett volna még pár tekercs tapéta, de az már nem fért bele az időbe. - nézett a falra az idős segítő - Na, majd legközelebb.

Már sötét volt, amikor a segítők elmentek. A fiatalasszony még sokáig dolgozott, miután a gyerekek lefeküdtek. A segítség kirántotta a fásultságból, tele volt energiával. Bepakolta a ruhákat a szekrényekbe, kisúrolta a kopott padlószőnyeget, amennyire lehetett, a fotelek közé állította a tisztítószeres nagy dobozt, a maradék paplanhuzatból terítőt szabott a kis „asztalra”. Jó lesz, amíg más nem kerül. Benézett a gyerekekhez, akik nyugodtan aludtak a puha takarók alatt.

Másnap, szent este napján ételhordóval és egy fenyőággal a kezében sietett haza. Felnézett az épületre, már az ő ablakai sem különböztek a többitől. Lassan nyitotta az ajtót, reggel még sötétben indult, most szinte félt, hogy talán az egész csak képzelődés volt. A gyerekek zajongva futottak elé.

- Ettünk margarinos kenyeret szalámival! - újságolták vidáman - De a szaloncukorhoz és a narancshoz nem nyúltunk!

A lakás hangulata alapvetően megváltozott. A szőnyegek, függönyök, színes takarók melegséget sugároztak, tisztítószerek illata szállt mindenhol. És nem csak a lakás változott meg, a gyerekek is. Már nem néztek rá reménytelenül reménykedve.

Teát főzött. Leült az új fotelbe, a gyerekek a szőnyegre telepedtek. Az új szekrénysor jól mutatott, elnyelte a földön, halomban álló ruhákat, az előszoba futószőnyegei eltakarták a szakadozott pvc-t. A franciaágy puha takarója és a gyerekek színes ágyneműi, bárhova nézett, mindenhol talált valamit, amire jó volt ránézni, ami örömet okozott.

Felrakta a vizet a tésztafőzéshez, vázába rakta a fenyőágat, a gyerekek a szaloncukorral díszítgették lelkesen, miközben ő a zacskós mártás feliratát böngészte. Az ételhordóban található finomságokat a holnapi ünnepi ebédre tartogatja.

Jövőre karácsonyfa is lesz, gondolta, és minden rendben lesz.

Este a franciaágyon kuporogtak mind a négyen a puha takaró alatt. Boldogan nevettek és narancsot ettek. Holnap karácsony...