Az árulás

 

Soha nem feltételezte, hogy ez vele előfordulhat. Mindig jó testvérek voltak. Szerették egymást. Vagyis – ezek szerint - ő szerette a testvérét, aki öt évvel volt fiatalabb nála. Vidám, élénk lány volt. Pont az ellentéte annak, amit ő képviselt. De hát az ő élete nem zajlott olyan felhőtlenül, mint a korabeli lányoké… Apjuk egy nap felszívódott, de ennek inkább örültek, hiszen mogorva, konok ember volt, és gyakran eljárt a keze.

Ő ekkor tizenegy éves volt. Húga hat, öccsei meg még kisebbek. Anyja a városban dolgozott egy gyárban, három műszakban, hogy nekik mindenük meg legyen. Vagy legalább, ami nagyon szükséges. De nem telt iskolai kirándulásra, menzára, fagyizásra vagy mozira, később diszkóra.

Ő volt az, aki iskola után főzött, mosott, takarított, és ha volt ideje, tanult is. Semmi gond nem volt vele se otthon, se az iskolában.

Anyja megsimogatta a fejét.

- Te vagy az én segítségem! Az én nagylányom! Mi lenne velem nélküled… - és hét végén küldte – Menj, pihenj, olvass, vagy amit csak akarsz. Megérdemled.

Ilyenkor boldog volt. Kezébe vett egy könyvet, leült a tornác lépcsőjére és olvasott. Néha. De legtöbbször álmodozott, vagy tervezgetett. Hogy mi lesz, ha befejezi az általános iskolát. Hol fog tovább tanulni. Milyen munkát végez? Hol fog lakni? És csak félve gondolt arra, hogy majd lesz-e mellette valaki, aki szereti. Egy fiú…

Amikor már hetedikbe járt, próbált tájékozódni, merre induljon. Anyja ebben nem volt nagy segítség, fogalma sem volt ezekről a dolgokról, így az osztályfőnökét kérdezte. A tanár először meglepődött, aztán lelkes lett. Több szakma és iskola is szóba került, míg végül közgazdasági szakközépiskola mellett döntöttek.

Anyja kétségbe esett.

- Mi lesz a kicsikkel? Egyedül maradnak itthon?

- De anyu, hát a húgom már tíz éves! Éppen annyi, mint én voltam, amikor te a városba mentél dolgozni apa távozása után.

- Az más volt! – jelentette ki az anyja, és ő nem értette. Miért lett volna más?

- Azt akarod, hogy ne tanuljak? – tette fel a kérdést, és anyja türelmetlenül válaszolt.

- Persze, hogy nem! Csak olyan váratlanul jött…

Váratlanul? – gondolta. Egy éve erről beszélgetünk. Végül abban egyeztek meg, hogy menjen tanulni, de kollégium helyett legyen bejáró diák. Ez ugyan azzal járt, hogy kora hajnalban kelt, a buszon tanult, és délután rohant haza az első járattal, amit elért, hogy a gyerekek ne legyenek egyedül. Neki nem volt része a felhőtlen diákévekben.

Maga sem értette, hogyan, de egész jó eredménnyel érettségizett, és már a következő hónapban elhelyezkedett egy cég könyvelési részlegén, ahol a fizetés nem volt ugyan túl magas, de legalább biztos állása volt. Még mindig hajnalban kelt, és délután sietett haza, ráadásul a fizetése nagyobb részét a háztartásba invesztálta. Így ment ez két évig, és már kezdett besokallni, amikor anyjának váratlanul udvarlója akadt. Ez volt számára a megváltás. A férfi a házukba költözött, és ragaszkodott hozzá, hogy anyja hagyja abba a három műszakos munkát, és ne aggódjon tovább az anyagiak miatt. Hálás volt neki.

És szabad volt végre!

Albérletet keresett, és egy hónap múlva a városba költözött. Az albérlet nem volt túl elegáns, egy panel épület nyolcadik emeletén helyezkedett el, de legalább megfizethető volt, és ő azt csinált, amit csak akart. Reggel addig aludt, amíg csak lehetett, délután nem kellett haza rohanni, vacsorát készíteni, ha csak egy hot-dogot vett, az is jó volt.

A huszadik születésnapján meglepte magát, és a plázába ment. Vásárolt. Ruhát, táskát, szandált. Csak két-három hetenként ment haza, a gyerekeknek ajándékot vitt, elégedetten látta, hogy anyja kivirult, a férfi rendes embernek látszott, aki megbecsülte és szerette őt.

Ősszel egy nap a húga kereste.

- Segíts, hogy eljöhessek otthonról…!!! – könyörgött. – Elegem van abból, hogy úgy kezelnek, mint egy csecsemőt!

- Mi történt? – kérdezte ijedten – Azt hittem, minden rendben van…

- Nem engednek sehova. Azt mondják, gyerek vagyok, és felelőtlen. Anya néha a busznál vár, amikor megyek haza a gimiből. Legalább beszélj velük! Kollégiumban is jobb lenne, mint az, hogy folyton a sarkamban lihegnek.

Nevetett a lány panaszán, aztán mégis segített. Tudta, milyen az, ha soha nincs egy szabad perce se…

- Figyelek rá! – igérte meg anyjuknak. – A koleszban jó helye lesz, legalább biztosan tanul, hiszen ott van tanulószoba! Kifizetem a kollégiumi díjat. Legyetek nyugodtak.

A lány boldog volt, ő meg örült, hogy ott van a közelében. Néha délutánonként kimenőt kértek, és együtt lógtak a városban. Nem nagyon volt pénze, hiszen az albérlet díja megterhelte a jövedelmét, de azért novemberben vett neki egy csizmát, és karácsonyra egy dzsekit. Ne lógjon ki a többiek közül…

Így telt el újabb két év, és ő spórolt ezerrel, hogy valahogy kikeveredjen a szegénységből, ezért délutánra és hétvégére munkát vállalt egy könyvelőirodában. Alig várta, hogy húga leérettségizzen, és valami munka után nézzen, vagy tovább tanuljon, hogy végre csak a saját dolgaira koncentrálhasson.

Annyi elfoglaltsága volt, hogy szó sem lehetett szórakozásról, ismerkedésről. így aztán huszonhárom évesen még nem volt férfi az életében, ami egyre jobban frusztrálta. Szerette volna, ha valaki öleli, csókolja, akivel megoszthatná az életét, vagy legalább elmehetne vele egy-két randira. Főleg, mert a testvére egyre-másra mutatta be neki a fiúkat, akikkel találkozgatott. Néha álmodozva, néha nevetve mesélt az éppen aktuális fiúról, aki futott utána. Ő is jókat mosolygott a lány kalandjain, örült, hogy neki nem okoz gondot a párkeresés.

Egy nap új ember került a céghez, ahol már öt éve dolgozott. Iratkezelőnek vették fel. Kedves volt és jóképű. Csak járni nem nagyon tudott, paralízises volt egyik lába.

Már az első napon érezte, hogy a férfi nem hagyja hidegen. Ijedten hagyta el az irodát, és a hátában érezte a pillantását. Aztán megnyugodott, és már tudott a közelében tartózkodni anélkül, hogy elpirult volna. Először csak néhány szót váltottak, leginkább a munkával kapcsolatban, aztán egyre többet beszélgettek, már nem csak hivatalos ügyekről. Szerette a férfi humorát, azt, ahogy az életről gondolkodott. Napról-napra éledtek az érzések, és alig pár héttel később a férfi felhívta telefonon az irodában.

- Csak igennel, vagy nemmel válaszolj. – mondta – Eljössz velem meginni egy kávét?

Benne fellobbant az öröm, mosolyogva válaszolt:

- Igen!

A férfi egy kedves kis kávézóban várta, a szeme ragyogott. Elmondta, hogy az első nap óta csak rá gondol, hogy szerelem ébredt benne, de az állapota miatt nem mert lépni. Megkérdezte, tudná-e szeretni őt így, hogy ő nem tud kirándulni, túrázni, táncolni és más hasonló dologban részt venni.

- Hát ezek apróságok! – válaszolta – A lényeg nem ez. Én szeretek otthon lenni, olvasni, főzőcskézni, mármint, ha egyszer lesz otthonom, mert jelenleg esély sincs rá.

- Nekem van egy kis házam. – mondta a férfi – Szeretném veled megosztani. Tudom, korainak tűnik az ajánlatom, de érzem, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Szeretném, ha az életem része lennél.

Ő is így érezte, ezért lemondta a hétvégi munkáját, és meglátogatta a kis kertvárosi házában. Nem volt nagy luxus, de a kétszobás, barátságos kis épület és a szépen gondozott kert hatott rá.

- Majd nézd meg tavasszal! – lelkesedett a férfi – Szerencsére nem túl nagy, én is elboldogulok vele. Sajnos a házra ráférne egy alapos felújítás, de jelenleg alig van pénzem. A rokkant járadékom hidegvízre sem elég, és munkát nehezen találok. Most is, mielőtt ide kerültem volna, hónapokig nem volt más jövedelmem. De ez a munka, igaz, csak hatórás, de legalább tartósnak igérkezik, és én nagyon vigyázok, nehogy elszúrjam.

Így kezdődött a szerelmük. Hamar összekötötték az életüket, és boldogok voltak együtt. Bár egyikük sem rendelkezett „előélettel” szexuális téren, hamar egymásra hangolódtak, gyakran és élvezettel szeretkeztek, és mindkettőjük számára kinyilt a világ. Az ő megtakarításával és kettőjük keresetével jól gazdálkodtak. Korszerűsítették a házat, amit lehetett, maguk oldottak meg, pontosabban ő, mert a férfi otthon leginkább a kerekes székében üldögélt, vagy járókerettel poroszkált, hogy a gyakran jelentkező fájdalmakat elkerülje. De segített, amiben csak lehetett. Elkészítette a vacsorát, míg ő a mesterek után takarított, vagy éppen fúrt-faragott.

Megtanult autót vezetni, és a második évben, amikor a házuk már kényelmes és barátságos volt, gyakran kirándultak. Nem mentek messzire, ezt a férfi állapota nem engedte, de a tágabb környezetükben is találtak szép helyeket, ahova gyorsan el lehetett jutni, a férfi gyakran leült, úgy csodálták a tájat, vagy ő tolta a kerekesszékben. Három év telt el így, teljes boldogságban, amikor egy nap a húga jelentkezett. Épp most szakított élete szerelmével, sírta, nem tud hova menni. Anyjáékhoz nem költözhet, onnan nem tud bejárni az egyetemre, albérletre nincs pénze, nem tudja, mi legyen.

- Miért nem keresel valami munkát! – kérdezte tőle – És felvehetnéd a diákhitelt! Már csak egy éved van, az nem nagy összeg, és hamar vissza tudod fizetni.

- Adóssággal kezdjem az életemet? – háborgott a lány – Azt hittem számíthatok rád…

- Jó, megkérdezem a férjemet, mert ez az ő háza. – nyugtatta és tényleg meg is kérdezte.

- Itt a nappaliban elhelyezhetnénk! – mondta – Alig nyolc-kilenc hónapról van szó… Aztán, ha lediplomázik, keres munkát, lesz jövedelme és a saját lábára áll…

A férfi azonnal beleegyezett.

- Jöjjön csak, - mondta – ha nekem lenne egy testvérem, én is befogadnám.

Hálásan csókolta meg a nagylelkűségéért, és a húga már egy hét múlva beköltözött. Egy kis térelválasztó polc mögött rendezték be a kuckóját a nappaliban, és a lány könnyek között köszönte meg.

Ezután minden nap együtt vacsoráztak, hét végén együtt főztek, együtt ettek, a nyári napokon együtt mártóztak meg a kis mobil medencében, együtt napoztak.

Júniusban a lány megkapta a diplomáját, és ő várta, hogy elkezd munkát keresni, de úgy látszott, a lány nem kapkodja el. Nem szólt. Biztos jól esik neki egy kis lazítás a diplomáért való hajtás után. De a jövedelmük kezdett kevés lenni hármuk számára. Ezért elvállalt minden túlórát. Majd pihen, ha a testvére már egyenesbe jut.

Már augusztus vége felé járt az idő, fülledt, nyomott volt a levegő, reggel óta fejfájás kínozta, ezért úgy döntött, ma nem túlórázik, majd reggel korán visszamegy, és felfrissülve gyorsan végez.

Az autó a ház előtt állt, ez szokatlan volt. A férfi mindig beállt a garázsba. Sietve ment végig a kerten, belökte az ajtót, azt hitte valami baj van…

A nappaliban nem volt senki, a hálószobába szaladt, és amit ott látott, attól megrogyott a lába. Az ágyukban a férfi és a testvére feküdt, és hevesen szeretkeztek. Az ajtónyitásra ijedten néztek fel, a lány felpattant, és a fürdőszobába rohant. A férfi magára rántotta a takarót, a szeme kétségbeesetten meredt őrá…

A konyhába támolygott, émelygett, és az ájulás környékezte. Lerogyott egy székre, próbált mélyeket lélegezni, inni kellene egy pohár vizet, gondolta, de a remegés miatt nem mert felállni. Még csak az hiányozna, hogy elájuljon itt…

Nyílt az ajtó a férfi érkezett a járókeretére támaszkodva. Leült vele szemben. Az arca sápadt volt, a szeme zavartan kerülte a tekintetét.

- Ugye nagyon utálsz…??? – kérdezte, mint aki biztos a válaszban.

- Mióta tart? – kérdezte, talán abban reménykedve, hogy a férfi azt válaszolja, ez volt az első, de ő csak lógatta a fejét és alig hallhatóan válaszolt.

- Már tavasz óta…

Nem hitte el, hogy a két ember, akikért mindent megtett, ennyire semmibe tudták venni. Nem akarta, mégis kitört belőle:

- Miért?

A férfi a hajába túrt.

- Nem akarok hazudni… Egyszerűen túl gyönyörű, és túl édes… Engem még ilyen szép nő soha nem akart… Nem tudtam ellenállni. Őrülten vágyom rá és úgy érzem, sose voltam még ilyen szerelmes… Kérlek, ne haragudj…

Mit válaszolhatott volna? A hálószobába ment, levette a két nagy bőröndöt a gardrób felső polcáról és módszeresen kezdett belepakolni. Lehúzta az egyik párnát, paplant, berakott egy garnitúra ágynemű huzatot, két törölközőt, és a ruháit. Benyitott a fürdőszobába, ahol a testvére kuporgott a WC tetején ülve, nem nézett rá, összeszedte a tisztálkodószereit, azt is elpakolta, aztán a bőröndöket a konyhába gurította. A férfi még ugyanott ült.

- Akkor én most elmentem! – mondta, és érezte, hogy a hangja remeg. – Mennyi pénzed van?

A férfi értetlenül nézett rá.

- Pénzre van szükségem, hogy valahol aludni tudjak… - mondta. – Nekem nincs annyi. Az összes pénzemet a házadba invesztáltam.

- Visszafizetem! – vörösödött el a férfi - de most alig van valami a számlámon…

Nem tépte tovább a száját. Úgyis hiába. Ha nem akar, úgyse ad. Vállára akasztotta a retiküljét, és a két bőröndöt maga után húzva elhagyta a házat. Fogalma se volt, hova mehetne.

A plázába ment, az elég közel volt. Leült, és a telefonján társas albérletek hirdetéseit nézegette. Egymás után hívta a számokat. Nem kertelt, azonnal a tárgyra tért.

- Váratlanul kerültem az utcára. – mondta – Tegnap még volt otthonom, ma meg nem tudok hol aludni. Nem tudok kauciót fizetni, csak fizetéskor. De van egy arany gyűrűm, egy pár fülbevalóm és egy nyakláncom. Ezeket odaadhatom letétként, ha megfelel.

Már a hatodik, vagy hetedik számot hívta, amikor a telefont felvevő nő rövid hallgatás után azt mondta, jöjjön. És megmondta a címet.

Belvárosi öreg házhoz érkezett. A hulló vakolat nem sok jót igért, de mindegy volt. Felment az első emeletre, becsöngetett.

Idős nő nyitott ajtót, kezében cigaretta. Intett, hogy lépjen be. A konyha felé terelgette.

- Hogy került ilyen méltatlan helyzetbe? – kérdezte – belőle meg kitört az eddig visszatartott sírás. – Szóval megcsalták… Minden férfi szemétláda. - összegezte a nő a véleményét. – Jól van, nem firtatom, ha el akarja mondani, majd elmondja. Megmutatom a szobáját. Három szobám van, meg a cselédszoba. Maga majd az utcaiban lakhat. Kicsit zajos, de legalább szép, világos…

Belökte az ajtót, felkapcsolta a villanyt. Intett, hogy menjen be.

Még sose járt ilyen lakásban. Antik bútorok, amelyek talán milliókat érnek, olyan csillár, amilyet eddig csak múzeumban látott, és hozzá illő faragott támlájú ágy, székek, asztal és álló tükör. Mintha egy grófi palotába tévedt volna. Még a száját is elfelejtette becsukni.

- De hát, ha ilyen értékei vannak, miért adja bérbe a szobákat? – csodálkozott.

- Mert a csillárt és a többit nem lehet megenni, és gázszámlát se lehet vele fizetni, meg gyógyszert kiváltani se… Ahhoz, hogy ne kelljen mindenemet elkótyavetyélni, és elköltözni az otthonomból, ahol születtem, szükség volt erre a lépésre.

Amikor magára maradt, körbe járta a szobát. A szekrény üres, nyitva hagyta az ajtaját, szellőzzön. Lekapcsolta a nagy csillárt, és felkapcsolta a kis lámpát az ágy mellett, ablakot nyitott. A könnyei még mindig folytak, tenyerével törölte le az arcát, nagyokat sóhajtva próbált megnyugodni.

El kell foglalnom magamat – gondolta, és a bőröndökhöz lépett. A ruháit a szekrénybe pakolta, felhúzta a tiszta ágyneműt, aztán kilépett a folyosóra. A szemben lévő szoba ajtaja nyitva volt, a házinéni a fotelban ült, mintha rá várt volna.

- Jöjjön! – mondta – Megmutatom, mit, hol talál. A konyhát maximum egy órán át használhatja naponta. A fürdőszobát félóráig. A mosógép a háztartási helyiségben van. Szárítani a szobájában kell. Majd vegyen egy eszközt hozzá. – kulcsot nyomott a kezébe – Fizetni ráér, ha megkapja a pénzét.

El se hitte, hogy ilyen szerencséje van.

Tíz perc alatt végzett a fürdőben, ágyba bújt, várta a könnyeket, de még sírni sem tudott. Akkora volt a csalódás és a fájdalom, hogy még a lélegzetvétel is nehezére esett. Valamikor hajnalban aludt el, és a telefon csipogására nehezen tért magához.

Szorongott, amikor reggel belépett a cég kapuján. A kávégéphez ment, és a tele pohárral a kezében ült le az íróasztalához. Kolléganői semmit sem vettek észre. Egész délelőtt ki se mozdult, nehogy belefusson a férfibe, mert ha meglátja, biztosan elsírja magát. Az ebédidőt sem vette ki, megette a fiókjában lévő néhány kekszet, ezt se vette észre senki. Két óra körül nyilt az ajtó, és a férfi lépett be. Csak felpillantott, aztán dolgozott tovább. Látta, hogy nem használja a mankóját, már szólni akart, hogy megerőlteti magát, de mégis inkább hallgatott. A férfi hozzá hajolt.

- Hol aludtál az éjjel. Aggódtam.

- Hagyj békén! – sziszegte – Semmi közöd hozzám többé.

- De beszélnünk kell… Én nem így akartam…

- Hát, hogy akartad? – nézett rá, szinte kíváncsian. - Talán úgy, hogy ezután én alszom a nappaliban, és majd kiszolgállak benneteket továbbra is? Esetleg tartsam el továbbra is a… - nem tudta kimondani, hogy „testvéremet” – a barátnődet? – fejezte be a mondatot.

A férfi arca hol elsápadt, hol vörösen izzott, a kollégák munkát mímelve füleltek. Nem akarta ezt tovább hallgatni. Felállt és elhagyta az irodát. A mosdóban hideg vizet engedett a csuklójára, ivott pár kortyot, aztán határozott léptekkel visszament a munkájához. A férfi már nem volt ott.

- Kérlek, ne akarjátok, hogy most a magánéletemről beszéljek! – mondta. – Vagy kérdezzétek őt! – intett a férfi szobája felé. – Nem sokáig maradok itt. Már ma elkezdek más munkahelyet keresni. Sajnálom… Most elmegyek egy kicsit hamarabb.

Mire hazaért, teljesen kikészült. Arcát a párnába temetve zokogott. Nem volt senki, aki egy jó szót mondott volna, vigasztalta volna. Miért? Miért? – kérdezgette magát újra és újra. Szerette az anyját, aki gyerekkorától rá támaszkodott, KIHASZNÁLTA! – nézett szembe végre a valósággal. Szerette a testvérét, segítette mindenben, ő pedig elárulta. A lehető legocsmányabb módon. Szerette a férfit, gondozta, rááldozta az összes megtakarítását, és ő semmibe vette, azonnal lecserélte valakire, és durván a szemébe mondta, hogy azért, mert szebb nála…

Hát az ő értékei semmit sem érnek? A szeretet? A gondoskodás? A becsület? A kitartás? Ezek nem számítanak?

Nem tudta, mikor aludt el, már sötét volt, amikor felébredt. Este tíz óra volt. A szeme bedagadt, az orra bedugult a sírástól. A fürdőszobába ment, próbált csendben mozogni, megmosta az arcát, átöltözött éjszakára, ölébe vette a laptopját, és a neten kezdett munkát keresni. Semmit nem talált. Kétségbe esve nézett a semmibe. Muszáj ott maradnia a cégnél, különben nem tud megélni. Erősnek kell lennie, mert nap mint nap találkozni fog a férfival. De a legnagyobb fájdalmat a húga árulása okozta. TUDTA, hogy nem szereti a férfit! Ő észrevette volna, ha vannak felé érzelmei, hiszen születése óta figyelt rá, szerette, óvta. Mindig megérezte, ha valami bántotta, foglalkoztatta. Most, csak szórakozott. Tetszett neki, hogy a férfi érzékeit felkorbácsolta, esetleg vágyott arra az otthonra, amit ő alakított ki. De ennyi elég volt hozzá, hogy az ő álmait a sárba tapossa? Hogy őt semmibe vegye?

Megfogadta, hogy nem fogják rajta látni, hogy megszakadt a szíve. Reggel, bár kicsit sápadtan, de nyugodtan lépett be a cég kapuján. A portás mintha szánakozva nézte volna… - Ááá, gondolta, csak azt látom, amit érzek. Hogy szánalmas vagyok.

Keményen tartotta magát, bár a közvetlen munkatársai úgy kezelték, mint egy súlyos beteget. Egészen addig, amíg egyszer ki nem tört!

- Ne csináljátok ezt! – mondta – Becsaptak, megaláztak, kihasználtak, de nem fogok belehalni. A kollégák felszabadultan nevettek!

- Klassz csaj vagy! – mondták, és ezután minden úgy zajlott, mint eddig. Ő pedig el akarta foglalni magát, így beiratkozott egy felsőfokú képzésre.

Munkahelyi vezetője örült a lépésnek, dicsérte, segítette, amiben tudta. A második évét zárta a főiskolán, amikor a vezér hívatta.

- A termelési részleg gazdasági vezetője fél év múlva nyugdíjba megy. – mondta – Ha maga is jónak látja, áthelyezzük oda, hogy betanuljon mellette, és amennyiben megfelel a munkája, és vállalja, hogy egy éven belül megszerzi a diplomáját, kinevezzük a helyére.

Azonnal igent mondott. Már több, mint két éve, hogy összetörték a szívét, és még mindig nem lépett túl rajta, mert nap, mint nap látja a férfit, akit régen szeretett. A testvérével azóta sem találkozott, és az anyjáékhoz sem ment haza, mivel ők azon a véleményen voltak, hogy a testvérek nem veszhetnek össze egy pasi miatt, ragaszkodtak ahhoz, hogy béküljön ki a húgával. De ő képtelen volt megbocsátani az árulását. Nem a férfi miatt. Saját maga miatt.

- ÉN béküljek ki? Annyit se tett meg, hogy legalább egy sms-ben bocsánatot kérjen!

- Mindegy, melyikőtök teszi meg az első lépést. - mondta az anyja, és ő nem értette, miért neki kellene lépni a húga felé.

Nem tudta, hogy alakult a kapcsolatuk a férfival, nem is akarta tudni. El akarta felejteni, és ez a kinevezés a lehető legjobb lehetőség volt, hogy ez megtörténjen.

A kollégák búcsúpartit szerveztek számára, ami meghatotta. Minden osztályról jöttek, és ajándékkal kedveskedtek neki.

- Aztán látogass majd meg bennünket! Ne felejts el, ha már így feltörtél! – nevettek, vicceltek vele, és ő már ettől is jobban érezte magát.

Megvárta, míg mindenki elköszön, aztán kezdte összepakolni a holmiját egy dobozba. Nyílt az ajtó, és tudta, hogy a férfi érkezett. Nem nézett fel, várta, hogy ő szólaljon meg.

-Tudom, semmi keresnivalóm itt, - kezdte a férfi – de szerettem volna legalább elköszönni. Borzasztóan sajnálom, hogy megbántottalak. Kérlek, bocsáss meg…

Elege lett. Eddig hallgatott, de most nem volt kedve kitérni.

- Nem csak megbántottál, hanem szemét módon kihasználtál. – mondta keményen – És most idejössz valami megbocsátásban reménykedve? Remélem, legalább jó cserét csináltál, és megérte!

A férfi a fejét rázta.

- Nem vagyunk együtt! Azt hittem, tudod… Alig egy hónapig tartott. Amikor elmentél, már tudtam, hogy nagyot hibáztam, akartam is veled beszélni, de te nem álltál szóba velem…

- Te tényleg azt gondoltad, hogy ezt meg lehet beszélni? – nézett rá csodálkozva – Mit mondhattunk volna egymásnak? Leromboltad az önbizalmamat, elvetted a pénzemet és megcsaltál a saját húgommal. MINDENT elvettél tőlem. Már nincs semmim. Egy lepusztult albérletben lakom, egy öregasszonnyal és egy másik ilyen szerencsétlennel, mint én. MIT akarsz megbeszélni? Add vissza a pénzemet, hogy legalább tovább tudjak lépni onnan.

- Nem tudom visszaadni… - sóhajtott a férfi – Csak, ha eladom a házat. Nem keresek annyit, hogy félre tudjak tenni valamit is… Már a kocsit se tudom használni, mert nem tudom tankolni. Kerekesszékkel járok dolgozni. A testvéredet nem láttam azóta sem. Csak játszott! Ahogy elmentél, azonnal megváltozott. Már nem rohant hozzám, ha volt egy fél óránk a szeretkezésre, nem csókolt, mintha az összes érzelme kihunyt volna a távozásoddal. Én meg akkor értettem meg, mit veszítettem. Annyira szeretném visszaforgatni az időt, és erősnek lenni a kisértéssel szemben…

Nem tudta, mit válaszoljon. Megvonta a vállát.

- Mindegy, mi volt. Már nem változtathatunk rajta.

A férfi hallgatott, aztán kitört belőle a zokogás.

- Kérlek, nem tudnál mégis megbocsátani? Annyira szeretném visszakapni azt, amit eldobtam magamtól…

Tudta, hogy kegyetlen, mégis kimondta:

- Hiányzik az ingyen házvezetőnő? – a férfi a fejét rázta.

- A szerelem hiányzik, amit irántad érzek, és amit te éreztél irántam.

Komolyan megsajnálta, de már nem érezte azt, hogy összetartoznának.

- Jól mondtad! Csak éreztem! Már elmúlt. Minden, amit szerettem volna, otthon, szerelem, GYEREK! – eltünt a semmiben! Én ezt AKKOR veled képzeltem el. De neked nem voltam elég szép ahhoz, hogy ellenállj egy nálam szebbnek. Ne bolygassuk már. Vége. – és mintegy nyomatékot adva a szavainak, lekapcsolta a lámpát.

- Várj! – szólt a férfi – Vidd el a kocsit. Ha azt eladod, lesz egy kis pénzed. Elvégre azt is a te jövedelmedből fizettük ki…

Megtorpant. A termelési részleg a város túlsó végén van. Busszal majd’ egy óra… Jó időben járhat bringával, de télen jól jöhet az autó. És legalább könnyít ennek az összetört embernek a lelkiismeretén.

- Jól van! – mondta – Hozd el ma este a szerződéssel együtt. A címet elküldöm sms-ben.

Hazafelé menet, mintha minden könnyebb lett volna. Nem nyomasztotta már a múzeum-lakás hangulata sem. Holnaptól új fejezetet nyit az életében. A kis megtakarítása nem sok mindenre elég, de nemsokára már többet fog keresni, két-három éven belül vesz magának egy kis pecót, és megpróbál örökbe fogadni egy gyereket. Nem kell több férfi. Ha rájuk gondolt, kirázta a hideg. Mindegyik felületes és önző! Még ez is, aki pedig sérült, képes volt a látszat miatt hátat fordítani neki. Akkor milyen lehet a többi, akik egészségesek… Őt többé senki nem fogja megalázni!

Este megérkezett a férfi az autóval, hozta a szerződést is. Nem hívta fel, lement az utcára, és a motorháztetőn írta alá a papírokat.

- Hazaviszlek! – mondta – Ne kerekezz ebben a pocsék időben.

A ház előtt megvárta, míg a férfi kiszáll.

- Nem jössz be? – tette fel a kérdést tétován, ő meg nemet intett. Mégis, hogy képzeli? Már megint dühös volt. Ez a pasas még mindig nem érzi, mit tett?

Másnap reggel már az új munkahelyén kezdett. Ez a részleg nem egy irodaház volt. Itt műhelyek, raktárak, garázsok helyezkedtek el. Mindenhol emberek jöttek-mentek, nevettek, kiabáltak, nem volt automata, a portás néni főzte a kávét, a folyosón a nagy hűtőszekrény felső polcán ott billegett egy felirat, hogy „közös”. Az egész olyan laza és családias volt.

Az irodája a folyosó végén helyezkedett el, és ő csodálkozva látta, hogy minden iroda ajtaja nyitva áll, az emberek csak koppantanak egyet, és már mondják is a gondjukat a bent ülőknek.

Előbb kicsit meglepődött, aztán határozottan megtetszett neki ez a miliő. Néhány nap múlva kíváncsiságból megnézte a „közös” hűtőpolc tartalmát. Alma, egy üvegben kolbász-zsír, egy nagy tejfölös kupában savanyúság, műanyag dobozban zöldpaprika és paradicsom. A hűtő tetején egy zacskóban kenyér. Vajon ez is közös?

- Az, hát! – mondta a portás néni. - A logisztikus felesége pékséget üzemeltet, ő küld minden nap egyet.

Az idős gazdasági vezető kedves volt és segítőkész, a kollégák elfogadóak, a melósok tisztelettudóan köszöntek neki, és amikor jobban megismerték tréfálkoztak vele, egyszer lemosták a kocsiját ügyeleti időben. Úgy érezte magát, mintha hirtelen egy nagy családja keletkezett volna.

- Bő ez a ruha! – mondta az egyik adminisztrátor. – Akarod, hogy vegyek be belőle? Van varrógépem…

- Nem lehetne megoldani, hogy ingyen kapjuk a kávét? – vetette fel a portás néni. - Az irodaházban ingyen van a kávé a puccos gépből, itt meg magunknak vesszük. Szívesen megfőzöm, csak…

Jogosnak találta a kérést, megbeszélte a felettesével, aki rábólintott. – Mehet a reprezentációs keret terhére. Az emberek örültek, és mosolyogtak rá.

Amikor végül megkapta a kinevezését, és vele együtt a megemelt fizetését is, kezdte magát biztonságban érezni. Nem csak a jobb anyagi helyzete, hanem az emberek szeretete miatt is.

A középvezetőkkel együtt szervezték meg a gazdasági igazgató búcsúbuliját, ahova meglepetésére az összes munkás is hivatalos volt.

- Hány személyre kell számítani? – érdeklődött a szervezőnél.

- Úgy kb. százhúsz-százharminc ember várható. – mondta a szervező, és nevetett, amikor neki leesett az álla. – Na, majd megtapasztalod, mit jelent itt egy „parti”. Ez nem olyan, mint az irodaházban!

Hát nem olyan volt. Szép májusi reggel állt be a kocsijával a telep parkolójába. Mint egy hangyaboly… - gondolta, mindenki összevissza szaladgált, az egyik műhelyben asztalokat állítottak fel, krepp-papír díszeket aggattak minden lehető helyre, még azok is bent voltak, akik ma szabadnaposak lettek volna. Eközben zajlott a munka is. A gépkocsikat megrakták, az áru át lett véve, mindenki tette a dolgát, de ha volt egy szabad negyedórája, rohant a bulit előkészíteni. A nyugdíjba készülő vezető még nem volt bent. Ő ma már nem dolgozott, csak dél körül érkezik.

Elfoglalhatta volna az új irodáját, de úgy érezte, az még várhat. Megadja a tiszteletet, maradjon minden úgy, mint eddig volt. Lesz még ideje…

Hétfőre várja az új embert, aki majd betölti az ő eddigi munkakörét. Dél körül kezdte érezni a bográcsos pörkölt illatát, nem tudott bent maradni az irodában, ő is kiment. Az emberek a főzőhely körül ácsorogtak, azonnal széket hoztak neki, üdítős poharat nyomtak a kezébe, az öreg szaki, aki a pörköltet főzte, kis tányéron a paprikás lébe mártott kenyeret tartott elé!

- Kis előleg, nehogy éhen halj! – vigyorgott, ő meg nagyot harapott a kenyérbe.

- Isteni! – mondta teleszájjal! – Én asszem nem is kérek mást!

Az emberek nevettek.

- Ne hamarkodd el, még nem kóstoltad a kaját! Meg a portás néni vágott savanyúságát! Nem tudsz te még semmit ezekről a dolgokról! – tréfálkoztak vele, és ez annyira jó volt. Még talán sose érezte magát ilyen felszabadultnak, mint itt.

Amikor megérkezett az ünnepelt, mindenki egyszerre akarta megölelni, viccesen hűtlennek nevezték, és az asztalfőre ültették. Átadták neki az ajándékokat, volt, aki meghatódott, „sose lesz még egy ilyen jó főnökünk” - mondták, és ő nem sértődött meg, hiszen tudta, csak a szeretetüket próbálják kifejezni.

A kollégák jó hangulatban ettek-ittak, szólt a zene, aztán a portás néni felkérte az ünnepeltet táncolni. Mindenki nevetett és tapsolt, aztán szinte azonnal mindenki ott tipródott az asztal előtti üres placcon. Neki is a kezét nyújtotta egy melós, és ő nem akarta megsérteni.

- Nem nagyon tudok táncolni! – mentegetőzött – Ne csináljon bonyolult figurákat! – a férfi nevetett, és azért is megforgatta, de gyengéden, a kezével megtámasztva a hátát.

Elragadta a zene, jól érezte magát, és a férfiak kézről-kézre adták.

Meg kell táncoltatni az új „főnökasszonyt” – gondolta, és nem tulajdonított nagy jelentőséget az egésznek. Csak egy gesztus, hogy jól érezze magát…

Már késő este volt, amikor a nyugdíjba készülő főnök elköszönt.

- Ti csak mulassatok! – intett nevetve, miközben utoljára szállt be a szolgálati autóba, amely hazavitte.

Úgy érezte, lassan neki is menni kellene, nem tudta, mi illik ilyenkor. Maradni? Vagy időben lelépni? És mi lesz a takarítással? Kérdésével az egyik kolléganőhöz fordult.

- Ne aggódj a takarítás miatt! – legyintett a nő – A fiúk tudják a dolgukat. Mire reggel beérsz, itt minden rendben lesz. Maradni meg addig maradj, amíg jól érzed magad! Én még maradok. Úgyis ritkán van lehetőségem táncolni!

Még maradt egy órát. Táncolt mindenkivel, volt, akivel többször is. Teljesen felszabadult, csak akkor kezdett készülődni, amikor a lába már égett a cipőben. Mosolyogva, boldogan vezetett haza, szinte még a szíve is más ritmusban dobogott. Másnap reggel az üzem területén minden olyan volt, mint máskor. Csak a hűtő közös polca volt tele kis műanyag edényekkel, amiben a maradék pörkölt kellette magát. Az irodákban és a műhelyekben mindenki evett.

- Gyere, egyél! – hívták – Olyan, mint a kocsonya! Isteni!

Nem tudott ellenállni, ő is kivett egy adagot, a legkisebbet, és jóízűen elfogyasztotta. Délelőtt a portásnéni nyitott be hozzá az új irodájába.

- Kell segítség? – kérdezte – Szóljak a takarítóknak?

Elfogadta az ajánlatot. Az asszonyok takarítás közben beszélgettek.

- Nagyon jól csináltad, hogy tegnap te is mulattál! – dicsérték – Az emberek szeretik, ha egy főnök nem húzza ki magát a közös bulizásból. A lányok szívesen beszélgettek veled, a fiúk meg örültek, hogy megforgathattak a táncban. És a szaki bácsi teljesen odavan, hogy ettél a hideg pörköltből is!

Nem gondolta, hogy ez ilyen sokat jelent. Rájött, hogy az elmúlt fél év alatt megszerette ezeket az embereket. Mindenkit. Nem csak a középvezetőket, az „irodistákat”, hanem a többieket is. A lakatosokat, asztalosokat, sofőröket és az anyagbeszerzőt, és mindenkit. Már nem is volt olyan, akivel még magázódott volna. És, ha őt is elfogadják, akkor ennél mi lehet jobb? Amikor délután a kerékpártároló felé indult, az emberek intettek neki, szia, kiabálták, vigyázz az úton! A kapun éppen akkor kanyarodott ki egy teherautó, a sofőr kihajolt és úgy kiáltott.

- Vigyázz, nehogy alám kerülj!

Ez azért már több volt, mint amit a jó ízlés megengedett. Megállt a kocsival szemben, csípőre tette a kezét, és várt. A férfi arcáról lehervadt a vigyor. Mindkét kezét felemelte a kormányról, mintegy elnézést kérve, de ő nem mozdult. A pasi kénytelen volt kiszállni. Bizonytalan arccal közeledett.

- Bocsánat! – mondta – Nem akartalak megsérteni… Néha ilyen paraszt vagyok.

- Hát ne legyél! – mondta keményen, azzal felpattant a bringára és eltekert. Magában kuncogott. Valahol meg kell húzni a határokat!

Hétfőn megérkezett a helyettese. Nem ismerte őt, de örült, hogy nő. Nem baj az, ha ebben a férfiak uralta társadalomban több nőtársát tudhatja maga mellett.

Türelmesen vezette be a teendőkbe, és a nő gyorsan tanult. Ahogy telt az idő, úgy érezte, most a helyén van. Jó emberek vették körül, szerette a munkáját, megfelelő volt a fizetése. Mi egyéb kell még ebben a világban?

Egy év múlva úgy döntött, már elég pénze van ahhoz, hogy szétnézzen a lakáspiacon. Nagyon szeretett volna már egy saját otthont. Olyat, ahol nem kell senki kívánságát lesni, ahol nem bántják, és ami olyan, amilyet ő megálmodott. Bizakodva ment be a bankba. Az ügyintéző lelkes volt, elmondta, hogy a megtakarítása és a jövedelme megfelelő, már csak egy kezes kell, és mehet a hitel. Kezes? Neki nincs senkije, aki ezt bevállalná… Nincs családja, nincs férje…

Ezek szerint neki nem lesz soha lakása? Az ügyintéző csak a vállát vonogatta. Legalább kétszer ennyi önerő kellene, vagy valami ingatlanfedezet…

Hát, ez reménytelen! – gondolta. – Talán inkább arra kellene berendezkedni, hogy egész életét albérletben éli le. Bérelni kell egy jó kis lakást, és elfelejteni, hogy gyereket akart… Semmilyen megoldás nem jó, nincs szerencséje az otthonteremtéssel. Most érezte csak, milyen jó, hogy olyan helyen dolgozik, ahol szeretik. Ez legalább rendben van az életében.

Senkinek nem mondta el, milyen gondjai vannak, valahogy mégis kiderült. Egy reggel a portásnéni koppantott az ajtaján.

- Bejöhetek egy percre? – kérdezte – Emiatt a hitel miatt… Gondoltam, én tán tudnék segíteni. Elmennék kezesnek… Senkinek nem kell tudni…

Majdnem elsírta magát.

- Nem fogadhatom el az ajánlatot. – mondta – Nem lenne etikus, hiszem a főnököd vagyok. Ez olyan lenne, mintha visszaélnék a beosztásommal. De nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám…

Egészen felvidult. Lám, mégis csak jók az emberek! – gondolta. És az élet folyt tovább. Már az ősz elején jártak, amikor újra átgondolta a pénzügyi helyzetét. A megtakarítása a bankban lassan elértéktelenedik, a lakásárak meg úgy mennek felfelé, mintha húznák! Valamibe be kellene fektetni azt a pénzt… Felkeresett egy irodát, és jó befektetések iránt érdeklődött. Nem volt teljesen tudatlan, hiszen pénzügyi területen dolgozott, de azért egy befektetés az más…

- Két lehetőséget látok a pénzéért. – mondta az ingatlanos – Vegyen egy garázst, vagy üzlethelyiséget, annak a bérleti díja újabb bevételeket jelent, vagy egy olyan lakóingatlant, amihez nem kell, vagy csak kevés hitel kell. Esetleg a munkahelyén is érdeklődhet, van-e lehetőség munkáltatói kölcsönre. Rádöbbent, hogy a közvetítőnek igaza van. Hiszen ő is intézett már a beosztottjainak ilyen támogatást. Talán ő is kaphat? Hezitált.

- Mit tud ajánlani a pénzemért, és annyi hitelért, amit kezes nélkül kaphatok? – kérdezte.

- Van itt két garázs, mindkettő jó helyen, de ehhez nem kaphat hitelt, csak az egyiket tudná megvenni, és van itt egy tanya, ami még szóba jöhet.

- Tanya? Azt nem!

- Akkor talán egy falusi ház? Azok még megfizethető árban vannak.

Rázta a fejét. Minden a városhoz köti.

Amikor hazaért, a szobájában ölébe vette a laptopját és ingatlanportálokat kezdett nézegetni. A városban csak lepukkant lyukakat talált a pénzéért. Komfort nélküli, apró, nedves, dohos szoba-konyhák… Kiterjesztette a keresést. A várostól 20 kilométerre. Na, - lepődött meg. - Itt se sokkal olcsóbbak, de nem is olyan rossz a felhozatal. Két elég kecsegtető ajánlatot is talált. Kétszobás „kádárkocka” az egyik községben, és szép kis parasztház a másikban. Talán érdemes lenne megnézni… - morfondírozott. Éjjel egy házzal álmodott. A járdáról seperte a havat, és egy gyerek szalad felé. Nem látta, hogy kislány vagy kisfiú, de olyan boldogító volt, hogy mosolyogva ébredt. Délelőtt felhívta mindkét számot, és találkozót beszélt meg. A parasztház közelebb volt, oda ment először. Élőben kicsit mást mutatott, és a fűtés sem volt rendesen megoldva, de nem reménytelen… Ment tovább. A kádárkockán látszott, hogy régen nem lakhatják. A redőnyök leeresztve, a festék felpattogzott, és a homlokzat nem volt lefestve, a csupasz beton látszott. És ebben sem volt rendes fűtés, és a fürdőszoba sem lett befejezve… Most aztán mit csináljon.

Eszébe jutott, hogy egyik kollégája épp most beszélt arról, hogy felújítja a szülei házát. Biztosan tudna tanácsot adni ebben a kérdésben… Másnap benyitott hozzá.

- A segítségedre van szükségem! – mondta neki és a férfi készséges volt.

- Menjünk ki együtt! Meglátjuk…

Mindkét házat körül járták. A férfi még a padlásra is felment.

- Üljünk le valahol, és tárgyaljuk ki, mit láttunk. – javasolta a férfi. Egy kis kávézóban beszélgettek. – Mindegy melyiket veszed meg, - mondta – mindkettőn kb. egyforma nagyságrendű felújítást kell végezni. A kádárkockánál egyszerűbb, mert ott nem kell bontani, elszállítani a sittet, gyorsabban lehet haladni. A fűtést mindkét helyen meg kell oldani, olyan korszerű rendszert kell kiépíteni, aminek a fenntartása gazdaságos. És sorolta, mi mindent kellene még elvégezni.

- Hát nem csináltál nagy kedvet a házvásárláshoz… - sóhajtott, és a férfi nevetett.

- Senki se mondta, hogy ez egy sétagalopp! De minél később kezded, annál később lesz kész. Most szeptember van. Télen esetleg jobban találsz szakembert, tavaszra a nagyja meló elkészülhet. Vagy nézhetsz még házakat, nem hajt senki!

- Eljössz velem? Több szem, többet lát!

A férfi beleegyezett.

- De az én kocsimmal menjünk, a tiedbe alig tudom begyömöszölni magam… - nevettek.

Számát se tudta, hány házat néztek meg, de az ő gondolatai mindig visszatértek ahhoz a kétszobás kis kádárkockához. Nem tudta volna megmondani, miért, de úgy vonzotta, mint a mágnes. Megemlítette a férfinak is.

- Ne habozz! – biztatta – Tegyél ajánlatot. Hátha lehet még alkudni belőle…

És lehetett. Végül a hitelfelvétel is sikerült, és ő október végén ott állt a házában, kezében egy két decis alkoholmentes pezsgővel, boldogan vigyorogva.

- Egészségedre! – emelte meg a poharat a férfi és gyors puszit nyomott a szájára.

Még a haja is elzsibbadt… Olyan régen nem érintette senki ilyen módon. Nem tudta, hogy véletlen volt-e, vagy a férfi tényleg meg akarta csókolni, azt se tudta, hogy reagáljon, csak állt ott dobogó szívvel. A férfi kivette a kezéből az üres poharat és az ablakpárkányra tette, aztán kézen fogta.

- Na, nézzük meg, mit lehetne csinálni ezzel a bagolyvárral! – mondta vidáman. – Elég lesz ez a két szoba? – töprengett. – Ha lesz egy gyerek, akkor kellene egy hálószoba is…

- Majd alszom a nappaliban… - válaszolta, és igyekezett visszatérni a valóságba.

A férfi, mintha nem is hallotta volna, tovább beszélt. - Ha feláldoznánk a kamrát, és ott alakítanánk ki a konyhát, hozzá csapva a folyosót, akkor a konyha helyén lehetne a gyerekszoba. A két nagy szoba egyike lehetne a nappali, és a másik a szülői háló…

Tényleg! – jött rá. Ez nagyon jó megoldás! Mindig vágyott egy saját kuckóra… Tétován bólintott.

- Csak legyen elég a pénzem… Alig maradt a házvásárlás után…

- Nem kell sietned… - nyugtatta meg a férfi. – Van hol laknod, mindent jól gondolj át, aztán dönts. Hány éves is vagy?

Elnevette magát.

- Harmincöt… Öreg vagyok! Ha nem lesz kész a ház hamar, lemaradok az örökbefogadásról. Állítólag éveket kell várni egy gyerekre…

A férfi arckifejezése nevetésre késztette.

- Mi van? – kérdezte – Szeretnék gyereket, de mivel nincs párom, csak így tudom megoldani.

- De… Miért nem szülsz? Hiszen fiatal vagy, egészséges… és szép…

Az utolsó kijelentés meglepte. Csodálkozva kapta fel a fejét. A férfi komoly tekintete az övébe fúródott. Nem akart megint egy férfi áldozata lenni.

- Kérlek, ezt ne…!!! – hárított ijedten. Igazából csak most döbbent rá, hogy mennyire szeret a férfi társaságában lenni. És ez veszélyes. – Menjünk! – mondta és az autó felé igyekezett.

- Nekem tetszel… - hallotta maga mögött a férfi konok hangját.

Az úton hallgattak. Sebtében köszönt el, és ezután nem hívta többé, hogy menjen vele, nem szaladt át hozzá, hogy megossza vele egy-egy felmerülő gondját. A férfi is, mintha kerülte volna őt. Közben, ha lassan is, de haladt a ház felújítása. Kicseréltette a nyílászárókat, saját kezűleg szedte fel a korhadt padlót, a kertben összeseperte a sok év alatt felhalmozódott avart. Aztán már nem volt mit tennie, eljött a november, és vele a hideg idő. Cikkeket olvasott az örökbefogadásról, a költséghatékony fűtési rendszerekről, szigetelésekről, közben dolgozott.

Egy nap a férfi lépett be az irodájába.

- Hogy haladsz a felújítással? – kérdezte.

- Sehogy… - sóhajtott. – Ha ebben a tempóban megy, kell vagy két-három év, és ez keresztül húzza minden tervemet. Már, ami az örökbe fogadást illeti. – tette hozzá.

- Van egy ötletem! – ült le a férfi – Hamarabb is eszembe juthatott volna. Itt a srácok közül többnek is van saját vállalkozása. Miért nem kérdezed meg őket, hogy állnak melóval? Hátha valamelyik elvállalja, hogy előkészíti az aljzatot a padlófűtés alá. Akkor tavasszal már azzal lehetne kezdeni, és ez kicsit előre lendítené a dolgokat.

Jó ötletnek tünt.

- Nem lenne etikátlan, ha nekem dolgoznának? A látszatát is el szeretném kerülni annak, hogy kihasználom a munkatársaimat…

- Ugyan már! Én is az itteni kőművesekkel készíttettem el a szüleim házában a járdát!

Visszatért közéjük a kellemes baráti viszony. Együtt mentek ki a házhoz, ahol a srácok éppen a betont törték fel, a hideget egy hősugárzóval próbálták mérsékelni, mindent belepett a por, de ő fel volt dobva. Halad a felújítás!

- Hol töltöd a karácsonyt? – kérdezte egy nap a férfi.

- Az albérletemben. Egyedül… - Nem akart szánalmat kelteni, ezért megvonta a vállát. – Már megszoktam.

- Menjünk el egy szállodába! – javasolta a férfi – Valahova a Mátrába, vagy mittudomén… Sétálunk, beszélgetünk, semmi különös. Külön szoba, külön kassza… Mit szólsz? Még időben vagyunk, hogy lefoglaljuk a szállást.

Tetszett a gondolat, hogy nem lesz egyedül a házinénivel. De félt is.

- Ne légy nyuszi! – vigyorgott a férfi – Mikor voltál utoljára kikapcsolódni?

- Soha! – mondta, és a szemét elfutotta a könny. Igaza van a férfinak, nagyon rá férne már egy kis pihenés. – Jó, menjünk!

Másnap a férfi egy linket küldött a gépére. Lefoglalta a szállást. Két egyágyas szoba, félpanzió, a táj és az épület szép. Izgatott lett. Azt se tudom, mit kell vinni egy ilyen helyre! – gondolta. Megkérdezte a férfit, együtt találták ki, mit csinálnak, hova mennek, boldog volt a készülődéstől is. December 23-én indultak, köd volt és ronda csatakos idő, de ők egész úton bolondoztak. Elfoglalták a szállásukat, aztán bekopogtak egymáshoz, megnézték a szobákat, egyeztették a kis bárszekrény tartalmát, rövid sétát tettek a szálloda körül, a ködben alig láttak. A vacsora alatt beszélgettek az asztaltársaikkal, találkozunk a reggelinél, köszöntek el. Jól aludt a pehelypaplan alatt, a férfi már várta a reggelinél.

- Hova menjünk? – kérdezte.

- Sehova! – mondta ő – Lemegyek a wellnessbe és kényeztetem magam. Pocsék idő van, és semmit se lehet látni a ködben…

A wellnessben telt ház volt. Gyerekek szaladgáltak, felnőttek nevettek, mindenhol karácsonyi dalok szóltak. Neki is jó kedve támadt, és egész nap kitartott. Beszélgetett nőkkel és gyerekekkel, a férfival úsztak, együtt ebédeltek és vacsoráztak.

A vacsora kicsapta nála a biztosítékot. Az étterem gyönyörűen fel volt díszítve, hatalmas fenyőfa állt a sarokban, minden olyan békés és szeretetteljes volt, hogy hullámokban tört rá a sírhatnék. SOHA, mióta él, nem volt ilyen karácsonya… Az erőltetett mosoly már az arcára fagyott, legszívesebben elfutott volna.

A férfi folyton őt nézte, aztán a desszertnél hozzá hajolt.

- Mi történt? – kérdezte súgva.

Nem hitte el, hogy észrevette!

- Szeretnék felmenni a szobámba! – mondta. Már a liftben folytak a könnyei.

- Nem hagylak így egyedül! – nyugtatta a férfi.

A franciaágyra ültek, a férfi átölelte, várta, hogy megnyugodjon. Nem is tudta, hogy kezdődött, de egyszer csak a száján érezte a férfi száját, az ő keze a férfi haját markolta, és most nem hatott rá semmilyen észérv, azt akarta, hogy valaki szeresse! Hajnalban a férfi karjában ébredt, rettenetesen szégyellte magát, és még el sem tudott futni, hiszen az ő szobájában voltak.

Mire a férfi felébredt, rájött, hogy igazából semmi olyan nem történt, amit mindketten ne akartak volna. Másokkal ez naponta megtörténik. A teste szinte vibrált, életre kelt, akarta az érzést, amit átélt. A férfi karja megmozdult, aztán ráfonódott, magához húzta, és szája a száját kereste. A reggelit a szobába kérték, és nem mentek le ebédelni se. Az egész napot az ágyban töltötték, tévéztek, beszélgettek, zenét hallgattak. Karácsony másnapján végre kitisztult az idő, és ők hosszú sétát tettek. A férfi egész úton fogta a kezét. Fotóztak, bámészkodtak, ebédre visszamentek a szállodába, aztán készülődni kezdtek. Otthon, a ház előtt a férfi gyengéd csókkal búcsúzott.

- Holnap találkozunk! – mondta – Aludj jól.

Az év utolsó munkanapján az egész üzem együtt ünnepelt. Szólt a zene, szendvicsek fogytak, mindenki táncolt mindenkivel, leülni se volt ideje, végül a férfi karjában találta magát, akinek csillogott a szeme, ő meg ránevetett. Végül annyira elfáradt, hogy ledobta magát egy kolléganője mellé, aki vigyorogva nézett rá.

- Összejöttetek? – intett a férfi felé, aki a büfénél állt sorban.

Meglepődött.

- Miből gondolod? – tért ki a válasz elől, de az asszony nevetett.

- Hát süt rólatok!

Nem tudott válaszolni, mert megérkezett a férfi, a kezébe nyomott egy pohár pezsgőt. A nő jelentőségteljesen pislogott.

- Látom, amit látok!

- Nem úgy van, ahogy gondolod! – próbált magyarázkodni. – Ez nem olyan egyszerű. Együtt dolgozunk, és hát házinyúlra nem lövünk, ugye…

- Ezt nem gondolod komolyan! Csak nézz szét az üzemben. Itt az emberek keresztül-kassul házasodnak! Látod, az a csaj a könyvelésről annak a magas asztalosnak a menyasszonya, a kis duci csaj meg egy sofőrrel házasodott össze, aki most gyesen van a gyerekükkel. Mi baj lenne abból, ha te is itt találnád meg a szerelmet? Ez egy rendes srác, ha nem lennék férjnél húsz éve, talán még nálam is labdába rúghatna. – Nevettek.

A buli végén a férfi lépett hozzá.

- Haza vigyelek? Vagy hívsz egy taxit?

Örült a figyelemnek.

- Veled megyek! – az autóban nem sokat beszélgettek. Nem volt kedve az elváláshoz.

- Menjünk le a folyóhoz! – mondta. A rakparton álltak meg, nézték a város fényeit, csókolóztak, mint a kamaszok.

A szilveszter éjszaka azzal telt, hogy üzeneteket váltottak. Éjfélkor a férfi felhívta. Ő várta, hogy talán kimondja, hogy szereti, de nem mondta. Hajnalban köszöntek el, és nem tudta, hanyadán állnak egymással.

Januárban megkezdődtek a hétköznapok. Jó volt minden nap látni egymást, de nem történt semmi, toporogtak egyhelyben.

A hónap közepén döbbent rá, hogy késik a menzesze. Már két hetet! Azonnal felhívta a férfit, aki meg sem lepődött.

- Számítottam rá! – közölte. – Majd megnyomjuk egy kicsit a felújítást, és szeptemberre be is költözhetsz. Vagy költözhetünk, ha velem is számolsz.

Hát, ez nem valami romantikus szerelmi vallomás… - állapította meg gondolatban, valahogy mégis igaznak érezte.

- Igen, veled is számolok. – mondta ki és mindketten megkönnyebbülten nevettek.

---

A gyerek egész éjjel, és egész nap ordított. Csak akkor nyugodott meg, ha valamelyikük a karjában ringatta. Nem bánták. Kicsit kólikás, mondta a védőnő, próbálják meg hasra fektetni. Megpróbálták. Mintha tényleg megnyugodott volna. Gyorsan bebújtak az ágyba, már majdnem elaludt, amikor a férje megszólalt.

- Nem akarod felhívni a szüleidet? Mégis csak unokájuk született…

- Nem, - mondta meggyőződéssel – Ők már elfelejtettek engem. A gyerekünknek lesznek nagyszülei, akik szeretik – a te szüleid.

Aztán elbizonytalanodott. Igaz, jogos volt a haragja, mert nem álltak mellé, de az élet nem áll meg. Másnap reggel, míg a gyerek aludt, megcsörgette anyját.

- Szia Anyu… - hallotta, hogy a vonal másik végén anyja levegő után kap, aztán a ziháló sírását. – Csak szerettem volna tudatni veled, hogy kisfiam született… Van kedvetek meglátogatni bennünket? Mondom a címet…