Csak tintafoltok

Látom még ma is a szemed, ahogyan
rám tekint, ha a falu sóhaja pilled,
és a mező zöldjén megül az alkonyat,
szinte hozzám szól Isten jobbjáról szíved.

Amint a fűneszeken felsúg az esti szél,
kis echókat andalít ide hangodból,
a fuvallás érverésén a Tiéd él,
míg freskót fest a hold büszke arcodból.

Alig morajlásokat búg az öreg patak,
az utcákon lépteid történelme,
harmathullások a régbe veszett szavak,
most mind a fák, és a völgy öröksége,

Belőled, Apám. Párás hajnalkelte vagy,
derengésből kigyúló első napsugár,
mit itt megannyi domb a tenyerén tart.
Néha mint egy libbenő fény-őzsutát,

átsuhanni vélem alakod a csenden,
miközben felhő-villanásnyi időre
a falu szívveréséin léted rebben,
és egy galamb suttog a néma sírkőre.

Ide tér meg hajnalok szívdobogása,

Látnom kell...bár holló vájta szememben
fekete pókhálóit szövi a gyász,
és mind mélyebb sebet kapar bentemben.
De látnom kell, Te már szélkacajként szállsz,
csillagpitypangból fonsz gyermekláncfüvet,
Apám. Látnom kell, az a zúzmarasugár,
mit megcsillant a párás ablaküveg,
tenyeredből melegség a könnyhideg után.
Látnom kell a szívben gyúlt gyertyák között,
az egyik láng az Istentől való,
így tart meg Téged az enyészet fölött.
A belső hajnal örök életet adó,
látnom kell hópihe-pillangó a lelked,
bölcső-ringó csönd, mi fájdalmat csitít,
mert a térdrehullásból mi emel, a kezed,
ahogy a fény malaszt légzésén megsimít.

Ma üvegcipellőbe bújt a hajnal,
pitypangpillékből vett fehér selyemruhát,
míg az égre kísérte sok csillag-angyal.
Valami különös lengte be az utcát,
ahogy október élni lélegzett,
és a könnyek galambszárnya alatt én
virágba öltöztettem hantodon a halált.
Mellém a szél is megtorpanva érkezett.


Csak állt velem a halk vasárnap-misén,
mit suttogott a lomb, a föld és fény,
míg gyertyává gyúlt emléked, Anyám.
Minden földi ige letérdepelt,
gyermek-lelkű álmodért lett imádság,
-  mert igaz nyugalom csak így létezhet...
Majd a Nap alkonyharmatból szőtt szivárványt,
s én láttam, ámulva nézték mind a fejfák,


pupillájuk kitágították a keresztek,
és sóhajuk egészen lényemig szállt.
Aztán a színek lassan mind elmentek,
csupán árnyékok szemgödréből lestek
vissza, ahogy  gyermek-szívverésem
megtalálta a csöndön túl az Anyát...