Csak tintafoltok

Nyíló sorház-bentek, mint egy lélek-szkenner,
borpírú alkonyra gyári pipapöfék
száll, szinte mesterséges hologram az ember
itt, s csak rója napi mókuskerék-körét.
Nehéz a kipufogógőzben a hajnalnak,
puha gyolcsként nem tud a térre hullni,
a vállakon meg nem jut hely angyalnak,
hiába próbál párafényűn rásimulni.
Az estek tükörakvarellje absztrakt,
idegenedés ver tanyát az önképben,
és meszes érként szűkek a panír-falak,
közömbös, hogy rajtuk túl Pál lakik vagy Péter.
A csillagíriszek megkövült jégvirágok,
mozdulatlanságuk alatt lassan új kort
hoz a szívhontalanság, egy új világot,
ahol mindenki csak egy magányos kis Hold.

Az éj pólyáiból, mint két apró kéz,
nyújtózik az égkék, tenyerén felhőerek,
a hajnal, mint jó anya, gyöngyházfésűjén
cirógatja az arany Nap-tincseket.
Fénytüllös ruhácskán párafodrok,
szélhintón suhan a reggeltündér,
játszótere a sárga sugárhomok,
s feldalol a fáknak madárkürtjén.
Orcáján pirt pozsgáz a réti pipacs,
árnyakkal bábozik tűnő mesét,
súlytalan lábnyoma kacajt ringat,
életre keltve pázsit csendjét.

Néha a világtömegbe nézve látom,
ki pennaszívvel él itt, olyan, akár
fehér pipacs kint a pírt vérző határon,
s néha a sors üldözné, mint a tatár.
A költő kicsit koldus. Mégsem szegény,
bár csak papírálmok rejtik kincseit,
és idegennek tűnik az emberiség
peremén. De tűri a szavak lincseit,
mit ráköhög vakságot fuldokló lélek,
hisz mégis tintavirágokat teremt,
ahogy fénybibék ha csillag-sarjjá érnek,
megmutatja, hogy az Isten mindenkit szeret.
A költő olyan, akár a harmatpirkadás,
lénye csupa áhítat és mesevarázs,
gyermekszándékú, meztelen igazság,
semmi más csak élethit, és jóságparázs.
A költő olyan kicsit, mint a tavaszi rét.
Mindig sziromfakadó, ködből színt festő,
s mint a föld: szüntelen adja gyümölcsét.
A költő olyan akár a himnusz : zengő
reménység, összekulcsolt múlt és jövőkéz.
Ő a múzsák magzata, kit versek szülnek,
ki egy kicsit Krisztus-feszületről néz,
mégis, sorai csendben csended mellé ülnek.